Kovalsky meg a Vega: Egy világon át
2018. január 31., szerda
Az első jobb nap
Ma volt az első elfogadható napom hosszú idő óta. Az első nap, mikor eleget aludtam (István mellett hozzászoktam a napi legfeljebb négy órányi alváshoz - én, akinek az alvásigénye inkább nyolc, mint hét óra volt korábban. A legfurább az, hogy nem is éreztem fáradtságot.. egy szikrát sem. Valami furcsa állandó belső nyugtalanságot, azt igen. Fáradtságot egy percig sem....)
Ma reggelre viszont arra ébredtem, hogy - ha egy megszakítással is, mert jó édes Anyám (István emlékezett mindig így szegény Anyukájára) hajnali négykor oda is állt felöltözve az ágyam mellé, hogy "mehetünk", legmélyebb álmomból riasztva fel - nem derült ki, hogy hová s mi végre kellett volna mennünk - s kis időbe telt őt visszaterelnem az ágyába, mégis, összességében vagy tíz órát aludtam. Álmosan hunyorogva tapogattam végig reggel az arcomat, s megállapítottam, hogy - a tegnap estihez képest legalábbis - furcsán puha és ránctalan.
Ennek megfelelően egészen magas energiaszinten kezdtem a napot, bár volt valami mizériám az internetszolgáltatással - rendelnem kell Anyám lakásába vonalas netet, ha nekem ott kell dekkolnom, ez létszükséglet - de rutinból csinálom a reggelit, adagolom a gyógyszert - ő meg, szegényem, ül ott, mint egy gyerek. Néha "anyukám"-nak hív - egyszer viszonylag összefüggően elmondta, hogy most szerepet cseréltünk, és tényleg...
Kezdek hozzászokni a szituációhoz, már csak akkor áll fel a szőr a hátamon, mikor fájdalmas, régi dolgokról, a halálról, elhunyt rokonainkról stb. beszél - szóval úgy tíz együtt töltött perc után.
Csodálatos ajándéka az életnek, mikor PG egy ilyen szitu közepén ír valami ökörséget - tegnap este megnevettetett, hosszú idő óta most először nevettem, katarzis számba menő élmény volt - talán ennek köszönhettem, hogy tudtam aludni.
Mindenesetre a mai nap munkásan telt. Nagy keservesen végeztem a K adatszolgáltatással a platános lakói részére - az Ügynökségét már tegnap beadtuk - és voltak egyéb feladatok is vastagon.
Aztán végre el tudtunk szabadulni Andrissal az illetékmentességet ügyintézni, - sikerrel, indulhat az autókerekedés, már csak pénz kell hozzá - és számlát is nyitottunk a gyermek cégnek a kék banknál.
Hogy miért ott? Annak két oka van: egy objektív meg egy szubjektív.
Kékhemü cégei révén jól ismerem ennek a banknak a felületeit és riporting rendszerét - és nagyon praktikusnak látom. Ez az egyik, az objektív ok.
A másik teljesen szubjektív és a nodok és gráfok kategóriájába tartozik: nagyon rendesek az ügyintéző fickók a helyi fiókban :)
Azt hiszem, hozom át a többi számlámat is. Jó lesz egy helyen kezelni az összeset. Kékhemü miatt úgyis naponta használom a rendszerüket.
Tegnap este nekiálltam a könyvelő cég üzleti tervét is összeállítani. Bár a kiadási terv még nem tökéletes, látszik: a bevétel oldalon nagy dráma nem várható. A jövedelmem a korábbi 2/3-ára esett vissza, de még így is az álomhatár körül tévelyeg - a munkaidő ráfordítás éves átlagban viszont a fele lesz az eddigieknek.
Ez sok, nagyon sok én-időt jelent.. meg stratégiai fejlesztéseket. Jó esetben. Mindenesetre Morgót a nyáron ki kell képeznem a teljes körű könyvelés rejtelmeire. Még az is lehet hogy ősszel beiskolázom. Kincs az a fiú egy ilyen hülyének, mint én vagyok.
...
- Interin management! - adta ki a jelszót Szépmosolyú a platánosban, és én maximálisan tudtam azonosulni vele. Igen, ez az év a változásmenedzsmenté lesz, nemcsak a platános lakói számára, de nekem is, a kis életemre vonatkozóan.
47 éve élek úgy, ahogy Anyám akarta, és több, mint húsz éve, ahogy Attila tanított, mikor mellette térdeltem azon a puha padlószőnyegen.
A következő húsz évembe be akarom építeni mindazt, amit István tanácsolt.
Nagyon, nagyon sok olyan útravalót kaptam tőle, ami messze túlmutat ennek a néhány hétnek a történésein.
...még, hogy én - hogy is írta? elítélem? Soha életemben nem néztem fel ennyire még senkire, azt hiszem.
Talán egyszer rájön. Addig hadd menjen.. amerre a szíve viszi. Én pedig nekiállok a saját életemben megvalósítani a javaslatait. Mint Attiláét, mikor azt mondta:
- Segíts neki, rendes fiú.
...
Ma estére kicsit olyannak érezhettem magam, mint Nyuszika a Micimackóból: mint tudjuk, számosan voltak a rokonai, barátai és üzletfelei.
Engem ma minden üzletfelem megtalált (kivéve talán a két legfontosabbat, de ez ma nem is volt baj).
Még idegenek is megtaláltak, akiknek ajánlottak engem, hogy értek a K adatszolgáltatások rejtelmeihez.. pedig dehogy. Legfeljebb sejtem. Ebből is látszik, hogy milyen zárt ez a világ, aminek tagja vagyok..
Mindenesetre úgy adtam tanácsot, mintha tudnám, mit javasolok. Innen szép veszíteni.
Azt is végiggondoltam, hogy az utóbbi időben gazdagabb lettem egy épülő napelempark, egy valóságos kocsma, meg egy reménybeli nemzetközi árufuvarozó vállalkozás könyvelésével - ez utóbbiban még lehet, hogy ügyvezető is lehetek, megvan a szükséges papírom, még Nagy Fal idejéből, akivel terveztük valami hasonló vállalkozás beindítását. Szóval smafu nekem webáruház, meg gyöngyös bokréta - de nem, nem smafu.
Van egy barátom, húsz éve.
Egy hülyeség miatt nem fogok hagyni egy húsz éves barátságot veszendőbe menni, még akkor se, ha nem hiszi el, hogy őt így, ahogy van, így is lehet szeretni. Sőt.
...
Meg amúgy is: még Csaba is megmondta, hogy jó könyvelő vagyok. Nem vagyok jó nő, se jó barát, se jó anya.. semmi, csak jó könyvelő. (Hogy fáj ez nekem... de attól még tény, úgy tűnik.. ismét.)
Az üzletember gazdálkodjon megfelelően a rendelkezésére álló erőforrásokkal.
Ha van egy jó könyvelője - becsülje meg és fogadja meg a tanácsait. Elemi érdeke.
Én ma nagyon jó tanácsot adtam.
Csaxólok.
(Bementem a múltkor a boltba certit íratni... a lányoknak mondtam: az nem lehet, hogy egy húsz éves barátságnak így legyen vége, egy ilyen hülyeség miatt.. csak néztek rám, és megkérdezték:
- Ugye, nagyon szereted?
Csak bólintani volt erőm.)
De szeretem annyira, hogy elengedem.
A szeretetnek az a lényege, hogy nem határozzuk meg, hogy a másik hogyan éljen, mit csináljon - abból olyasmi lesz, mint az én főkönyvelési performance-om. Lehet, hogy nagyon látványos, de... hagyjuk.
Pedig élni csak őszintén érdemes.
Hagyni kell mindenkit a saját útját járni - és örülni neki, olyannak szeretni, amilyen.
A kerámia tanfolyam február közepén indul, és én izgatottan várom.
Kovalsky meg a Vega: Amilyen hülye vagy
Ma reggelre viszont arra ébredtem, hogy - ha egy megszakítással is, mert jó édes Anyám (István emlékezett mindig így szegény Anyukájára) hajnali négykor oda is állt felöltözve az ágyam mellé, hogy "mehetünk", legmélyebb álmomból riasztva fel - nem derült ki, hogy hová s mi végre kellett volna mennünk - s kis időbe telt őt visszaterelnem az ágyába, mégis, összességében vagy tíz órát aludtam. Álmosan hunyorogva tapogattam végig reggel az arcomat, s megállapítottam, hogy - a tegnap estihez képest legalábbis - furcsán puha és ránctalan.
Ennek megfelelően egészen magas energiaszinten kezdtem a napot, bár volt valami mizériám az internetszolgáltatással - rendelnem kell Anyám lakásába vonalas netet, ha nekem ott kell dekkolnom, ez létszükséglet - de rutinból csinálom a reggelit, adagolom a gyógyszert - ő meg, szegényem, ül ott, mint egy gyerek. Néha "anyukám"-nak hív - egyszer viszonylag összefüggően elmondta, hogy most szerepet cseréltünk, és tényleg...
Kezdek hozzászokni a szituációhoz, már csak akkor áll fel a szőr a hátamon, mikor fájdalmas, régi dolgokról, a halálról, elhunyt rokonainkról stb. beszél - szóval úgy tíz együtt töltött perc után.
Csodálatos ajándéka az életnek, mikor PG egy ilyen szitu közepén ír valami ökörséget - tegnap este megnevettetett, hosszú idő óta most először nevettem, katarzis számba menő élmény volt - talán ennek köszönhettem, hogy tudtam aludni.
Mindenesetre a mai nap munkásan telt. Nagy keservesen végeztem a K adatszolgáltatással a platános lakói részére - az Ügynökségét már tegnap beadtuk - és voltak egyéb feladatok is vastagon.
Aztán végre el tudtunk szabadulni Andrissal az illetékmentességet ügyintézni, - sikerrel, indulhat az autókerekedés, már csak pénz kell hozzá - és számlát is nyitottunk a gyermek cégnek a kék banknál.
Hogy miért ott? Annak két oka van: egy objektív meg egy szubjektív.
Kékhemü cégei révén jól ismerem ennek a banknak a felületeit és riporting rendszerét - és nagyon praktikusnak látom. Ez az egyik, az objektív ok.
A másik teljesen szubjektív és a nodok és gráfok kategóriájába tartozik: nagyon rendesek az ügyintéző fickók a helyi fiókban :)
Azt hiszem, hozom át a többi számlámat is. Jó lesz egy helyen kezelni az összeset. Kékhemü miatt úgyis naponta használom a rendszerüket.
Tegnap este nekiálltam a könyvelő cég üzleti tervét is összeállítani. Bár a kiadási terv még nem tökéletes, látszik: a bevétel oldalon nagy dráma nem várható. A jövedelmem a korábbi 2/3-ára esett vissza, de még így is az álomhatár körül tévelyeg - a munkaidő ráfordítás éves átlagban viszont a fele lesz az eddigieknek.
Ez sok, nagyon sok én-időt jelent.. meg stratégiai fejlesztéseket. Jó esetben. Mindenesetre Morgót a nyáron ki kell képeznem a teljes körű könyvelés rejtelmeire. Még az is lehet hogy ősszel beiskolázom. Kincs az a fiú egy ilyen hülyének, mint én vagyok.
...
- Interin management! - adta ki a jelszót Szépmosolyú a platánosban, és én maximálisan tudtam azonosulni vele. Igen, ez az év a változásmenedzsmenté lesz, nemcsak a platános lakói számára, de nekem is, a kis életemre vonatkozóan.
47 éve élek úgy, ahogy Anyám akarta, és több, mint húsz éve, ahogy Attila tanított, mikor mellette térdeltem azon a puha padlószőnyegen.
A következő húsz évembe be akarom építeni mindazt, amit István tanácsolt.
Nagyon, nagyon sok olyan útravalót kaptam tőle, ami messze túlmutat ennek a néhány hétnek a történésein.
...még, hogy én - hogy is írta? elítélem? Soha életemben nem néztem fel ennyire még senkire, azt hiszem.
Talán egyszer rájön. Addig hadd menjen.. amerre a szíve viszi. Én pedig nekiállok a saját életemben megvalósítani a javaslatait. Mint Attiláét, mikor azt mondta:
- Segíts neki, rendes fiú.
...
Ma estére kicsit olyannak érezhettem magam, mint Nyuszika a Micimackóból: mint tudjuk, számosan voltak a rokonai, barátai és üzletfelei.
Engem ma minden üzletfelem megtalált (kivéve talán a két legfontosabbat, de ez ma nem is volt baj).
Még idegenek is megtaláltak, akiknek ajánlottak engem, hogy értek a K adatszolgáltatások rejtelmeihez.. pedig dehogy. Legfeljebb sejtem. Ebből is látszik, hogy milyen zárt ez a világ, aminek tagja vagyok..
Mindenesetre úgy adtam tanácsot, mintha tudnám, mit javasolok. Innen szép veszíteni.
Azt is végiggondoltam, hogy az utóbbi időben gazdagabb lettem egy épülő napelempark, egy valóságos kocsma, meg egy reménybeli nemzetközi árufuvarozó vállalkozás könyvelésével - ez utóbbiban még lehet, hogy ügyvezető is lehetek, megvan a szükséges papírom, még Nagy Fal idejéből, akivel terveztük valami hasonló vállalkozás beindítását. Szóval smafu nekem webáruház, meg gyöngyös bokréta - de nem, nem smafu.
Van egy barátom, húsz éve.
Egy hülyeség miatt nem fogok hagyni egy húsz éves barátságot veszendőbe menni, még akkor se, ha nem hiszi el, hogy őt így, ahogy van, így is lehet szeretni. Sőt.
...
Meg amúgy is: még Csaba is megmondta, hogy jó könyvelő vagyok. Nem vagyok jó nő, se jó barát, se jó anya.. semmi, csak jó könyvelő. (Hogy fáj ez nekem... de attól még tény, úgy tűnik.. ismét.)
Az üzletember gazdálkodjon megfelelően a rendelkezésére álló erőforrásokkal.
Ha van egy jó könyvelője - becsülje meg és fogadja meg a tanácsait. Elemi érdeke.
Én ma nagyon jó tanácsot adtam.
Csaxólok.
(Bementem a múltkor a boltba certit íratni... a lányoknak mondtam: az nem lehet, hogy egy húsz éves barátságnak így legyen vége, egy ilyen hülyeség miatt.. csak néztek rám, és megkérdezték:
- Ugye, nagyon szereted?
Csak bólintani volt erőm.)
De szeretem annyira, hogy elengedem.
A szeretetnek az a lényege, hogy nem határozzuk meg, hogy a másik hogyan éljen, mit csináljon - abból olyasmi lesz, mint az én főkönyvelési performance-om. Lehet, hogy nagyon látványos, de... hagyjuk.
Pedig élni csak őszintén érdemes.
