(2018.03.11., short version)
Megörültem, mikor megláttam Leslie-t, be kell valljam. Megörültem annak ellenére is, hogy messzire lesírt a fejéről, hogy már távol van a józanságtól.
Igazság szerint szerettem volna vele már előző este beszélni; Robi jogsijáról, meg amúgy is, több mint egy hete nem láttam a hülye fejét, és az már valahogy hosszú időnek tűnt.
Mert jegyzem ezt a dolgot.
Francba.
Szóval lehuppantam mellé a székre a fal mellett, és a kék szemekben öröm és vágy szikrái csillantak fel, tisztán kivehetően, minden alkohol általi nehezítettség ellenére.
Sajnos éreztem, hogy hasonló tekintettel válaszolok - tekintetemben tagadhatatlanul és elrejthetetlenül az éhség bujkált, tudtam, hogy látja, tudtam, hogy látja, hogy látom - és egy pillanatra haragudtam Gidára, hogy miért, tíz évvel fiatalabb nálam, minden porcikája tökéletes, egyszerűen tökéletes, (na jó, a fogai nem, de az egy külön történet), állítólag szeret, de akkor miért kell engem ebben az állapotban tartani, és egyáltalán...
...
- De jó hogy jöttél! Nem jössz el hozzám fürdeni?
- És mit szólna hozzá a kedves feleséged?
- Nem tudom, gyere, kérdezzük meg tőle!
- Hüüüülyeeee.... :D
- Hüüüülyeeee.... :D
...
...A gondolat hamar elillant és én a szívélyes üdvözlés után megkérdeztem, hogy rendben van-e az Ügy, és ő bólintott, igen, intézi.
- Végül is, úgy tudom, hogy Neked is jó lesz, ha lesz jogsija - mondtam fél mondatnyi hozzáadott motivációt.
- Végül is, úgy tudom, hogy Neked is jó lesz, ha lesz jogsija - mondtam fél mondatnyi hozzáadott motivációt.
Hegyesen nézett rám.
- Szeretem ezt a hülye f@szt - intett a terem másik vége felé, ahol épp Róbert Gida beszélgetett valakivel. - Nem tudom, miért, de nagyon szeretem. És nem akarom, hogy neki rossz legyen.
- Tudom. Én is így vagyok ezzel. - feleltem, várva, hogy mit hoz ki ebből az egészből.
Visszafordult hozzám, és rám nézett, komoly-kék szemekkel.
- Tudod, én skorpió vagyok - kezdte megint, mint a buli estéjén ezt a csillagjegymizériát - én Skorpió vagyok, és jók a megérzéseim. Jók a megérzéseim... és téged nem érezlek. Nem tudom hová tenni ezt az egészet.
Tudtam, hogy most a Robival való kapcsolatomra gondol, és nem tudtam mit válaszolni neki. Mondjam, hogy én sem tudom hová tenni? Hogy jelenleg éppen április közepénél tartok, addig bizonyosan szerepel a rövid távú terveimben Róbert Gida, - de hogy mi jön utána, az homályba vész? Se nem akarom, se nem nem akarom, teljes a köd, mint téli éjszakán az erdő közepén?
Mindez hosszú és messzire vezető téma nyitánya lenne, amit most ezen a helyen és állapotban meg nem tárgyalhatunk, még akkor se, ha esetleg bizalmamba avatnám (avatnám? már ott van, első perctől, furcsa és érthetetlen módon, de igen.)
Így hát hallgattam.
- Tudod, mondtam, mikor először felvetetted a dolgot.. akkor is mondtam, hogy csak meg ne bánd.
Mosolyogva ráztam meg a fejemet.
- Mondtam Neked... mondtam Neked, hogy én majdnem meghaltam. Nem tudom ezt elmagyarázni... de tudom, hogy hajszál híja volt. Nagyon sokat köszönhetek Robinak. Ez.. emiatt van. Semmi köze a jövendőbeli viselkedéséhez. Sohasem fogom megbánni.
