Nap a Mérlegben

Szélviharban papír tízes - hát igen, a jó öreg Mérleg már csak ilyen. Különösen szembeszökő ez a tulajdonság, ha az illető Mérleg szülött történetesen férfi. Kedves, aranyos, nagyon szerethető - és hajlik, mint a nádszál az alkonyi szellő legkisebb fuvallatára.
Egy férfi meg... tudjuk. Legyen gát, kikötő, kőszikla, Kínai Nagy Fal; esetleg világítótorony vagy sarkcsillag, Dél Keresztje - de ne legyen nádszál. Az kecses, elegáns - és végtelenül nőies.

...
Mosolyalbum igazi Mérleg szülött volt: meleg, barna tekintet; ezerféle mosoly; másokra áradó indokolatlan és túlzó szeretet; fanyar humor; kommunikáció, barátok, bulik - és bizonytalanság, depresszió, világfájdalom, kitartás hiánya, öngyilkossági kísérletek.
Szélviharban papír tízes.
A szél pedig tombolt szerencsétlen körül.
16... igen, 16 éves voltam, mikor rádöbbentem, hogy részemről ez több, mint barátság. Hogy szívem minden dobbanásával szeretem. Hogy felismertem benne önmagam - ezt a mai napig sem tagadhatom, mélyen igaz megélés volt.
Olyan mély megértéssel tudtunk egymás felé fordulni, amit az ember tényleg csak a lelkéhez legközelebb állókkal tud átélni. Ezért tudtam vele tartani a magaslatokon és a mélységekben, amiket
a lelke átélt.
Én ezt a harmóniát szerelemként éltem meg - ő barátságként.
- Gabóca, én Téged nagyon, nagyon szeretlek. Annyira szeretlek, hogy tudom, hogy mennyire nem szeretlek - mondta, és én nem akartam elhinni, beletörődni.
Mai ésszel már tudom, hogy neki volt igaza, el kellett volna fogadnom, hogy minket a Sors nem szeretőknek, hanem testvéreknek szánt.
De a fejem tele volt mindenféle zavaros képzetekkel - és nem tudtam elfogadni a rózsaszínt a vörös helyett.
Eltelt lassan az első közös tél, és ő, mihelyt megtehette, lelépett tőlem. Sok átsírt éjszaka és nappal után jött az az emlékezetes balatoni nyaralás és Balatonkék a maga sok színárnyalatban játszó tekintetével - és az első szexuális tapasztalatok, azok a bizonyos fűzfák és egyéb hasonló romantikus helyzetek.
És mégis.
Sétálgattunk egy szép, nyár végi napon a városban, és - szokása szerint nagyokat lépve, szinte ugrálva - elsietett mellettünk egy hosszú hajú, vékony, csinos, barna rocker srác.
Magas szárú Puma cipőjéből hanyag eleganciával ágaskodtak ki a cipőfűzők, folton folt farmerja szegénysége ellenére kiváló ízlésről tanúskodott, szegecselt bőrmellénye alatt viselt fekete pólójából filigrán alkatához képest meglepően szép, izmos, barnára sült karok bújtak elő. Kezén a legnagyobb melegben is az elengedhetetlen, fekete bőr, ujjatlan kesztyű.
Önkéntelenül megtántorodtam.
- Ő volt az? - nézett rám Balatonkék.
Szótlanul bólintottam.
...
Vége lett a nyárnak.
Balatonkék elbúcsúzott, várta őt az őszi part, a séták a víz felől fúvó szélben, a fűzfák hulló levelei - s én nem marasztaltam. Éreztem, hogy bármilyen szép is volt ez a nyár, nekünk nincs közös sorsunk. Szerethetjük, becsülhetjük egymást - hiszem, sőt, tudom, hogy ez a mai napig így is van - mégis, nincs meg köztünk az az összekötő erő, ami ahhoz kell, hogy két ember egy párként tudjon működni az életnek nevezett furcsa és sokszor értelmetlennek tűnő (csak tűnő?) társasjátékban.

Nem sok időre rá eljött a fűtési szezon is, és vele Mosolyalbum, aki egy szál gitárral a kezében állított be, fűtött szobát, melegszendvicset, puha párnákat remélve.
Persze, hogy megkapta őket. Csak rá vártak. A párna már panaszkodott, hogy kopik belőle az illat.

Legújabb világmegváltó (és teljesen zöld) terve az együttes alapítás volt, és én lelkesen szálltam be újra a játékba, - az elmúlt fél évet néhány beszélgetés során letárgyalva és hátra rakva.

(Erről Morgó rám vonatkozó megállapítása jutott az eszembe, mely szerint mindig érdeklődéssel várja egy-egy találkozásunkkor, hogy mi az aznapra rendelt aktuális világmegváltásom témája.. mondom, lelki társak voltunk Mosolyalbummal... khm.)

Az apám által épített és indokolatlanul magára hagyott, hatalmas kamaraerdei ház szuterénjában kapott helyt a szép reményű banda felszerelése, és itt kerültek megrendezésre a próbák is - melyek során viszonylag hamar kiderült, hogy ez a társaság mindössze három hangot ismer, de azt nagyon.

"Átvágtam a téren
Talpam alatt vér
A fáról ember bámul
Rút nyakán kötél"

(Fenti alkotás utolsó sora, bár zanzásítva, de sokáig megmaradt. "Rút Katán kötél" lett belőle, és rám mindig rám jött a vihogás, ha bárki ezt bármilyen szófordulat keretében elővezette).

