Nap a Mérlegben

Szélviharban papír tízes - hát igen, a jó öreg Mérleg már csak ilyen. Különösen szembeszökő ez a tulajdonság, ha az illető Mérleg szülött történetesen férfi. Kedves, aranyos, nagyon szerethető - és hajlik, mint a nádszál az alkonyi szellő legkisebb fuvallatára.
Egy férfi meg... tudjuk. Legyen gát, kikötő, kőszikla, Kínai Nagy Fal; esetleg világítótorony vagy sarkcsillag, Dél Keresztje - de ne legyen nádszál. Az kecses, elegáns - és végtelenül nőies.

...
Mosolyalbum igazi Mérleg szülött volt: meleg, barna tekintet; ezerféle mosoly; másokra áradó indokolatlan és túlzó szeretet; fanyar humor; kommunikáció, barátok, bulik - és bizonytalanság, depresszió, világfájdalom, kitartás hiánya, öngyilkossági kísérletek.
Szélviharban papír tízes.
A szél pedig tombolt szerencsétlen körül.
16... igen, 16 éves voltam, mikor rádöbbentem, hogy részemről ez több, mint barátság. Hogy szívem minden dobbanásával szeretem. Hogy felismertem benne önmagam - ezt a mai napig sem tagadhatom, mélyen igaz megélés volt.
Olyan mély megértéssel tudtunk egymás felé fordulni, amit az ember tényleg csak a lelkéhez legközelebb állókkal tud átélni. Ezért tudtam vele tartani a magaslatokon és a mélységekben, amiket
a lelke átélt.
Én ezt a harmóniát szerelemként éltem meg - ő barátságként.
- Gabóca, én Téged nagyon, nagyon szeretlek. Annyira szeretlek, hogy tudom, hogy mennyire nem szeretlek - mondta, és én nem akartam elhinni, beletörődni.
Mai ésszel már tudom, hogy neki volt igaza, el kellett volna fogadnom, hogy minket a Sors nem szeretőknek, hanem testvéreknek szánt.
De a fejem tele volt mindenféle zavaros képzetekkel - és nem tudtam elfogadni a rózsaszínt a vörös helyett.
Eltelt lassan az első közös tél, és ő, mihelyt megtehette, lelépett tőlem. Sok átsírt éjszaka és nappal után jött az az emlékezetes balatoni nyaralás és Balatonkék a maga sok színárnyalatban játszó tekintetével - és az első szexuális tapasztalatok, azok a bizonyos fűzfák és egyéb hasonló romantikus helyzetek.
És mégis.
Sétálgattunk egy szép, nyár végi napon a városban, és - szokása szerint nagyokat lépve, szinte ugrálva - elsietett mellettünk egy hosszú hajú, vékony, csinos, barna rocker srác.
Magas szárú Puma cipőjéből hanyag eleganciával ágaskodtak ki a cipőfűzők, folton folt farmerja szegénysége ellenére kiváló ízlésről tanúskodott, szegecselt bőrmellénye alatt viselt fekete pólójából filigrán alkatához képest meglepően szép, izmos, barnára sült karok bújtak elő. Kezén a legnagyobb melegben is az elengedhetetlen, fekete bőr, ujjatlan kesztyű.
Önkéntelenül megtántorodtam.
- Ő volt az? - nézett rám Balatonkék.
Szótlanul bólintottam.
...
Vége lett a nyárnak.
Balatonkék elbúcsúzott, várta őt az őszi part, a séták a víz felől fúvó szélben, a fűzfák hulló levelei - s én nem marasztaltam. Éreztem, hogy bármilyen szép is volt ez a nyár, nekünk nincs közös sorsunk. Szerethetjük, becsülhetjük egymást - hiszem, sőt, tudom, hogy ez a mai napig így is van - mégis, nincs meg köztünk az az összekötő erő, ami ahhoz kell, hogy két ember egy párként tudjon működni az életnek nevezett furcsa és sokszor értelmetlennek tűnő (csak tűnő?) társasjátékban.

Nem sok időre rá eljött a fűtési szezon is, és vele Mosolyalbum, aki egy szál gitárral a kezében állított be, fűtött szobát, melegszendvicset, puha párnákat remélve.
Persze, hogy megkapta őket. Csak rá vártak. A párna már panaszkodott, hogy kopik belőle az illat.

Legújabb világmegváltó (és teljesen zöld) terve az együttes alapítás volt, és én lelkesen szálltam be újra a játékba, - az elmúlt fél évet néhány beszélgetés során letárgyalva és hátra rakva.

