Enerváltság

Két napja megint elkapott ez a különös enerváltság, csak gubbasztok itthon, nem haladok a feladataimmal, pedig igazán nem mondhatom, hogy túl lennék terhelve.. de mégse.
Valószínűleg megártott Gáborka tegnap előtti hisztije, amikor is belázadt a "tíz szó - tíz mondat" tréning ellen, ami ősi családi trükk volt mindig is az írás-olvasás készségek fejlesztésére drága gyermekeimnél. Andi odaült a nagy asztalhoz, és Gáborral együtt írta a diktált szavakat - neki hibátlan lett, Gábor tíz szóból kilencben hibázott.
Utána jött volna a feketeleves: ugyanis az "enyémeknek" annak idején minden hibásan leírt szót le kellett írniuk tízszer helyesen, hogy "beleírják" a kezükbe - én ebben a módszerben hiszek, bevált, és akárhogy nyöszörögtek is ellene, bizony, gyermekeim megtanulták rendesen a magyar helyesírás szabályait és bele sem haltak. Ez még Bandikára is érvényes, ő is életben maradt, sőt, mostanában, hogy éreccségizett Bandika lett belőle, felcsapott apródnak valami NER lovag mellé. Azóta kevésbé ér rá a családnak nevezett lehúzó konglomerátummal foglalkozni, de én ezért kivételesen nem is haragszom, sőt. Neki is meg kell tanulnia a vízen járást, mint mindannyiunknak. Így hát sok sikert kívántam neki és hozzátettem, hogy azért erre a jelen állapotra ne vegyen halmazatilag tartós tejet - de persze bármi lehetséges, és ha némi irodai rutint, újabb készségeket, kompetenciákat szerez, már megérte. Persze emellett, mint mindig, továbbra is vannak - valóban jó - üzleti tervei, de a realizálás... ahh... láttuk párszor, - na ehhez kéne némi rutin és kitartás.
Szóval Gáborka könnyek között közölte, hogy könnyű Andinak, mert neki már van éreccségije (mintha a sorrend valahogy úgy nézne ki, hogy a nagy égből alászáll egy éreccségi, aztán az embernek hirtelen megjavul a hejje-sírása), és nem volt hajlandó leírni helyesen az összecsapott szavakat. Volt valami elemi Bandika-feelingem a szituációtól, felrémlett, mikor kedvenc középső csemetém másodikban ült a matematikai gépes feladatok előtt (amik nekem kedvenceim voltak valaha), és egyre csak azt sóhajtozta-nyöszörögte: "De minek kell ezt megcsinálni?"
Ez a kérdés Gáborkánk kedvence is, néha lekaparom magam tőle. De nem adom fel, időről-időre bekerítem őt némi tanulni valóval és olyankor jönnek a nagyjelenetek.
Még az első félévben történt, hogy arról beszélgettünk, hogy el kellene mennie talán még egy kineziológushoz is, (a "mi ehhez úgyis hülyék vagyunk" otthonról hozott hozzáállás oldása tárgyában), mikor egyszer csak kibukott belőle a szó:
- Olyan ez a tanulás, mint egy nagy, szőrös gorilla! Hiába menekülök, bújok előle, mindig utolér!
Felrémlett bennem Super Mario, aki csak halad a pályán és leüt mindenféle útjába kerülő ellenséget és akadályt, és így válaszoltam:
- Lehet, hogy nem kellene megvárni, amíg gorillává fejlődik. Ha kismajom korában lepofozod, nem tud megnőni. Hidd el, hogy sokkal kevesebb dolgod lesz vele.
Azóta lényegesen kevesebb a leckehiány, és a tanár úr is úgy nyilatkozott, hogy Gábor beilleszkedett az osztályközösségbe. Számomra is meglepő módon erről az úszó póló kapcsán olyan visszaigazolások érkeztek, melyek arra engedtek következtetni, hogy az otthon olyan visszahúzódó Gábor egyfajta osztály kedvencévé nőtte ki magát az elmúlt bő fél évben. ("Hangadó" - mondta az iskolai picomókus, én meg néztem rá mintha ufót látnék, és tessék, végén még igaza lesz.)
Tehát mostanáig a stabil kettesek szintjén átmeneti nyugalom volt - de érzem, hogy itt az idő a második félévi agyfelszívásra, a következő két hónap meghatározó lehet az év végi bizi szempontjából, s vannak olyan ambíciózus terveim, hogy igenis javítani kellene az első félévhez képest.
Már csak azért is, mert Gábor, ahogy a legutolsó hegyi beszédnél elmondtam neki, nem egy gyakorlatias fickó. Szerencsére letett már a rendőri pályáról, mint megálmodott csodás pályaképről (ami totál távol esik a személyiségétől, ő meg a katonás fegyelem, röhögnöm kell), az új csapásirány sokkal közelebb áll hozzá. Az operatőri pályát a félbátyja barátnője javasolta (végre egy értelmesebb ember a családban, szegény, nem tudom, hogy fogja ezt bírni...). Nyilván ő is látta Gáborkám némely vicces kis videóját, melyek valóban nem nélkülöznek némi... tehetséget. Igen, tehetséget.
Ez az egyik oka annak, ami miatt Gábort vettem szárnyaim alá. A másik éppen a szókimondás és az önérzet, ami néha ugyan megnehezíti a dolgunkat, mert nem párosul feltétlenül józan ésszel - de tudom, hogy benne van önbecsülés és ambíció, még ha néha összeomlik is ez. Sajnos hamar, mert az önbizalma sérülékeny még. (Narcisztikus személyiségzavar - mondta a picomókus. Ebben is igaza volt. Valamiért erről a kifejezésről meg mindig a Farkas jut az eszembe, egóval túlterhelt monológjai, önigazolásai, mások lenézése, változatos szerhasználati szokásai - és nem, nem szeretem, ha egy gyereknek narcisztikus a személyiségzavara, főleg, ha még okos is a szerencsétlen. A picomókus szerint a jó édes anyja tehet minderről. No de Móónikának nyóc osztálya van, a Farkas anyja meg doktor doktorné. És mégis. Siralom.)
...Egyébként meg semmi gyakorlati érzék nem szorult Gáborkába, annyi se, mint a tesóiba - ha ez a gyerek nem tanul, nyekk neki, ebben egészen biztos vagyok. Remélem, előbb-utóbb meg fogja ezt érteni és ráhasal a tanulásra, mert - SNI ide vagy oda, lehet, hogy sajátos a nevelési igénye, de ez a gyerek nem buta. Mondjuk inkább úgy, a Legszebb Virág tematikáját használva: speciálisan okos. És ezt a speciális okosságot ki kell teljesíteni benne, mert akkor lesz boldog és sikeres ember.)