- Te tudod.. - fordult vissza a piájához.
Hallgattunk egyet.
Kisvártatva megérkezett Robi, leült velünk szembe egy székre. Hol egyikünkre, hol másikunkra nézett furcsán, gondterhelten, és észrevettem, hogy a depressziós-mély vonások az arcán, amik már épp kezdtek lágyulni, most ismét mélyebbek lettek.
(Vele ezt már egyszer megtették. Nem ezt érdemli. Ő jó ember. Nem tehetem meg én is. ...nem is fogom. Ez az egész máshogyan fog megoldódni. Azt még nem tudom, hogy hogyan.. de máshogy. - futott le a monológ a szoftveremen, míg néztem.)
- Hallom, lóg a lámpád - folytatta Leslie, mintha nem lett volna az előbb némi súlya a csendnek.
- Igen. Robi mondta?
- Igen.
- Majd hozd el valamikor a kocsidat.
- Meg akarjátok csinálni? - kérdeztem Leslie-t.
Robi közbevágott.
- Én akarom megcsinálni!
- Én? Én csak egy társ vagyok. Csendestárs. - szólt közbe Leslie, de ezen nevetnem kellett. Mindhárman hahotáztunk rajta.
- Te? Csendes???
- Akkor mi vagyok én Neked? - erőltette tovább.
- Te? Barát. Jó barát.
- Azt értem, hogy Neki miért - mutatott Robira. - De neked??
Pillanatra zavarba jöttem, az első körben szóba jöhető válaszok nem igazán tűrték volna a nyilvánosságot, de legalábbis további kérdéseket vetettek volna fel és elvitték volna a beszélgetést egy kevésbé kedvező irányba.
- Mert... mert kihúztál ott a garázssoron, és még csak ki se röhögtél, pedig megérdemeltem volna. Kib@szott béna voltam..
Megint azok a szertetszikrák, tessék.
- Gabó... - mosolygott, a fejét csóválva.
...
Valaki talált nekem becenevet.
Ilyen is rég volt.
- Akkor mi vagyok én Neked? - erőltette tovább.
- Te? Barát. Jó barát.
- Azt értem, hogy Neki miért - mutatott Robira. - De neked??
Pillanatra zavarba jöttem, az első körben szóba jöhető válaszok nem igazán tűrték volna a nyilvánosságot, de legalábbis további kérdéseket vetettek volna fel és elvitték volna a beszélgetést egy kevésbé kedvező irányba.
- Mert... mert kihúztál ott a garázssoron, és még csak ki se röhögtél, pedig megérdemeltem volna. Kib@szott béna voltam..
Megint azok a szertetszikrák, tessék.
- Gabó... - mosolygott, a fejét csóválva.
...
Valaki talált nekem becenevet.
Ilyen is rég volt.
...
- De aranyos vagy.. - fordultam Robihoz. - és mikor?
- Nem tudom, majd megbeszéljük.. elég szoros a beosztásom most. Hétvégén végig dolgozok.
- Tudom. ...Köszönöm előre is.
- Nagyon szívesen. Szeretlek.
- Én is Téged - néztem rá lágyan, gyöngéden, szeretetteljesen.
...
Aztán Robi kiment cigizni, és Leslie újra rákezdte.
- Gabó, nekünk beszélnünk kell.
- Igen, tudom.
- Nem tudom, hogy mi az oka, de azt érzem... hidd el, hogy nem a pia beszél belőlem... azt érzem, hogy fontos vagy.
Bólintottam.
- Én is ugyanezt érzem Rólad - vinnyogta bent egy hang, de időben lelőttem, a bólintáson túl más nem jutott a felszínre.
Ez is elég volt.
Percekig tartó tehetetlen csönd szállt ránk.
A végén felálltam, hogy megkeressem Robit.
- Erről máskor ne beszéljünk. Neked feleséged van... nekem pedig már itt van Robi.
