A szőnyeg szélén

- De... de én kíváncsi vagyok, hogy milyen lenne Juci néni piros LED világítással. Szeretném kicserélni a műszerfal világítást is... - mondta keserves hangon.
A mondat a konyhában hangzott el, ahol én vadul és önsajnálatom teljes tudatában mosogattam és főztem. Sanci köztünk állt, Robi az ajtóban, a tekintetében volt valami kétségbeesés.
Olyan volt, Csaba szófordulatát használva, mintha a "szőnyeg szélén állna". A gyerek furcsán nézett egyikünkről a másikra, ő is érzett valami rendellenességet a levegőben - s én tudtam, hogy az apja valójában most azt mondta: "Ne küldj el, kérlek. Szépen kérlek. Szeretlek."
- Még mindig annyi mindent kellene rajta megjavítani..

- Igen. A kéziféket. De piros LED? 14 évig jól megvolt nélküle ez az autó, eztán is meglenne. Ahh. Értem, adni akarsz. De miért nem azt, amire valójában szükségem lenne? Miért? - gondoltam magamban bosszúsan, de nem szóltam egy szót sem. Kicsit meg is sajnáltam ahogy ott állt, kétségbeesve, és tulajdonképp mérsékelten dögnek is éreztem magam. De csak mérsékelten.
Hiába, hogy most ment körbe a Fájszbukkon a cikk az év legdepisebb napjáról - nálunk nem most hétfőn volt nálunk a depresszió világnapja. Ez bekövetkezett azon a két héttel ezelőtti szép szombat reggelen. Akkor volt nálam a lelki mélypont. Felkelve az első gondolatom az volt, hogy lám, ismét elmúlt egy holdhónap, és alig voltunk együtt. Felrémlett bennem bizonyos piros ruha is - és alighogy behozta a reggeli kávémat (ilyen pasim még nem volt, reggel ágyba kávé, ez olyan meseszerű dolog, és mégis ilyen hálátlan vagyok, már reggel leoltom szegényt) én elkezdtem mondani a magamét.
- Már megint eltelt egy hónap.
Nem értette, mit akarok kihozni a dologból így tizen-x-edikén, de rövid magyarázat után folytattam.
- Ez alatt az idő alatt talán kétszer voltunk együtt. Szerintem, ha valami nem megy, nem kell erőltetni.  Nem kell, mert csak összezavarodok tőle. Összezavarodok, és az nem jó. Annál sokkal jobb egy őszinte barátság. Elmondtam már Neked, nem akarok rosszat Nektek, tudom, Gábor is beilleszkedett az iskolában, szeret ide járni, tőlem maradhattok. Nem akarlak bántani Benneteket. De ne akard, hogy teljesen feláldozzam a maradék életemet. Maradjunk barátok, szívből kívánom, hogy találd meg azt a nőt, akivel jobb lesz Neked is. Én nem akarom, hogy hazudozz nekem, tudom, hogy chatelsz lányokkal, nem is róhatlak meg érte, hisz én vagyok az öregebb, de nekem ez így nem hiányzik. Nem akarok attól rettegni, hogy vajon mikor találja meg a nyugger farkas a szabadnapos Piroskát, vagy ha nem őt, akkor majd valaki mást.
Itt valami magyarázkodásféle következett, de igazából nem is érdekelt, nem a konkrét üggyel kapcsolatos az averzióm, hanem globálisan az egész szituációval.
Valamit épp válaszolni akart, védekezni, vagy nem tudom, de szegénynek nem volt rá lehetősége - nyílt az ajtó és mit sem sejtve Sanci jött be rajta, mosolyogva, s látni valóan várta, hogy egy szép napban legyen része, mit végre az apjával tölthet, hisz erre vár hétszámra.
