Családi ügyeink, vagy minek is nevezzem

(Az autó alatt)

A fürcsizés, élénk fantáziájú haverom aggodalmai ellenére, aki előző este órákig próbálta megfejteni a megfejthetetlent - meglehetősen konszolidáltan zajlott. Mindkét család gyerekei megállás nélkül másztak Robira, aki hősiesen próbált megfelelni a kihívásnak és szaltóztatta őket a vízbe előre-hátra, míg bele nem szürkült az arca. Egy idő után komolyan aggódtam, hogy ott fog összeesni alattuk.
Mi Leslie-vel és a feleségével ez idő alatt békésen áztatva magunkat, csendesen figyeltük az eseményeket. Mosolyogtam a felismerésen, hogy a lányuk mennyire rajong Robiért. Ebbe az össznépi imádatba már én is beletartozom, mióta a múltkor szépen megbeszéltem vele az apja kocsmából való hazavitelére foganatosított taktikát és stratégiát, melyet lépésről lépésre és teljes egyetértésben véghez is vittünk.
Kijelentésemet azóta is emlegetik:
"- Megtáncoltatom apádat, legalább józanodik!"
Aznap este sajnáltam a kislányt, amiért Anya helyett is ő vigyáz Apára, és ez még nem elég, de falaz is neki. Rossz volt hallani, mikor sarokba szorították őt ezzel a dologgal, és én mondtam neki, hogy csak egyszer legyen olyan határozott, mint amilyen egyébként szokott lenni, és mondja meg mindkettőnek, hogy őt hagyják már ki ebből az egészből, mert így előbb, vagy utóbb, de ő kerül kellemetlen helyzetbe a kettőjük között zajló hülye játszma miatt.
...
Leslie felesége már Robival is beszélni akart, mert azt mondta neki a kislánya, hogy a garázsban vannak.
Robit pedig kérte, hogy adja neki Lacit.
- Nem tudom adni, az autó alatt van!
- Miért, elütötted?
...
Azon az estén a kislány - mint mindkét család minden tagja az elmúlt napokban - gyanakodva figyelt minden momentumra, ami köztem és az apja között történt; míg végül eldöntötte, hogy márpedig istenigazából de tényleg én Robihoz tartozom. Így végül boldog örömmel zárt minket be csőrözni a sötét szobába, és örült, hogy segítettünk neki a jó édes apja hazatoloncolásában.
Azóta ha meglát, mosolyog, puszikat oszt és bújik, mint egy cica. Ettől pedig én mélységesen meg tudok hatódni, mi tagadás.
Robira meg, megfigyeltem, nagyjából úgy tekint, mint egy istenre.
Ami a másfél szobás és rogyásig zsúfolt lakást illeti - azt hosszú hétvége négy napjában a négy gyerek uralta, főleg a fiúk és Laciék lánya, aki irányította és egrecírozta őket, mint egy igazi nő.
Az egyik este kivittük őket repülőket nézni, és - míg a hátsó ülésen szorongtak hárman, középen a felvágott nyelvű kiscsajjal - szóláncoztunk.
A feladat ezúttal nevek kitalálására korlátozódott, az 'a' betű következett, és a kislány az 'Amália' nevet hozta.
- Nem jó, volt már!
- Akkor legyen Anália! - mondta tisztán csengő gyermekhangján - és mi majd' lefejeltük a szélvédőt a röhögéstől, sőt, a szemem is bekönnyesedett, annyira, hogy alig láttam az utat.
...
- Veszélyes egy fickó lesz ez a te fiad! - mondta Leslie, figyelve a lányát, ahogyan irányítja a kommunikációt közte és a fiú között, és utalva annak félhosszú, szőke hajára, a széles arccsont felett egymástól távol ülő kék tüzű szemekre, melyek ragyogását kiemeli a sajnálatos új szerzemény: a szemüveg; a keskeny állra, karcsú, nyúlánk alkatra.
- Igen - mosolygott büszkén Robi.
Na ilyenkor kell kifújni a levegőt csendben.
...