...
Az ajtóban találkoztunk.
- Menjünk? - kérdezte.
Mosolyogva néztem Rá. (Ez a fiú utál kocsmázni. Csak Laci miatt jön ide, semmi más oka nincs rá. - a gondolat szívmelegítően hatott.)
- Menjünk - bólintottam.
Az össznépi búcsúzkodásnál Leslie megkérdezte:
- Akkor? Megyünk fürdeni?
- Persze. Mikor?
- 17-e jó lesz?
Egymásra néztünk Robival, bólintottunk.
- Igen, jó.
- Négyesben?
Maluma - Felices los 4
- Nem, a gyerekekkel együtt - mosolyogtam rá, és felrémlett bennem egy kocsikaraván, legalább négy autónyi, fürdőzni induló néppel. De jó kis buli lenne.
Bólintott. Kikísért minket, közben annyit mormogott maga elé:
- Nem tudom, hogy jó lesz-e ez... de ha igen, akkor nagy szerencséje van.
És én tudtam, hogy Robira gondol. Nem szóltam semmit.
A lépcső tetején imbolyogva megállt.
- És most pizzázni mentek? De jó nektek.. - nézett le ránk.
Elnéztem, hogy majd' összeesik, és arra gondoltam, hogy hátha valami kaja segítene ezen a létállapoton, mielőtt még alkoholmérgezéssel elviszik kedvenc helyére.
- Hozzunk Neked? - léptem vissza a lépcső tövébe.
Felnéztem Rá, ő pedig mosolyogva, mint egy győztes hadvezér (bár kissé imbolyogva) nézett le rám.
Akkor tudatosult bennem, a másodperc tört része alatt, hogy én ezt szeretem - ha így vannak a dolgok, felnézhetek a Férfira.
Na ez ott pár másodpercig (a szó legszorosabb értelmében) megtörtént, aztán nemet intett, Gida pedig megfogta a kezemet és rám szólt:
- Menjünk!
A kocsinál szótlanul vette el a slusszkulcsot.
...
- Megszédítette a fejedet, mi?
A kérdés jó másfél óra múlva hangzott el, teljesen váratlanul, Robiék konyhának csúfolt főzőfülkéjében (ami a lakásban elég faramuci módon a dohányzásra kijelölt hely) két slukk között. Előtte nagy hallgatásba burkolódzott az úr, de nem éreztem feszültséget a levegőben, csendesen molyoltam a mosogató körül.
Lélekjelenlétem nem hagyott cserben, természetes(nek tűnő) hangon mondtam:
- Laci? Be volt rúgva - fordultam oda mosolyogva Hozzá.
Aztán mellé ültem.
- A jogsidról beszéltünk. Hogy én ne bánjam meg, hogy segítek. Mondtam neki, hogy én nagyon sokat köszönhetek Neked.. és nem fogom megbánni; ez ajándék, mert nagyon szép volt az a néhány hét, amit eddig együtt töltöttünk.
Szemöldökét felvonva nézett rám.
- És még milyen szép lesz eztán!
Zavarba jöttem.
- Igen... az lesz - mondtam, kissé bizonytalanul.
Elhallgattunk.
...
Kicsit később az ágyán heverésztünk (mielőtt bárki bármit gondolna, sietnék hozzátenni: ruhástól..), és szokásunk szerint nagyokat hallgattunk, mikor újra megszólalt:
- Nem engedlek el. - Majd könnyedebb hangon hozzátette, kicsit oldva a mondatban előforduló mélységeket:
- Már a szomszédnak is mondtam, hogy a feleségem vagy.
Meglepődtem a határozottságon. Eddig, minden "komolyan gondolom" szöveg ellenére - már az első, áttáncolt éjszakán ilyenekkel boldogított, én meg bólogattam "persze, igen, én is" - és közben Forradalmárra gondoltam, aki hajnalra még szerelmet is vallott, csak azért, hogy utána felszívódjon, egy évre boldogtalanságba taszítva engem, és nem, nem hittem el azt se, amit kérdezett. És még lelkiismeret-furdalásom se volt a válasz miatt; hülye szövegre hülye szöveg dukál, ennyi.
