Gondfelhők

Ott hagytam abba a történetünk mesélését, hogy megenyhültem Robi iránt, olyan kis szerencsétlen volt, és kötelmeiben olyan kilátástalan, - no meg annyira megállíthatatlan forrását érzem magamban az egyetemes szeretetnek, ha rá és a gyerekeire gondolok, hogy feladtam az önző szempontjaim miatt érzett neheztelést és önsajnáltatást.
Feladtam. és ha nem is "jó" még a helyzet, de mindenképpen sokkal jobb, mint volt. Legalább lelkileg, ez is valami.
Ebben segített Morgó is, aki, bár mindig mondta, hogy ne vigyem túlzásba a pénzköltészetet az új famíliámra, most, mikor morogtam, hogy nem tudom teljesíteni nagyságrendi adófizetési kötelmeimet, és emiatt vélhetően rohadt nagy sz@rba is kerülök, ha nem találok ki rövidesen valami extrát ennek a szituációnak a megoldására - tehát most Morgó egyetlen mondattal helyre tette morgásaimat a drága kicsi családra.
Ez a mondat pedig úgy hangzott:
- Nem ők erőltették, te akartad.
Ennek a magvas igazságtartalmával nem volt értelme vitába szálni még úgy sem, hogy magamat sodortam hülye helyzetbe - és önkritikát gyakorolva bár, de azóta másként tekintek a tavalyi évemre. Magyarán, ha valaki nem mágnás, ne akarjon jaszkarizni a pénzével, még akkor se, ha jó célra fordítja. Segíteni csak ésszerű határig. Uff. Avagy: Roberto, kelj fel és járj! - mondá az Úr. Azúr.

Roberto egyébként nagyon igyekszik járkálni, szó nem érheti a ház elejét ebben a kérdésben. Én meg egyre kevésbé vagyok oda a százméteres síkteperésért a lóvé után. Ennek bonyolult mentális okai vannak a burn outon túl is... később részletezem.
Sajnos Robi szorgalma az én problémámat nagyságrendileg nem oldja meg, de legalább nem is ront rajta. Már.
Ami az ágybeli történéseket illeti, a 88 éves anyám, akinek fix téveszméje lett, hogy a szomszéd fiú minden éjjel bejár hozzá és megerőszakolja, valószínűleg sokkal intenzívebb szexuális életet él (legalább fejben) mint én (yess, én már fejben sem, jól értitek). Robi a jómúltkorokban egyszer azt mondta, hogy szerinte én ezt az egészet túlspiárzom, és valószínűleg neki is igaza volt ebben. Hóttfölösleges valamin spirázni ami nincs, vagy alig van, ezt be kellett látnom, s azóta nem is pörgök az ügyön. Elengedtem ezt is, mint a neheztelést. Lassan eljutok abba az állapotba, hogy nem lesznek elvárásaim, vágyaim, neheztelésem, semmiféle lelki teher, amit cipelnem kellene. Tökkjó. Majdnem szabadság.
Egyébként minden reggel ágyba kapom a kávét, és mindenféle alkalmakra a konyakosmeggy- és virágkazal-halmok érkeznek, én meg jól nem veszek neki semmit, és még lelkiismeret-furdalásom is van emiatt néha.
De mit csináljak? Ilyen vagyok.
Az összes szeretetnyelv közül számomra az ajándékok nyelve a legsemmitmondóbb. A testi érintés a maga közel 50%-ával dominál(na), de fontosak még az elismerő szavak (rohadtul kevély és hiú vagyok, tudom, a legkisebb kritikába belehalok), a minőségi idő (nem, nem, az autószerelés, autókról beszélgetés, autóvezetés, autóápolás, autómárkák és főbb jellemzőik okoznak nekem minőségi időt, sajnos), még a szívességek is tudnak meghatott pillanatokat okozni (ilyesmit néha még csak-csak elkövetek én is, ha nem is túl gyakran). Legkevésbé az ajándékok által érzem magam szeretve, s ebből az is következik, hogy a legkevesebb indíttatásom arra van, hogy ajándékok által fejezzem ki szeretetemet mások iránt. Ez még akkor is így van, ha a pénzadományt mások az "ajándék" kategóriába sorolnák - nálam az a "szükségszerűség" kategóriában van (lehet, hogy tévesen, talán épp ez a lent részletezett probléma forrása?...).
Persze, hogy ez is, mint sok minden egyéb, gyerekkoromból ered - hogy mennyi feltáratlan réteg van még bennem amit az anyámmal való keserves kapcsolatból hurcolok magammal, arra álljon itt egy kedves történet, épp tegnapról.
Délután beszélgettünk Andikámmal arról, hogy nem szeretnék megint annyit dolgozni, mint az elmúlt két évben; mert meg kellett tapasztalnom, hogy bár a gerincem tropára ment a sok üléstől, az idegeim a sok feladattól, és rekord bevételeim voltak, mégsem volt az egészben jóformán semmi örömöm, sőt, nem stabilabb, de ingatagabb lett az anyagi helyzetem, mint volt. És arról, hogy ennek így semmi értelme és nem is akarom folytatni - túl azon, hogy Anyám állapota egyre inkább előre vetíti most már az állandó felügyelet szükségességét.
Anyagi helyzetem ekkénti alakulásának fő okát Andinak abban jelöltem meg, hogy valakinek mindig szüksége volt a pénzemre: elsősorban Andrásnak, de Robiék is felzárkóztak, no meg néha azért ő is - bár el kell ismernem, hogy a lányom az egyetlen ember, akire történetileg, anyagi és minden egyéb ügyekben is számíthatok. Esztergomba is ő jött velem... pedig akkor még gyerek volt, talán emlékeztek.
Tiszta szerencse, hogy van egy Bika a családban. Nem vagyunk teljesen elveszve.