Hagyni kell mindenkit a saját útját járni - és örülni neki, olyannak szeretni, amilyen.
A kerámia tanfolyam február közepén indul, és én izgatottan várom.
Kovalsky meg a Vega: Amilyen hülye vagy
2018. január 29., hétfő
Politikai Gazdaságtan
Igen, éreztem, hogy jelenlegi állapotomban egyetlen ember van ezen a teremtett világon, aki talán némi segítséget tud nyújtani ennek az egésznek a feldolgozásában. Akinek kiönthetem a szívemet, meg fogja érteni, miről beszélek. Nagyon hiányzott már, hogy letegyem nála a terhem.
A "normális" emberek csak hallgatnak, néznek, mondanak néhány általánosságot, de látom a szemükön, hogy halványlila gőzük nincs arról, hogy mit élhettünk át.
... PG, legkedvesebb ellenségem, akivel már mindenen túl vagyunk az elmúlt években: letiltottam, letiltott, bejelöltem, bejelölt, voltunk már ismerősök és ismeretlenek, függvények, melyeknek nincs metszéspontja... volt itt már minden, egy egész baráti kör röhögött a csörtéinken Virtuálisban, Nagy Machinátor még a fejét is nekem ajándékozta már, hogy bosszantson vele (egy férfi babafej, valahol még talán meg is van, bár akkor nagyon szenvedtem tőle, emlékszem az érzésre), elmondtam mindenféle gyökérnek... mert bántotta DC-t, vagy legalábbis azt képzelte, hogy kettőjük közül neki a rosszabb, pedig, ha valakivel szemben elvárom a megfelelő szociális érzékenységet, az örökös barátom, DC. Meg is írtam neki, hogy mi ketten olyan függvények vagyunk, amelyeknek nincs metszéspontja, se most, se a jövőben. Tévedtem.
...a legutolsó elválásunkkor azt hiszem, épp ő sértődött meg rám, mert tízszer annyi a jövedelmem, mint neki, pedig ő is diplomás ember... diplomás ember, akit nem fogad be a társadalom, mert más.
Más, katalánul azt jelenti: több - tanította István, és én ezt vele minden nap érezhettem.
Nagyon aggódtam, hogy legkedvesebb ellenségem nem lesz hajlandó soha többé szóba állni velem, - de szerencsére ez nem így lett. Mikor megüzentem neki, hogy ő még nagyon hiányzik a boldogtalanságomhoz, rövidesen jött a válaszüzenet, hogy ő bármit megtenne az én boldogtalanságomért - és valóban, "alig" pár nap elteltével rá is szánta magát, hogy bejelöljön. Ez tulajdonképpen az esetében rekord idő, azt hiszem.. (Mert te vonzod a hülyéket! - mondta Morgó, és igaza volt).
Megfogadtam, hogy megpróbálok nagyon lágy és finom lenni, nehogy megsértsem azt az extra szenzitív lelkét - annál is inkább, mert tulajdonképpen, akármennyire gyökér is tud lenni, tényleg szeretem, és sosem tudnám igazán bántani.
Őt se.
(Legfeljebb érzelmi túl reakciókat adok az érthetetlen viselkedésére, tudjuk. Még virtuálisan is. Aztán meg menekül.)
A barátja szeretnék lenni. Most és mindörökké, ámen.
Ennek megfelelően állok hozzá - és azt kell hogy mondjam, hogy eddig nagyon pozitívan csalatkoztam Benne.
Órákat beszélgettünk telefonon, kedvesen, mélyrehatóan és önzetlenül foglalkozott a lelkemmel - és valahogy Tőle ezt máshogy is fogadtam, mint bárki mástól. Nagyon, nagyon máshogy.
Azt mindenesetre megállapíthattam, hogy ember és ember között világok a különbségek - még akkor is, ha van metszéspontjuk. Itt hosszasan elmeditáltam Istvánnak azon a megállapításán, hogy az ő boldogtalanságának az a legfőbb eredője, hogy nem talál önmagához foghatót, és arra kellett jutnom, hogy nem, attól, hogy valaki hasonló, attól az még nem garancia arra, hogy az egy kiegyensúlyozott, működőképes emberi kapcsolat lehetne. Sőt.
Ez nem változtat azon a tényen, hogy PG az első és egyetlen általam ismert ember, aki ezt az egész szituációt alaposan ismeri. Első kézből, saját bőrén tapasztalta ki, milyen is ez az egész.
A nagy telefonbeszélgetést napi-két napi gyakoriságú chatelés követi - és ez jelen állapotomban azon kevés dolog egyike, aminek örülni tudok. Úgyhogy ma, mikor egy kényes téma boncolgatása után azt írta, hogy máskor ilyet ne írjak, mert letilt (nem akartam bántani, sőt..) elsírtam magam. Jelenleg kevés dolog tudna ennél rosszabbul esni, azt hiszem.
- Kérlek, ne tilts le Te is, mert akkor én belehalok - írtam, aztán zokogni kezdtem, mint egy idióta.
Én. PG miatt.
Vagy ki tudja, miért.
A "normális" emberek csak hallgatnak, néznek, mondanak néhány általánosságot, de látom a szemükön, hogy halványlila gőzük nincs arról, hogy mit élhettünk át.
... PG, legkedvesebb ellenségem, akivel már mindenen túl vagyunk az elmúlt években: letiltottam, letiltott, bejelöltem, bejelölt, voltunk már ismerősök és ismeretlenek, függvények, melyeknek nincs metszéspontja... volt itt már minden, egy egész baráti kör röhögött a csörtéinken Virtuálisban, Nagy Machinátor még a fejét is nekem ajándékozta már, hogy bosszantson vele (egy férfi babafej, valahol még talán meg is van, bár akkor nagyon szenvedtem tőle, emlékszem az érzésre), elmondtam mindenféle gyökérnek... mert bántotta DC-t, vagy legalábbis azt képzelte, hogy kettőjük közül neki a rosszabb, pedig, ha valakivel szemben elvárom a megfelelő szociális érzékenységet, az örökös barátom, DC. Meg is írtam neki, hogy mi ketten olyan függvények vagyunk, amelyeknek nincs metszéspontja, se most, se a jövőben. Tévedtem.
...a legutolsó elválásunkkor azt hiszem, épp ő sértődött meg rám, mert tízszer annyi a jövedelmem, mint neki, pedig ő is diplomás ember... diplomás ember, akit nem fogad be a társadalom, mert más.
Más, katalánul azt jelenti: több - tanította István, és én ezt vele minden nap érezhettem.
Nagyon aggódtam, hogy legkedvesebb ellenségem nem lesz hajlandó soha többé szóba állni velem, - de szerencsére ez nem így lett. Mikor megüzentem neki, hogy ő még nagyon hiányzik a boldogtalanságomhoz, rövidesen jött a válaszüzenet, hogy ő bármit megtenne az én boldogtalanságomért - és valóban, "alig" pár nap elteltével rá is szánta magát, hogy bejelöljön. Ez tulajdonképpen az esetében rekord idő, azt hiszem.. (Mert te vonzod a hülyéket! - mondta Morgó, és igaza volt).
Megfogadtam, hogy megpróbálok nagyon lágy és finom lenni, nehogy megsértsem azt az extra szenzitív lelkét - annál is inkább, mert tulajdonképpen, akármennyire gyökér is tud lenni, tényleg szeretem, és sosem tudnám igazán bántani.
Őt se.
(Legfeljebb érzelmi túl reakciókat adok az érthetetlen viselkedésére, tudjuk. Még virtuálisan is. Aztán meg menekül.)
A barátja szeretnék lenni. Most és mindörökké, ámen.
Ennek megfelelően állok hozzá - és azt kell hogy mondjam, hogy eddig nagyon pozitívan csalatkoztam Benne.
Órákat beszélgettünk telefonon, kedvesen, mélyrehatóan és önzetlenül foglalkozott a lelkemmel - és valahogy Tőle ezt máshogy is fogadtam, mint bárki mástól. Nagyon, nagyon máshogy.
Azt mindenesetre megállapíthattam, hogy ember és ember között világok a különbségek - még akkor is, ha van metszéspontjuk. Itt hosszasan elmeditáltam Istvánnak azon a megállapításán, hogy az ő boldogtalanságának az a legfőbb eredője, hogy nem talál önmagához foghatót, és arra kellett jutnom, hogy nem, attól, hogy valaki hasonló, attól az még nem garancia arra, hogy az egy kiegyensúlyozott, működőképes emberi kapcsolat lehetne. Sőt.
Ez nem változtat azon a tényen, hogy PG az első és egyetlen általam ismert ember, aki ezt az egész szituációt alaposan ismeri. Első kézből, saját bőrén tapasztalta ki, milyen is ez az egész.
A nagy telefonbeszélgetést napi-két napi gyakoriságú chatelés követi - és ez jelen állapotomban azon kevés dolog egyike, aminek örülni tudok. Úgyhogy ma, mikor egy kényes téma boncolgatása után azt írta, hogy máskor ilyet ne írjak, mert letilt (nem akartam bántani, sőt..) elsírtam magam. Jelenleg kevés dolog tudna ennél rosszabbul esni, azt hiszem.
- Kérlek, ne tilts le Te is, mert akkor én belehalok - írtam, aztán zokogni kezdtem, mint egy idióta.
Én. PG miatt.
Vagy ki tudja, miért.
2018. január 28., vasárnap
Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani
A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszu-hosszu őszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
az utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?
...
Igen... ilyen volt.
Bárki is vette elő újra, köszönöm Neki.
Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani - Latinovits Zoltán előadásában
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszu-hosszu őszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
az utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?
...
Igen... ilyen volt.
Bárki is vette elő újra, köszönöm Neki.
Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani - Latinovits Zoltán előadásában
2018. január 26., péntek
A barátság napja
Tegnap a barátság napja volt - ennek örömére szerkesztett egy montázst a Fészbukk a barátaim reakcióiból. Eléggé hiányos, az egész pólós bandát kihagyta, pedig ha a barátaimról beszélek, 80%-ban ennek a társaságnak a tagjai jutnak az eszembe. A fotósok viszont majd' teljes létszámban szerepeltek rajta, és Anyus is, akivel pedig már nagyon régen nem beszélgettem, szégyellem is a pofámat érte.
Mindenesetre, mivel a barátság napja volt, szeretnék megemlékezni minden barátomról... legalábbis a közelebbiekről mindenképpen.
Kezdeném talán Morgóval, aki a maga módján a legerősebb kapcsolatok egyike az életemben. Nem csak az egy szobában eltöltött hosszú évek miatt, ami alatt kialakult, hogy félszavakból, sőt, szavak nélkül értjük egymást - de amiatt is, hogy ha valakire, őrá tényleg mindig számíthatok, ha sz@rban vagyok, s ez nem változik akkor se, ha jó dolgomban hetekre elkerülöm a társaságát. (Mert hálátlan dög vagyok, na. De tudja, és elviseli... ilyen egy igazi jó barát.)
Most is... neki köszönhetem, hogy túléltem ezt az elmúlt keserves időszakot. Ha nem segít, nem tudok megfelelni az élet kihívásainak. Nem lehetek elég hálás ezért.
Csak nézett rám, látta a teljes csődöt, és közölte, ellentmondást nem tűrő hangon:
- Mert vonzod a hülyéket!
- Hát persze hogy vonzom, itt vagy például Te is... :)
Szeretném folytatni a sort a másik két, kitüntetett noddal, a Galambbal és a Farkassal.
Z. megjegyzése után nekem már semmi kedvem nem volt a bankhoz, hogy őszinte legyek, még a brókersrácok által biztosított kellemes, régi időket idéző, szinte otthonias hangulat ellenére se.. és rá is kellett jönnöm, hogy részint rohadtul túlvállaltam magam, részint Anyám állapota kétségbeejtő - részint pedig felőröltek az elmúlt hetek eseményei és az érzés, hogy engem már megint nem szerettek, még az általam felállított ismérvek átmeneti teljesülése ellenére se.
Napokig hezitáltam, hogyan mondjam meg a Farkasnak, hogy én ezt nem szeretném folytatni - végül telefonbeszélgetés lett belőle, ami közel egy órásra sikeredett. Már az elején biztosított róla, hogy nem lesz semmi gondja abból, ha felmondok, tegyem meg nyugodtan, ha jónak látom - de ennek ellenére rám szánta ezt az időt.
Tudjuk, hogy nála a reakcióidő általában tíz másodperctől öt percig tart, a téma bonyolultságának függvényében - tehát igen, terápiázott velem ahogy kell, körbejártuk a kérdést mind magánéleti, mind szakmai vonatkozásaiban.
Megható volt, ahogy minden második mondatában a Galambot emlegette, mint egy igazi szerelmes kisdiák.
- De szép is ez így tíz év után - gondoltam, szívemben melegséggel, de azért nagyon kíváncsi voltam a másik oldal véleményére is.
- Most nem tudjuk ám, hogy éppen utáljuk-e, vagy nem - de én azt gondolom, hogy nem - súgta meg kolléganőm a nem hivatalos főnöknői álláspontot, és akkor már vigyorogtunk a dolgon, de azért egészen a mai napig nem voltam teljesen nyugodt.
Ma végre tudtam beszélgetni a Galambbal egy kicsit, és - bár nem láttam rajta a felhőtlen boldogságot - de megerősített abban, hogy ez a kapcsolat, ha nem is olyan formában, mint korábban, de valóban él és létezik. Nem, Farkas nem az az ember, akit csak úgy ott lehet hagyni, ez teljesen bizonyos.
Galambbal való beszélgetéseim során mostanában egyre inkább érzem, hogy ez egy valódi barátsággá alakul köztünk. Teljesen mindegy, hogy milyen a hivatalos függelmi viszony köztünk. Azt hiszem, egyre jobban megszeretem ezt az önérzetes, ambiciózus, határozott, mégis érzékeny, itt-ott (hozzám hasonlóan) kissé hisztis Nőt.
Mindezek után végre megengedtem magamnak, hogy kicsit örüljek a dolgok jobbra fordulásának. Az álompár újra együtt - boldogság van.
Hiszek az összeillésben, és ha valakik, ők nagyon összeillenek, igen.
A mostani eset is ezt bizonyítja.
Ha valakik még tíz év után is képesek így veszekedni, utána kibékülni - hát az igazi szerelem.
Megvizsgáltam magam, érzek-e féltékenységet, vagy bármi negatív reakciót a dolgok ilyetén alakulása okán - de nem, színtiszta örömöt érzek. Végre nem kell aggódnom a Farkas állapota miatt.
Marják egymást még százhúsz évig, csak időnként békéljenek meg, mert nincs is jobb a békülős szexnél. Áldásom rájuk. Na és könyvelésem, mindenek felett.