Elhallgattunk mindketten.
Ők rövidesen lementek autókat bütykörészni, én meg nekiláttam a főzésnek.
Órák teltek el kommunikáció  nélkül, majd feljöttek, és a fenti mondatok hangzottak el, melyek végezetével kicsit zavarban voltam, elöntött tehát némi lelkiismeretfurdalás féleség - így hát megsimogattam a karját, valamit motyogtam - aztán hallgattunk tovább mindketten, tettük a dolgunkat, hogy Sancinak legalább elfogadható emlékei lehessenek erről a két napról.
...
A következő napokban kerültük a témát, de egyre többször simogatott meg, eleinte "véletlenül", aztán szándékosan. Puszikat adott, és én tűrtem. Tűrtem, de nem viszonoztam a szokásos lelkesedéssel - s a napok teltek és múltak.
Egy hét is elketyegett már, vagy több is, és én újra elkezdtem a haditerv részleteinek cizellálását magamban.
- András már nagyon ritkán jön haza, és akkor se alszik itt. Tehát a szobájába nyugodt lélekkel átköltözhetek, ez lesz a kezdés. Akkor mindenkinek lesz saját szobája, nekem még íróasztalom is, király. De mit kezdjek ezekkel a puszikákkal?
Képmutatás lenne az egész?
Talán nem. Igazán nem lenne szükséges engem, mint barátot, reggeltől estig össze-vissza puszilgatni. De tényleg, minek csinálja, ha nem is kíván? Ahh. Érthetetlen ez az egész. Szeretetteljes, el kell ismerni - de mégiscsak, barátság esetén, ez is minek? Le kell építeni majd ezt is.
Majd, igen, majd.
Most hirtelen elég sokkterápia lesz neki, ha átköltözök András szobájába. A puszikák egy ideig maradhatnak.. igen, talán maradhatnak még. Kárt nem tesznek bennem, megtanultam már, hogy ezektől nem szabad sokat várni, akkor se, ha alapvetően kellemesek.
Meg kell várnom az alkalmas pillanatot a költözés beterjesztésére... mondom az alkalmasat...
Teltek a napok az alkalmas pillanatra várva, de valahogy sose jött össze. Vagy túl fáradtak voltunk, vagy feladat adódott, mindenesetre nem került sor a dologra.
Aztán eljött az az este.
Lehívott az autókhoz, beszélgessünk, míg bütyköl. Elmesélte, hogy Dzseni mennyire elhatárolódott az anyjáéktól, (mert nem akar többé ő lenni otthon a kiscseléd), milyen jól érzi magát a mamával, és mennyire hiányzik neki az apja.
Eszembe jutott az a pár nappal azelőtti látogatásunk a Havannán, mikor Dzseni boldogan mutatta meg nekem a szépen vezetett füzetét - mintha az anyukája lennék, nagyon megható érzés volt, szinte éreztem a szeretetét. Pedig ha valaki miatt aggódtam kicsit, az épp a hozzá fűződő viszonyom - és lám.
- Úgy örülök, hogy ennek a két lurkónak sikerült már emelni az életén. Igazán. Látszik és érződik is rajtuk, hogy kiegyensúlyozottabb az életük végre. Szegény Sancikámon is segítenünk kell. Csak azt nem tudom, hogyan. Illetve.. tudom, de az borzasztó meló lesz. Nyáron sok dolgunk lesz, tudod?
- Tudom - bólintott, és olyan hálával és szerelemmel nézett rám, hogy elszorult a torkom.
- Ez a fiú nagyon szeret engem. Igazán, nagyon szeret - tudatosult végre az érzés, és ettől valahogy még a csillagok is vidámabban hunyorogtak az égbolton.