Aztán eljött az este és családilag meglátogattuk a jó édes anyámat, aki a nem várt létszámtól fellelkesülve, vidáman anekdotázott a konyhaasztal felett. (Mindig félve megyek hozzá, sosem tudom, hogy épp melyik arcával fogok találkozni és mikor vált át a másikba... kicsit mindig is ilyen volt, és én az Ikrek jegy számlájára írtam a dolgot, de ami mostanában van, az már túlmutat ezen, sajnos. De tegnap éppen jól volt a maga kis öregségében. Hál'Istennek.) Épp arról sztorizott, hogy neki azért nincs megtakarítása, mert valakinek mindig szüksége volt az ő pénzére (a bátyámról volt szó előzőleg); s mivel a mondat szinte szóról-szóra ugyanúgy hangzott el, mint délután az én számból, Andival egymásra néztünk és kibuggyant belőlünk valami felszabadító, hatalmas nevetés.
Az eset azóta élénken foglalkoztat, már csak azért is, mert megint régről jövő családi karmát érzek megvalósulni; s ezek átírása eddig is rengeteg lelkierőt igénybe vevő, ám határozottan előre mutató cselekedet volt - ékes példa erre az úszás, hogy messzebb ne menjek.
Nagy helyzeti előnyöm van a dologban: Anyám 88 éve épp elegendő távlatot ad ahhoz, hogy kellő dialektikával tudjam a pénzgazdálkodásunknak ezt a gyenge (és örökletes) pontját szemlélni. Ugyanis ez alatt a 88 év alatt ejutott Anyum az adakozástól a teljes önzésig (ennek én voltam az alanya), majd mostanában a kényszerűségig, mikor is a háta közepére nem kívánja, mégis rám, méltatlanra kell bíznia a kis pénzecskéje kezelését.
(Köztünk szólva, önző korában se volt soha pénze... gondolom, ez is annak a jele, hogy nem ez a megoldás a problémahalmazra, de akkor vajh micsoda?)
Valamiféle egyensúlyt kell teremtenem ezekben a dolgokban az életemben, mert itt a példa rá, hogy a két véglet egyike sem szerencsés.
Nem, én nem vagyok úgynevezett "igényes" nő (ezt a Farkastól hallgattam eleget, és diplomatikusan nem vetettem közbe, hogy teljesen más értékrendem van, mint neki - hogy mást ne mondjak, nem tetszik a rövid szőke haj, sose viselnék olyat; se a műköröm nem hoz lázba, bevallom; és még sorolhatnám az idők végezetéig meg három nap ezeket. Szerintem a Farkas kicsit sajnálta is ezt, az én "igénytelenségemet", ami lehet, hogy tényleg igénytelenség, de nem bánom. Mint ahogy azt se bántam, hogy ezen a szinten maradtunk, minden szeretetem ellenére. Nekem sose lenne pálya - egyéb függelmeitől eltekintve sem - egy olyan férfi, aki a külcsínt előbbre tartja a belbecsnél.
Egyébként, ha választani kellene, hogy üvegházi rózsika vagy mezei vadvirág legyek, egy percig sem hezitálnék, - fontosabb nekem a mező szabadsága, az ég kékje mindenféle rózsakarónál.
Viszont pont ezért, én olcsó fenntartású nő vagyok alapjáraton. Talán a kajálást tekintve kellene kicsit lefaragnom a kiadásaimból (no meg a - sajnos jelentősen megnövekedett - térbeli kiterjedésemből). Az összes többi alig kerül pénzbe, sőt, igazából az étkezésemre se költök sokat. Olcsón is megoldható a túlzott szénhidrátbevitel.. sajnos.
(Mármint a saját étkezésemet illetően, mert a családomat folyton kényeztetem ugye..)