Kékhemü is terápiázott velem egy verset, ha nem is annyit, mint Farkas, de igen, megtette. Hatott, hogy finoman emlékeztettem elmúlhatatlan érdemeimre, háromszázmilliószor.
Barátaim közül meg kell említenem - és akkor jöjjön a pólós csapat - a Nagy Machinátort, aki még vacsorára is meghívott minket Mérnök úrral - kár, hogy a meghívás későn érkezett, kíváncsi lettem volna, hogy mi egymásról a benyomásuk. Két Kos... elképzelni se egyszerű.
Mindenesetre aranyos, aggódó hangvételű üzeneteket kaptam tőle az elmúlt napokban, melyek rendkívül jól estek. És volt valahol, az érzékeléseken túlról, egy olyan érzésem, hogy nem csak ő aggódik értem... Hogy van valaki, aki mindent tud, és szorít értem... nagyon.
András fiam nagyon aranyosan vigasztalgat mostanában. A legmeghatóbb mondata az volt, amikor azt mondta, hogy én nem olyan vagyok, mint a nagymamája - én jó ember vagyok. Jó ember vagyok, és ezért sose leszek egyedül, ne féljek.
Azt is mondta, hogy nincsenek kapcsolatok. Se 1/1, se m/n, ezeket csak mi hisszük, az idősebbek az 1/1-ben hittek, az én korosztályom alternatívaként próbálja megvalósítani az m/n-t, de mindkettő tévedés. Nincsenek valódi kapcsolatok, vagy ha igen, csak időlegesen. Nincsen semmi más, csak "én" vagyok, és minden embernek azt kell csinálnia, ami neki a legjobb. Hogy minden más tévút, egyedül az számít, hogy ki vagy és hogyan érzed jól magad. És, hogy az ő korosztályához tartozók többsége már tudja ezt. Tudja, és igyekszik e szerint élni.
Megnevettetett, mikor azt mondta, hogy 47 évesen nagy szó, hogy mennyit fizetett nekem egy krapek csak azért, hogy megdönthessen. Hogy erre inkább legyek büszke, mert sok fiatal escort lány örülne ennek az értéknek.
Nevettem, de azt hozzá kellett tennem: a baj az ezzel az egésszel, hogy én nem csak a lábam közét tettem bele ebbe a dologba, hanem a teljes szívemet-lelkemet is.
Akkor hallgattunk egy darabig, majd azt mondta, hogy próbáljam meg túltenni magam rajta, és higgyem el, hogy én vagyok a különb. Sokkal különb, mint a másik fél - még, ha ezt most nem is látom át, higgyem el, hogy így van.
Azt is mondta, hogy foglaljam el magam, olyan tevékenységekkel, amik jól esnek nekem.
Igen, a fiamból felnőtt ember lett, pontosan, ahogy a karácsonyi évértékelő beszédemben említettem. Okos, értett, felnőtt férfi.
Próbálok neki szót fogadni...
...
Mostanság a pólós banda az éves rendes farsangi bulira készülődik - naná, hogy a két Gabi a szervező, mint mindig - megszavaztuk az időpontot, letárgyaltuk a helyszínt, viszem a laptopot, Nagy Machinátor hozza az erősítőt, most épp a jelmezek kitalálásánál tart a társaság.
A következő ajánlatokat kaptam a "minek öltözzek?" kérdésre:
1./ Minek?
2./ Nudistának.
3./ Japán zászlónak
4./ Rúdtáncosnak
5./ Vegyem fel a császár új ruháját (kelmeszövési ajánlattal)
6./ Legyek Piroska, ajánlkozó rögtön akadt a farkas pozíciójára.
Hát, nem is tudom, melyiket válasszam... :) mindenesetre az idén beöltözök végre, nem csak ígérgetem.
Lesz kaja, pia (ha viszünk), tyuhajja meg beavatási szertartás (ezt Machinátor ki nem hagyná, ha új tagok jönnek), valami külön posztban már a zenéket is elkezdtük küldözgetni. Szóval oltári bulit fogunk inhalálni két hét múlva.
Addigra az eddigieken túl még két ruhaméretnek le kell mennie. És nem, nem kérdezem meg, hogy eljön-e Forradalmár. Úgyse fog. Nem mer. Nem kuszáljuk össze a szálakat. Semmilyen szálat. Minden szál legyen csak egyenes, mintha most került volna ki a kártolóból.
Én mindenesetre táncolni fogok ájulásig, meg pogózni, Metál Ica előadja rockerlány formáját, mint akkor.
Írónőnk és Könyvmoly üzleti vállalkozást fontolgatnak, és nagy a kísértés, hogy beszálljak - de előbb meg kell ismerkedni a részletekkel, ilyen dologban nem lehet érzelmi alapon dönteni. Kicsit más a dolog, mint a könyvelés, itt nem csak bevétel, hanem kiadás is van, az meg mindig rizikós. Komoly üzleti terv nélkül nem állok bele a dologba - és akkor még a források biztosításáról nem is beszéltünk.
A nyáron - a korábbi évek hagyományait folytatva - ismét elmegyek kirándulni a fotósokkal, (L. már le is foglalta a szállást), a pólósokkal Könyvmoly szervezésében, és elmegyek Szarvasra a kézimunka táborba is. Könnyen lehet, hogy a szarvasi kirándulást meg is hosszabbítom egy-két nappal, kedves barátom is emlegette, hogy szívesen látja a társaságot nyáron, és a pólósok közül többen is jelezték, hogy részt vennének valami nyári lazuláson nála. Mivel az általam ismert magyarországi úszó vizek közül az egyik legjobb a Holt-Körös a maga lágy selymességével, amúgy is szívesen töltenék a partjain hosszabb időt is.
Nyuszikával pedig elmegyek Horvátországba is, már befizettem az előleget.
Jó lenne addig új autóhoz jutni, mert szegény Juci már tényleg alig él, Nyuszit nem szívesen szállítmányoznám széteső autóval.
Kár, hogy jelenlegi problémáim és anyagi helyzetem megkérdőjelezik a Vitarához való hozzájutást - pedig a tavalyi fotós kirándulás óta fáj rá a fogam, mikor is eldöntöttem, hogy ha az Audi gyár mérnökének elég jó autó, akkor nekem is az lesz.
És persze kis családomat is el kellene vinni nyaralni, erősen fenik rá a fogukat.
Ismét rájöttem arra is, hogy szeretek a buckáim között megbújni. Tavaly a sok nyomorúság és gürcölés mellett, meg új lakóim érkezése miatt (Gáborunk és Bundás - szeretem őket, de sok változást hoztak az életünkbe ők is, kellett egy kis idő, míg megszoktam az új helyzetet..) meglazult az otthonomhoz fűződő kapcsolatom, de mostanában, mikor végre hazaszabadulok anyám lakásából, megállok a kert aljában, mint egy beteg veréb, és percekig csak szívom magamba a magányt, csöndet, jó levegőt..
Igen, szeretném az idén a kertet sokkal jobban rendbe tenni, mint a tavalyi gürcölésben. Az a Robi gyerek, akit Andris talált, tényleg jó alanynak látszik arra, hogy ebben hathatós segítségemre legyen.
András ma hosszan beszélt a törökbálinti tavasz semmihez nem hasonlítható csodájáról is... arról a pár napról, amikor megzsendül a határ, és ibolyaszőnyeget terít a lábunk alá a természet, bódító illatokkal telik meg a levegő, és minden sokkal könnyebbé válik... aztán pedig egyik virág a másik után kápráztat színeivel és illatával, végül pedig minden elképzelhető csodát felülmúlva nyílni kezdenek a pompás rózsák, illatukkal köszöntve a nyarat...
Igen, még egy- másfél hónap, és újra eljön ez a Csoda.
Még két hét és nekiállok metszeni. De jó lesz. Azzal fogom kezdeni a kinti testmozgást. Aztán jön majd a többi: ásás, ültetés... stb.
Sőt, futni is fogok, minden második napon, amikor nem megyek uszodába. Addigra már egészen könnyed leszek, azt hiszem.
Tervezem ezen túlmenően a kerámia tanfolyam elkezdését is - idegnyugtató, művészeti tevékenységekre és sok mozgásra lesz szükségem az idén, hogy ezt az egészet, és amit az élet még hoz, kiheverjem.
...És igen, ehhez szükség lesz forrásokra. Rendesen kipurcantam én ebbe az egészbe. Ha úgy vesszük, semmit nem adnak ingyen.. minél szebb, csillogóbb, értékesebb valami, annál nagyobb árat kell fizetni érte.
Megfizettem. Még mindig küzdök a bőrömben itt-ott képződő, vegetatív idegrendszeri, elektromos kisülésekkel. Olyan ez az egész, mint mikor a békacombot időről időre áram alá helyezik és véletlenszerűen összerándul.
Egyszer csak elmúlik.. talán. Mostanra már eljutottam odáig, hogy én sem szeretnék mást, mint békével lezárni és továbblépni. Mert van az, ami annyira fáj, és annyira érthetetlen, hogy nem lehet feldolgozni.
De... én végül is csak egy szegény lány vagyok. A fizető vendégnek pedig joga van annyit fogyasztani, amennyi jól esik neki.
Azt tudom, hogy valahol a lelkem egy szegletében, mindig fog maradni egy picike zug, ami ragyog, puhán és fehéren, mint a hó, és pirosan, mint a vér.
És ez a ragyogás teljesen megváltoztatott.
...
Andi végre, úgy tűnik, rászánta magát a tanulásra. Nagyon reménykedtem benne, két éve reménykedtem, hogy eljön ez a pillanat, és igen. Elérkezett. Elege van abból, hogy munkaadói kihasználják, becsapják, hülyének nézik.
Ez persze hozzáadott kiadást fog jelenteni - de majd valahogy fogcsikorgatva kinyögöm. Kezdjük Morgó nővérénél, meg a matek javítónál. A többi majd kialakul.
Bár a fentiek függvényében nincs módom egyik percről a másikra abbahagyni, de egyre gyakrabban gondolkodom azon, hogy van-e még értelme részemről a főkönyvelőségnek, annyira megváltoztam az elmúlt időszakban. Eltökélt szándékom, hogy belátható időn belül átstrukturáljam a jövedelmeimet.
...Arról nem is beszélve, hogy az, akinek a kedvéért ezt a majd' egy élet óta tartó performance-t nyomom - az nemsokára nem lesz már.
Az édesanyámnak jó, ha hónapjai vannak hátra.
Teljesen hatalmába kerítette a demencia, alig egy hónap leforgása alatt. Ha ez ilyen tempóban folytatódik, pár hónap, és vége.
Rettenetes időszak vár ránk, attól tartok.
Karácsony előtt kezdődött a gyors és látványos romlás, akkor veszekedett velünk - ezt egy bő hétig csinálta, kikészített mindannyiunkat, Andrást, Andit, engem - majd elcsöndesedett, és én hetekig mással foglalkoztam - szégyellem magam érte.
Istvánt szerette... ő volt az egyetlen, 47 éves fennállásom alatt, akit megszeretett a hozzám tartozó fickók közül.
Szerette, értitek?
Mekkorát kellett csalódnia benne. Neki is.
Mikor kidobott, mint egy használt rongyot, Édesanyámmal töltöttem három napot egyfolytában, és ledöbbentem, hogy mi lett belőle rövid idő leforgása alatt.
Az én anyukám nincs már többé.
Egy zombi van helyette, aki ma már meg sem ismert. Elővette a - nagy nehezen meglelt - pénztárcájából a fényképemet, és közölte, hogy hasonlít rám.
- Persze, hiszen én vagyok - néztem rá, erre ő olyan furcsán mosolygott.. olyan nagyon furcsán.
Máskor pedig azt mondta:
- Milyen jó, hogy megismertük egymást! Milyen kedves vagy!
- Igen, jó, hogy megismertük egymást. Ezt magadnak köszönheted, Te szültél 47 éve.
...
Így telnek mostanában sokszor fél napjaim is, nézem, hogy matat, keresgél, sírdogál, és a halálról beszél, és én nem tudok mit mondani neki, mert nekem is épp elég bajom van. Olyan is van, hogy együtt sírunk. Máskor pedig egyszerűen csak elmenekülök... ez van.
Félek, hogy még néhány hét és nem menekülhetek. Kezd elfelejteni enni-inni is, pedig ha naponta többször meg kell etetni - az maga lesz a röghöz kötöttség. Na akkor kell majd valami nem tudom mi, hogy bírjam idegrendszerrel.
Azt hiszem, hogy ha eljön a Tavasz, kiköltöztetem Törökbálintra. Én ebben a lakásban ezt nem tudnám végigcsinálni, úgy érzem.
Mindenesetre igyekszem... nagyon igyekszem.
Mindenesetre, mivel a barátság napja volt, szeretnék megemlékezni minden barátomról... legalábbis a közelebbiekről mindenképpen.
Kezdeném talán Morgóval, aki a maga módján a legerősebb kapcsolatok egyike az életemben. Nem csak az egy szobában eltöltött hosszú évek miatt, ami alatt kialakult, hogy félszavakból, sőt, szavak nélkül értjük egymást - de amiatt is, hogy ha valakire, őrá tényleg mindig számíthatok, ha sz@rban vagyok, s ez nem változik akkor se, ha jó dolgomban hetekre elkerülöm a társaságát. (Mert hálátlan dög vagyok, na. De tudja, és elviseli... ilyen egy igazi jó barát.)
Most is... neki köszönhetem, hogy túléltem ezt az elmúlt keserves időszakot. Ha nem segít, nem tudok megfelelni az élet kihívásainak. Nem lehetek elég hálás ezért.
Csak nézett rám, látta a teljes csődöt, és közölte, ellentmondást nem tűrő hangon:
- Mert vonzod a hülyéket!
- Hát persze hogy vonzom, itt vagy például Te is... :)
Szeretném folytatni a sort a másik két, kitüntetett noddal, a Galambbal és a Farkassal.
Z. megjegyzése után nekem már semmi kedvem nem volt a bankhoz, hogy őszinte legyek, még a brókersrácok által biztosított kellemes, régi időket idéző, szinte otthonias hangulat ellenére se.. és rá is kellett jönnöm, hogy részint rohadtul túlvállaltam magam, részint Anyám állapota kétségbeejtő - részint pedig felőröltek az elmúlt hetek eseményei és az érzés, hogy engem már megint nem szerettek, még az általam felállított ismérvek átmeneti teljesülése ellenére se.
Napokig hezitáltam, hogyan mondjam meg a Farkasnak, hogy én ezt nem szeretném folytatni - végül telefonbeszélgetés lett belőle, ami közel egy órásra sikeredett. Már az elején biztosított róla, hogy nem lesz semmi gondja abból, ha felmondok, tegyem meg nyugodtan, ha jónak látom - de ennek ellenére rám szánta ezt az időt.