Egyébként, valamilyen szinten vicces, hogy én beszélgetek Gábornak kismajmokról meg gorillákról, mikor némely problémát a saját életemben hagytam gorillává fejlődni: az adótartozásokat, az ügyfeleknek ügyeinek némely intézését, be nem váltott ígéreteimet Feléjük.. az autós cégünk ügyeit... megfigyeltem magamon, hogy az energiaszintem csökkenésével jelentősen introvertáltabb lettem, mint előtte voltam, sőt lassúbb, sőt, apró ügyeket is nehezen intézek - talán épp a jelentéktelenségük miatt, pedig tudom, hogy ez az útja a kilábalásnak, mégis nehezebb magam összeszedni. Rá kell szorítani magamat újra a kis lépések művészetére, nincs mese.
Mindegy, van még pár próbatétel ebből a csomagból - hisz azért haladok is, ha lassan is - és utána itt lesz a nyár, remélem, hogy a gyerekek kiszolgálása mellett/ellenére lesz módom kicsit töltekezni is.
Remélem.
Persze nem biztos. Család ellen nincs orvosság - mondogattam régen, s ez mostanában újból aktuálissá vált.

A lelkiállapotomra, gondjaimra válaszokat kutatva mindenféle pénzügyi és szemléletfejlesztési oldalakra feliratkoztam, s ezek közül az egyik küldött egy ingyenesen letölthető kiadványt, melyet elolvasva egy eleme különösen megragadott, már csak azért is, mert ennél szebben az enerváltságom okát nem lehetne leírni.
Ez pedig arról szól, hogy ha az ember efféle bénultságot tapasztal, akkor az azért van, mert nincs rendben az életében a "csere".
Ebben az értelmezésben csere minden, ami az emberek között történik, nem csupán az áruk és szolgáltatások cseréje, de mindenféle emberi interakció.
Eltűnődve a dolgon, arra jutottam, hogy az én életemben nagyon nincs rendben a "csere". Sajnos igaz ez arra, hogy nagyon sokat kell adnom az új családomnak, és nagyon keveset kapok vissza.
De már nem haragszom ezekért senkire, egyszerűen tudomásul vettem az objektivitásokat s ettől valamiféle fásultság lett úrrá rajtam legbelül.
Igazság szerint ugye, tavaly még sokszor visszapattant a kedélyállapotom a "harag" szintjéről, mely ilyen értelemben komoly támaszként funkcionált a hangulati görbémen - a belátással, melyet Morgó észrevételei hoztak az életembe, immár ez a támasz elesett, tovább süllyedhetett a lelki állapotom a "depi" irányába. De hát a nagyapám is megmondta: forog a nagy kerék, egyszer fent, egyszer lent.Az embert az minősíti, hogyan áll helyt a két végponton.