Burn out

- Valahogy akkor mintha elveszett volna belőled a lendület, és azóta se találod - foglalta össze egy mondatban Roberto a lényeget még a múlt hét valamelyik napján, arra a bizonyos napra célozva, mikor egy hosszú és lélekmaró beszélgetés után, az ideg összeroppanás valamennyi tünetét produkálva, hazajöttem a kocka villából és beájultam az ágyba.
Annyira sz@rul nézhettem ki, hogy másnap fontosnak találta egy kazal virággal meg egy nagy doboz konyakos meggyel enyhíteni a fájdalmamat.
Emlékszem, a beszélgetésen hárman vettünk részt; én kimondottan rossz passzban voltam a nyomasztó feladatmennyiség meg a családi túlterhelés miatt (+M0 napi három órában), és nem volt időm, kedvem, türelmem semmihez, nemhogy tényfeltáró nagy beszélgetéshez a hogyan tovább jegyében.
A szemben ülő hölgyemény és az ő főnöke tudvalevőleg nem túlságosan szíveltek engem, véleményük szerint én sokat kértem ám kevesebbet nyújtottam az általuk elvártnál, s ez nyilván így is volt, részint az objektív körülményeknek, részint szubjektív averzióimnak köszönhetően, melyeket már a három körös állásinterjúval sikerült megalapozni, s amelyek azóta nem kisebbedtek, sőt.
Valami furcsa és perverz módon azonban mindenáron azt akarták elérni, hogy én dobjam be a törölközőt, én viszont, a Farkasra tekintettel, ezt nem mondhattam.
Így a beszélgetés valahogy úgy alakult, hogy ők az elvégzett munkába kötöttek bele mondvacsinált ürügyekkel, én pedig a pénzügyi oldalnak a megbeszélteknél is alacsonyabb szintjébe. A Farkas unta, és - jogosan - hozott egy ingatlanos példát: bele lehet kötni egy ingatlan állagán kisebb hibákba, de a fő kérdés, hogy egyáltalán meg akarjuk-e venni az ingatlant?
Én bizonyos voltam benne, hogy nem, itt nincs vételi szándék, de alapvetően eladási sem, s itt már-már békés lett volna a konszenzus - de nem mondhattam ki, mert tekintettel kellett lennem Rá.
A következő mondataival azonban - bár utólag, négyszemközt bevallotta, hogy nem ez volt a szándéka - de felmentett a lojalitás terhe alól. Ugyanis arról kezdett beszélni, hogy nincs pótolhatatlan ember, itt van például Ágika, aki nagyon ügyes és rátermett, helyes kis nő egy ilyen pozícióra.
Abban a percben valamiféle megkönnyebbülést éreztem, nagy levegőt vettem, és... ami ezt követte, az egy olyan jelenség volt, amit magam sem tudok hová tenni. Talán nem járok messze az igazságtól, ha azt mondom: szabadjára engedtem, tombolt a kostermészetem, úgy, ahogy csak nagyon ritkán, s csak olyan pillanatokban szokott, mikor lényem legbelsejét, azt a bizonyos keskeny hidacskát és a belső kör lakóit kell, öklelésre emelt szarvakkal és utolsó leheletig védelmeznie az Igazság jegyében. Mint az Ügynökségen a 2015-ös év zárásánál, vagy mikor Piszkos Fred emberei azt várták tőlem, hogy Btk-ba ütközőleg eláruljam Kékhemüt.
Ilyenkor mindig előkerül. Máskor azt se lehet tudni, hogy létezik, békésen szénázik valahol a lelkem hátsó kertjében.. de ilyenkor...
Csak annyit mondok: ilyenkor a velem szemben állónak (ülőnek) nincs esélye.
Szóval ne kerüljetek szembe vele. Még én se szeretem, csúnya látvány. Mindig kikészülök, ha elő kell szólítanom.
Tehát, kedves Kosom azzal kezdte, hogy megköszönte az észrevételt, és mélységesen egyet is értett vele, Ágika nagyon kedves és okos kis hölgy, jó volt vele együtt dolgozni abban a néhány hónapban, amíg ez szükséges volt, egyébként 800 e Ft bruttó bére van és egy pénzügyi céggel kell bajlódnia, nem hárommal - tehát ha a jelenlegi bérére kicsit ráígérnek, még az is lehetséges, hogy rövidesen munkatársaik körében üdvözölhetik őt.
Erre, ismerve az én, ennél jóval alacsonyabb, mégsem teljesített javadalmazási igényemet, már köpni-nyelni nem tudtak. De tovább mosolyogtam, és rájuk borítottam (elsősorban női tárgyalópartneremre, de azért a Farkasnak is jutott belőle - úgy kellett neki, minek állt ebbe bele?) minden, a javadalmazási politikájukkal kapcsolatos elemi averziómat, mind az összegszerűségek, mind a bonyolítás kapcsán tapasztalt suskus tekintetében, s nem csupán a magam, hanem a vezetőtársaim javadalmazása kapcsán tapasztalt anomáliákat is.
Ha azt mondom, hogy szegény nőnek leordítottam a fejét, akkor közel járok a valósághoz - pedig még csak nem is kiabáltam.
A beszélgetés után, miután remegő lábakkal távozott, a szerződések bontása mellett kifizetésre került minden, addig visszatartott összeg, s fent, a tetőteraszon a Farkas a négyszemközti beszélgetésünk keretében annyit mondott:

- Fú... te nagyon kemény vagy. Nem szeretnék veled összeakadni.

Ha valamit, ezt a mondatot életem eddigi egyik legnagyobb elismerésének vettem, ezt tudnotok kell. Emlékszem még arra az állófogadásra a hajdanvolt szép időkből, mikor a konkurencia képviselői egyetlen, barátságos kérdő mondattal sarokba szorították zsengeségemet, és jött a Farkas, aki mosolyogva és megerőltetés nélkül kidumálta és visszafordította a kommunkiációt.

Amennyire vissza tudok emlékezni a kettőnk közös szakmai múltjára, aznap kezdtem el tisztelni őt.

Mostanra tehát eljutottunk oda, hogy valamilyen szinten tőle is megkaptam az elismerést, ami tudvalévőleg nekem lételemem, fontosabb, mint a pénz (a pénzt alapfeltételnek gondolom, nem elérendő célnak, melyért kepeszteni kell, - ennek az oka talán az, hogy a maslowi piramison én már magasabb szinten tartok, mint mindazok, akik erről akarnak velem huzakodni? Nem tudom. Engem a pénz önmagában nem motivál, lelépek a f.ba, ha nem kapok annyit, amennyi a megélhetéshez szükséges, és ezzel le van tudva az egész küzdés. - Hogy Kékhemü ezt milyen jól közelítette meg, mikor megkérdezte: mennyi? - én meg megválaszoltam; sosem kérek túl sokat, de bizonyos szint fölött nem megyünk egy bizonyos szint alá - annyi volt és jónagyot, menjünk tovább, van itt fontosabb tenni való is).