Tudjuk, hogy nála a reakcióidő általában tíz másodperctől öt percig tart, a téma bonyolultságának függvényében - tehát igen, terápiázott velem ahogy kell, körbejártuk a kérdést mind magánéleti, mind szakmai vonatkozásaiban.
Megható volt, ahogy minden második mondatában a Galambot emlegette, mint egy igazi szerelmes kisdiák.
- De szép is ez így tíz év után - gondoltam, szívemben melegséggel, de azért nagyon kíváncsi voltam a másik oldal véleményére is.
- Most nem tudjuk ám, hogy éppen utáljuk-e, vagy nem - de én azt gondolom, hogy nem - súgta meg kolléganőm a nem hivatalos főnöknői álláspontot, és akkor már vigyorogtunk a dolgon, de azért egészen a mai napig nem voltam teljesen nyugodt.
Ma végre tudtam beszélgetni a Galambbal egy kicsit, és - bár nem láttam rajta a felhőtlen boldogságot - de megerősített abban, hogy ez a kapcsolat, ha nem is olyan formában, mint korábban, de valóban él és létezik. Nem, Farkas nem az az ember, akit csak úgy ott lehet hagyni, ez teljesen bizonyos.
Galambbal való beszélgetéseim során mostanában egyre inkább érzem, hogy ez egy valódi barátsággá alakul köztünk. Teljesen mindegy, hogy milyen a hivatalos függelmi viszony köztünk. Azt hiszem, egyre jobban megszeretem ezt az önérzetes, ambiciózus, határozott, mégis érzékeny, itt-ott (hozzám hasonlóan) kissé hisztis Nőt.
Mindezek után végre megengedtem magamnak, hogy kicsit örüljek a dolgok jobbra fordulásának. Az álompár újra együtt - boldogság van.
Hiszek az összeillésben, és ha valakik, ők nagyon összeillenek, igen.
A mostani eset is ezt bizonyítja.
Ha valakik még tíz év után is képesek így veszekedni, utána kibékülni - hát az igazi szerelem.
Megvizsgáltam magam, érzek-e féltékenységet, vagy bármi negatív reakciót a dolgok ilyetén alakulása okán - de nem, színtiszta örömöt érzek. Végre nem kell aggódnom a Farkas állapota miatt.
Marják egymást még százhúsz évig, csak időnként békéljenek meg, mert nincs is jobb a békülős szexnél. Áldásom rájuk. Na és könyvelésem, mindenek felett.
Kékhemü is terápiázott velem egy verset, ha nem is annyit, mint Farkas, de igen, megtette. Hatott, hogy finoman emlékeztettem elmúlhatatlan érdemeimre, háromszázmilliószor.
Barátaim közül meg kell említenem - és akkor jöjjön a pólós csapat - a Nagy Machinátort, aki még vacsorára is meghívott minket Mérnök úrral - kár, hogy a meghívás későn érkezett, kíváncsi lettem volna, hogy mi egymásról a benyomásuk. Két Kos... elképzelni se egyszerű.
Mindenesetre aranyos, aggódó hangvételű üzeneteket kaptam tőle az elmúlt napokban, melyek rendkívül jól estek. És volt valahol, az érzékeléseken túlról, egy olyan érzésem, hogy nem csak ő aggódik értem... Hogy van valaki, aki mindent tud, és szorít értem... nagyon.
András fiam nagyon aranyosan vigasztalgat mostanában. A legmeghatóbb mondata az volt, amikor azt mondta, hogy én nem olyan vagyok, mint a nagymamája - én jó ember vagyok. Jó ember vagyok, és ezért sose leszek egyedül, ne féljek.
Azt is mondta, hogy nincsenek kapcsolatok. Se 1/1, se m/n, ezeket csak mi hisszük, az idősebbek az 1/1-ben hittek, az én korosztályom alternatívaként próbálja megvalósítani az m/n-t, de mindkettő tévedés. Nincsenek valódi kapcsolatok, vagy ha igen, csak időlegesen. Nincsen semmi más, csak "én" vagyok, és minden embernek azt kell csinálnia, ami neki a legjobb. Hogy minden más tévút, egyedül az számít, hogy ki vagy és hogyan érzed jól magad. És, hogy az ő korosztályához tartozók többsége már tudja ezt. Tudja, és igyekszik e szerint élni.
Megnevettetett, mikor azt mondta, hogy 47 évesen nagy szó, hogy mennyit fizetett nekem egy krapek csak azért, hogy megdönthessen. Hogy erre inkább legyek büszke, mert sok fiatal escort lány örülne ennek az értéknek.
Nevettem, de azt hozzá kellett tennem: a baj az ezzel az egésszel, hogy én nem csak a lábam közét tettem bele ebbe a dologba, hanem a teljes szívemet-lelkemet is.
Akkor hallgattunk egy darabig, majd azt mondta, hogy próbáljam meg túltenni magam rajta, és higgyem el, hogy én vagyok a különb. Sokkal különb, mint a másik fél - még, ha ezt most nem is látom át, higgyem el, hogy így van.
Azt is mondta, hogy foglaljam el magam, olyan tevékenységekkel, amik jól esnek nekem.
Igen, a fiamból felnőtt ember lett, pontosan, ahogy a karácsonyi évértékelő beszédemben említettem. Okos, értett, felnőtt férfi.
Próbálok neki szót fogadni...
...
Mostanság a pólós banda az éves rendes farsangi bulira készülődik - naná, hogy a két Gabi a szervező, mint mindig - megszavaztuk az időpontot, letárgyaltuk a helyszínt, viszem a laptopot, Nagy Machinátor hozza az erősítőt, most épp a jelmezek kitalálásánál tart a társaság.
A következő ajánlatokat kaptam a "minek öltözzek?" kérdésre:
1./ Minek?
2./ Nudistának.
3./ Japán zászlónak
4./ Rúdtáncosnak
5./ Vegyem fel a császár új ruháját (kelmeszövési ajánlattal)
6./ Legyek Piroska, ajánlkozó rögtön akadt a farkas pozíciójára.
Hát, nem is tudom, melyiket válasszam... :) mindenesetre az idén beöltözök végre, nem csak ígérgetem.
Lesz kaja, pia (ha viszünk), tyuhajja meg beavatási szertartás (ezt Machinátor ki nem hagyná, ha új tagok jönnek), valami külön posztban már a zenéket is elkezdtük küldözgetni. Szóval oltári bulit fogunk inhalálni két hét múlva.
Addigra az eddigieken túl még két ruhaméretnek le kell mennie. És nem, nem kérdezem meg, hogy eljön-e Forradalmár. Úgyse fog. Nem mer. Nem kuszáljuk össze a szálakat. Semmilyen szálat. Minden szál legyen csak egyenes, mintha most került volna ki a kártolóból.
Én mindenesetre táncolni fogok ájulásig, meg pogózni, Metál Ica előadja rockerlány formáját, mint akkor.
Írónőnk és Könyvmoly üzleti vállalkozást fontolgatnak, és nagy a kísértés, hogy beszálljak - de előbb meg kell ismerkedni a részletekkel, ilyen dologban nem lehet érzelmi alapon dönteni. Kicsit más a dolog, mint a könyvelés, itt nem csak bevétel, hanem kiadás is van, az meg mindig rizikós. Komoly üzleti terv nélkül nem állok bele a dologba - és akkor még a források biztosításáról nem is beszéltünk.
A nyáron - a korábbi évek hagyományait folytatva - ismét elmegyek kirándulni a fotósokkal, (L. már le is foglalta a szállást), a pólósokkal Könyvmoly szervezésében, és elmegyek Szarvasra a kézimunka táborba is. Könnyen lehet, hogy a szarvasi kirándulást meg is hosszabbítom egy-két nappal, kedves barátom is emlegette, hogy szívesen látja a társaságot nyáron, és a pólósok közül többen is jelezték, hogy részt vennének valami nyári lazuláson nála. Mivel az általam ismert magyarországi úszó vizek közül az egyik legjobb a Holt-Körös a maga lágy selymességével, amúgy is szívesen töltenék a partjain hosszabb időt is.
Nyuszikával pedig elmegyek Horvátországba is, már befizettem az előleget.
Jó lenne addig új autóhoz jutni, mert szegény Juci már tényleg alig él, Nyuszit nem szívesen szállítmányoznám széteső autóval.
Kár, hogy jelenlegi problémáim és anyagi helyzetem megkérdőjelezik a Vitarához való hozzájutást - pedig a tavalyi fotós kirándulás óta fáj rá a fogam, mikor is eldöntöttem, hogy ha az Audi gyár mérnökének elég jó autó, akkor nekem is az lesz.
És persze kis családomat is el kellene vinni nyaralni, erősen fenik rá a fogukat.
Ismét rájöttem arra is, hogy szeretek a buckáim között megbújni. Tavaly a sok nyomorúság és gürcölés mellett, meg új lakóim érkezése miatt (Gáborunk és Bundás - szeretem őket, de sok változást hoztak az életünkbe ők is, kellett egy kis idő, míg megszoktam az új helyzetet..) meglazult az otthonomhoz fűződő kapcsolatom, de mostanában, mikor végre hazaszabadulok anyám lakásából, megállok a kert aljában, mint egy beteg veréb, és percekig csak szívom magamba a magányt, csöndet, jó levegőt..
Igen, szeretném az idén a kertet sokkal jobban rendbe tenni, mint a tavalyi gürcölésben. Az a Robi gyerek, akit Andris talált, tényleg jó alanynak látszik arra, hogy ebben hathatós segítségemre legyen.
András ma hosszan beszélt a törökbálinti tavasz semmihez nem hasonlítható csodájáról is... arról a pár napról, amikor megzsendül a határ, és ibolyaszőnyeget terít a lábunk alá a természet, bódító illatokkal telik meg a levegő, és minden sokkal könnyebbé válik... aztán pedig egyik virág a másik után kápráztat színeivel és illatával, végül pedig minden elképzelhető csodát felülmúlva nyílni kezdenek a pompás rózsák, illatukkal köszöntve a nyarat...
Igen, még egy- másfél hónap, és újra eljön ez a Csoda.
Még két hét és nekiállok metszeni. De jó lesz. Azzal fogom kezdeni a kinti testmozgást. Aztán jön majd a többi: ásás, ültetés... stb.
Sőt, futni is fogok, minden második napon, amikor nem megyek uszodába. Addigra már egészen könnyed leszek, azt hiszem.
Tervezem ezen túlmenően a kerámia tanfolyam elkezdését is - idegnyugtató, művészeti tevékenységekre és sok mozgásra lesz szükségem az idén, hogy ezt az egészet, és amit az élet még hoz, kiheverjem.
...És igen, ehhez szükség lesz forrásokra. Rendesen kipurcantam én ebbe az egészbe. Ha úgy vesszük, semmit nem adnak ingyen.. minél szebb, csillogóbb, értékesebb valami, annál nagyobb árat kell fizetni érte.
Megfizettem. Még mindig küzdök a bőrömben itt-ott képződő, vegetatív idegrendszeri, elektromos kisülésekkel. Olyan ez az egész, mint mikor a békacombot időről időre áram alá helyezik és véletlenszerűen összerándul.
Egyszer csak elmúlik.. talán. Mostanra már eljutottam odáig, hogy én sem szeretnék mást, mint békével lezárni és továbblépni. Mert van az, ami annyira fáj, és annyira érthetetlen, hogy nem lehet feldolgozni.
De... én végül is csak egy szegény lány vagyok. A fizető vendégnek pedig joga van annyit fogyasztani, amennyi jól esik neki.
Azt tudom, hogy valahol a lelkem egy szegletében, mindig fog maradni egy picike zug, ami ragyog, puhán és fehéren, mint a hó, és pirosan, mint a vér.
És ez a ragyogás teljesen megváltoztatott.
...
Andi végre, úgy tűnik, rászánta magát a tanulásra. Nagyon reménykedtem benne, két éve reménykedtem, hogy eljön ez a pillanat, és igen. Elérkezett. Elege van abból, hogy munkaadói kihasználják, becsapják, hülyének nézik.
Ez persze hozzáadott kiadást fog jelenteni - de majd valahogy fogcsikorgatva kinyögöm. Kezdjük Morgó nővérénél, meg a matek javítónál. A többi majd kialakul.
Bár a fentiek függvényében nincs módom egyik percről a másikra abbahagyni, de egyre gyakrabban gondolkodom azon, hogy van-e még értelme részemről a főkönyvelőségnek, annyira megváltoztam az elmúlt időszakban. Eltökélt szándékom, hogy belátható időn belül átstrukturáljam a jövedelmeimet.
...Arról nem is beszélve, hogy az, akinek a kedvéért ezt a majd' egy élet óta tartó performance-t nyomom - az nemsokára nem lesz már.
Az édesanyámnak jó, ha hónapjai vannak hátra.
Teljesen hatalmába kerítette a demencia, alig egy hónap leforgása alatt. Ha ez ilyen tempóban folytatódik, pár hónap, és vége.
Rettenetes időszak vár ránk, attól tartok.
Karácsony előtt kezdődött a gyors és látványos romlás, akkor veszekedett velünk - ezt egy bő hétig csinálta, kikészített mindannyiunkat, Andrást, Andit, engem - majd elcsöndesedett, és én hetekig mással foglalkoztam - szégyellem magam érte.
Istvánt szerette... ő volt az egyetlen, 47 éves fennállásom alatt, akit megszeretett a hozzám tartozó fickók közül.
Szerette, értitek?
Mekkorát kellett csalódnia benne. Neki is.
Mikor kidobott, mint egy használt rongyot, Édesanyámmal töltöttem három napot egyfolytában, és ledöbbentem, hogy mi lett belőle rövid idő leforgása alatt.
Az én anyukám nincs már többé.
Egy zombi van helyette, aki ma már meg sem ismert. Elővette a - nagy nehezen meglelt - pénztárcájából a fényképemet, és közölte, hogy hasonlít rám.
- Persze, hiszen én vagyok - néztem rá, erre ő olyan furcsán mosolygott.. olyan nagyon furcsán.
Máskor pedig azt mondta:
- Milyen jó, hogy megismertük egymást! Milyen kedves vagy!
- Igen, jó, hogy megismertük egymást. Ezt magadnak köszönheted, Te szültél 47 éve.
...
Így telnek mostanában sokszor fél napjaim is, nézem, hogy matat, keresgél, sírdogál, és a halálról beszél, és én nem tudok mit mondani neki, mert nekem is épp elég bajom van. Olyan is van, hogy együtt sírunk. Máskor pedig egyszerűen csak elmenekülök... ez van.
Félek, hogy még néhány hét és nem menekülhetek. Kezd elfelejteni enni-inni is, pedig ha naponta többször meg kell etetni - az maga lesz a röghöz kötöttség. Na akkor kell majd valami nem tudom mi, hogy bírjam idegrendszerrel.