Ismét eljöttek hát a nagy bandázások, beszélgetések -  hébe-korba még szex is akadt, "most már úgyis mindegy" - volt az én szerelmem összefoglaló és nem túl hízelgő véleménye az események ilyetén alakulásáról - de valahogy úgy képzeltem, barátnői élménybeszámolók és a saját érzeteim alapján, hogy ez utóbbiból valahogy indokolatlanul kevés jut, és az se olyan, amilyennek lennie kellene.
Mivel azonban épp elég problémám volt ezen a téren, annyira nem is hiányzott. Illetve vonzást és taszítást egyszerre éltem meg a témával kapcsolatosan, sőt, komolyan és sokáig úgy is gondoltam, hogy baj van velem. Össze volt zavarodva bennem rendesen az iránytű - vagy ilyesmi.
Ráadásul akkoriban még nem voltam a tudatosságnak azon a fokán, hogy  foglalkozzak a saját lelkemmel, a testi tüneteimet meg még kevésbé tudtam értelmezni.
Viszont ismét (vagy még mindig) elvarázsolt Mosolyalbum a maga Mérleg képességeivel, megbűvölt, száz barát, ezer haver, csatangolások a városban, kirakatnézegetés, beszélgetések, röhögések, mozi, együttes, bulizás - és elemi, kezelhetetlen, gyógyíthatatlan világfájdalom.
...
Rossz érzések kerülgettek aznap. Hiába ragyogott fent a tavaszi nap, bennem erős nyugtalanság vert tanyát. Akkor már talán két napja nem tudtam, merre csatangol, és én úgy döntöttem, hogy az se érdekel, ha anyám megöl, nekem igenis tudnom kell, hogy mi van azzal, akit annyira szeretek.
A zöldre festett kertkapu, a szokásostól eltérően, csak be volt hajtva, nem bezárva. Talán a szomszéd hagyta úgy - nagy szerencsémre, mert így legalább bejutottam a sivár kis udvarra, a málló vakolatú földszintes kis házhoz.
A szobaablak, amely mellett vitt az utam az ajtóhoz, nyitva volt.
Benéztem rajta, és elszorult a szívem.
A vetett ágyon egy fekete farmeros, fekete pólós alak hevert, természetellenes testtartásban, a kezében gyógyszeres fiola.
Akkor már rohantam.
...
Vagy tíz percig pofoztam, locsoltam és kiabáltam vele, mire lassan-lassan magához tért valamelyest.
Szerencsére nem vette be az egész dobozzal - kicsit kevesebb, mint a felét ehette meg, de amilyen vékony volt, az is épp elég volt neki ahhoz, hogy így kifeküdjön.
Kicsit később feküdt az ágyon, mint egy tilosba tévedt iskolásfiú, akit megszidott az anyukája, és most meg van szeppenve, de kicsit örül is, hogy mégiscsak törődnek vele.
Az a mosoly...
(B@sszus.
Így szokott mosolyogni néha Róbert Gida is.
Igen.)
...
Ült tehát az ágyon csendesen, azzal a furcsa mosollyal, kómásan, és én nem tudtam kiszedni belőle, hogy mi végre akarta ezt az egészet tenni magával, maga ellen. Valamit mondott, hogy családi balhé volt - de nem volt hajlandó mélyen belemenni, és nekem, a brutális faterjára meg a sipítozó, primitív anyjára gondolva, felállt a szőr a hátamon.
Vállrángatáson és mosolygáson kívül tehát mást nem kaptam. Hagyta, hogy szeretgessem, sőt, jól esett neki - hosszasan beszéltem a lelkére, ráhivatkoztam fiatalságra, szerelemre és egyéb hülyeségekre, melyekkel kapcsolatosan véleményt sem volt hajlandó formálni, megosztani velem.
Egyoldalú kommunikációnkat legfeljebb a mosolyok minősége árnyalta - de azt egy idő után észrevettem, hogy a feje tisztulóban van.
Mire eljött az alkonyat, már viszonylag rendben volt - s nekem indulnom kellett haza.
...
Hát így mentettem meg életemben először egy embert, akit szerettem.
Mert ez is a sorsom része, úgy tűnik. Időről-időre meg kell mentenem embereket.
...
Hogy a nyár megint csak elhozta, hogy ritkán talált fel hozzám, azon már nem is csodálkoztam. Mi a gyermeknevelésnek nevezett mutatvány két végpontján nőttünk fel: ő azt csinált, amit akart - én meg sose csinálhattam, amit szerettem volna.
Jó édes anyám, bár már látnia kellett volna a szemével, hogy időközben felnőttem, nem engedett volna el - az egyébként még általa is indokolatlanul szeretett - Mosolyalbummal és a barátainkkal a Velencei tóhoz fürdeni "csak úgy" - ürügyül az úszni nem tudásom és anyám elemi víziszonya szolgált. Barátaim szüleinek nem voltak ilyen skrupulusaik, hogy csemetéik belefulladnának 120 centi vízbe, így ők ott tölthették a nyarat, teljesen jogosan.
Nekem maradt tehát az üldögélés a negyedik emeleten, a tankönyvek, meg az ábrándozás arról, hogy milyen jó lehet most fűszálnak lenni Velencén.
Az utolsó év következett - a tizenkettedik.
Mosolyalbum már végzett, teherautó sofőrként dolgozott, én készültem az éreccségire - amúgy sem gyakori meghitt találkozásaink tovább ritkultak, és gondterheltebbekké váltak. Nyakunkon volt a rohadt felnőttkor a maga összes problémájával. Ráadásul készülni kellett a szalagavató bálra is, ami rengeteg hozzáadott stresszt hozott az életünkbe. A többiek már rég táncoltak rendszerint, mikor végre az IFA megállt a közgazdasági szakrettenetes előtt, és mi rohanva, kapkodva próbáltuk pótolni az elmaradt tudást. Örökké idegeskedtem, veszekedtem, hogy de igenis, jöjjön el, és érjen végre oda időben, mert én csak Vele tudom elképzelni ezt a táncot, mással teljes értelmetlenség lenne az egész.
A sok stressz ellenére meggyőződésem, hogy gyönyörű szép pár voltunk: Mosolyalbum karcsú alakján úgy állt a bársonykék mente és a huszárnadrág, mintha ráöntötték volna, és én is felfedeztem magamban a bordó bársony palotásruhában minden, nevemet viselő női felmenőmet.
Nem tagadom, igazi úriasszonynak éreztem magam abban a ruhában.
