A szőnyeg szélén

- De... de én kíváncsi vagyok, hogy milyen lenne Juci néni piros LED világítással. Szeretném kicserélni a műszerfal világítást is... - mondta keserves hangon.
A mondat a konyhában hangzott el, ahol én vadul és önsajnálatom teljes tudatában mosogattam és főztem. Sanci köztünk állt, Robi az ajtóban, a tekintetében volt valami kétségbeesés.
Olyan volt, Csaba szófordulatát használva, mintha a "szőnyeg szélén állna". A gyerek furcsán nézett egyikünkről a másikra, ő is érzett valami rendellenességet a levegőben - s én tudtam, hogy az apja valójában most azt mondta: "Ne küldj el, kérlek. Szépen kérlek. Szeretlek."
- Még mindig annyi mindent kellene rajta megjavítani..

- Igen. A kéziféket. De piros LED? 14 évig jól megvolt nélküle ez az autó, eztán is meglenne. Ahh. Értem, adni akarsz. De miért nem azt, amire valójában szükségem lenne? Miért? - gondoltam magamban bosszúsan, de nem szóltam egy szót sem. Kicsit meg is sajnáltam ahogy ott állt, kétségbeesve, és tulajdonképp mérsékelten dögnek is éreztem magam. De csak mérsékelten.
Hiába, hogy most ment körbe a Fájszbukkon a cikk az év legdepisebb napjáról - nálunk nem most hétfőn volt nálunk a depresszió világnapja. Ez bekövetkezett azon a két héttel ezelőtti szép szombat reggelen. Akkor volt nálam a lelki mélypont. Felkelve az első gondolatom az volt, hogy lám, ismét elmúlt egy holdhónap, és alig voltunk együtt. Felrémlett bennem bizonyos piros ruha is - és alighogy behozta a reggeli kávémat (ilyen pasim még nem volt, reggel ágyba kávé, ez olyan meseszerű dolog, és mégis ilyen hálátlan vagyok, már reggel leoltom szegényt) én elkezdtem mondani a magamét.
- Már megint eltelt egy hónap.
Nem értette, mit akarok kihozni a dologból így tizen-x-edikén, de rövid magyarázat után folytattam.
- Ez alatt az idő alatt talán kétszer voltunk együtt. Szerintem, ha valami nem megy, nem kell erőltetni.  Nem kell, mert csak összezavarodok tőle. Összezavarodok, és az nem jó. Annál sokkal jobb egy őszinte barátság. Elmondtam már Neked, nem akarok rosszat Nektek, tudom, Gábor is beilleszkedett az iskolában, szeret ide járni, tőlem maradhattok. Nem akarlak bántani Benneteket. De ne akard, hogy teljesen feláldozzam a maradék életemet. Maradjunk barátok, szívből kívánom, hogy találd meg azt a nőt, akivel jobb lesz Neked is. Én nem akarom, hogy hazudozz nekem, tudom, hogy chatelsz lányokkal, nem is róhatlak meg érte, hisz én vagyok az öregebb, de nekem ez így nem hiányzik. Nem akarok attól rettegni, hogy vajon mikor találja meg a nyugger farkas a szabadnapos Piroskát, vagy ha nem őt, akkor majd valaki mást.
Itt valami magyarázkodásféle következett, de igazából nem is érdekelt, nem a konkrét üggyel kapcsolatos az averzióm, hanem globálisan az egész szituációval.
Valamit épp válaszolni akart, védekezni, vagy nem tudom, de szegénynek nem volt rá lehetősége - nyílt az ajtó és mit sem sejtve Sanci jött be rajta, mosolyogva, s látni valóan várta, hogy egy szép napban legyen része, mit végre az apjával tölthet, hisz erre vár hétszámra.
Elhallgattunk mindketten.
Ők rövidesen lementek autókat bütykörészni, én meg nekiláttam a főzésnek.
Órák teltek el kommunikáció  nélkül, majd feljöttek, és a fenti mondatok hangzottak el, melyek végezetével kicsit zavarban voltam, elöntött tehát némi lelkiismeretfurdalás féleség - így hát megsimogattam a karját, valamit motyogtam - aztán hallgattunk tovább mindketten, tettük a dolgunkat, hogy Sancinak legalább elfogadható emlékei lehessenek erről a két napról.
...
A következő napokban kerültük a témát, de egyre többször simogatott meg, eleinte "véletlenül", aztán szándékosan. Puszikat adott, és én tűrtem. Tűrtem, de nem viszonoztam a szokásos lelkesedéssel - s a napok teltek és múltak.
Egy hét is elketyegett már, vagy több is, és én újra elkezdtem a haditerv részleteinek cizellálását magamban.
- András már nagyon ritkán jön haza, és akkor se alszik itt. Tehát a szobájába nyugodt lélekkel átköltözhetek, ez lesz a kezdés. Akkor mindenkinek lesz saját szobája, nekem még íróasztalom is, király. De mit kezdjek ezekkel a puszikákkal?
Képmutatás lenne az egész?
Talán nem. Igazán nem lenne szükséges engem, mint barátot, reggeltől estig össze-vissza puszilgatni. De tényleg, minek csinálja, ha nem is kíván? Ahh. Érthetetlen ez az egész. Szeretetteljes, el kell ismerni - de mégiscsak, barátság esetén, ez is minek? Le kell építeni majd ezt is.
Majd, igen, majd.
Most hirtelen elég sokkterápia lesz neki, ha átköltözök András szobájába. A puszikák egy ideig maradhatnak.. igen, talán maradhatnak még. Kárt nem tesznek bennem, megtanultam már, hogy ezektől nem szabad sokat várni, akkor se, ha alapvetően kellemesek.
Meg kell várnom az alkalmas pillanatot a költözés beterjesztésére... mondom az alkalmasat...
Teltek a napok az alkalmas pillanatra várva, de valahogy sose jött össze. Vagy túl fáradtak voltunk, vagy feladat adódott, mindenesetre nem került sor a dologra.
Aztán eljött az az este.
Lehívott az autókhoz, beszélgessünk, míg bütyköl. Elmesélte, hogy Dzseni mennyire elhatárolódott az anyjáéktól, (mert nem akar többé ő lenni otthon a kiscseléd), milyen jól érzi magát a mamával, és mennyire hiányzik neki az apja.
Eszembe jutott az a pár nappal azelőtti látogatásunk a Havannán, mikor Dzseni boldogan mutatta meg nekem a szépen vezetett füzetét - mintha az anyukája lennék, nagyon megható érzés volt, szinte éreztem a szeretetét. Pedig ha valaki miatt aggódtam kicsit, az épp a hozzá fűződő viszonyom - és lám.
- Úgy örülök, hogy ennek a két lurkónak sikerült már emelni az életén. Igazán. Látszik és érződik is rajtuk, hogy kiegyensúlyozottabb az életük végre. Szegény Sancikámon is segítenünk kell. Csak azt nem tudom, hogyan. Illetve.. tudom, de az borzasztó meló lesz. Nyáron sok dolgunk lesz, tudod?
- Tudom - bólintott, és olyan hálával és szerelemmel nézett rám, hogy elszorult a torkom.
- Ez a fiú nagyon szeret engem. Igazán, nagyon szeret - tudatosult végre az érzés, és ettől valahogy még a csillagok is vidámabban hunyorogtak az égbolton.