Elégedett lehetnék a dolgok ilyetén kimenetelével, mégsem vagyok. Nem vagyok, sőt, egyfajta letargia vett rajtam erőt, mely túlmutat a jelenlegi megfogyatkozott feladatokon és lyukas költségvetésen, globális és általános cselekvésképtelenségre hajaz, annyira, hogy ez már Robinak is feltűnt.
Burn out - ugrott be a kifejezés, amely a kocka villa háromkörös állásinterjúja kapcsán vetődött fel először bennem, akkor a Faktor vonatkozásában.
Burn out, de nem igazán tudtam napokig tovább lépni a kérdésben.
Írtam egy jónevű gurunak, coach az istenadta, kértem tőle lehetőséget személyes találkozóra, de nem ereszkedett le hozzám - általánosságokat irkált, meg tesztet töltetett ki velem, pedig még némi pénzt is áldoztam volna rá, hogy kicsit rendbe tegyük a bennem zajló folyamatokat. Gondolom, nem látott bennem elegendő fantáziát, végül is nem vagyok topmenedzser, csak egy százhuszadik senki. De nem is baj, - aki ilyen, azzal nekem sincs közös utam.
Mindenesetre most újra hirdetgeti a zárt csoportját, és ennek kapcsán írt egy listát, tipikus emberi problémákról, melyek az előbbre jutást akadályozzák. Ezek között néhány a kiégésről, az elveszett motivációról szólt, s ezen meditálva elkezdtem a neten szörfözni pontosabb definíció után a tárgyban.
Találtam is egy nagyon érdekes felvetést, mely szerint a kiégés, a motiváció elvesztése nem más, mint a hit elvesztése.
Innentől már csak egyetlen lépés annak a kérdésnek a feltétele, hogy:
"Ki, vagy mi iránti hitemet vesztettem el?"

A válasz viszonylag gyorsan megérkezett, bár át kellett verekednie magát egy nagyon komoly belső gáton, mely szeretteimet védi minden, személyük elleni támadástól, érkezzen az bár kívülről, avagy belülről.
Én csalódtam a Farkasban.
Csalódtam benne, mert nem állt ki mellettem úgy, ahogyan azt elvártam volna tőle.

- Nekem a munkáltató érdekeit kellett képviselnem - mentegetőzött fent a teraszon az őszi napsütésben, és én el is fogadtam ezt az érvet akkor tőle, ismervén körülményeit, helyzetét, s egy percig sem éreztem neheztelést.
Nem engedtem meg magamnak még azt se, hogy nehezteljek rá.
Pedig azt a szituációt nem így kellett volna megoldania. Neki engem meg kellett volna védenie, még akkor is, ha utána esetleg négyszemközt ő csesz le mert egy-két dolgot nem jól csináltam.
De nem így járt el, s ezzel fölöslegesen hozta nehéz helyzetbe - tulajdonképpen saját magát is.

Mindezekkel együtt, nem volt haszontalan a kocka villában töltött két hónap, rengeteget beszélgettem vele, kávét főztem neki (emlékeztek, ez bakancslistás volt nálam, végre megtehettem - mindig mondom, vigyázni kell az embernek a kívánságaival, mert ezek a rohadékok valóra válnak), s hiszem, hogy abban a rövid időben kissé tartottam benne a lelket. Mondta is, hogy elmehetnék párterapeutának - pedig én csak meghallgattam, néha egy-egy rövid kérdést vagy észrevételt téve az elhangzottakhoz.
Örülök, hogy ilyen módon kifejezhettem az életemben eddig betöltött szerepe miatt érzett hálámat - nagy adósság terhe nyomta a vállamat, melyet letudottnak tekintek, részint a kávéfőzéses nagy beszélgetések, részint némi anyagi segítség, illetve különösen az azóta történtek kapcsán, melyeknek az eddig elbeszéltek a kezdetét jelentik.
Merthogy... éppen csak eljutottam odáig, hogy a csalódásomat magamban megfogalmazzam, mikor jött a Galamb, és nekem szegezte az elemi kérdést, hogy én beszéltem-e az ő viselt dolgaikról a Farkasnak.
Sajnos én viszonylag locsifecsi vagyok - bár a fennforgó infót nem is akartam átadni, de bevallom, néhány körmönfont mondattal viszonylag sokat sikerült belőlem kiszednie a tárgyban, ráadásul akaratom ellenére. Annyira akaratom ellenére, hogy miután kibukott belőlem az a bizonyos mondat, azonnal, könyörögve kértem őt, hogy erről hallgasson, el ne áruljon engem, mert nem szeretném emiatt a hülyeség miatt elveszíteni az utolsó megmaradt partneremet; meg különben is... ötvenhétezredszer is megkértem rá, hogy lépjen már tovább, ahhoz, hogy így alakuljon, két ember kellett (sőt három, de mindegy is ez), de most már foglalkozzon az új egzisztenciája felépítésével, menjen szórakozni, sportoljon, csajozzon, és felejtse már el az Ügynökséget befektetőstől, Galambostól, mindenestől.
Néha, egy-egy jobb pillanatban már-már elhittem, hogy kilábal és sikerül tovább lépnie.
De nem.
Sajnos a kocka villa mindenkori lakói hírhedtek az életvitelükről, és ez az életvitel sajnos nagyon beleillik a Farkaséba - pont abba, amitől a Galamb hiába próbálta megóvni.
Egy visszaeső szenvedélybeteg pedig még a betyárbecsület fogalmát sem ismeri.