A mai napig sajnálom, hogy anyám bénasága miatt egyetlen árva, értékelhető fotó sem maradt rólunk. :(
...
Valamikor februárban megtartottuk az eljegyzésünket. Eljött apja, anyja, karikagyűrű, koccintás - majd ő bevonult katonának másfél évre.
A másfél év alatt én minden vasárnap elmentem látogatni őt. Egyre kevesebb meggyőződéssel, néha buli után, fáradtan - de minden vasárnap elmentem. Mentem sárban, fagyban, hóban. Caplattam felfelé a vácegresi hegyoldalon olyan ítéletidőben, térdig érő hóban, hogy a kapus fiúk nem kérték el a személyimet, hanem szalutálva engedtek be.
És végül is - ő is, végig, a másfél év alatt, irkálgatta a heti legkevesebb két, rózsaszín vagy fehér borítékba bújtatott, egyszerű, de szeretetteljes levelét.
...
Mikor érettségiztem, azon a hétvégén a drága anyósom is velem akart jönni - ilyen ritkán volt, szerencsére - és Mosolyalbum egész idő alatt vele beszélgetett, majd mikor vége felé járt a látogatás, eszébe jutott, hogy én is ott vagyok. Odafordult hozzám, és megkérdezte:
- És mikor lesz az érettségi?
Néztem azt a szép, szabályos arcot, a gyönyörű, barna szemeket és arra gondoltam:
- Inkább ne szóltál volna most hozzám.
Ott valami eltört bennem, tudom. Onnantól belőlem már hiányzott a hit.
...
Haza mindösszesen háromszor jött a másfél év alatt, azt mondta, hogy nem engedik el - én pedig soha, senkinek nem szoktam kételkedni a szavában, pláne nem annak, akit szeretek.
A vége felé egyszer megcsaltam - de azt is elmondtam neki, Mérleg a Mérlegnek, szélviharban papír tízesek, nem is volt téma hosszasan.
...
Pár hónappal később leszerelt. Akkor már állapotos voltam - az élet örök rejtélye marad, hogy sikerült ezt összehoznunk ilyen kevés és felejthető szexuális élmény mellett - de megtörtént; közben felvettek a főiskolára, és rövidesen megtartottuk az esküvőt is, annak érdekében, hogy rá másfél évre gyarapíthassuk az elvált, fiatal szülők táborát.
...
Addig azonban volt még néhány megpróbáltatásban részünk.
...
...
Zsolti fiam még nem volt talán egy éves se. Kamaraerdőben, a lepusztult házban laktunk, amelyet nem lehetett kifűteni a hatalmas terek és az ócska ablakok miatt. Próbáltunk egy szobát lakhatóan tartani - és én, a majdnem a szülőágyon elvérzett, vértelen fiatal anya, örökké fáztam abban a házban. A hideg helyiségekben kellett volna főznöm, mosnom... nem ment, be kell vallanom. Már én is kezdtem depressziós lenni.
Egy nap rászántam magam arra, hogy rendet rakjak a férjem ruhái, holmijai között. Két felső közé bebújtatva megtaláltam a katonakönyvét, és benne egy borítékot.
Kíváncsi voltam, mi tagadás.
Lehet, hogy nem kellett volna?
A katonakönyve dugig volt eltávokkal. Igaz, általában egy estére szóltak, de heti több alkalommal is kimehetett a helyi vendéglátóipari egységek némelyikébe.
Eszembe jutott, hogy kértem az elején - ha ilyesmire van lehetősége, szóljon, és megyek, nincs olyan messze, hogy ne tudnánk megoldani, legalább addig is együtt leszünk.
Valahogy mindig elfelejtett szólni.
Mindig.
...
De a levél még hátra volt.
Kinyitottam a borítékot - egy nagyon szép lány képe csúszott ki belőle, és mellette egy levél, az én szerelmetes páromnak címezve, melyben viszonylag részletesen leírta a hölgy, hogy mit is csinálna az én drágaságommal de most rögtön.
...
Sokáig ültem ott szótlanul, magamba roskadva, mintha álmodnék. Átgondoltam az életemet, azt a bizonyos másfél évet, hogy mennyire hülyének lettem nézve.. ültem ott, és nem tudtam mihez kezdeni a birtokomba jutott információkkal.
A végén arra jutottam:
- De végül is itt van. Engem választott. Akkor biztos engem szeret. - és sóhajtva visszatettem a talált tárgyakat a helyükre. Visszatettem, és hallgattam róla. Hallgattam, bár a fülembe a kis ördög azt suttogta: "Nézd, most is este van már, és nincs itthon. Ha szeretne, sietne hozzád..."
Összeszorított foggal tettem a dolgomat.
...
Mosolyalbum egyre később járt haza, rendszerint matt részegen, de ami ennél is szörnyűbb volt, túlment minden határon, az az volt, hogy mikor végre hazatalált, csak lefeküdt az ágyra, nézte a plafont, és csendesen sírt.
Csendesen sírt, pedig egy rossz szót se szóltam hozzá.
Ó, nagyon nagy csöndben voltunk akkoriban mindketten.
...
Eljött az a nap, amikor nem bírtam tovább nézni a szeretett arcon legördülő könnyeket.
- Mennyivel könnyebb lett volna, ha őszinte vagy hozzám. Lehet, hogy akkor nem rontjuk el az életünket. Mindhármunk életét - gondoltam, de nem éreztem haragot, csak fájdalmat.
Hangosan ezt kérdeztem:
- Nagyon szenvedsz mellettem? Mert én nem akarom, hogy szenvedj. Ha ennyire rossz Neked velem, én elengedlek Téged.
Rám nézett nagy szemekkel, és szótlanul bólintott.
...
Azon az estén megbeszéltünk mindent. Hogy ne haragudjak, ő megpróbálta, de nem ment. Hogy ő a másik lányba szerelmes. Hogy adjam vissza a szabadságát, váljunk el békével.
...
- De akkor, ha nem szeretett, miért csinálhatta?
- Mert az anyjáék eljöttek, látták, hogy itt mekkora ház, meg mi minden van, biztos emlékszel, hogy az anyósodnak mekkorára nyílt a szeme mikor meglátta a kamaraerdei házat. Ők akarták, hogy a fiuk jómódú ember legyen és erre téged találtak megfelelő alanynak. Úgyis oda voltál érte már régen - foglalta össze anyám a történéseket valamikor a válóper táján.
...
Hét évbe telt, mire ember lettem újra.
Hétbe.

