Pintyőke, szép madár

A most következő leírás alanya, forró reményeim szerint, sem most, sem a jövőben nem tartozik életem fő sodratának szereplői közé... valami azonban ennek ellenére arra ösztökél engem, hogy megosszam Veletek a kocsi reflektoraink hatására, a gomolygó, csillogó, havas párában sejtelmesen kirajzolódó sziluett által keltett benyomásaimat. A látvány valóban Dumas regényeibe illő volt, és akkor még nagyon szerényen szóltam róla. Egy biztos: ilyet még soha nem láttam, még hasonlót sem, és erősen kell koncentrálnom arra, hogy a megfelelő hangulatot, benyomást tolmácsoljam Felétek.

A putri - egy hosszú parasztház, amelyet a Szentlélek és némi tapasztás segített egyben tartani - udvarán feltornyozott kupacokban állt mindenféle, tüzelőnek szánt limlom. Hideg, téli este volt, és, míg mi a gyermekek érkezésére vártunk, a családfő kijött a ház elé, beszédbe elegyedni hajdanvolt barátjával.
Ledöbbentem a Jelenségtől.
Magas, karcsú férfit láttam, lehetetlenül koszhadt, de meleg, bélelt munkáskabátban. Öltözete ellenére királyi tartással állt meg az ajtóban, már a megjelenésével sugallva, hogy ezen a szemétdombon bizony ő az Úr, itt minden csak az ő engedélyével, sőt, utasítására történhetik.
Büszkén magasra tartott, fedetlen fején a fésűt nem tűrő szőke haj lágy csigákba csavarodva nyújtózott a nyak irányába. Széles arccsontja felett egymástól távol ülő, kék tüzű szemek csillogtak. Leesett az állam. Az a fajta ember volt, aki egyetlen pillantással, bármelyik nőnek az eszét tudja venni.
De ha rápillantasz még egyszer, észre fogod venni a végtelen romlottságot, ami abból az - egyébként tökéletes - arcból árad.
Ez a férfi egy igazi szélhámos - villant belém, legalább olyan gyorsan tudatosulva, mint az esztétikai élmény. Kicsit kirázott a hideg; hogy az időjárás, vagy a felismerés okozta-e, azt még most sem tudom kiválogatni - és ő érdeklődve tanulmányozta át a legújabb szerzemény arcvonásait, én pedig magamban reménykedtem, hogy talán nem tudta lekövetni a mimikámról a fent leírt ambivalenciák kifejeződéseit (á, dehogynem, biztos vagyok benne, hogy az ilyesmiben kiemelkedő teljesítményt nyújt, mint minden csaló - én meg nem lennék jó pókerjátékos).
Hallgattam kicsit a férfiak beszélgetését; a ház ura panaszkodott, néhány hete elszakadt a vállában egy izom, cseszett időben elmenni vele orvoshoz, és most már nem tudnak vele nagyon mit kezdeni, pedig rohadtul fáj neki - Gidától természetesnek veszi, sőt elvárja, hogy intézkedjen, mintha mindenható lenne; nekem pedig felrémlett Nagy Fal nevelt lányának az ő jó édes apukája, akinek a keze azért lett tehetetlenül béna, mert nem ment el időben megműttetni - itt nyilván kisebb a baj, de a lélektani kórkép valahol a másikra hajaz, és ettől már a szőr is kezdett felállni a hátamon.
Mindenesetre levettem a beszélgetésből, hogy Gidának, mint egészségügyi dolgozónak, ezzel az esettel pótlólagos feladatai támadnak, nem mintha ez olyas valami lenne, ami a profiljába vágna, vagy különösebben jól esne neki - egyszerűen csak kedves "rokonai" úgy gondolják, hogy ezt neki meg kell oldani, és pont.
...
Aztán kijöttek végre a gyerekek. Az első benyomásom a meglepődés volt. Meglepett, hogy az egyik fiú arcvonásai mennyire hajaznak a nevelőapukájáéra... és rosszul érintett az is, ahogyan a lány elévődött a mostohaapjával. A bennem kerekedő rossz érzés eszembe juttatta Andi esetét Lacimborával, Nagy Fal haverjával - régi olvasóim tán emlékeznek a történetre; de Lacimbora hazai pálya volt, és én porig aláztam a saját haverjai előtt, sőt azon is túl, ahogy azt egy jó édesanyának ilyen helyzetben tenni illik - főleg, ha a lánya panasznapot tart. Magamban hálát adhattam a Teremtőnek, hogy a lányomnak "csak" a bokatörés jutott osztályrészül Lacimbora lelkesedésének köszönhetően, egyéb rettenetektől megóvta a Teremtő, és később, végre, mikor visszakaphattam, a jó édes anyja védő szárnyai is.
Kínzóan motoszkálni kezdett bennem a kérdés, hogy itt van-e olyan, hogy jó édesanya?...
...
- Tudod, gyerekkori barátok voltunk. Nem messze lakott tőlünk. Mikor ott hagyta az asszonya, áthívtam többször, hogy ne legyen annyira egyedül.
Aztán pár dolog furcsa lett... mintha az asztal alatt simogatta volna a feleségemet, de úgy gondoltam, hogy talán rosszul látok. Nem is akartam ebből ügyet csinálni...
Később az is furcsa lett, hogy mikor telefonon hívtam őket, valahogy mindig egyszerre voltak foglaltak. Egyszer kórházba kerültem, és mikor kiengedtek, úgy volt, hogy értem jön, de másfél órát késett - elindultam gyalog haza; már majdnem fél úton voltam, mikor megérkezett - és ott volt vele a nejem is.
Aztán egy reggel elmentem dolgozni - és este arra mentem haza, hogy a holmim össze van pakolva zsákokba. Én elköltöztem, ő pedig még aznap éjjel oda. Hát így történt. Azóta született még négy gyerekük. Mikor mi megismerkedtünk az asszonnyal, egy már volt neki. Így lett összesen nyolc gyerek a családban. - mondta szomorúan Gida.
- És a Tieid a kárvallottjai ennek az egésznek.
- Igen.
...
- Mikor azt mondta, hogy Apa megragasztotta a szemüvegét, felhívtam Pintyőt, hogy mikor csinálta, mert nem emlékeztem, hogy ilyet tett volna. Mondta is, hogy nem. Úgyhogy nem tudtam mire vélni a dolgot... eszembe se jutott, hogy te voltál az az apa - mondta az a nő valami leírhatatlan hangsúllyal Gidának, és ezzel a mondattal engem két napra lekötött.
A fentiek alapján sejtitek, hogy miért is, ugye?
...
Gidának csak annyit mondtam, hogy nem lehet olyan időpillanat az életemben, hogy elfelejtsem, hogy ki is a gyerekeim apja.
Ezen a kérdéskörön kissé szomorkásan bár, de elviccelődtünk, aztán megdicsértem a türelméért. Bánatosan nézett rám, és azt mondta:
- Muszáj. A gyerekek miatt muszáj. Ők innák meg a levét.
- Tudom - bólintottam.

Vidéki sanzon - S.O.S szerelem