Azt hiszem, hogy ha eljön a Tavasz, kiköltöztetem Törökbálintra. Én ebben a lakásban ezt nem tudnám végigcsinálni, úgy érzem.
Mindenesetre igyekszem... nagyon igyekszem.
2018. január 24., szerda
Zéró tolerancia - I.
Mozgalmas szombati napra virradtunk aznap.
Minekutána az előző napok egyikén kis felesége kiborogatta a dobozait, - igen, ilyen jelenetek után jött vissza hozzám, feldúltan, s már esélyem sem volt lecsillapítani, mert részint túl gyakran jöttek a negatív ingerek, részint meg már én is ki voltam készülve, fizikailag és lelkileg is - úgy döntött, hogy néhány ajtóra zárat szereltet a családi házban, és az új lakás zárát is lecserélteti.
Akkor már rendszeresen megkaptam tőle, hogy én "kedvesen, szeretettel gáncsolgatom".
Ezt a kifejezést szokta mondani a kedves neje tevékenységére is. Felállt a szőr a hátamon ettől. Számomra ez nem jelentett mást, mint annak a közlését, hogy már én is idegesítem, hogy a neje iránt érzett averzióit kivetítette rám, kettőnk személyét kissé elkezdte összemosni. Pedig én nem vagyok DájáNA, nem irányítgattam, ellenőrizgettem; nem csörögtem rá tízpercenként - a vádakkal ellentétben én soha, senkit nem zaklattam, még az ő kis drágáját sem. De erről majd később.
Az tény, hogy szerettem a közelében lenni, delejes hatással volt rám, teljesen mindegy, hogy éppen szeretgetett vagy bántott, egyszerűen kellett, hogy a közelében legyek.
Azt is elkezdte már mondogatni, hogy én Hercegnővel az ő "betegségéről" beszélgettem, pedig ő nem beteg, kikéri magának, és ezt nekem meg kellett volna mondanom Hercegnőnek.
Tény, hogy Hercegnő megkérdezte, hogy tudom-e, mi baja a férjének, és én kimondtam az ítélettel egyenértékű diagnózist.
Mire Hercegnő hozzátette: "És még sok minden más".
Megismételtem Hercegnőnek is, hogy nem szép dolog elvitetni, és én ilyet sosem tennék vele, én egyszerűen csak elhagynám, ha végképp nem bírnék vele.
Hercegnőnek nem tetszett a válasz, és azt mondta, hogy ilyenkor a lehető legrosszabb lenne sorsára hagyni, annál sokkal jobb bevitetni. Éreztem a hangjában az őszinte aggodalmat, és rájöttem: ez a nő, minden látszat ellenére, mégiscsak szereti a férjét. Elég faramucin, de szereti.
Egyúttal el is szégyelltem magam, éreztem, hogy talán több felelősségérzet szorult belé, mint belém.
És hogy nem, egy ilyen embert, ha igazán szeretjük, nem szabad soha sorsára hagyni, még akkor se, ha elég erősnek látszik, hogy megbirkózzon vele.
Ez elméletben mindkettőnknek könnyebben megy, mint gyakorlatban, ezt már Hercegnő is bebizonyította két hónapos kimenőjével - de ezt tudjuk.
...mindenesetre eléggé durván szememre vetette ezt a beszélgetést az új lakásban, előző este. Azt is mondta, hogy ő teljesen normális meg átlagos, és már látja lelki szemei előtt, hogy én meg Hercegnő a legnagyobb egyetértésben fogjuk őt bekaszliztatni, meg vezényelni neki, mérgeket diktálni belé stb. Köpni-nyelni nem tudtam az igazságtalan vádak hatására. Mert megértettem Hercegnőt, belőle az aggodalom beszél, ha problémák esetén egyből "szaksegítségre" bízná a férjurát, és nem hagyná sorsára - de ha a szaksegítség többet árt, mint használ (s ezt januárban a két szememmel volt módom látni) - akkor bizony nem biztos, hogy az a helyes eljárás. Sőt.
Magam részéről továbbra is biztos voltam benne, hogy soha nem tennék ilyet - épp az előző beszélgetéseink hatására. Hiszen már nagyon is jól tudtam, hogy mennek a dolgok a pszichiátrián.
Épp előtte pár nappal volt témánk, hogy én már életemben legalább kétszer voltam "gazdag" (inkább csak jómódúnak nevezném), és ugyanannyiszor szegény. Emlegettem nagyapám mondását is a forgó nagy kerékről, és megemlítettem, hogy milyen végletes dolog is ez.
Rám nézett szomorú szemekkel, és elkezdte mondani: tudom-e, milyen végletes dolog, mikor az ember nyakára fojtó kötelet dobnak és abban vezetik el, akarata ellenére injekciókkal mérgezik - elmesélte azt az esetet, mikor újra kellett éleszteni, mert valamelyik anyag hatására a szervezete egyszerűen felmondta a szolgálatot, és azóta neki, a tomboló őrültnek kell előre szólnia, hogy azt lehetőleg ne adják neki, illetve ha már ragaszkodnak hozzá, akkor legalább valami ellenszerrel együtt(!), mert ellenkező esetben jó eséllyel ott marad.. Elmesélte azt is, mikor a nővérke véres tűt akart bele szúrni... és még jó pár ilyen szörnyűséget, és nekem vérzett a szívem, hogy ezt a csodálatos, okos, nagyon okos fiút ennyi szörnyűség éri.
- Tudod, az emberi agy működéséről semmit nem tudunk. A világon semmit. Jó, ha a kapacitásának pár százalékát használjuk. És mikor ezeket az injekciókat belenyomják az emberbe, az olyan, mintha az agyadat leöntenék savval. Nem tudsz gondolkodni. Nem tudsz aludni. Nincs merevedésed. Mintha nem is ember lennél, csak zombi. Hetekig. Csak fekszel és nézed a plafont. És ezek a gyógyszerek... elhízást, cukorbetegséget, mellmegnagyobbodást, potenciazavarokat okoznak. Tulajdonképp lassan megölnek. Mindezt csak azért, hogy a társadalom többi tagja ne féljen. Mert a paranoia az a betegség, amit diagnosztizálnak az emberen, és ettől a többiek elkezdenek rettegni.
A fenti mondat tulajdonképpen a legborzasztóbb ítélet, amit ember fölött kimondhatunk.
Hisz mindenki társas lénynek születik, akarjuk, vágyjuk a kapcsolatokat embertársainkkal... nodok és gráfok, a társadalom élő szövete, kapcsolatok, kapcsolódások - nélkülük boldogtalanok, elveszettek vagyunk.
És a kapcsolatoknak egyetlen, legnagyobb akadálya nem más, mint a félelem. Félelem csalódástól, elköteleződéstől, változtatási, alkalmazkodási kényszerektől. A legborzasztóbb félelem pedig, ha tőlünk félnek - mert akkor megélhetjük a teljes kitaszítottságot, mely drasztikusan rontja az életben maradási esélyeinket.
...
Hisz egy normálisnak nevezett ember is növeszt magában ilyen lelki tüskebokrokat, csalódások, homályos sejtelmek, rossz előérzetek növesztik ezeket, és a Kapu Őre ügyeli, hogy az ösztönös válaszreakciók a korábban bekódolt emlékmintáknak megfelelően az optimumot adják a "harcoljak vagy meneküljek" örök kérdésére. És igen, már én is érzem, hogy a rossz tapasztalatok egyre emelik a lélek önvédelmi küszöbszintjét. Pedig én az átlagembernél sokkal, sokkal bátrabb, nyitottabb és kreatívabb vagyok. Tudatosan választottam ezt az utat, még nagyon fiatal koromban, mert láttam, hogy Édesanyám életét mennyire megkeserítette az örökös, mindentől való félelem, és hányszor vitte őt tévútra. "Fortélyos félelem igazgat" írta a költő, s nekem az volt a tapasztalatom, hogy lehet, hogy a félelem mindenféle kisstílű fortélyokra viszi rá az embert, de a bátorság mindig, de mindig sokkal kifizetődőbb. Két pont között mindig az az egyenes út.
Úgy mondják az ilyenre, amilyen én vagyok: vagány. És igen, én az vagyok - nem a mások hülyítésében, hanem az élet kihívásaira adott válaszaimban.
Emiatt egyszer, még Csaba várt fotósorozata, meg a halápi fiatalokkal való barátkozásom kapcsán, - meg is kaptam a leb@szásomat -, hogy én túlságosan naiv vagyok, és rosszul válogatom meg a barátaimat - akkor egy rövid időre hittem is, amit mond, de ma már tudom, hogy ebben nem volt igaza, én igenis, ösztönösen, nagyon jól válogattam össze a barátaimat, nagyon kevés valódi csalódásom volt ezen a téren. Bizonyos vagyok abban, hogy kevesebb, mint annak, aki ezekben a kérdésekben is a fortélyos félelem által vezettetett.
Mondom ezt annak ellenére, hogy meg kellett birkóznom egy újabb rút árulással - ebben a kérdésben a szépségflastromot az a tény adja, hogy bezzeg ő bízik abban az árulóban, annyira, hogy fontosabb számára, mint egy húsz éves barátság.
Ő tudja.
...Kékhemü reakciója viszont szenzációs volt. Egy darabig elnézem neki a sóherságát, azt hiszem. Csak ezért a reakcióért, annyira fején találta a szöget.
Ja és még egy apróság ezzel kapcsolatban: el lehetett riasztani tőlem Mérnök urat az én idegkiborulásom felnagyításával és az ezen való csemegézéssel - ezzel fájó ponton ért találat, elismerem.
De az a másik, az meg neki fájhat jobban, a kis pénzéhes női fejecskéjének. Mert én simán elengedem Kékhemüt, ha nem tetszik valami ebben a kapcsolatban. Akármilyen inspiráló is vele beszélgetni, együtt dolgozni; akármennyire is megtestesíti a lányok álmát bőr kötésben, a kék szemeivel, a vitorlázással a Balatonon és egyebekkel - ő sosem lesz Farkas, akivel a lövészárokban együtt harcoltunk.
Sosem.
A Zélet mindenesetre nem marad adós. Never, nothing.
...
De tartsuk be a kronológiát, térjünk vissza a Diagnózisra és a vele járó dolgokra.
Én úgy tapasztaltam meg, hogy valamiért nála sokkal szenzitívebb a Kapu Őrzője - olyan látens, potenciális veszélyforrásokat is kész tényekként kezel, amelyek legfeljebb csak %-os valószínűséggel jelennek meg valamely elképzelhető alternatív jövőben. Van ennek a viselkedésnek egy paradoxonja: az ilyenekből lesz az önbeteljesítő jóslat, mert az illető addig-addig görcsöl rajtuk, míg - éppen ezzel a magatartással - kiváltja a megfelelő válaszreakciót, és utána persze a tudatalatti megerősítésre talál: lám, én megmondtam, legközelebb még jobban kell figyelnem..
Olyan ez, mint mikor az uszodában egyfolytában a sávokat elválasztó csíkot figyeled, hogy neki ne ússz. Hát persze, hogy folyton neki fogsz menni. Hisz önkéntelenül is arra úszol, amerre nézel.
Valami ilyesmi játszódott hát le Mérnök úrban is azokban a napokban, mikor is személyemet összemosta Hercegnőével, az ő viselkedésmintáit rám vetítve. Annyiban igaza volt, amennyiben nekem is alacsony volt az energiaszintem mind mentálisan, mind fizikálisan, Hercegnőéhez hasonlóan.
...kikészültem rendesen az utolsó napokban, mi tagadás: pihenés, gyógyulás, harmónia, szeretet nélkül.
Felrémlett bennem az is, hogy ezt a kivetítést, az elköteleződéstől való ódzkodást tulajdonképp minden válófélben lévő férfi csinálja, talán érthető módon is, nem szeretnének cseberből vederbe esni - ez esetben talán a dolog intenzitása, külsőségei mások, de az alapgondolat tulajdonképp ugyanaz.
Mindezek ellenére, délelőtt, mikor meglátogatott minket Alibipali, kedvesen nézett azokkal a kék szemeivel, míg Alibipalinak a gyógyszerek fent felsorolt mellékhatásait sorolva, az egyiknél, szeretettel rám nézve, kitért rá, hogy "szegény Gabi tudja, miről beszélek", és én tulajdonképp hálás voltam a Sorsnak, hogy ezt így éli meg, és az éjszakai jelenet ellenére nem az én személyes hibámként - holott én annyira szeretném, ha Ő boldog lenne. Talán túlságosan is.
Tudom, hogy a kielégült férfi a boldog férfi, nekem ne mondja senki, hogy nem így van.
...
Tehát zárszerelés következett, a lakásban viszonylag hamar végeztek a szakik, és mi hárman átmentünk a családi házba velük, ahol bonyolultabb műveletek és több zár következett.
A nap nagy részében ott voltunk, Hercegnő rokonokhoz vitte a gyerekeket, mit sem sejtve a történésekről, és mi háborítatlanul leülhettünk a nappaliban. Talán az ott töltött szép napok, vagy a műveletek pozitív előrehaladása tette, de még kedves-szerelmes tekinteteket, sőt, kávét is kaptam tőle.
A nap nagyobb része tehát kifejezetten kellemesen telt - ám a műveletek elhúzódtak, és eljött az a pillanat, mikor mindketten éreztük az idegsejtjeinkben, hogy menni kellene.
Igen ám, de még nem lehetett, a szakik még dolgoztak.
Onnantól a hangulat percről-percre komorodott.
Nemsokára megérkezett a család, és újabb performance kezdődött, a "ne gyere ide be cipőben, itt én takarítok" hangulatában, az előszoba közepére kib.. helyezett táskámról nem is beszélve.
Alibipali próbálta menteni a helyzetet, német szavakról, kifejezésekről társalgott Hercegnővel, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, míg szétfúrják a házát, a férje szeretője és a kollégája a nappalijában kripto árfolyamokat nézeget, a férje meg valami szakikkal alkudozik a pincében.
A sógora, aki hazahozta a népet, csak nézett fennakadt szemekkel. A gyerekek pedig, szemben a korábbi kedvességükkel, eléggé ellenségesen néztek rám. Igen, megkapták a megfelelő ívet, erről gondoskodott az édesanyjuk és a rokonság.
Nem volt mit tenni, az ő szemszögükből talán még jogos is volt ez a dolog - de már megint megfeledkeztünk arról az apró és lényegtelen mellékkörülményről, hogy mégiscsak ő ment el két hónapra.
Ez a szituáció, és főleg Alibipali és Hercegnő pókerecú társalgása idézte fel bennem ismét a már-már feledésbe merült Heine verset:
Heinrich Heine
A társaság teázott...
A társaság teázott és beszélt is
a szerelemről sokat ezalatt.
Az urak minden érve az esztézis
s a hölgyeké az érzelmi alap.