(Erről Morgó rám vonatkozó megállapítása jutott az eszembe, mely szerint mindig érdeklődéssel várja egy-egy találkozásunkkor, hogy mi az aznapra rendelt aktuális világmegváltásom témája.. mondom, lelki társak voltunk Mosolyalbummal... khm.)

Az apám által épített és indokolatlanul magára hagyott, hatalmas kamaraerdei ház szuterénjában kapott helyt a szép reményű banda felszerelése, és itt kerültek megrendezésre a próbák is - melyek során viszonylag hamar kiderült, hogy ez a társaság mindössze három hangot ismer, de azt nagyon.

"Átvágtam a téren
Talpam alatt vér
A fáról ember bámul
Rút nyakán kötél"

(Fenti alkotás utolsó sora, bár zanzásítva, de sokáig megmaradt. "Rút Katán kötél" lett belőle, és rám mindig rám jött a vihogás, ha bárki ezt bármilyen szófordulat keretében elővezette).

Ismét eljöttek hát a nagy bandázások, beszélgetések -  hébe-korba még szex is akadt, "most már úgyis mindegy" - volt az én szerelmem összefoglaló és nem túl hízelgő véleménye az események ilyetén alakulásáról - de valahogy úgy képzeltem, barátnői élménybeszámolók és a saját érzeteim alapján, hogy ez utóbbiból valahogy indokolatlanul kevés jut, és az se olyan, amilyennek lennie kellene.
Mivel azonban épp elég problémám volt ezen a téren, annyira nem is hiányzott. Illetve vonzást és taszítást egyszerre éltem meg a témával kapcsolatosan, sőt, komolyan és sokáig úgy is gondoltam, hogy baj van velem. Össze volt zavarodva bennem rendesen az iránytű - vagy ilyesmi.
Ráadásul akkoriban még nem voltam a tudatosságnak azon a fokán, hogy  foglalkozzak a saját lelkemmel, a testi tüneteimet meg még kevésbé tudtam értelmezni.
Viszont ismét (vagy még mindig) elvarázsolt Mosolyalbum a maga Mérleg képességeivel, megbűvölt, száz barát, ezer haver, csatangolások a városban, kirakatnézegetés, beszélgetések, röhögések, mozi, együttes, bulizás - és elemi, kezelhetetlen, gyógyíthatatlan világfájdalom.
...
Rossz érzések kerülgettek aznap. Hiába ragyogott fent a tavaszi nap, bennem erős nyugtalanság vert tanyát. Akkor már talán két napja nem tudtam, merre csatangol, és én úgy döntöttem, hogy az se érdekel, ha anyám megöl, nekem igenis tudnom kell, hogy mi van azzal, akit annyira szeretek.
A zöldre festett kertkapu, a szokásostól eltérően, csak be volt hajtva, nem bezárva. Talán a szomszéd hagyta úgy - nagy szerencsémre, mert így legalább bejutottam a sivár kis udvarra, a málló vakolatú földszintes kis házhoz.
A szobaablak, amely mellett vitt az utam az ajtóhoz, nyitva volt.
Benéztem rajta, és elszorult a szívem.
A vetett ágyon egy fekete farmeros, fekete pólós alak hevert, természetellenes testtartásban, a kezében gyógyszeres fiola.
Akkor már rohantam.
...
Vagy tíz percig pofoztam, locsoltam és kiabáltam vele, mire lassan-lassan magához tért valamelyest.
Szerencsére nem vette be az egész dobozzal - kicsit kevesebb, mint a felét ehette meg, de amilyen vékony volt, az is épp elég volt neki ahhoz, hogy így kifeküdjön.
Kicsit később feküdt az ágyon, mint egy tilosba tévedt iskolásfiú, akit megszidott az anyukája, és most meg van szeppenve, de kicsit örül is, hogy mégiscsak törődnek vele.
Az a mosoly...
(B@sszus.
Így szokott mosolyogni néha Róbert Gida is.
Igen.)
...
Ült tehát az ágyon csendesen, azzal a furcsa mosollyal, kómásan, és én nem tudtam kiszedni belőle, hogy mi végre akarta ezt az egészet tenni magával, maga ellen. Valamit mondott, hogy családi balhé volt - de nem volt hajlandó mélyen belemenni, és nekem, a brutális faterjára meg a sipítozó, primitív anyjára gondolva, felállt a szőr a hátamon.
Vállrángatáson és mosolygáson kívül tehát mást nem kaptam. Hagyta, hogy szeretgessem, sőt, jól esett neki - hosszasan beszéltem a lelkére, ráhivatkoztam fiatalságra, szerelemre és egyéb hülyeségekre, melyekkel kapcsolatosan véleményt sem volt hajlandó formálni, megosztani velem.