Így szerzett hát nekem a Farkas kellemetlen perceket, pedig én mindig jóindulattal viseltettem iránta, harcoltam érte, ha kellett, mint egy igazi Kos.
...
Visszatérve a címbeli jelenségre, rá kellett jönnöm, hogy az én kiégésemet mindig az emberekben való csalódásaim okozzák.
Olvastam, hogy a Mérleg jegyűek mindig megelőlegeznek embertársaiknak valamennyi pozitív hozzáállást, előfeltételezést ("betétet helyeznek el a Szív Bankban"), majd sokszor ezt a betétet bebukják.
Valami ilyesmi történt velem most is, immár sokadszor.
Ráadásul én is hibáztam, s az önmagamba vetett hitben történő csalódás a legnehezebb ügy.

Persze hülyeség lenne emiatt feladni az életemet - talán eljutok rövidesen addig, hogy ezeket a történéseket is a helyére tegyem.
Azt mondják, hogy minden egyes bukás, csalódás, tapasztalat akkor hasznosul, ha az ember leszűri a megfelelő konzekvenciákat és beépíti az életébe. "Ahol eltörtél, ott leszel a legerősebb" - hogy ez a jóslat működni tudjon, a következtetések levonása elengedhetetlen.

Jelenleg ott tartok, hogy az emberekhez való viszonyulásom alapjait kell megváltoztatnom; s ehhez mindösszesen egyetlen iránytű van a kezemben; ez pedig nem más, mint annak a megtapasztalása volt, hogy milyen, mikor INFP személyiségem (a mediátor, coach) működésbe lép.
Azt hiszem, ebbe az irányba kell az idén fejlesztenem magam, interperszonális kommunikáció, mediálás, coaching témakörökben kell előrehaladnom, ha meg akarok tanulni helyesen bánni az emberekkel - és helyén kezelni őket belül, a lelkemben is.

Egyébként pedig meg kell tanulnom úgy tekinteni az átélt kudarcra, mint nem-kudarcra, hiszen a Faktorból való távozásomkor megfogadtam, hogy többé nem teszek bele energiát olyan küzdelembe, ahol nem érzem a feljebbvalóim maximális támogatását.

Ezt a fogadalmat sikerült betartanom. Ez is valami.