A vén tanácsos úgy látta a dolgot
A plátói szerelem az a jó.
A tanácsosné gúnyosan mosolygott
és panaszosan sóhajtott fel: Ó!
A kanonok úr letette a csészét:
A nyers szerelem túlfűtött kazán.
A szenvedélyt megsínyli az egészség.
A pösze lány susogta: Igazán?
A finom grófné elmélázva búgja:
A szerelem gyönyörűséget ád!
És gondosan a báró úrnak újra
betölt egy findzsa illatos teát.
Egy szék üres volt, és ez volt a lényeg:
én kedvesem, te nem voltál velem.
Te mondtad volna csak el a véleményed,
megtudták volna, mi a szerelem!
...
Mindenesetre akkor már nagyon elegem volt, alig vártam, hogy visszamenjünk a lakásba.
Ez meg is történt, Alibipali rövidesen elköszönt, majd kisvártatva Mérnök úr is közölte, hogy akkor most ő visszamegy, mert beszélnie kell Hercegnővel, de rendel vacsorát, mire az megérkezik, ő is itt lesz.
...
Magamra maradtam a lakásban - és ami akkor erőt vett rajtam, az hiba volt. Méghozzá nagy.
Ugyanis annak ellenére, hogy
- közölte korábban, hogy ez a lánya lakása és nekem itt nincs jogom takarítani
- hogy Hercegnő mindig elrámolja az ő holmijait, és nem becsüli semmibe, és ez őt rettenetesen idegesíti
- és meggyanúsított a nyereggyűrű eltüntetésével
rám jött némi minimális rendrakhatnék, legalább annyira, hogy az étkezőasztalon horizontálisan elhelyező (értsd: szétszórt) újságokat, könyveket és egyéb cuccokat vertikálisan (egymásra helyezve) az asztal egy, a fallal érintkező pontjára halmoztam, abból a célból, hogy az asztal mellé le lehessen ülni. A hivatalos indok persze az volt, hogy a vacsora elfogyasztásához - de ennél sokkal mélyebb, intimebb oka volt a dolognak.
Ugyanis alkotni szerettem volna, ahhoz pedig hely kellett.
A fiú közelsége ugyanis engem inspirált - nem másra, mint arra, hogy kipróbáljam, milyen kerámiát készíteni. Vett is korongot, sőt, át is hozta a lakásba - és én a lelkem mélyén nagyon vágytam rá, hogy legyen már időnk végre, hogy beüzemeljük és átvegyük az alapokat. De mindig valami mással kellett foglalkozni - és én az egyik m/n témakörben zajlott beszélgetésünk után (akkor volt szó arról, hogy a nő alakja tulajdonképp fekvő nyolcas, azaz stilizálva a végtelen) azon kaptam magam, hogy egyszerűen muszáj megrajzolnom a végtelen-váza tervét. A váza képe lelki szemeim előtt mély, elegáns szürkéskék, itt-ott apró csillagok ragyognak benne; a középső sáv csontszínű, melyben a fekvő nyolcasok (végtelen-jelek) hússzínűek.
A vázában pedig nagy csokor friss, üde mezei virág. Lehet válogatni, ki milyet szeretne...
...
De aznap este mást szerettem volna felskiccelni, ezzel csillapítva a várakozás ideje alatt növekvő feszültséget.
A következő terv nem volt más, mint a lepkés mécsestartó terve.
A mécsestartó gondolata két-három napja talált meg engem, és kivételesen nem volt köze sem az m/n-hez, sem semmi egyéb, Mérnökömnek köszönhető élményhez. Vagy csak nagyon látensen.
Napok óta azon agyaltam, hogyan lehetne egy olyan mécsestartót készíteni, amely légies és könnyed, mint a pillangók, és ennek ellenére mégis bír egy kis víztartállyal, amelybe illóolajokat lehet csöpögtetni.
Amennyire meg tudom ítélni, a feladat, a formák légiessége, áttörtsége miatt, nem lehet könnyű, hiszen egyszerre kell légiesnek és stabilnak lennie.
Szívesen kipróbálnám, hogy képes vagyok-e valami hasonló megalkotására. Ha igen, lennének még ötleteim a tárgykörben, azt hiszem.
A hangulat fokozásához és az ihlethez bekapcsoltam az Ausztriából hozott elektromos mécsest, és a hangulatvilágításnál elmélyülten hajoltam munkám fölé, - mikor berontott.
Berontott, meglátta, mit műveltem az asztallal, és vége volt alkotásnak, ihletnek, Világbékének, mindennek.
Hogy én ezt hogy képzelem, mennyire rosszul tettem, mondta, mondta, és egy-egy pillanatra valódi szenvedést éreztem ki a hangjából. Akkor már őszintén sajnáltam, hogy bármihez is hozzá mertem nyúlni. De azzal a mondatával, mikor azt mondta:
- Át akarod venni a hatalmat, uralni akarod ezt a lakást! - valamit elpattintott bennem.
Nem, nem akartam uralni, de tény, hogy azt képzeltem, hogy nekem is otthonom lehet benne a szeretett férfi mellett. Ha már hátrahagytam az egész eddigi életemet, családostól, gyerekestől, beteg édesanyástól csak azért, hogy Vele lehessek, akár azon az áron is, hogy a családjával való osztozásban én húzzam a rövidet, különösen, ami az együtt töltött időt illeti - mert a többi nem is érdekel.
Akkor valami elszakadt bennem, és kijött a Kos természet. Én már nem is tudom, miket kiabáltam, de arra emlékszem, hogy emlegettem, hogy ha egyszer, egyetlen egyszer valakinél azt érzem, hogy nem, akkor jobb lesz tovább állni.
Erre ő azt mondta, hogy ő ezt először már a fiammal való vitakor érezte, mikor nem mellé álltam, hanem a fiam mellé.
Én a kimondott szavaimat nem egészen fél perc alatt bántam meg - de akkor már késő volt.
Nagyon udvariasan, de igen határozottan kidobott. Még azt se engedte a lakásban megvárni, hogy András értem jöjjön. Kivitt a Tesco-hoz. És bár elismerte, hogy nagyon szép volt együtt, közölte, hogy ez az év a zéró tolerancia jegyében zajlik, mindenki felé. Azt is mondta, hogy nem fog ő miattam "bukfencet vetni", - és valóban, ha valamit nem akarnék soha, az az, hogy ő bukfencet vessen bárki miatt.
Fogtuk egymás kezét - a szokásos melegséggel zárt a kezünk között az a láthatatlan áramkör, a szeretet áramköre, és én minden kimondott szó ellenére, a fizikai érzet miatt, egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy vége.
Még akkor is, minden határozottság ellenére, azt gondoltam, hogy szeret, és majdcsak túl leszünk ezen a vitán egyszer.
Ebben a hitben ültem át Andrishoz.. de a szívem nagyon szomorú volt.
Rettenetesen szomorú.
Minekutána az előző napok egyikén kis felesége kiborogatta a dobozait, - igen, ilyen jelenetek után jött vissza hozzám, feldúltan, s már esélyem sem volt lecsillapítani, mert részint túl gyakran jöttek a negatív ingerek, részint meg már én is ki voltam készülve, fizikailag és lelkileg is - úgy döntött, hogy néhány ajtóra zárat szereltet a családi házban, és az új lakás zárát is lecserélteti.
Akkor már rendszeresen megkaptam tőle, hogy én "kedvesen, szeretettel gáncsolgatom".
Ezt a kifejezést szokta mondani a kedves neje tevékenységére is. Felállt a szőr a hátamon ettől. Számomra ez nem jelentett mást, mint annak a közlését, hogy már én is idegesítem, hogy a neje iránt érzett averzióit kivetítette rám, kettőnk személyét kissé elkezdte összemosni. Pedig én nem vagyok DájáNA, nem irányítgattam, ellenőrizgettem; nem csörögtem rá tízpercenként - a vádakkal ellentétben én soha, senkit nem zaklattam, még az ő kis drágáját sem. De erről majd később.
Az tény, hogy szerettem a közelében lenni, delejes hatással volt rám, teljesen mindegy, hogy éppen szeretgetett vagy bántott, egyszerűen kellett, hogy a közelében legyek.
Azt is elkezdte már mondogatni, hogy én Hercegnővel az ő "betegségéről" beszélgettem, pedig ő nem beteg, kikéri magának, és ezt nekem meg kellett volna mondanom Hercegnőnek.
Tény, hogy Hercegnő megkérdezte, hogy tudom-e, mi baja a férjének, és én kimondtam az ítélettel egyenértékű diagnózist.
Mire Hercegnő hozzátette: "És még sok minden más".
Megismételtem Hercegnőnek is, hogy nem szép dolog elvitetni, és én ilyet sosem tennék vele, én egyszerűen csak elhagynám, ha végképp nem bírnék vele.
Hercegnőnek nem tetszett a válasz, és azt mondta, hogy ilyenkor a lehető legrosszabb lenne sorsára hagyni, annál sokkal jobb bevitetni. Éreztem a hangjában az őszinte aggodalmat, és rájöttem: ez a nő, minden látszat ellenére, mégiscsak szereti a férjét. Elég faramucin, de szereti.
Egyúttal el is szégyelltem magam, éreztem, hogy talán több felelősségérzet szorult belé, mint belém.
És hogy nem, egy ilyen embert, ha igazán szeretjük, nem szabad soha sorsára hagyni, még akkor se, ha elég erősnek látszik, hogy megbirkózzon vele.
Ez elméletben mindkettőnknek könnyebben megy, mint gyakorlatban, ezt már Hercegnő is bebizonyította két hónapos kimenőjével - de ezt tudjuk.
...mindenesetre eléggé durván szememre vetette ezt a beszélgetést az új lakásban, előző este. Azt is mondta, hogy ő teljesen normális meg átlagos, és már látja lelki szemei előtt, hogy én meg Hercegnő a legnagyobb egyetértésben fogjuk őt bekaszliztatni, meg vezényelni neki, mérgeket diktálni belé stb. Köpni-nyelni nem tudtam az igazságtalan vádak hatására. Mert megértettem Hercegnőt, belőle az aggodalom beszél, ha problémák esetén egyből "szaksegítségre" bízná a férjurát, és nem hagyná sorsára - de ha a szaksegítség többet árt, mint használ (s ezt januárban a két szememmel volt módom látni) - akkor bizony nem biztos, hogy az a helyes eljárás. Sőt.
Magam részéről továbbra is biztos voltam benne, hogy soha nem tennék ilyet - épp az előző beszélgetéseink hatására. Hiszen már nagyon is jól tudtam, hogy mennek a dolgok a pszichiátrián.
Épp előtte pár nappal volt témánk, hogy én már életemben legalább kétszer voltam "gazdag" (inkább csak jómódúnak nevezném), és ugyanannyiszor szegény. Emlegettem nagyapám mondását is a forgó nagy kerékről, és megemlítettem, hogy milyen végletes dolog is ez.
Rám nézett szomorú szemekkel, és elkezdte mondani: tudom-e, milyen végletes dolog, mikor az ember nyakára fojtó kötelet dobnak és abban vezetik el, akarata ellenére injekciókkal mérgezik - elmesélte azt az esetet, mikor újra kellett éleszteni, mert valamelyik anyag hatására a szervezete egyszerűen felmondta a szolgálatot, és azóta neki, a tomboló őrültnek kell előre szólnia, hogy azt lehetőleg ne adják neki, illetve ha már ragaszkodnak hozzá, akkor legalább valami ellenszerrel együtt(!), mert ellenkező esetben jó eséllyel ott marad.. Elmesélte azt is, mikor a nővérke véres tűt akart bele szúrni... és még jó pár ilyen szörnyűséget, és nekem vérzett a szívem, hogy ezt a csodálatos, okos, nagyon okos fiút ennyi szörnyűség éri.
- Tudod, az emberi agy működéséről semmit nem tudunk. A világon semmit. Jó, ha a kapacitásának pár százalékát használjuk. És mikor ezeket az injekciókat belenyomják az emberbe, az olyan, mintha az agyadat leöntenék savval. Nem tudsz gondolkodni. Nem tudsz aludni. Nincs merevedésed. Mintha nem is ember lennél, csak zombi. Hetekig. Csak fekszel és nézed a plafont. És ezek a gyógyszerek... elhízást, cukorbetegséget, mellmegnagyobbodást, potenciazavarokat okoznak. Tulajdonképp lassan megölnek. Mindezt csak azért, hogy a társadalom többi tagja ne féljen. Mert a paranoia az a betegség, amit diagnosztizálnak az emberen, és ettől a többiek elkezdenek rettegni.
A fenti mondat tulajdonképpen a legborzasztóbb ítélet, amit ember fölött kimondhatunk.
Hisz mindenki társas lénynek születik, akarjuk, vágyjuk a kapcsolatokat embertársainkkal... nodok és gráfok, a társadalom élő szövete, kapcsolatok, kapcsolódások - nélkülük boldogtalanok, elveszettek vagyunk.
És a kapcsolatoknak egyetlen, legnagyobb akadálya nem más, mint a félelem. Félelem csalódástól, elköteleződéstől, változtatási, alkalmazkodási kényszerektől. A legborzasztóbb félelem pedig, ha tőlünk félnek - mert akkor megélhetjük a teljes kitaszítottságot, mely drasztikusan rontja az életben maradási esélyeinket.
...
Hisz egy normálisnak nevezett ember is növeszt magában ilyen lelki tüskebokrokat, csalódások, homályos sejtelmek, rossz előérzetek növesztik ezeket, és a Kapu Őre ügyeli, hogy az ösztönös válaszreakciók a korábban bekódolt emlékmintáknak megfelelően az optimumot adják a "harcoljak vagy meneküljek" örök kérdésére. És igen, már én is érzem, hogy a rossz tapasztalatok egyre emelik a lélek önvédelmi küszöbszintjét. Pedig én az átlagembernél sokkal, sokkal bátrabb, nyitottabb és kreatívabb vagyok. Tudatosan választottam ezt az utat, még nagyon fiatal koromban, mert láttam, hogy Édesanyám életét mennyire megkeserítette az örökös, mindentől való félelem, és hányszor vitte őt tévútra. "Fortélyos félelem igazgat" írta a költő, s nekem az volt a tapasztalatom, hogy lehet, hogy a félelem mindenféle kisstílű fortélyokra viszi rá az embert, de a bátorság mindig, de mindig sokkal kifizetődőbb. Két pont között mindig az az egyenes út.
Úgy mondják az ilyenre, amilyen én vagyok: vagány. És igen, én az vagyok - nem a mások hülyítésében, hanem az élet kihívásaira adott válaszaimban.