Egyoldalú kommunikációnkat legfeljebb a mosolyok minősége árnyalta - de azt egy idő után észrevettem, hogy a feje tisztulóban van.
Mire eljött az alkonyat, már viszonylag rendben volt - s nekem indulnom kellett haza.
...
Hát így mentettem meg életemben először egy embert, akit szerettem.
Mert ez is a sorsom része, úgy tűnik. Időről-időre meg kell mentenem embereket.
...
Hogy a nyár megint csak elhozta, hogy ritkán talált fel hozzám, azon már nem is csodálkoztam. Mi a gyermeknevelésnek nevezett mutatvány két végpontján nőttünk fel: ő azt csinált, amit akart - én meg sose csinálhattam, amit szerettem volna.
Jó édes anyám, bár már látnia kellett volna a szemével, hogy időközben felnőttem, nem engedett volna el - az egyébként még általa is indokolatlanul szeretett - Mosolyalbummal és a barátainkkal a Velencei tóhoz fürdeni "csak úgy" - ürügyül az úszni nem tudásom és anyám elemi víziszonya szolgált. Barátaim szüleinek nem voltak ilyen skrupulusaik, hogy csemetéik belefulladnának 120 centi vízbe, így ők ott tölthették a nyarat, teljesen jogosan.
Nekem maradt tehát az üldögélés a negyedik emeleten, a tankönyvek, meg az ábrándozás arról, hogy milyen jó lehet most fűszálnak lenni Velencén.
Az utolsó év következett - a tizenkettedik.
Mosolyalbum már végzett, teherautó sofőrként dolgozott, én készültem az éreccségire - amúgy sem gyakori meghitt találkozásaink tovább ritkultak, és gondterheltebbekké váltak. Nyakunkon volt a rohadt felnőttkor a maga összes problémájával. Ráadásul készülni kellett a szalagavató bálra is, ami rengeteg hozzáadott stresszt hozott az életünkbe. A többiek már rég táncoltak rendszerint, mikor végre az IFA megállt a közgazdasági szakrettenetes előtt, és mi rohanva, kapkodva próbáltuk pótolni az elmaradt tudást. Örökké idegeskedtem, veszekedtem, hogy de igenis, jöjjön el, és érjen végre oda időben, mert én csak Vele tudom elképzelni ezt a táncot, mással teljes értelmetlenség lenne az egész.
A sok stressz ellenére meggyőződésem, hogy gyönyörű szép pár voltunk: Mosolyalbum karcsú alakján úgy állt a bársonykék mente és a huszárnadrág, mintha ráöntötték volna, és én is felfedeztem magamban a bordó bársony palotásruhában minden, nevemet viselő női felmenőmet.
Nem tagadom, igazi úriasszonynak éreztem magam abban a ruhában.
A mai napig sajnálom, hogy anyám bénasága miatt egyetlen árva, értékelhető fotó sem maradt rólunk. :(
...
Valamikor februárban megtartottuk az eljegyzésünket. Eljött apja, anyja, karikagyűrű, koccintás - majd ő bevonult katonának másfél évre.
A másfél év alatt én minden vasárnap elmentem látogatni őt. Egyre kevesebb meggyőződéssel, néha buli után, fáradtan - de minden vasárnap elmentem. Mentem sárban, fagyban, hóban. Caplattam felfelé a vácegresi hegyoldalon olyan ítéletidőben, térdig érő hóban, hogy a kapus fiúk nem kérték el a személyimet, hanem szalutálva engedtek be.
És végül is - ő is, végig, a másfél év alatt, irkálgatta a heti legkevesebb két, rózsaszín vagy fehér borítékba bújtatott, egyszerű, de szeretetteljes levelét.
...
Mikor érettségiztem, azon a hétvégén a drága anyósom is velem akart jönni - ilyen ritkán volt, szerencsére - és Mosolyalbum egész idő alatt vele beszélgetett, majd mikor vége felé járt a látogatás, eszébe jutott, hogy én is ott vagyok. Odafordult hozzám, és megkérdezte:
- És mikor lesz az érettségi?
Néztem azt a szép, szabályos arcot, a gyönyörű, barna szemeket és arra gondoltam:
- Inkább ne szóltál volna most hozzám.
Ott valami eltört bennem, tudom. Onnantól belőlem már hiányzott a hit.
...
Haza mindösszesen háromszor jött a másfél év alatt, azt mondta, hogy nem engedik el - én pedig soha, senkinek nem szoktam kételkedni a szavában, pláne nem annak, akit szeretek.