Most ez viszont... ennek volt valami megmagyarázhatatlan mélysége, különösen annak függvényében, hogy előző napokban meditáltam azon, hogy én úgynevezett alacsony kötődésű ember vagyok, nagyon hamar tovább sodródok, mint a falevél (szélviharban papír tízes), és csak olyan emberekkel tudtam bármi néven nevezhető tartós kapcsolatot kialakítani, ahol volt valami kapaszkodó, ahol a másik ragaszkodása erősebb volt, bármilyen okból is, de erősebb. Ilyen volt Nagy Fal és ilyen volt a maga módján Csaba is, ezért tudtam mellettük hosszabb ideig megmaradni.
És nem, nem éreztem, hogy Gida erősebben kötődne. Ő túlságosan magának való, kicsit depressziós, csendes ember, aki talán hamarabb feladja a kelleténél; legalábbis ilyennek éreztem - és épp azon gondolkodtam, hogy vajon honnan kellene előkerülnie ebbe a kapcsolatba a megtartó erőnek, amikor jött ez a mondat.
Jó-e, hogy ez így van? Hát ez jó kérdés. Mindenesetre akkor, a fenti gondolatmenet folytatásaként, csak annyit válaszoltam:
- Jól teszed.
Horváth Tamás & Raul - Ott leszek veled
Később (éjszaka volt már) kinézett az ablakon. Épp lelátni a kocsma előtti utcarészre.
- Laci még mindig ott van. - mondta vigyorogva, de a vigyorgáson túl volt ebben a mondatban egy nagy rakás féltés is, és ettől nekem is eszembe jutott a kínzó kérdés:
- Mi az Isten haragjának nem megy még mindig haza?
...
Az ajtóban találkoztunk.
- Menjünk? - kérdezte.
Mosolyogva néztem Rá. (Ez a fiú utál kocsmázni. Csak Laci miatt jön ide, semmi más oka nincs rá. - a gondolat szívmelegítően hatott.)
- Menjünk - bólintottam.
Az össznépi búcsúzkodásnál Leslie megkérdezte:
- Akkor? Megyünk fürdeni?
- Persze. Mikor?
- 17-e jó lesz?
Egymásra néztünk Robival, bólintottunk.
- Igen, jó.
- Négyesben?
Maluma - Felices los 4
- Nem, a gyerekekkel együtt - mosolyogtam rá, és felrémlett bennem egy kocsikaraván, legalább négy autónyi, fürdőzni induló néppel. De jó kis buli lenne.
Bólintott. Kikísért minket, közben annyit mormogott maga elé:
- Nem tudom, hogy jó lesz-e ez... de ha igen, akkor nagy szerencséje van.
És én tudtam, hogy Robira gondol. Nem szóltam semmit.
A lépcső tetején imbolyogva megállt.
- És most pizzázni mentek? De jó nektek.. - nézett le ránk.
Elnéztem, hogy majd' összeesik, és arra gondoltam, hogy hátha valami kaja segítene ezen a létállapoton, mielőtt még alkoholmérgezéssel elviszik kedvenc helyére.
- Hozzunk Neked? - léptem vissza a lépcső tövébe.
Felnéztem Rá, ő pedig mosolyogva, mint egy győztes hadvezér (bár kissé imbolyogva) nézett le rám.
Akkor tudatosult bennem, a másodperc tört része alatt, hogy én ezt szeretem - ha így vannak a dolgok, felnézhetek a Férfira.
Na ez ott pár másodpercig (a szó legszorosabb értelmében) megtörtént, aztán nemet intett, Gida pedig megfogta a kezemet és rám szólt:
- Menjünk!
A kocsinál szótlanul vette el a slusszkulcsot.
...