Emiatt egyszer, még Csaba várt fotósorozata, meg a halápi fiatalokkal való barátkozásom kapcsán, - meg is kaptam a leb@szásomat -, hogy én túlságosan naiv vagyok, és rosszul válogatom meg a barátaimat - akkor egy rövid időre hittem is, amit mond, de ma már tudom, hogy ebben nem volt igaza, én igenis, ösztönösen, nagyon jól válogattam össze a barátaimat, nagyon kevés valódi csalódásom volt ezen a téren. Bizonyos vagyok abban, hogy kevesebb, mint annak, aki ezekben a kérdésekben is a fortélyos félelem által vezettetett.
Mondom ezt annak ellenére, hogy meg kellett birkóznom egy újabb rút árulással - ebben a kérdésben a szépségflastromot az a tény adja, hogy bezzeg ő bízik abban az árulóban, annyira, hogy fontosabb számára, mint egy húsz éves barátság.
Ő tudja.
...Kékhemü reakciója viszont szenzációs volt. Egy darabig elnézem neki a sóherságát, azt hiszem. Csak ezért a reakcióért, annyira fején találta a szöget.
Ja és még egy apróság ezzel kapcsolatban: el lehetett riasztani tőlem Mérnök urat az én idegkiborulásom felnagyításával és az ezen való csemegézéssel - ezzel fájó ponton ért találat, elismerem.
De az a másik, az meg neki fájhat jobban, a kis pénzéhes női fejecskéjének. Mert én simán elengedem Kékhemüt, ha nem tetszik valami ebben a kapcsolatban. Akármilyen inspiráló is vele beszélgetni, együtt dolgozni; akármennyire is megtestesíti a lányok álmát bőr kötésben, a kék szemeivel, a vitorlázással a Balatonon és egyebekkel - ő sosem lesz Farkas, akivel a lövészárokban együtt harcoltunk.
Sosem.
A Zélet mindenesetre nem marad adós. Never, nothing.
...
De tartsuk be a kronológiát, térjünk vissza a Diagnózisra és a vele járó dolgokra.
Én úgy tapasztaltam meg, hogy valamiért nála sokkal szenzitívebb a Kapu Őrzője - olyan látens, potenciális veszélyforrásokat is kész tényekként kezel, amelyek legfeljebb csak %-os valószínűséggel jelennek meg valamely elképzelhető alternatív jövőben. Van ennek a viselkedésnek egy paradoxonja: az ilyenekből lesz az önbeteljesítő jóslat, mert az illető addig-addig görcsöl rajtuk, míg - éppen ezzel a magatartással - kiváltja a megfelelő válaszreakciót, és utána persze a tudatalatti megerősítésre talál: lám, én megmondtam, legközelebb még jobban kell figyelnem..
Olyan ez, mint mikor az uszodában egyfolytában a sávokat elválasztó csíkot figyeled, hogy neki ne ússz. Hát persze, hogy folyton neki fogsz menni. Hisz önkéntelenül is arra úszol, amerre nézel.
Valami ilyesmi játszódott hát le Mérnök úrban is azokban a napokban, mikor is személyemet összemosta Hercegnőével, az ő viselkedésmintáit rám vetítve. Annyiban igaza volt, amennyiben nekem is alacsony volt az energiaszintem mind mentálisan, mind fizikálisan, Hercegnőéhez hasonlóan.
...kikészültem rendesen az utolsó napokban, mi tagadás: pihenés, gyógyulás, harmónia, szeretet nélkül.
Felrémlett bennem az is, hogy ezt a kivetítést, az elköteleződéstől való ódzkodást tulajdonképp minden válófélben lévő férfi csinálja, talán érthető módon is, nem szeretnének cseberből vederbe esni - ez esetben talán a dolog intenzitása, külsőségei mások, de az alapgondolat tulajdonképp ugyanaz.
Mindezek ellenére, délelőtt, mikor meglátogatott minket Alibipali, kedvesen nézett azokkal a kék szemeivel, míg Alibipalinak a gyógyszerek fent felsorolt mellékhatásait sorolva, az egyiknél, szeretettel rám nézve, kitért rá, hogy "szegény Gabi tudja, miről beszélek", és én tulajdonképp hálás voltam a Sorsnak, hogy ezt így éli meg, és az éjszakai jelenet ellenére nem az én személyes hibámként - holott én annyira szeretném, ha Ő boldog lenne. Talán túlságosan is.
Tudom, hogy a kielégült férfi a boldog férfi, nekem ne mondja senki, hogy nem így van.
...
Tehát zárszerelés következett, a lakásban viszonylag hamar végeztek a szakik, és mi hárman átmentünk a családi házba velük, ahol bonyolultabb műveletek és több zár következett.
A nap nagy részében ott voltunk, Hercegnő rokonokhoz vitte a gyerekeket, mit sem sejtve a történésekről, és mi háborítatlanul leülhettünk a nappaliban. Talán az ott töltött szép napok, vagy a műveletek pozitív előrehaladása tette, de még kedves-szerelmes tekinteteket, sőt, kávét is kaptam tőle.
A nap nagyobb része tehát kifejezetten kellemesen telt - ám a műveletek elhúzódtak, és eljött az a pillanat, mikor mindketten éreztük az idegsejtjeinkben, hogy menni kellene.
Igen ám, de még nem lehetett, a szakik még dolgoztak.
Onnantól a hangulat percről-percre komorodott.
Nemsokára megérkezett a család, és újabb performance kezdődött, a "ne gyere ide be cipőben, itt én takarítok" hangulatában, az előszoba közepére kib.. helyezett táskámról nem is beszélve.
Alibipali próbálta menteni a helyzetet, német szavakról, kifejezésekről társalgott Hercegnővel, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, míg szétfúrják a házát, a férje szeretője és a kollégája a nappalijában kripto árfolyamokat nézeget, a férje meg valami szakikkal alkudozik a pincében.
A sógora, aki hazahozta a népet, csak nézett fennakadt szemekkel. A gyerekek pedig, szemben a korábbi kedvességükkel, eléggé ellenségesen néztek rám. Igen, megkapták a megfelelő ívet, erről gondoskodott az édesanyjuk és a rokonság.
Nem volt mit tenni, az ő szemszögükből talán még jogos is volt ez a dolog - de már megint megfeledkeztünk arról az apró és lényegtelen mellékkörülményről, hogy mégiscsak ő ment el két hónapra.
Ez a szituáció, és főleg Alibipali és Hercegnő pókerecú társalgása idézte fel bennem ismét a már-már feledésbe merült Heine verset:
Heinrich Heine
A társaság teázott...
A társaság teázott és beszélt is
a szerelemről sokat ezalatt.
Az urak minden érve az esztézis
s a hölgyeké az érzelmi alap.
A vén tanácsos úgy látta a dolgot
A plátói szerelem az a jó.
A tanácsosné gúnyosan mosolygott
és panaszosan sóhajtott fel: Ó!
A kanonok úr letette a csészét:
A nyers szerelem túlfűtött kazán.
A szenvedélyt megsínyli az egészség.
A pösze lány susogta: Igazán?
A finom grófné elmélázva búgja:
A szerelem gyönyörűséget ád!
És gondosan a báró úrnak újra
betölt egy findzsa illatos teát.
Egy szék üres volt, és ez volt a lényeg:
én kedvesem, te nem voltál velem.
Te mondtad volna csak el a véleményed,
megtudták volna, mi a szerelem!
...
Mindenesetre akkor már nagyon elegem volt, alig vártam, hogy visszamenjünk a lakásba.
Ez meg is történt, Alibipali rövidesen elköszönt, majd kisvártatva Mérnök úr is közölte, hogy akkor most ő visszamegy, mert beszélnie kell Hercegnővel, de rendel vacsorát, mire az megérkezik, ő is itt lesz.
...
Magamra maradtam a lakásban - és ami akkor erőt vett rajtam, az hiba volt. Méghozzá nagy.
Ugyanis annak ellenére, hogy
- közölte korábban, hogy ez a lánya lakása és nekem itt nincs jogom takarítani
- hogy Hercegnő mindig elrámolja az ő holmijait, és nem becsüli semmibe, és ez őt rettenetesen idegesíti
- és meggyanúsított a nyereggyűrű eltüntetésével
rám jött némi minimális rendrakhatnék, legalább annyira, hogy az étkezőasztalon horizontálisan elhelyező (értsd: szétszórt) újságokat, könyveket és egyéb cuccokat vertikálisan (egymásra helyezve) az asztal egy, a fallal érintkező pontjára halmoztam, abból a célból, hogy az asztal mellé le lehessen ülni. A hivatalos indok persze az volt, hogy a vacsora elfogyasztásához - de ennél sokkal mélyebb, intimebb oka volt a dolognak.
Ugyanis alkotni szerettem volna, ahhoz pedig hely kellett.
A fiú közelsége ugyanis engem inspirált - nem másra, mint arra, hogy kipróbáljam, milyen kerámiát készíteni. Vett is korongot, sőt, át is hozta a lakásba - és én a lelkem mélyén nagyon vágytam rá, hogy legyen már időnk végre, hogy beüzemeljük és átvegyük az alapokat. De mindig valami mással kellett foglalkozni - és én az egyik m/n témakörben zajlott beszélgetésünk után (akkor volt szó arról, hogy a nő alakja tulajdonképp fekvő nyolcas, azaz stilizálva a végtelen) azon kaptam magam, hogy egyszerűen muszáj megrajzolnom a végtelen-váza tervét. A váza képe lelki szemeim előtt mély, elegáns szürkéskék, itt-ott apró csillagok ragyognak benne; a középső sáv csontszínű, melyben a fekvő nyolcasok (végtelen-jelek) hússzínűek.
A vázában pedig nagy csokor friss, üde mezei virág. Lehet válogatni, ki milyet szeretne...
...
De aznap este mást szerettem volna felskiccelni, ezzel csillapítva a várakozás ideje alatt növekvő feszültséget.
A következő terv nem volt más, mint a lepkés mécsestartó terve.
A mécsestartó gondolata két-három napja talált meg engem, és kivételesen nem volt köze sem az m/n-hez, sem semmi egyéb, Mérnökömnek köszönhető élményhez. Vagy csak nagyon látensen.
Napok óta azon agyaltam, hogyan lehetne egy olyan mécsestartót készíteni, amely légies és könnyed, mint a pillangók, és ennek ellenére mégis bír egy kis víztartállyal, amelybe illóolajokat lehet csöpögtetni.
Amennyire meg tudom ítélni, a feladat, a formák légiessége, áttörtsége miatt, nem lehet könnyű, hiszen egyszerre kell légiesnek és stabilnak lennie.
Szívesen kipróbálnám, hogy képes vagyok-e valami hasonló megalkotására. Ha igen, lennének még ötleteim a tárgykörben, azt hiszem.
A hangulat fokozásához és az ihlethez bekapcsoltam az Ausztriából hozott elektromos mécsest, és a hangulatvilágításnál elmélyülten hajoltam munkám fölé, - mikor berontott.
Berontott, meglátta, mit műveltem az asztallal, és vége volt alkotásnak, ihletnek, Világbékének, mindennek.
Hogy én ezt hogy képzelem, mennyire rosszul tettem, mondta, mondta, és egy-egy pillanatra valódi szenvedést éreztem ki a hangjából. Akkor már őszintén sajnáltam, hogy bármihez is hozzá mertem nyúlni. De azzal a mondatával, mikor azt mondta:
- Át akarod venni a hatalmat, uralni akarod ezt a lakást! - valamit elpattintott bennem.
Nem, nem akartam uralni, de tény, hogy azt képzeltem, hogy nekem is otthonom lehet benne a szeretett férfi mellett. Ha már hátrahagytam az egész eddigi életemet, családostól, gyerekestől, beteg édesanyástól csak azért, hogy Vele lehessek, akár azon az áron is, hogy a családjával való osztozásban én húzzam a rövidet, különösen, ami az együtt töltött időt illeti - mert a többi nem is érdekel.
Akkor valami elszakadt bennem, és kijött a Kos természet. Én már nem is tudom, miket kiabáltam, de arra emlékszem, hogy emlegettem, hogy ha egyszer, egyetlen egyszer valakinél azt érzem, hogy nem, akkor jobb lesz tovább állni.
Erre ő azt mondta, hogy ő ezt először már a fiammal való vitakor érezte, mikor nem mellé álltam, hanem a fiam mellé.
Én a kimondott szavaimat nem egészen fél perc alatt bántam meg - de akkor már késő volt.
Nagyon udvariasan, de igen határozottan kidobott. Még azt se engedte a lakásban megvárni, hogy András értem jöjjön. Kivitt a Tesco-hoz. És bár elismerte, hogy nagyon szép volt együtt, közölte, hogy ez az év a zéró tolerancia jegyében zajlik, mindenki felé. Azt is mondta, hogy nem fog ő miattam "bukfencet vetni", - és valóban, ha valamit nem akarnék soha, az az, hogy ő bukfencet vessen bárki miatt.
Fogtuk egymás kezét - a szokásos melegséggel zárt a kezünk között az a láthatatlan áramkör, a szeretet áramköre, és én minden kimondott szó ellenére, a fizikai érzet miatt, egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy vége.
Még akkor is, minden határozottság ellenére, azt gondoltam, hogy szeret, és majdcsak túl leszünk ezen a vitán egyszer.
Ebben a hitben ültem át Andrishoz.. de a szívem nagyon szomorú volt.
Rettenetesen szomorú.
2018. január 23., kedd
Gyülekező viharfellegek
...muszáj folytatnom. Fel kell dolgoznom ezt az egészet, mint mikor a hentest otthagyta a barátnője... tudjátok...
No persze nekem más eszközeim vannak a feldolgozásra, nem a húsvágó bárd. Bár, néha ez is veszélyes tud lenni.
...
Tehát ott hagytam abba a történet elmesélését, hogy eltelt Újév napja, melynek délutánján Hercegnő tudtával vissza lettem szállítmányozva Törökbálintra, családom körébe, hogy onnan másnap reggel mehessek melózni.
Másnap a kis család is hazajött.
És onnantól vége volt a Világbékének.
A város túlsó szélén a családi házban ment a házastársak közötti napi gyilok; közben fenn kellett tartani a normál életritmus látszatát, úgymint reggeli-iskolaóvoda-különórák-szeddösszeőket-vacsi stb.
Hercegnő fél napokra tiplizett - mondjuk ezt meg is értettem, én is így csináltam volna -, Mérnök úr hurcolta a gyerekeket franciaágyért az új lakásba, meg költözködött.
Az új lakás két utcára van a régitől, kb. 400 méter a távolság.
Élni tudni kell. Ene.
És én minden este leküzdöttem azt a sok kilométert, hogy együtt lehessünk, legalább egy kicsit.
Mert elképzelhetetlennek látszott az élet nélküle.
Igazán elképzelhetetlennek.
...
A költözködés egy pontján kinyitásra került a páncélszekrény is, és annak tartalma különböző zacskókban átvándorolt az új lakásba.