Hobo Blues Band: Mesél az erdő

Meleg víz

Nem történt ma nagy dolog.. igazán nem.
Dzseni még a nyáron kérdezte tőlem, hogy miért nincs a mosogatónál meleg víz vételi lehetőség ebben a házban.
Akkor, végigfutva gondolatban mindazokon a férfiakon, akik rövidebb-hosszabb ideig megfordultak ebben a házban (a lista nem túl hosszú: Nagy Fal mellett szerepel rajta Vodkagyurka, Jé, no meg Csaba) és úgy feleltem: "Engem még senki sem szeretett annyira, hogy azt akarta volna, hogy ne mosogassak hideg vízben."
Ma reggel, három napos lázas félönkívületi állapot után, végre viszonylag jól ébredtem. Ideje volt, már kezdtem feladni.. azt hiszem. Ilyen gyönge, láztól kifacsart, szerintem egy évtizede biztos nem voltam.
Persze a háztartással betegágyam időszaka alatt megint senki nem foglalkozott, retek és mosatlan edényhalmok néztek vissza rám.
Előadtam Robinak, hogy bármit szívesen, de félgyógyultan nem szeretnék hideg vízben pancsikolni, részemről az is csoda, hogy húzom valahogy a belemet.
Erre azt felelte, hogy "nem is kell", és lőn csoda, kb. 20 e ft elköltése és két munkaórányi szerelés után meleg víz folyt a konyhai, új csaptelepből.
Furcsa az ember. Mikor megéreztem a kezemen az első melegvíz csöppeket, örömömben egyszerűen elsírtam magam.
Láttam, hogy ő is örül ennek, együtt örültünk.. igen, Robi jó lélek a maga egyszerű módján, ezt régen tudom.
...
Estére mégis.. mikor megláttam, hogy miyen elégedetten csicsikál, újra elkaptak azok a gondolati panelek, amik az elmúlt napokban tovább bomlasztották az amúgy is pocsék közérzetemet.
Nevezetesen, hogy úgysem szeret engem, csak azért van itt, mert ez neki kényelmes, és hogy engem ez az érzés lassan megnyuvaszt.
Rágondoltam a legújabban felfedezett analógiára Forradalmár hatra-vakra csalt élettársa és saját jövendőbeli énem között.. és a hányinger, melyet a gyógyszerek idéztek elő, felerősödött.
"Nem akarom én ezt. Inkább rohadjak meg egyedül, de nem akarom ezt. Ennél szánalmasabb, méltatlanabb szerepkör nőnek nem juthat. Én pedig nagylány vagyok. Sőt, ahogy Nagy Fal fogalmazott: magamnak való vagyok, mint az anyám. Igen. Önmagának lenni az embernek sokkal jobb, mint egy ilyen "gyönyörűséges" sors útját taposni.
Ezeket az elmeköröket volt, ami táplálja, higgyétek el.
Gondolok itt a chatbajnokságra.
Én sokkal kevesebbet chatelek privátban, mint ő, a "nyugger" - ebben egészen bizonyos vagyok. Bár nem vagyok teljesen ártatlan, de tiszta lelkiismerettel jelenthetem ki, hogy még a barátaimnak tartott hímnemű egyedekkel sem szoktam soha beszélgetést kezdeményezni, s mindnek megírtam már kapcsolati státuszomat is, még akkor is, ha ez Robi akaratából (és Andrásom és Marci fiam rosszallásától kísérve) nem publikus a Fájszbukkon.
- Nehogy átverjen, Marci aggódik érted. Kicsit durva lenne, hogy veled finamszíroztatja az életét, de nem vállal fel, sőt, másokkal csajozik - mondta Andrisom féltőn még a nyáron.
Nem tudtam erre mit mondani. Nem tartottam alaptalannak az aggodalmait.
- Ebből látszik, hogy ezek a fiúk nem ebben a világban élnek. A virtuális fontosabb nekik, mint a valóság.
Buzgón helyeseltem. Közben néztem azt a félmosolyt.
Valahogy olyan kényszeredettnek tűnt.
...
- Tudod, hogy idegen csajokra szokott ráirkálni? Móninak ebből lett elege - mondta a barát felesége a múltkori látogatásukkor.
Utolsó Mónikám (the last mohikan) tavalyelőtt nyáron hagyta el végképp hősünket, nyolc évi szenvedelem után, melynek során éltek, mint a galambok (értsd: hol egyik repült, hol másik).
Azért kapta tőlem az Utolsó Mónikám elnevezést, mert volt ezen a néven elődje is.. de ezt tudjuk.
Utolsó Mónikám úgy jellemezte Leslie felé ezt a kapcsolatot, mint amelyben érzelmileg mindig neki kellett adnia.. a másik fél pedig roppantul szeretett elfogadni. Amennyire tudom, a szexszel is voltak neki is bajai, pedig valamivel fiatalabb, és főleg jóval vékonyabb mint én.
Mindezeket persze Leslie, egyéb terhelő tételekkel egyetemben, hűen tolmácsolta felém, s mikor egyszer megemlítettem Robinak mindezt, hozzáéve, hogy van benne igazság, ő elkeseredetten kiáltott fel: "Mégiscsak ügyes a Laci! Jól beoltott téged! Látod, még most is az jár a fejedben, amit mondott!"
Erre nem tudtam mit mondani, végül is igaz volt.. aztán ötvenszer meghallgattam az "én már nyugger vagyok" csodamondatot (micsoda önhipnózis is ez, mein Gott), aztán arra is gondoltam: bánja fene, ha elkelsz a halpiacon, legalább hamarabb vége lesz ennek a nyűglődésnek.. és inkább hallgattam.
Hallgattam, ahogy tegnapelőtt Anyám konyhájában is, mert hozzá most, hogy ő is beteg, minden lázaim ellenére napi szinten bemásztam valahogy, megetettem, begyógyszereztem, orvoshoz vittem - Robi mindezekben zokszó nélkül és segítőleg mellettem állt, mint általában mindenben, ami kívül esik az intimitás határain.
Aznap folyton elvonult a telefonjával - meg nem róhatom érte, én is ezt tettem sz@rul létemben, bár én nem privátban nyomultam, ugye.. - aztán egyszer mutatott valamit és a kép sarkában feltűnt egy sose látott chatfej.
Nagyon szép piros ruhás lány gondosan bongyorított képét láthattam, és én kínosan kerültem, hogy szóba hozzam.. nyilván a rosszullétem is oka volt, hogy nem kívántam konfliktust kezdeményezni, de a látvány, a pár nappal ezelőtti barátnős szilveszterre rárakódva, mély nyomot hagyott bennem.
Ma reggelre összeállt - bennem legalább - a rossz poén a nyugger farkasról aki szabadnapos Piroskákat hajt, öreganyját siralmasan hülyének nézve - erre nem nekiállt megcsinálni azt a meleg vizet?
Ezzel mégse hálálhattam meg.
Holott igazam lett volna, és meg is érdemelné.
Nem baj, jön még kutyára úthenger.
Én meg nem fogok vénségemre úgy járni, mint Túlvédett E. Asszony.
Szánalom az egész.