Családi ügyeink, vagy minek is nevezzem

(Az autó alatt)

A fürcsizés, élénk fantáziájú haverom aggodalmai ellenére, aki előző este órákig próbálta megfejteni a megfejthetetlent - meglehetősen konszolidáltan zajlott. Mindkét család gyerekei megállás nélkül másztak Robira, aki hősiesen próbált megfelelni a kihívásnak és szaltóztatta őket a vízbe előre-hátra, míg bele nem szürkült az arca. Egy idő után komolyan aggódtam, hogy ott fog összeesni alattuk.
Mi Leslie-vel és a feleségével ez idő alatt békésen áztatva magunkat, csendesen figyeltük az eseményeket. Mosolyogtam a felismerésen, hogy a lányuk mennyire rajong Robiért. Ebbe az össznépi imádatba már én is beletartozom, mióta a múltkor szépen megbeszéltem vele az apja kocsmából való hazavitelére foganatosított taktikát és stratégiát, melyet lépésről lépésre és teljes egyetértésben véghez is vittünk.
Kijelentésemet azóta is emlegetik:
"- Megtáncoltatom apádat, legalább józanodik!"
Aznap este sajnáltam a kislányt, amiért Anya helyett is ő vigyáz Apára, és ez még nem elég, de falaz is neki. Rossz volt hallani, mikor sarokba szorították őt ezzel a dologgal, és én mondtam neki, hogy csak egyszer legyen olyan határozott, mint amilyen egyébként szokott lenni, és mondja meg mindkettőnek, hogy őt hagyják már ki ebből az egészből, mert így előbb, vagy utóbb, de ő kerül kellemetlen helyzetbe a kettőjük között zajló hülye játszma miatt.
...
Leslie felesége már Robival is beszélni akart, mert azt mondta neki a kislánya, hogy a garázsban vannak.
Robit pedig kérte, hogy adja neki Lacit.
- Nem tudom adni, az autó alatt van!
- Miért, elütötted?
...
Azon az estén a kislány - mint mindkét család minden tagja az elmúlt napokban - gyanakodva figyelt minden momentumra, ami köztem és az apja között történt; míg végül eldöntötte, hogy márpedig istenigazából de tényleg én Robihoz tartozom. Így végül boldog örömmel zárt minket be csőrözni a sötét szobába, és örült, hogy segítettünk neki a jó édes apja hazatoloncolásában.
Azóta ha meglát, mosolyog, puszikat oszt és bújik, mint egy cica. Ettől pedig én mélységesen meg tudok hatódni, mi tagadás.
Robira meg, megfigyeltem, nagyjából úgy tekint, mint egy istenre.
Ami a másfél szobás és rogyásig zsúfolt lakást illeti - azt hosszú hétvége négy napjában a négy gyerek uralta, főleg a fiúk és Laciék lánya, aki irányította és egrecírozta őket, mint egy igazi nő.
Az egyik este kivittük őket repülőket nézni, és - míg a hátsó ülésen szorongtak hárman, középen a felvágott nyelvű kiscsajjal - szóláncoztunk.
A feladat ezúttal nevek kitalálására korlátozódott, az 'a' betű következett, és a kislány az 'Amália' nevet hozta.
- Nem jó, volt már!
- Akkor legyen Anália! - mondta tisztán csengő gyermekhangján - és mi majd' lefejeltük a szélvédőt a röhögéstől, sőt, a szemem is bekönnyesedett, annyira, hogy alig láttam az utat.
...
- Veszélyes egy fickó lesz ez a te fiad! - mondta Leslie, figyelve a lányát, ahogyan irányítja a kommunikációt közte és a fiú között, és utalva annak félhosszú, szőke hajára, a széles arccsont felett egymástól távol ülő kék tüzű szemekre, melyek ragyogását kiemeli a sajnálatos új szerzemény: a szemüveg; a keskeny állra, karcsú, nyúlánk alkatra.
- Igen - mosolygott büszkén Robi.
Na ilyenkor kell kifújni a levegőt csendben.
...
A napok tehát a gyerekek uralma alatt teltek - a furcsa az volt, hogy egyáltalán nem volt terhes ez a dolog számomra, sőt, nagyon kellemes volt a szívemnek.
Elmeditáltam azon, hogy a gyerekeim felnövésével mennyire hiányzott ez a hangulat az életemből, és arra jutottam, hogy egy ordas nagy kamu volt, amit az a hülye pszichológus mondott, és amit azután Csaba olyan sokszor szajkózott a női önbizalom építése jegyében: hogy én rossz anya vagyok.
Azt hiszem, hogy én ízig-vérig anya vagyok, aki imádja a gyerekeket, és lehet, hogy nem mindent tanítok meg nekik - de a legfontosabbat: élni - azt mindenképpen.
Már el is kezdtem Robi gyerekeivel is.
Mert megszerettem őket.
...
A kis Gabi kezdeményezésére egyik este szókirakóztunk, és elszomorodva láttam, hogy mennyire nem megy neki a betűvetés. Annyira megriadtam, hogy elmagyaráztam az apjának, hogy most azonnal intézkedni kell, mert súlyos diszgráfiát vélek felfedezni.
Robi egyszerű lélek, de tudta, hogy igazam van, Gabinak már van erről papírja, de fejlesztő pedagógushoz drága édesanyjáék mégsem vitték - és most tele van elégtelenekkel.
Tehát számos feladatom mellé bevállaltam, hogy Gabikát valahogyan kimozdítom jelen állapotából, annál is inkább, mert ő a legsérülékenyebb a három gyerekből - nem biztos, hogy ez véletlen..., de ha valaki, hát a gyerek biztosan nem tehet semmiről.
Mielőtt nekibuzdultam volna, átgondoltam, hogy ez legalább másfél évig tartó rendszeres elkötelezettséget jelent, nem csupán anyagilag, de időbeosztás, figyelem szempontjából is, és nem biztos, hogy Robival való kapcsolatom kiállja az időnek ezt a próbáját - de abban maradtam magammal, hogy ezt a segítséget a gyerek kapja, és ezt függetleníteni kell minden egyéb emberi kapcsolattól; kizárólag a kettőnk ügye, és így is kell, hogy maradjon.
Mindezt egy nyugodtabb pillanatban el is mondtam Robinak.
Szerettem azt a meleg villanást a szemében - mi tagadás.
De nem ez a dolog lényege, hanem az a tudat, hogy ma Magyarország undorító módon bánik a legfőbb erőforrásaival: a gyerekekkel.
Egyre kevesebb van belőlük, mégsem tudja a társadalom megoldani még az ilyen - relatíve egyszerű - feladatokat sem, mint a fizikai jólétük biztosítása, illetve a képességeik fejlesztése.
Holott minden egyes, gyermekek jövőjébe fektetett forint sok százszor-ezerszer megtérülő befektetés. Hiszen az élet hosszú, és a megszerzett kompetenciákat ők egész életük folyamán a közösség javára kamatoztathatnák.
...de ahhoz olyan társadalom kellene, nem ez a rakás sz@r, amiben létezni vagyunk kénytelenek.
A saját gyerekeimről tudom, hogy miről beszélek, higgyétek el.
De ez talán szerencséje lehet ennek a kisfiúnak is.
Azon leszek.
...
- Ilyen már nagyon régen nem volt - mondta drága jó Anyósom egyik este a konyhában, egy nagy családi hanci után.
- Már nagyon régen nem birkózott velük. Morózus volt mindig.
- Pedig hogy élvezték... mindannyian - feleltem rá csendes örömmel. Valahogy úgy éreztem, hogy ehhez a hangulatváltozáshoz én is hozzájárulok, és ez nagyon jó.
...
- Szeretnél akkor is, ha szegény lennék? ...már úgy értem, hogy nem, most se vagyok gazdag, legfeljebb viszonylagosan jobb módú - de ez nem gazdagság, ne hidd...
...de ha szegényebb lennék? Szeretnél?
- Persze. Hogy a fenébe kérdezhetsz ilyen hülyeséget? Engem a pénz sose érdekelt.