Tekintettel hát a fentiekre, rájöttem, hogy a legtöbb, amit magamnak adhatok, igenis az lesz, ha kevesebbet kell dolgoznom és többet törődhetek magammal. Ezt igényli Anyu állapota, de az én szervezetem jelzései is.
Csak hát ennek az idilli állapotnak az eléréséig még van sok megvívandó küzdelem.
Az egyik a tavalyi bevételeim utáni adó megfizetése. A másik a jelzáloghitelem kifizetése. A harmadik, hogy mentesüljek a járulékfizetési kötelem alól, ha már nem tudok nyolc órás munkát vállalni Anyám miatt - tehát intézni kell az ápolási díjat.
Intézni kell, ami tragikomikus, mint minden olyan ügy intézése kis hazánkban, ami nem arról szól, hogy fizetned kell, hanem arról, hogy esetleg kapsz valamit, még ha az bármily csekélység is.
Anyám diagnózisai:
Organikus paranoid (skizofrénia szerű) zavar
Nem-meghatározott demencia
Organikus hangulati (affektív-) zavarok

Emellett makuladegeneráció miatti jelentős látásromlás (fél szemére teljesen vak, a másikkal alig lát), süketség, szívelégtelenség, asthma, előrehaladott osteroporózis.

Fentiekből is látszik, hogy Anyám fitt, mint egy húsz éves, szellemileg is toppon van, tehát teljesen érthető, hogy ötvenhétezer-nyolcszázhuszonkét papír és felülvizsgálat szükségeltetik, nehogy megraboljuk az Államkincstárt.
Másrészt viszont intézetbe nem akar menni és én se akarom betenni, még akkor se, ha napi szinten Btk-ba ütköző cselekmények elkövetésével vádol meg (azt hittem, leesek a székről a pszichiáternél, mikor megvádolt, hogy én bűnrészes vagyok abban, hogy őt a szomszéd fiú.. hagyjuk is, mert ha valamitől, nem a koleszterinszinttől, de ettől fogok hypertóniát kapni, ha nem engedem el... relax.)
A pszichiáter, csöndes, kedves, de megviselt fickó, csak annyit mondott:
- Nyugodjon meg, ha tényleg elhinnénk, hogy így van, most nem itt beszélgetnénk, hanem a Rendőrségen.
Hurrá, teljesen megnyugodtam... uff.
Tehát intézetbe nem, részint a sok negatívum miatt amit ezekről hallottam, részint pedig, mert eszembe vésődött az én édes kisebbik fiam egyik munkavállalási kalandjának története.
Ács-tetőfedő alkalmi munkát vállalt akkor épp, és egy orvos házán dolgoztak. Mit házán, inkább palotáján. A nyomortanya valami erdőszélen volt, és a kedvességet kevéssé mutató dokiról csakhamar kiderült, hogy öregek otthona hálózatot üzemeltet.
Az is kiderült rövidesen, hogy a pince tele van műkincsekkel, amelyek az öregektől kerültek a birtokába; hogy a fia, aki még soha nem dolgozott, egy híres európai üdülőhelyen lakik a saját viskójában, topmodell barátnővel és néhány Lamborghinivel a garázsban; - sőt kiderült az is, hogy a helyi karbantartó keresménye messze elmarad a normális mértéktől...
Mikor Andriskám idáig jutott a sztoriban, valami meghatározhatatlan hányinger vett rajtam erőt, ahogy elképzeltem az üveges szemű, begyógyszerezett kis öregeket ücsörögni az ágyukon, miközben költöztetők rámolják ki az állapotuktól pánikba esett hozzátartozók egyetemleges hozzájárulásával és támogatásával az évtizedek alatt felhalmozódott értékeiket.
Végiggondoltam ezeket és kemény elhatározásra jutottam.
Rajtunk senki nem fog nyerészkedni. Anyám tragédiája, mentális hanyatlása nem lehet ok arra, hogy elveszítsük azt a keveset, amink van.
Durva lesz, amit most leírok, de tárgyszerű.
Én szeretem az anyámat, minden vitánk és nézeteltérésünk ellenére. De ha be kell adni neki a szmájli bogyót ahhoz, hogy elviselhető legyen a közelében lenni, meg ne sírjon és gyűlölködjön, mert az őt is kikészíti - akkor beadom. Ha pelenkát kell majd cserélni rajta, akkor cserélek, és általában, elvégzek minden ehhez szükséges feladatot. Lehet, hogy nem lelkesen, és nem fogok ugrálni örömömben, hogy ezt kell tennem, de talán még mindig jobb, ha én csinálom, mintha idegenek, sok pénzért, ugyanolyan hanyagul, vagy még sokkal hanyagabban, mert nem egy, de harminc beteg jut egy ápolóra.