Rövidesen nagy átrendeződés lesz itt, ez már rohadtul érik. Meg kell találnom azt a kompromisszumos megoldást, amiben a gyerekek a legkevesebbet sérülnek, de én is visszakapom a szabadságomat és önrendelkezésemet.
Úgy érzem, túlhordtuk ezt az egészet, mint egy kinőtt ruhát.
És nekem már nincsenek évtizedeim arra, hogy várjam, Robika mikor farkalja meg végre az aktuális  Piroskát, hivatalos válóok ürügyéül szolgálva a virtuális téren kívül is, egyáltalán, képes-e erre vagy csak chatben mer nyomulni. Nem mindegy? A szándék a lényeg, tartja az iszlám.
...
Ha így folytatom a lelki mélyrepülést, talán még éveim sincsenek.
Iszonyat mennyiségű fizikai erőt vesztettem már emiatt a kapcsolat miatt.

És mindnek a lélektani hátterében a fentiek állnak.

Nem akarok a saját öreganyám lenni 48 évesen.
Ennél jobbat érdemlek.

Egy gyűrű mind fölött

A képet Világvándor osztotta meg a csopiban, és azonnal tudtam, hogy, ha karikírozva is, meg az ő szokásos stílusában, de rám, meg a történetemre gondol. Igen, ha jelkép szinten értelmezzük a mémet, teljesen talál. 

Annyira, hogy mikor pár nap múlva a szilveszteri buliban Robi közölte barátosnéjával, hogy én a felesége leszek, csak még én se tudok róla, ez a kép jutott az eszembe, és kiült az arcomra a döbbenet.

A döbbenet, aminek okán és - általa vélt - eredőjén ma, elalvás előtt is elrugózott kicsit, és én már megint nagyon diplomatikus voltam, és nem idéztem neki Tolkient, pedig kedvem lett volna hozzá.

"Egy gyűrű mind fölött,

Egy gyűrű kegyetlen.

Egy a sötétbe zár

Bilincs az egyetlen."

Ugyanitt harmincas csinos nő kerestetik aki örökbe fogadna egy egyedülálló háromgyerekes apukát, akiről az édesanyja már nem akar gondoskodni. Mellékesen levehető ajtajú turmixgép is olcsón eladó. 

Jaj de gonosz vagyok. Pedig még szeretem is. Milyen lennék, ha nem szeretném?..

...De muszáj nekem ebbe a szerelembe (vagymineknevezzelek) beledögleni???

Évértékelgetés

Bár az idén gyakorlatilag semmilyen ünnepről nem volt időm/módom megemlékezni e helyen, s - az egy húsvét kivételével - otthon sem volt időm és érkezésem ünneplésbe merülni, mégis, szeretném legalább pár szóban megragadni ennek a múlóban lévő évnek a lényeges történeseit, tanulságait.
Ha kronológiai sorrendben akarok haladni, az év eleje számos, sokkoló változást hozott.  A 2017/18-as tél mozgalmai minden Létezőt kimerítettek volna: túl a Faktoron és az Istvánnal átélt szürreális heteken, egyedül az úszás és az önfegyelem volt képes visszaadni nekem már-már elveszített Önvalómat.
A sokk erősebb és kegyetlenebb  fele Istvántól érkezett, s az ebből való felépülés annyi energiámat felemésztette, hogy egyéb dolgokra, például a Faktor által okozott lelki megrázkódtatások feldolgozására nem is volt érkezésem. Ez később igen furcsa és nem várt módon bosszulta meg magát.
Érdekes módon, ez a Faktor mentes év közel annyit hozott a konyhára, mint megelőzően a Faktoros évek, tehát panaszkodni nem volt okom, sőt, az egy munkaórára jutó bevételem egész eddigi életemet tekintve ebben az évben volt a legmagasabb.
Mégsem voltam a legkevésbé sem nyugodt, boldog, vagy kiegyensúlyozott.
Nem voltam, még a munkámban sem, mert az egész szakmai évre rányomta a bélyegét egyfajta ideiglenesség, átmenetiség és bizonytalanság.
Ennek egyrészt objektív okai voltak: a Platános utolsó évét élte, az új céget pedig, ahelyett, hogy beindult volna, nemes egyszerűséggel eladta a tulajdonos. Az átadás folyamata (MNB felügyelt cégről beszélünk) október közepéig elhúzódott.
Mindeközben kellett volna az új helyen napi nyolc órát lehúznom, meg Róbert Gidával napi három órát állni az M0 dugóban. Nem csoda, hogy közben Kékhemüék anyagaival, a feléjük való teljesítéssel is többször keményen megcsúsztam. Év végére értem utol magamat ebben Morgó segítségével hellyel-közzel (még mindig nem tökéletesen).
Jövőre vonatkozó kidolgozott koncepció pedig még mindig nincs, pedig nyakamon az Újesztendő.
A Faktorban átélt élmények egyetlen tanulsággal szolgáltak számomra, melyet eszenciálisan alkalmaztam a Farkas által szorgalmazott új helyen is: ha valahol nem találok megértést, támogatást, elfogadást - akkor ott nem fektetek be energiát. Soha többé nem fogok hosszas köröket futni olyan helyzetekben, amikor nem érzem ezek meglétét. Tulajdonképp ez jó tanulsága annak a közel két évnek, bár magam is ledöbbentem, mikor szembesültem vele.
A teljes történettel még mindig tartozom, meg is fogom írni, ha lesz rá végre energiám. Elöljáróban csak annyit: magam is ledöbbentem azon, hogy milyen kemény és keserű lett bennem valami ott belül.