A vége felé egyszer megcsaltam - de azt is elmondtam neki, Mérleg a Mérlegnek, szélviharban papír tízesek, nem is volt téma hosszasan.
...
Pár hónappal később leszerelt. Akkor már állapotos voltam - az élet örök rejtélye marad, hogy sikerült ezt összehoznunk ilyen kevés és felejthető szexuális élmény mellett - de megtörtént; közben felvettek a főiskolára, és rövidesen megtartottuk az esküvőt is, annak érdekében, hogy rá másfél évre gyarapíthassuk az elvált, fiatal szülők táborát.
...
Addig azonban volt még néhány megpróbáltatásban részünk.
...
...
Zsolti fiam még nem volt talán egy éves se. Kamaraerdőben, a lepusztult házban laktunk, amelyet nem lehetett kifűteni a hatalmas terek és az ócska ablakok miatt. Próbáltunk egy szobát lakhatóan tartani - és én, a majdnem a szülőágyon elvérzett, vértelen fiatal anya, örökké fáztam abban a házban. A hideg helyiségekben kellett volna főznöm, mosnom... nem ment, be kell vallanom. Már én is kezdtem depressziós lenni.
Egy nap rászántam magam arra, hogy rendet rakjak a férjem ruhái, holmijai között. Két felső közé bebújtatva megtaláltam a katonakönyvét, és benne egy borítékot.
Kíváncsi voltam, mi tagadás.
Lehet, hogy nem kellett volna?
A katonakönyve dugig volt eltávokkal. Igaz, általában egy estére szóltak, de heti több alkalommal is kimehetett a helyi vendéglátóipari egységek némelyikébe.
Eszembe jutott, hogy kértem az elején - ha ilyesmire van lehetősége, szóljon, és megyek, nincs olyan messze, hogy ne tudnánk megoldani, legalább addig is együtt leszünk.
Valahogy mindig elfelejtett szólni.
Mindig.
...
De a levél még hátra volt.
Kinyitottam a borítékot - egy nagyon szép lány képe csúszott ki belőle, és mellette egy levél, az én szerelmetes páromnak címezve, melyben viszonylag részletesen leírta a hölgy, hogy mit is csinálna az én drágaságommal de most rögtön.
...
Sokáig ültem ott szótlanul, magamba roskadva, mintha álmodnék. Átgondoltam az életemet, azt a bizonyos másfél évet, hogy mennyire hülyének lettem nézve.. ültem ott, és nem tudtam mihez kezdeni a birtokomba jutott információkkal.
A végén arra jutottam:
- De végül is itt van. Engem választott. Akkor biztos engem szeret. - és sóhajtva visszatettem a talált tárgyakat a helyükre. Visszatettem, és hallgattam róla. Hallgattam, bár a fülembe a kis ördög azt suttogta: "Nézd, most is este van már, és nincs itthon. Ha szeretne, sietne hozzád..."
Összeszorított foggal tettem a dolgomat.
...
Mosolyalbum egyre később járt haza, rendszerint matt részegen, de ami ennél is szörnyűbb volt, túlment minden határon, az az volt, hogy mikor végre hazatalált, csak lefeküdt az ágyra, nézte a plafont, és csendesen sírt.
Csendesen sírt, pedig egy rossz szót se szóltam hozzá.
Ó, nagyon nagy csöndben voltunk akkoriban mindketten.
...
Eljött az a nap, amikor nem bírtam tovább nézni a szeretett arcon legördülő könnyeket.
- Mennyivel könnyebb lett volna, ha őszinte vagy hozzám. Lehet, hogy akkor nem rontjuk el az életünket. Mindhármunk életét - gondoltam, de nem éreztem haragot, csak fájdalmat.
Hangosan ezt kérdeztem:
- Nagyon szenvedsz mellettem? Mert én nem akarom, hogy szenvedj. Ha ennyire rossz Neked velem, én elengedlek Téged.
Rám nézett nagy szemekkel, és szótlanul bólintott.
...
Azon az estén megbeszéltünk mindent. Hogy ne haragudjak, ő megpróbálta, de nem ment. Hogy ő a másik lányba szerelmes. Hogy adjam vissza a szabadságát, váljunk el békével.
...
- De akkor, ha nem szeretett, miért csinálhatta?
- Mert az anyjáék eljöttek, látták, hogy itt mekkora ház, meg mi minden van, biztos emlékszel, hogy az anyósodnak mekkorára nyílt a szeme mikor meglátta a kamaraerdei házat. Ők akarták, hogy a fiuk jómódú ember legyen és erre téged találtak megfelelő alanynak. Úgyis oda voltál érte már régen - foglalta össze anyám a történéseket valamikor a válóper táján.
...
Hét évbe telt, mire ember lettem újra.
Hétbe.