Amúgy is röhej lenne azért dolgozni inam szakadtáig, hogy a megkeresett sok pénzt idegeneknek adjam azért, hogy ezt a néhány gondozási rutint elvégezzék vele. Tehát gazsulálni idegeneknek pénzért, hogy utána más idegeneknek adva a megkeresett pénzt, azért gazsuláljak, hogy viszonylag tisztességesen lássák el a pénzemért.
Ez a modern világ egyik idiotizmusa, ennyiből is látszik. Régen a születés és halál a családi élet része volt, csak mi kényszerítjük ki a családból, steril, idegenszerű körülmények közé.
Anyámnak már eddig sem volt rövid élete. Sokat küzdött, erős, okos és ügyes asszony volt - ha holnap meg kell halnia, akkor is elmondható, hogy gazdag és tevékeny élet áll mögötte, melyre akár büszke is lehetne. Ez még akkor is így van, ha ő ezt az egészet nagyon másként éli meg. (Nem így lesz, a háziorvosunk szerint évek lassú munkája lesz, mire a kór legyőzi majd - pont azért, mert erős).
Viszont épp ebből adódik, hogy a hátra lévő időnek ilyen értelemben már nincs "tétje".
Ha jól lenne, láthatná, hogy tulajdonképp a kegyelem állapota ez, bármilyen furcsa és szomorú is.
Kár, hogy nem látja át - de ez sem az én "bajom", az ő karmájának a része.
Sokan aggódnak amiatt, hogy tönkre fogok ebbe menni. Ebben a kérdésben viszont optimista vagyok.
Egyrészt azért, mert nekem van egy szép családom, nem leszek teljesen egyedül ezzel a problémaheggyel. (A családom tulajdonképpen nem más, mint a jutalmam. A jutalmam az átgürizett évtizedekért, így kell rájuk tekintenem.)
Másrészt, mert nagyon tudatosan fogok törekedni arra, hogy az "én-idő"-imet "lehívjam" a sorstól, legyen az akár úszás, akár önképzés vagy valamely kedves kreatív tevékenységem. Soha, semmiért és senkiért nem szabad többé ezekről lemondanom, ez a legfontosabb dolog, amit magamért tennem kell és meg is fogom tenni. Ez volt önmagammal szemben a legnagyobb vétkem, évtizedekig nem törődtem magammal, - ez most már másként lesz.
...
- Te Fészbukk-asszony! - bukott ki Robiból, és engem majd' szétvetett a röhögés.
Előző nap a Face jelezte, hogy immár kerek egy esztendeje ismerjük egymást, akkor hangzott el a "de én komolyan gondolom" és az "én is" ordas nagy kamu duma a kocsma teraszán.
Ebből az alkalomból este nem bírtam tovább.
- Figyu, akarok valamit kérdezni...
- Azt, hogy állítsam át a kapcsolati státuszomat? - kérdezett vissza vigyorogva.
Meglepetten néztem rá.
- Nem feltétlenül... inkább csak szeretném tudni... Tudniillik egy éve ismerjük egymást, abból legalább 10 hónapja együtt is élünk. Ide költöztél. Szóval, ha van valami különleges oka annak, hogy miért nem vagyunk kapcsolatban a Facebookon, akkor én azt nyilván tiszteletben fogom tartani - de jogom van ahhoz, hogy tudjam. Szégyellsz? Vagy más elképzeléseid vannak? Ez utóbbit még meg is érteném - de igenis, jogom van ahhoz, hogy tudjam - ismételtem meg maradék határozottságommal.
- Miért, min változtat ez a jelölés? - kérdezett vissza.
- Tulajdonképpen kettőnk között semmin. De mégis, így olyan, mintha szégyellnél, nem vállalnál fel az ismerőseid előtt. Ha így van, tudni szeretném az okát - kezdtem újra, türelmesen, de elszántan.
Itt valami magyarázkodás jött arról, hogy nem, csak neki ezek a dolgok nem fontosak - mutatta a profilját, ahol a két fia nem is szerepel a "család" listán. Továbbá kioktatás következett arról, hogy ha valaki félre akar kacsingatni, a kapcsolati státusz a legkevésbé nem jelent akadályt.
Erre válaszoltam, hogy ezt én is így gondolom; pont ezért, szerintem ez kettőnkről szól, nem további (harmadik, negyedik, sokadik) szereplőkről, hanem csak arról, hogy felvállalja-e ezt a dolgot.
Erre már nem voltak ellenérvek.
Ezt követően némi "jajhogykéneeztcsinálni" típusú tévelygés után megtörtént a szent állapotmódosítás.
Reggel meg a kávé mellé megkaptam a jelzőt: Fészbukk-asszony.

Így jártam apátokkal.