A magánéletembe Robi februári betoppanása nem várt, pozitív fordulatot hozott. Pozitív fordulatot, mert ha ő ott és akkor nem jön, én sokkal nehezebben hevertem volna ki azt a súlyos lelki válságot, amibe István viselkedése taszított.
Minden esetlegessége ellenére, a Robival való történetnek első perctől van valami elemi bája, még akkor is, ha őt inkább választottam fejből mint szívből, s az elején nem vezetett más, csak tömény önzés: nekem is legyen már valami kicsi jó ebben az életben.
Persze, az embert önzőzés közben legkönnyebb falhoz áĺlítani, így jártam én is.
- Próbálok neked helyet csinálni a kicsi életemben - mondta, s a helycsinálás jelképei: egy kiürített szekrénypolc, meg egy tusfürdő, vádlóan néztek rám vissza a kőbányai tizedik emeleten, ha pár napig másfelé csavarogtam.
Így egyre ritkábban csavarogtam másfelé, s közben kezdett rám nehezedni a nagy család számtalan ügyes-bajos és anyagilag, meg a fizikai sík minden egyéb vetületében iszonyatosan megterhelő gondja. A fánksütés csak a kezdet volt.
Mindezzel együtt, a nyári szünet kitöréséig nagyjából tudtam tartani az egyensúlyt a vállalkozói lét és a családanyaság között.
Nagyjából és súlyos erőfeszítések árán.
Aztán kitört a vakáció, és én megkaptam a fészekalját, amit részint nagyon vártam is, részint viszont nagyon ki is merítettek. Akkor már komoly szerepkonfliktusom volt: családanya legyek, vagy vállalkozó? A két hivatás a jelek szerint antagonisztikus ellentétben áll egymással. Legalábbis az esetemben mindenképp. Ezt valamikor a nyáron meg is fogalmaztam Andikámnak; valahogy úgy: akkor sem tudtam menő vállalkozó lenni, mikor őket gondoztam, neveltem mint családanya. A jólét csak akkor jött, mikor már elég nagyok voltak ahhoz, hogy családanyai funkcióim jelentős részét lemondhassam.
Jelen problémáim legfőbb eredője tehát ismét a családanyai rabszolgalétben gyökerezik, egyszerűen nincs időm-módom a megfelelő pihenésre, feltöltődésre, néha már a kognitív gondolkodási funkcióim is csökkentek emiatt (ezt főleg a Tb-Felsőpakony túrák idején éreztem).
Olyan ez a szép, új család, mint egy állandó, erős háttérzaj, ami megnehezíti a kommunikációt, a megértést és a gondolkodást.
Mindenesetre Robi anyja boldogan tárgyalja a barátnőivel, hogy én mennyit emeltem a fia életén, s ezen óhatatlanul eltűnődve arra jutottam, hogy ha az erők összege állandó, akkor szükségszerű velejárója ennek az eseménysornak, hogy én ugyanannyi energiát vesztettem, mint amennyit ő nyert - magyarán minden okom megvan arra, hogy fusztrált, kimerült, gyenge és beteg legyek.
Ez utóbbi már Morgónak is feltűnt.
Neki elmondtam, hogy mindezek nem az elemi boldogság jelei, még akkor se, ha igenis, nagyon szeretem Robit, és becsülöm is azért a szeretetmennyiségért, ami kis, csendes, egyszerű lelkében lakozik, és ami néha ki-kiragyog belőle, mint vastag felhőtakaró résein az éltető napsütés.
Mindenesetre most, 2018 december 31-én, olyan vagyok, mint egy széttört tükör, melynek szilánkjai szerteszét hevernek, és nem tudom, hogyan kellene őket összeillesztenem, hogy valami elfogadható képet mutassanak a nikkelezett szép jövendőről. Nem meglepő módon egy influenza is jól elkapott (az egész családot..), melynek most a torokcsakrám látja kárát (mert nincsenek véletlenek, ugyebár).

Mindenesetre B.Ú.É.K minden kedves Olvasómnak!