Hallgattam egy kicsit, végiggondoltam az elmúlt hetek eseményeit, és rájöttem, hogy igazat mondott.

Horváth Tamás & Raul: Szeretsz engem?

Horváth Tamás &Raul: Hagyj el

Mert fontos vagy..

(2018.03.11., short version)

Megörültem, mikor megláttam Leslie-t, be kell valljam. Megörültem annak ellenére is, hogy messzire lesírt a fejéről, hogy már távol van a józanságtól.

Igazság szerint szerettem volna vele már előző este beszélni; Robi jogsijáról, meg amúgy is, több mint egy hete nem láttam a hülye fejét, és az már valahogy hosszú időnek tűnt.

Mert jegyzem ezt a dolgot.

Francba.

Szóval lehuppantam mellé a székre a fal mellett, és a kék szemekben öröm és vágy szikrái csillantak fel, tisztán kivehetően, minden alkohol általi nehezítettség ellenére.

Sajnos éreztem, hogy hasonló tekintettel válaszolok - tekintetemben tagadhatatlanul és elrejthetetlenül az éhség bujkált, tudtam, hogy látja, tudtam, hogy látja, hogy látom - és egy pillanatra haragudtam Gidára, hogy miért, tíz évvel fiatalabb nálam, minden porcikája tökéletes, egyszerűen tökéletes, (na jó, a fogai nem, de az egy külön történet), állítólag szeret, de akkor miért kell engem ebben az állapotban tartani, és egyáltalán...

...

- De jó hogy jöttél! Nem jössz el hozzám fürdeni?

- És mit szólna hozzá a kedves feleséged? 