- Megszédítette a fejedet, mi?
A kérdés jó másfél óra múlva hangzott el, teljesen váratlanul, Robiék konyhának csúfolt főzőfülkéjében (ami a lakásban elég faramuci módon a dohányzásra kijelölt hely) két slukk között. Előtte nagy hallgatásba burkolódzott az úr, de nem éreztem feszültséget a levegőben, csendesen molyoltam a mosogató körül.
Lélekjelenlétem nem hagyott cserben, természetes(nek tűnő) hangon mondtam:
- Laci? Be volt rúgva - fordultam oda mosolyogva Hozzá.
Aztán mellé ültem.
- A jogsidról beszéltünk. Hogy én ne bánjam meg, hogy segítek. Mondtam neki, hogy én nagyon sokat köszönhetek Neked.. és nem fogom megbánni; ez ajándék, mert nagyon szép volt az a néhány hét, amit eddig együtt töltöttünk.
Szemöldökét felvonva nézett rám.
- És még milyen szép lesz eztán!
Zavarba jöttem.
- Igen... az lesz - mondtam, kissé bizonytalanul.
Elhallgattunk.
...
Kicsit később az ágyán heverésztünk (mielőtt bárki bármit gondolna, sietnék hozzátenni: ruhástól..), és szokásunk szerint nagyokat hallgattunk, mikor újra megszólalt:
- Nem engedlek el. - Majd könnyedebb hangon hozzátette, kicsit oldva a mondatban előforduló mélységeket:
- Már a szomszédnak is mondtam, hogy a feleségem vagy.
Meglepődtem a határozottságon. Eddig, minden "komolyan gondolom" szöveg ellenére - már az első, áttáncolt éjszakán ilyenekkel boldogított, én meg bólogattam "persze, igen, én is" - és közben Forradalmárra gondoltam, aki hajnalra még szerelmet is vallott, csak azért, hogy utána felszívódjon, egy évre boldogtalanságba taszítva engem, és nem, nem hittem el azt se, amit kérdezett. És még lelkiismeret-furdalásom se volt a válasz miatt; hülye szövegre hülye szöveg dukál, ennyi.
Most ez viszont... ennek volt valami megmagyarázhatatlan mélysége, különösen annak függvényében, hogy előző napokban meditáltam azon, hogy én úgynevezett alacsony kötődésű ember vagyok, nagyon hamar tovább sodródok, mint a falevél (szélviharban papír tízes), és csak olyan emberekkel tudtam bármi néven nevezhető tartós kapcsolatot kialakítani, ahol volt valami kapaszkodó, ahol a másik ragaszkodása erősebb volt, bármilyen okból is, de erősebb. Ilyen volt Nagy Fal és ilyen volt a maga módján Csaba is, ezért tudtam mellettük hosszabb ideig megmaradni.
És nem, nem éreztem, hogy Gida erősebben kötődne. Ő túlságosan magának való, kicsit depressziós, csendes ember, aki talán hamarabb feladja a kelleténél; legalábbis ilyennek éreztem - és épp azon gondolkodtam, hogy vajon honnan kellene előkerülnie ebbe a kapcsolatba a megtartó erőnek, amikor jött ez a mondat.
Jó-e, hogy ez így van? Hát ez jó kérdés. Mindenesetre akkor, a fenti gondolatmenet folytatásaként, csak annyit válaszoltam:
- Jól teszed.
Horváth Tamás & Raul - Ott leszek veled
Később (éjszaka volt már) kinézett az ablakon. Épp lelátni a kocsma előtti utcarészre.
- Laci még mindig ott van. - mondta vigyorogva, de a vigyorgáson túl volt ebben a mondatban egy nagy rakás féltés is, és ettől nekem is eszembe jutott a kínzó kérdés:
- Mi az Isten haragjának nem megy még mindig haza?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Látogatóm! Köszönöm, hogy elolvastad írásaimat. Véleményedet az olvasottakról köszönettel fogadom.