A legérdekesebb dolog, hogy mindez nem is elsődlegesen az anyagi helyzetemhez kapcsolható, - oda készítettem tervet és stratégiát, melynek pontos végrehajtása esetén az egész problémahegy év végéig komoly megszorításokkal ugyan, de kigazdálkodható és rendbe tehető - inkább az érzelmi-családi életemre.
Az érzelmi-családi életemre, holott egy perc kétségem sincs arról, hogy Robi szeret engem. Ez ám a paradoxon.

- Szerintem Robi jó ember. - mondtam Andinak, mikor tegnap délelőtt végre kicsit kettesben tudtunk beszélgetni.
- Érdekes, én nem ilyennek látom.
- Nem? Akkor milyennek? - kérdeztem kissé szorongva, de a válasz, ami érkezett, tulajdonképpen nagyon is tárgyszerű volt.
- Tudod, Anyu, szerintem Robi olyan ember, akinek elege van az életből. Túl sok mindenen ment keresztül. Neki már minden mindegy. Ha holnap meg kellene halnia, az sem érdekelné. Nincs már semmi ereje, célja, élni akarása. Ez az ember teljesen kész van. Sokkal, sokkal kevesebb energiája van, mint Neked. És... tudod... ha két ember ennyire eltérő energiaszinten van, mint ti ketten, akkor vagy elválnak az útjaik, mert nem is értik meg egymást, vagy felemeli az egyik a másikat, de az sajnos ritka... vagy... vagy lehúzza egyik a másikat a maga szintjére.
Ne haragudj meg érte, Anyu, de azt beszéltük Gáborral (itt a vejkómra gondolt), hogy Téged a Robi lehúz. Nem, (már) nem anyagilag, de lelkileg, energetikailag annál inkább.
Nem tudtam vele vitába szállni, hisz ezt érzem már gyakorlatilag egy éve... mióta rám szakadt ez az egész problémahegy, gyerekekkel, mamával, hülyenejjel, albérlettel, férfiúi idegállapottal súlyosbítva.
Mégsem lehet azt csinálni ezzel az egésszel, hogy kifogom, jól megnézegetem, aztán visszadobom mint méreten aluli keszeget... ez nem lenne etikus a gyerekekkel szemben sem, meg a saját énképemet is jelentősen csorbítaná, ha be kellene látnom: sokk ez nekem.
Pedig sokk.
Leginkább esténként érzem, és fura módon már nem is a szex elmaradása miatt - van az ami már nem hiányzik - inkább az elalvási rituálénál.
Ugyanis Róbert Gida (kis Gida a száz holdas rettenetes, sötét sűrű pagonyban) minden este úgy alszik el, hogy szembe fordulunk egymással, megfogja mindkét kezemet, egyiket a fejünk fölé nyújtva, a másikat szív magasságban. Ilyenkor szabályosan érzem, hogy zár az áramkör, megindul az energiák áramlása. Tíz perc múlva ő - némi rángatózás után - már megnyugodva, mélyen alszik. Én további tíz percig fekszek ott, mint egy lemerülőben lévő akkumulátor, aztán, mikor már mindkét végtagom és vállam fáj és zsibbad, óvatosan, egyesével visszaszerzem őket, s mikor ez megtörtént, elfordulok, beburkolódzok a takaró védelmébe, és végre, lassan, nehezen, de én is elalszom.
Aztán hajnali ötkor ébresztő, mennie kell dolgozni. Utána visszaalszom még... de az már olyan is. (Világ életemben utáltam a korán kelést, árt az agyi funkcióknak.)
Ez így megy tavaly február óta. Azóta mindösszesen nem volt húsz olyan nap, hogy elmaradt volna az esti kézfogó.
Bár a párok alvási pozícióiról szóló képes cikkecskéknél ilyen pozíciót sehol nem írnak le (talán nem véletlenül), mégis, alighanem ez a momentum az, ami ezt a kapcsolatot életben tartja. Ő egy elekromos autó, én meg az akkumulátor. Az akkumulátor, ami alig bírja az elveszett energiát visszatölteni.
Őrület.

A guru azt mondja: Állítsd helyre a cserét!
Tehát ne dobd vissza, ne hibáztass senkit, egyszerűen csak állítsd vissza a cserét.

Na de egy ilyen helyzetben hogyan?