- Nem tudom, gyere, kérdezzük meg tőle!
- Hüüüülyeeee.... :D

...

...A gondolat hamar elillant és én a szívélyes üdvözlés után megkérdeztem, hogy rendben van-e az Ügy, és ő bólintott, igen, intézi.
- Végül is, úgy tudom, hogy Neked is jó lesz, ha lesz jogsija - mondtam fél mondatnyi hozzáadott motivációt. 

Hegyesen nézett rám.

- Szeretem ezt a hülye f@szt - intett a terem másik vége felé, ahol épp Róbert Gida beszélgetett valakivel. - Nem tudom, miért, de nagyon szeretem. És nem akarom, hogy neki rossz legyen.

- Tudom. Én is így vagyok ezzel. - feleltem, várva, hogy mit hoz ki ebből az egészből.

Visszafordult hozzám, és rám nézett, komoly-kék szemekkel.

- Tudod, én skorpió vagyok - kezdte megint, mint a buli estéjén ezt a csillagjegymizériát - én Skorpió vagyok, és jók a megérzéseim. Jók a megérzéseim... és téged nem érezlek. Nem tudom hová tenni ezt az egészet.

Tudtam, hogy most a Robival való kapcsolatomra gondol, és nem tudtam mit válaszolni neki. Mondjam, hogy én sem tudom hová tenni? Hogy jelenleg éppen április közepénél tartok, addig bizonyosan szerepel a rövid távú terveimben Róbert Gida, - de hogy mi jön utána, az homályba vész? Se nem akarom, se nem nem akarom, teljes a köd, mint téli éjszakán az erdő közepén?

Mindez hosszú és messzire vezető téma nyitánya lenne, amit most ezen a helyen és állapotban meg nem tárgyalhatunk, még akkor se, ha esetleg bizalmamba avatnám (avatnám? már ott van, első perctől, furcsa és érthetetlen módon, de igen.)

Így hát hallgattam.

- Tudod, mondtam, mikor először felvetetted a dolgot.. akkor is mondtam, hogy csak meg ne bánd.

Mosolyogva ráztam meg a fejemet.

- Mondtam Neked... mondtam Neked, hogy én majdnem meghaltam. Nem tudom ezt elmagyarázni... de tudom, hogy hajszál híja volt. Nagyon sokat köszönhetek Robinak. Ez.. emiatt van. Semmi köze a jövendőbeli viselkedéséhez. Sohasem fogom megbánni.

- Te tudod.. - fordult vissza a piájához.

Hallgattunk egyet.

Kisvártatva megérkezett Robi, leült velünk szembe egy székre. Hol egyikünkre, hol másikunkra nézett furcsán, gondterhelten, és észrevettem, hogy a depressziós-mély vonások az arcán, amik már épp kezdtek lágyulni, most ismét mélyebbek lettek.

(Vele ezt már egyszer megtették. Nem ezt érdemli. Ő jó ember. Nem tehetem meg én is. ...nem is fogom. Ez az egész máshogyan fog megoldódni. Azt még nem tudom, hogy hogyan.. de máshogy. - futott le a monológ a szoftveremen, míg néztem.)

- Hallom, lóg a lámpád - folytatta Leslie, mintha nem lett volna az előbb némi súlya a csendnek.

- Igen. Robi mondta?

- Igen.

- Majd hozd el valamikor a kocsidat.

- Meg akarjátok csinálni? - kérdeztem Leslie-t.

Robi közbevágott.

- Én akarom megcsinálni!

- Én? Én csak egy társ vagyok. Csendestárs. - szólt közbe Leslie, de ezen nevetnem kellett. Mindhárman hahotáztunk rajta.

- Te? Csendes???
- Akkor mi vagyok én Neked? - erőltette tovább.
- Te? Barát. Jó barát.
- Azt értem, hogy Neki miért - mutatott Robira. - De neked??
Pillanatra zavarba jöttem, az első körben szóba jöhető válaszok nem igazán tűrték volna a nyilvánosságot, de legalábbis további kérdéseket vetettek volna fel és elvitték volna a beszélgetést egy kevésbé kedvező irányba.
- Mert... mert kihúztál ott a garázssoron, és még csak ki se röhögtél, pedig megérdemeltem volna. Kib@szott béna voltam..
Megint azok a szertetszikrák, tessék.
- Gabó... - mosolygott, a fejét csóválva.
...
Valaki talált nekem becenevet.
Ilyen is rég volt.

...

- De aranyos vagy.. - fordultam Robihoz. - és mikor? 

- Nem tudom, majd megbeszéljük.. elég szoros a beosztásom most. Hétvégén végig dolgozok.

- Tudom. ...Köszönöm előre is.

- Nagyon szívesen. Szeretlek.

- Én is Téged - néztem rá lágyan, gyöngéden, szeretetteljesen.

...

Aztán Robi kiment cigizni, és Leslie újra rákezdte.

- Gabó, nekünk beszélnünk kell.

- Igen, tudom.

- Nem tudom, hogy mi az oka, de azt érzem... hidd el, hogy nem a pia beszél belőlem... azt érzem, hogy fontos vagy.

Bólintottam.

- Én is ugyanezt érzem Rólad - vinnyogta bent egy hang, de időben lelőttem, a bólintáson túl más nem jutott a felszínre.

Ez is elég volt.

Percekig tartó tehetetlen csönd szállt ránk.

A végén felálltam, hogy megkeressem Robit. 