A napok tehát a gyerekek uralma alatt teltek - a furcsa az volt, hogy egyáltalán nem volt terhes ez a dolog számomra, sőt, nagyon kellemes volt a szívemnek.
Elmeditáltam azon, hogy a gyerekeim felnövésével mennyire hiányzott ez a hangulat az életemből, és arra jutottam, hogy egy ordas nagy kamu volt, amit az a hülye pszichológus mondott, és amit azután Csaba olyan sokszor szajkózott a női önbizalom építése jegyében: hogy én rossz anya vagyok.
Azt hiszem, hogy én ízig-vérig anya vagyok, aki imádja a gyerekeket, és lehet, hogy nem mindent tanítok meg nekik - de a legfontosabbat: élni - azt mindenképpen.
Már el is kezdtem Robi gyerekeivel is.
Mert megszerettem őket.
...
A kis Gabi kezdeményezésére egyik este szókirakóztunk, és elszomorodva láttam, hogy mennyire nem megy neki a betűvetés. Annyira megriadtam, hogy elmagyaráztam az apjának, hogy most azonnal intézkedni kell, mert súlyos diszgráfiát vélek felfedezni.
Robi egyszerű lélek, de tudta, hogy igazam van, Gabinak már van erről papírja, de fejlesztő pedagógushoz drága édesanyjáék mégsem vitték - és most tele van elégtelenekkel.
Tehát számos feladatom mellé bevállaltam, hogy Gabikát valahogyan kimozdítom jelen állapotából, annál is inkább, mert ő a legsérülékenyebb a három gyerekből - nem biztos, hogy ez véletlen..., de ha valaki, hát a gyerek biztosan nem tehet semmiről.
Mielőtt nekibuzdultam volna, átgondoltam, hogy ez legalább másfél évig tartó rendszeres elkötelezettséget jelent, nem csupán anyagilag, de időbeosztás, figyelem szempontjából is, és nem biztos, hogy Robival való kapcsolatom kiállja az időnek ezt a próbáját - de abban maradtam magammal, hogy ezt a segítséget a gyerek kapja, és ezt függetleníteni kell minden egyéb emberi kapcsolattól; kizárólag a kettőnk ügye, és így is kell, hogy maradjon.
Mindezt egy nyugodtabb pillanatban el is mondtam Robinak.
Szerettem azt a meleg villanást a szemében - mi tagadás.
De nem ez a dolog lényege, hanem az a tudat, hogy ma Magyarország undorító módon bánik a legfőbb erőforrásaival: a gyerekekkel.
Egyre kevesebb van belőlük, mégsem tudja a társadalom megoldani még az ilyen - relatíve egyszerű - feladatokat sem, mint a fizikai jólétük biztosítása, illetve a képességeik fejlesztése.
Holott minden egyes, gyermekek jövőjébe fektetett forint sok százszor-ezerszer megtérülő befektetés. Hiszen az élet hosszú, és a megszerzett kompetenciákat ők egész életük folyamán a közösség javára kamatoztathatnák.
...de ahhoz olyan társadalom kellene, nem ez a rakás sz@r, amiben létezni vagyunk kénytelenek.
A saját gyerekeimről tudom, hogy miről beszélek, higgyétek el.
De ez talán szerencséje lehet ennek a kisfiúnak is.
Azon leszek.
...
- Ilyen már nagyon régen nem volt - mondta drága jó Anyósom egyik este a konyhában, egy nagy családi hanci után.
- Már nagyon régen nem birkózott velük. Morózus volt mindig.
- Pedig hogy élvezték... mindannyian - feleltem rá csendes örömmel. Valahogy úgy éreztem, hogy ehhez a hangulatváltozáshoz én is hozzájárulok, és ez nagyon jó.
...
- Szeretnél akkor is, ha szegény lennék? ...már úgy értem, hogy nem, most se vagyok gazdag, legfeljebb viszonylagosan jobb módú - de ez nem gazdagság, ne hidd...
...de ha szegényebb lennék? Szeretnél?
- Persze. Hogy a fenébe kérdezhetsz ilyen hülyeséget? Engem a pénz sose érdekelt.

Hallgattam egy kicsit, végiggondoltam az elmúlt hetek eseményeit, és rájöttem, hogy igazat mondott.