- Erről máskor ne beszéljünk. Neked feleséged van... nekem pedig már itt van Robi.
...
Az ajtóban találkoztunk.
- Menjünk? - kérdezte.
Mosolyogva néztem Rá. (Ez a fiú utál kocsmázni. Csak Laci miatt jön ide, semmi más oka nincs rá. - a gondolat szívmelegítően hatott.)
- Menjünk - bólintottam.
Az össznépi búcsúzkodásnál Leslie megkérdezte:
- Akkor? Megyünk fürdeni?
- Persze. Mikor?
- 17-e jó lesz?
Egymásra néztünk Robival, bólintottunk.
- Igen, jó.
- Négyesben?

Maluma - Felices los 4

- Nem, a gyerekekkel együtt - mosolyogtam rá, és felrémlett bennem egy kocsikaraván, legalább négy autónyi, fürdőzni induló néppel. De jó kis buli lenne.
Bólintott. Kikísért minket, közben annyit mormogott maga elé:
- Nem tudom, hogy jó lesz-e ez... de ha igen, akkor nagy szerencséje van.
És én tudtam, hogy Robira gondol. Nem szóltam semmit.
A lépcső tetején imbolyogva megállt.
- És most pizzázni mentek? De jó nektek.. - nézett le ránk.
Elnéztem, hogy majd' összeesik, és arra gondoltam, hogy hátha valami kaja segítene ezen a létállapoton, mielőtt még alkoholmérgezéssel elviszik kedvenc helyére.
- Hozzunk Neked? - léptem vissza a lépcső tövébe.
Felnéztem Rá, ő pedig mosolyogva, mint egy győztes hadvezér (bár kissé imbolyogva) nézett le rám.
Akkor tudatosult bennem, a másodperc tört része alatt, hogy én ezt szeretem - ha így vannak a dolgok, felnézhetek a Férfira.
Na ez ott pár másodpercig (a szó legszorosabb értelmében) megtörtént, aztán nemet intett, Gida pedig megfogta a kezemet és rám szólt:
- Menjünk!
A kocsinál szótlanul vette el a slusszkulcsot.
...
- Megszédítette a fejedet, mi?

A kérdés jó másfél óra múlva hangzott el, teljesen váratlanul, Robiék konyhának csúfolt főzőfülkéjében (ami a lakásban elég faramuci módon a dohányzásra kijelölt hely) két slukk között. Előtte nagy hallgatásba burkolódzott az úr, de nem éreztem feszültséget a levegőben, csendesen molyoltam a mosogató körül.
Lélekjelenlétem nem hagyott cserben, természetes(nek tűnő) hangon mondtam:
- Laci? Be volt rúgva - fordultam oda mosolyogva Hozzá.
Aztán mellé ültem.
- A jogsidról beszéltünk. Hogy én ne bánjam meg, hogy segítek. Mondtam neki, hogy én nagyon sokat köszönhetek Neked.. és nem fogom megbánni; ez ajándék, mert nagyon szép volt az a néhány hét, amit eddig együtt töltöttünk.
Szemöldökét felvonva nézett rám.
- És még milyen szép lesz eztán!
Zavarba jöttem.
- Igen... az lesz - mondtam, kissé bizonytalanul.
Elhallgattunk.
...
Kicsit később az ágyán heverésztünk (mielőtt bárki bármit gondolna, sietnék hozzátenni: ruhástól..), és szokásunk szerint nagyokat hallgattunk, mikor újra megszólalt:
- Nem engedlek el. - Majd könnyedebb hangon hozzátette, kicsit oldva a mondatban előforduló mélységeket:
- Már a szomszédnak is mondtam, hogy a feleségem vagy.
Meglepődtem a határozottságon. Eddig, minden "komolyan gondolom" szöveg ellenére - már az első, áttáncolt éjszakán ilyenekkel boldogított, én meg bólogattam "persze, igen, én is" - és közben Forradalmárra gondoltam, aki hajnalra még szerelmet is vallott, csak azért, hogy utána felszívódjon, egy évre boldogtalanságba taszítva engem, és nem, nem hittem el azt se, amit kérdezett. És még lelkiismeret-furdalásom se volt a válasz miatt; hülye szövegre hülye szöveg dukál, ennyi.
Most ez viszont... ennek volt valami megmagyarázhatatlan mélysége, különösen annak függvényében, hogy előző napokban meditáltam azon, hogy én úgynevezett alacsony kötődésű ember vagyok, nagyon hamar tovább sodródok, mint a falevél (szélviharban papír tízes), és csak olyan emberekkel tudtam bármi néven nevezhető tartós kapcsolatot kialakítani, ahol volt valami kapaszkodó, ahol a másik ragaszkodása erősebb volt, bármilyen okból is, de erősebb. Ilyen volt Nagy Fal és ilyen volt a maga módján Csaba is, ezért tudtam mellettük hosszabb ideig megmaradni.
És nem, nem éreztem, hogy Gida erősebben kötődne. Ő túlságosan magának való, kicsit depressziós, csendes ember, aki talán hamarabb feladja a kelleténél; legalábbis ilyennek éreztem - és épp azon gondolkodtam, hogy vajon honnan kellene előkerülnie ebbe a kapcsolatba a megtartó erőnek, amikor jött ez a mondat.
Jó-e, hogy ez így van? Hát ez jó kérdés. Mindenesetre akkor, a fenti gondolatmenet folytatásaként, csak annyit válaszoltam:
- Jól teszed.

Horváth Tamás & Raul - Ott leszek veled

Később (éjszaka volt már) kinézett az ablakon. Épp lelátni a kocsma előtti utcarészre.
- Laci még mindig ott van. - mondta vigyorogva, de a vigyorgáson túl volt ebben a mondatban egy nagy rakás féltés is, és ettől nekem is eszembe jutott a kínzó kérdés:
- Mi az Isten haragjának nem megy még mindig haza?

A mátrai műtét

...az előző hét második felében hirtelen felindulásból felrángattam Gidát a Mátrába. Eredetileg hétvégére akartam magammal hurcolni, de rá kellett jönnöm, hogy szoros az időbeosztásunk; muszáj volt hát gyorsan intézkednem, mert mindenképpen el akartam jutni a kerámia tanfolyamra is, és a nagy havat is szerettem volna látni. No és Gida munkabeosztására is tekintettel kellett lenni. Mindezek következtében sajnos csak egyetlen éjszakára foglaltam szállást a Sástó Hotelben, nem messze a bungallóktól, ahol fénykorunkban a Farkas vezényletével töltöttük azokat a szép napokat; mikor a kedvenc brókersrác haverom mata részegen kornyadozott mellettünk a kisbuszban és mi a lányommal rajta vihogtunk egész úton. Igen, ez akkor volt, mikor cikkeztek a teljesítményünkről, és azt képzeltük, hogy a rengeteg kitartó munka meghozza az eredményét, lassan-lassan középvállalkozássá küzdjük fel magunkat, vagy hasonló.
Bő fél évvel voltunk január 15-e előtt, az irodába masszőr járt, meg angoltanár, ráadásul havi rendszerességgel igénybe vehettük Nina szolgáltatásait is, - és fogalmunk sem volt arról, hogy minek nézünk elébe... az utolsó boldog békeév tisztán fénylő emléke ez a számomra, ami elemi erővel kerített be a Sástó partján sétálgatva, annyira, hogy még a jelent is már-már elhomályosította. Emlékeimben mellém lépett a Farkas, és komoly tekintettel megkérdezte:

- Mindennel meg vagy elégedve?
- Ó igen, köszönöm, nagyon jól érzem magam.

(Mert Főnök csak egy van... mondta a titkárnőnk, és igaza volt. 

Igen, ő ilyen. Ma is... ezt ma is tapasztalhattam.. <3 Ha csak egy darab kenyerem lenne és éhes lenne, neki adnám. Felsorolni se tudom, hogy mi mindent köszönhetek Neki. És csak remélni tudom, hogy egyszer még, - talán nem is sokára - lesz majd módom meghálálni mindezeket.)

Fonográf: 1911
...
Este volt már, mire felértünk, zuhogott a hó és kihaltság terpeszkedett a tájon. Becsekkolás után (a recepciós kiscsaj túlságosan tetszett Gidának a maga huszonkevés évével; nekem meg rossz emlékeim támadtak mindenféle f@szkalapkodásról és n/m-es modellről, de kemény voltam mint a kád széle és szóvá se tettem, tekintettel a kettőnk közötti korkülönbségre; meg elemi hitemre a szabad önrendelkezés jogában) nekiindultunk valami éttermet keresni - nem volt egyszerű, erősen zárórára hajlott minden vendéglátóipari üzemegység, aztán végül oda tudtunk beülni, ahol annak idején Csabával és a lányomékkal voltunk. De előtte még akadt egy kis zűr.
Mikor már épp le akartuk állítani Juci nénit, a váltó egyszerűen megadta magát. Már semmilyen sebességet nem akart befogadni a szervezete, örültünk, hogy félre tudtunk gurulni a parkolóba.

Indulás előtt elviccelődtem Gidával, aki műtős a nőgyógyászaton (Tudjátok, mit mond a nőgyógyász a kocsmában? - Végre arcok...), és aki a szakmája kellékeivel pakolta meg kirándulós kis táskáját, úgymint: gumikesztyű, fertőtlenítő szerek, sebkötözők arzenálja, varrás nélküli gyors sebzáró tapasz, érleszorító, néhány injekcióstű, branül és gézvágó olló. Szikét ugyan nem fedeztem fel az egységcsomagban, amivel kisebb egészségügyi beavatkozások nyílt utcán minden további nélkül elvégezhetők - de ki tudja, mit rejt a táska mélye még, amiről nincs tudomásom. Egy köteg egyszerű műanyag gyorskötöző mindenesetre helyet kapott a kórházi kellékek mellett - szerencsére.
Megkérdeztem, hogy mire számít, tömegszerencsétlenségre, vagy nyílt színi császárra az út mentén, de nem vette a lapot, ehelyett rém komolyan közölte, hogy minden eshetőségre fel kell készülni - én meg igyekeztem elfojtani a röhögést. Nehezen ment, de hozzá kell tennem: a végére kiderült, hogy igaza volt.

Mondjuk arra nem gondoltam, hogy nem embert kell operálni...

Mikor ugyanis Juci néni megadta magát, szakszerű mozdulatokkal kapta elő a fent felsorolt felszerelésből a gumikesztyűt, az ollót és a gyorskötözőt. Már nyitotta is fel a motorháztetőt, valamit magyarázott, hogy milyen csavar esett ki a váltórudazatból vagy honnan - fel sem fogtam, hogy mit beszél, csak azt láttam, hogy a bivaly sötétben egy pár fehér kórházi gumikesztyű benyúl Jucinak, jó mélyre, aztán  újra, meg újra; valamit húzkod, dugdos, végül vagdos - és mire igazán kétségbeeshettem volna, a probléma, legalábbis ideiglenesen, elhárításra került.
Mindezt abban a jeges hidegben, kabát nélkül, mert az akadályozta volna a műtét elvégzésében.
A végén lehúzta a gumikesztyűt, elégedetlenül mutatta, hogy egy helyen elszakadt; majd az olajat nagyjából letakarítva a kárvallott ujjáról, nekiindultunk éttermet keresni.

Hát így sikerült megműteni Juci nénit Mátrafüreden, a nagy havazás éjjelén.