Na ez elemi hiba volt.
Ugyanis az a míves, de számomra rendkívül ellenszenves darab - nem mondom meg, hány nullát ér -, melyet "nyereggyűrű"-nek neveztek el a fiúk, szőrén-szálán eltűnt. Pedig komoly tervek voltak vele, nem úgy, mint némely kommersz párszázezres darabbal.
Az első számú gyanúsított, számomra teljesen érthetetlen módon, én lettem. Csakúgy, mint annak idején a tapolcai hotleben ("És akkor most beszélgessünk az órámról".. ...Gestern Abend ich war ein kleines Maus. Und die Schlange schlaft... weisst Du??)
Hát ez az eset nagyon megviselt. Egyrészt, rám százmilliók kezelését szokták bízni; meg mindenféle kódokat és jelszavakat; sose lopnék senkitől, egyszerűen nincs rá szükségem. Különösen nem tenném ezt azzal, akit nagyon szeretek; és még ha az előző kettő nem is lenne rám igaz, akkor se lopnám el azt a különösen ellenszenves darabot.
- Sose kéne nekem. Még ha nekem adnád, akkor se. Azt is elmondom, hogy miért.
Biztos emlékszel a 101 kiskutya című rajzfilmre. ...Szörnyellának van ilyen gyűrűje. Undorító!!! Én a Kutya évében születtem, sosem gyilkolnék kiskutyákat. Az a gyűrű nekem... fujj. Sosem venném fel egy kutyagyilkos gyűrűjét - próbáltam elemi averzióm mélységeit megvilágítani, sajnos kevés sikerrel.
Aznap éjjel, a fűtetlen lakásban, egész éjjel étlen-szomjan, minden alvás nélkül, katalogizáltunk és fényképeztünk. Hiába kértem, hogy csavarja fel a fűtést, vagy rendeljen valami kaját.
Tényleg kucorogtam a sarokban (wie ein kleines Maus) és pakolásztam a rendelkezése szerint a cuccost.
Néha a szemem sarkából ránéztem. Észrevette, és némi önkritikával emlegette: olyan most, mint az öreg fösvény.
És igen. Olyan volt.
...
Másnap gyakorlatilag egy szemhunyásnyi alvást is nélkülözve mehettem dolgozni.
Estére feladta a szervezetem. Csupa nátha lettem, szédelegtem a gyengeségtől.
...
Már félve mentem Hozzá.
Addigra eltűntek a cuccok, valahol máshol, egy más páncélszekrényben kerültek megőrzésre, a hőfok is elviselhető volt, és még vacsorát is rendelt.
Sőt, azt is mondta, hogy átgondolta a dolgot, alighanem Hercegnő tette el azt az ominózus darabot.
Ehhez nem tudtam hozzászólni, bár volt egy olyan érzésem, hogy egyszerűen csak szórakozott volt és elrakta valahová... de inkább hallgattam.
Tehát próbált magához térni - sajnos addigra az én idegeimnek kissé késő volt.
Ez onnan derült ki, hogy - miután belém diktált vagy négy pálinkát influenza ellen, s közben ismét kikötöttünk kedvenc témájánál, az m/n-nél - belőlem kijött mindaz az elfojtott fusztráció, amit a bankban átélt élményeim, fizikai állapotom, előző esti megaláztatásom és az m/n örökös emlegetése okozott.
- Tudod, mit mondott Z. karácsonykor? Tudod, mit? Odaállt elém, és azt mondta: "Tudjuk, hogy kinek a kicsodája vagy, de most Karácsony van, menj te is haza!"
Ha valakitől, Z. kolléganőtől nem vártam ezt a szöveget - hisz valamennyire ismertem őt is, bár nem a mi cégünknél - sokkal, sokkal forróbb helyen - de ő is harcolt a Fronton, mikor mi egymás hátát védtük.. azt hittem, hogy mi mind egy vérből valók vagyunk, és akkor most jön ezzel a rossz dumával, hogy "tudjuk ám, hogy kinek a kicsodája vagy", és igen, tudom, én a Farkas könyvelője vagyok, vagy nem tudom, minek gondolnak, mije vagyok - de hogy hozzá tartozom, az valóban eltagadhatatlan, így van ez már tíz éve, és remélem, hogy így is marad. Uff.
- Érted? Hogy én hozzá tartozom - mondtam, visszautalva kapcsolataim rejtélyes csillagrendszerére, melyet egyszer kérésére papíron is felvázoltam.
- Mit tudja az a nő, hogy kihez tartozol! - horkantott fel. De akkor már, a pálinkák, a betegség, a sértett büszkeség, miegyebek nyomatták velem tovább a szöveget.
- És ha tudja? Ha nagyon is jól tudja? Akkor mi van? Tudnod kell: ő olyan ember, akiért tűzbe mennek az emberei, ha kell. Csodálom ezért a tulajdonságáért. Igen, én is jártam már ott, és bármikor megtenném újra. Nézd, ő az - mutattam a tíz évvel ezelőtti képét, hogy fokozzam a hatást.
Nem is tudom pontosan, hogy még miket mondtam a Farkasra, azt hiszem, előadtam ott egy komplett szerelmi vallomás performance-ot, elég keményen nyomtam, és ő egyre komorabb lett.
Végül durván rám szólt, hogy most már hallgassak el és feküdjek le.
Volt valami a hangjában, ami arra késztetett, hogy azonnal engedelmeskedjek.
Kis idő múlva megszólalt fojtott hangon:
- Veszélyben vagy. Most veszélyben vagy.
Nem érdekelt.
Túlságosan beteg és fáradt voltam.
Meg nem szoktam félni a kuvaszoktól.
...
Később szeretkeztünk, vadul és dühösen, harapva, marva egymást, kielégülés nélkül - majd nagy nehezen elaludtam.
...
És másnap megint kellett menni dolgozni.
No persze nekem más eszközeim vannak a feldolgozásra, nem a húsvágó bárd. Bár, néha ez is veszélyes tud lenni.
...
Tehát ott hagytam abba a történet elmesélését, hogy eltelt Újév napja, melynek délutánján Hercegnő tudtával vissza lettem szállítmányozva Törökbálintra, családom körébe, hogy onnan másnap reggel mehessek melózni.
Másnap a kis család is hazajött.
És onnantól vége volt a Világbékének.
A város túlsó szélén a családi házban ment a házastársak közötti napi gyilok; közben fenn kellett tartani a normál életritmus látszatát, úgymint reggeli-iskolaóvoda-különórák-szeddösszeőket-vacsi stb.
Hercegnő fél napokra tiplizett - mondjuk ezt meg is értettem, én is így csináltam volna -, Mérnök úr hurcolta a gyerekeket franciaágyért az új lakásba, meg költözködött.
Az új lakás két utcára van a régitől, kb. 400 méter a távolság.
Élni tudni kell. Ene.
És én minden este leküzdöttem azt a sok kilométert, hogy együtt lehessünk, legalább egy kicsit.
Mert elképzelhetetlennek látszott az élet nélküle.
Igazán elképzelhetetlennek.
...
A költözködés egy pontján kinyitásra került a páncélszekrény is, és annak tartalma különböző zacskókban átvándorolt az új lakásba.
Na ez elemi hiba volt.
Ugyanis az a míves, de számomra rendkívül ellenszenves darab - nem mondom meg, hány nullát ér -, melyet "nyereggyűrű"-nek neveztek el a fiúk, szőrén-szálán eltűnt. Pedig komoly tervek voltak vele, nem úgy, mint némely kommersz párszázezres darabbal.
Az első számú gyanúsított, számomra teljesen érthetetlen módon, én lettem. Csakúgy, mint annak idején a tapolcai hotleben ("És akkor most beszélgessünk az órámról".. ...Gestern Abend ich war ein kleines Maus. Und die Schlange schlaft... weisst Du??)
Hát ez az eset nagyon megviselt. Egyrészt, rám százmilliók kezelését szokták bízni; meg mindenféle kódokat és jelszavakat; sose lopnék senkitől, egyszerűen nincs rá szükségem. Különösen nem tenném ezt azzal, akit nagyon szeretek; és még ha az előző kettő nem is lenne rám igaz, akkor se lopnám el azt a különösen ellenszenves darabot.
- Sose kéne nekem. Még ha nekem adnád, akkor se. Azt is elmondom, hogy miért.
Biztos emlékszel a 101 kiskutya című rajzfilmre. ...Szörnyellának van ilyen gyűrűje. Undorító!!! Én a Kutya évében születtem, sosem gyilkolnék kiskutyákat. Az a gyűrű nekem... fujj. Sosem venném fel egy kutyagyilkos gyűrűjét - próbáltam elemi averzióm mélységeit megvilágítani, sajnos kevés sikerrel.
Aznap éjjel, a fűtetlen lakásban, egész éjjel étlen-szomjan, minden alvás nélkül, katalogizáltunk és fényképeztünk. Hiába kértem, hogy csavarja fel a fűtést, vagy rendeljen valami kaját.
Tényleg kucorogtam a sarokban (wie ein kleines Maus) és pakolásztam a rendelkezése szerint a cuccost.
Néha a szemem sarkából ránéztem. Észrevette, és némi önkritikával emlegette: olyan most, mint az öreg fösvény.
És igen. Olyan volt.
...
Másnap gyakorlatilag egy szemhunyásnyi alvást is nélkülözve mehettem dolgozni.
Estére feladta a szervezetem. Csupa nátha lettem, szédelegtem a gyengeségtől.
...
Már félve mentem Hozzá.
Addigra eltűntek a cuccok, valahol máshol, egy más páncélszekrényben kerültek megőrzésre, a hőfok is elviselhető volt, és még vacsorát is rendelt.
Sőt, azt is mondta, hogy átgondolta a dolgot, alighanem Hercegnő tette el azt az ominózus darabot.
Ehhez nem tudtam hozzászólni, bár volt egy olyan érzésem, hogy egyszerűen csak szórakozott volt és elrakta valahová... de inkább hallgattam.
Tehát próbált magához térni - sajnos addigra az én idegeimnek kissé késő volt.
Ez onnan derült ki, hogy - miután belém diktált vagy négy pálinkát influenza ellen, s közben ismét kikötöttünk kedvenc témájánál, az m/n-nél - belőlem kijött mindaz az elfojtott fusztráció, amit a bankban átélt élményeim, fizikai állapotom, előző esti megaláztatásom és az m/n örökös emlegetése okozott.
- Tudod, mit mondott Z. karácsonykor? Tudod, mit? Odaállt elém, és azt mondta: "Tudjuk, hogy kinek a kicsodája vagy, de most Karácsony van, menj te is haza!"
Ha valakitől, Z. kolléganőtől nem vártam ezt a szöveget - hisz valamennyire ismertem őt is, bár nem a mi cégünknél - sokkal, sokkal forróbb helyen - de ő is harcolt a Fronton, mikor mi egymás hátát védtük.. azt hittem, hogy mi mind egy vérből valók vagyunk, és akkor most jön ezzel a rossz dumával, hogy "tudjuk ám, hogy kinek a kicsodája vagy", és igen, tudom, én a Farkas könyvelője vagyok, vagy nem tudom, minek gondolnak, mije vagyok - de hogy hozzá tartozom, az valóban eltagadhatatlan, így van ez már tíz éve, és remélem, hogy így is marad. Uff.
- Érted? Hogy én hozzá tartozom - mondtam, visszautalva kapcsolataim rejtélyes csillagrendszerére, melyet egyszer kérésére papíron is felvázoltam.
- Mit tudja az a nő, hogy kihez tartozol! - horkantott fel. De akkor már, a pálinkák, a betegség, a sértett büszkeség, miegyebek nyomatták velem tovább a szöveget.
- És ha tudja? Ha nagyon is jól tudja? Akkor mi van? Tudnod kell: ő olyan ember, akiért tűzbe mennek az emberei, ha kell. Csodálom ezért a tulajdonságáért. Igen, én is jártam már ott, és bármikor megtenném újra. Nézd, ő az - mutattam a tíz évvel ezelőtti képét, hogy fokozzam a hatást.
Nem is tudom pontosan, hogy még miket mondtam a Farkasra, azt hiszem, előadtam ott egy komplett szerelmi vallomás performance-ot, elég keményen nyomtam, és ő egyre komorabb lett.
Végül durván rám szólt, hogy most már hallgassak el és feküdjek le.
Volt valami a hangjában, ami arra késztetett, hogy azonnal engedelmeskedjek.
Kis idő múlva megszólalt fojtott hangon:
- Veszélyben vagy. Most veszélyben vagy.
Nem érdekelt.
Túlságosan beteg és fáradt voltam.
Meg nem szoktam félni a kuvaszoktól.
...
Később szeretkeztünk, vadul és dühösen, harapva, marva egymást, kielégülés nélkül - majd nagy nehezen elaludtam.
...
És másnap megint kellett menni dolgozni.
Miheztartás végett
...attól, mert az egyik hülye, attól még a másik sem okos.
Lehet kifelé tiplizni innen.
Lehet kifelé tiplizni innen.
"Szia Gabi!
Amikor először elolvastam a leveled az jutott az eszembe hogy: mi van?
Mikor másodszor elolvastam a leveledet megértettem hogy a Brigi a kis csendességével rendelkezik egy rossz tulajdonsággal ez pedig a szarkeverés.
Azért kerestelek telefonon hogy figyelmen kívül hagyva leveled beszéljük át telefonon ezt a témát.
kérem vissza hívásod.
koszonom"
...Kékhemü, igen!!! :) :) :)
...
Hiába, van, aki tényleg speciálisan okos és felfogja a lényeget.
Maradok, könyvelek, rázom a bokrot, főnök. :) :) :)
...
A másik meg testével védi ezt az álnok kis viperát.
Az, akinek engem kellene védenie... már csak a húsz évre tekintettel is.
Tényleg hülye.
Istenem, hiába van 180 IQ-ja.
Tényleg az.
Amikor először elolvastam a leveled az jutott az eszembe hogy: mi van?
Mikor másodszor elolvastam a leveledet megértettem hogy a Brigi a kis csendességével rendelkezik egy rossz tulajdonsággal ez pedig a szarkeverés.
Azért kerestelek telefonon hogy figyelmen kívül hagyva leveled beszéljük át telefonon ezt a témát.
kérem vissza hívásod.
koszonom"
...Kékhemü, igen!!! :) :) :)
...
Hiába, van, aki tényleg speciálisan okos és felfogja a lényeget.
Maradok, könyvelek, rázom a bokrot, főnök. :) :) :)
...
A másik meg testével védi ezt az álnok kis viperát.
Az, akinek engem kellene védenie... már csak a húsz évre tekintettel is.
Tényleg hülye.
Istenem, hiába van 180 IQ-ja.
Tényleg az.
2018. január 22., hétfő
A miniszter félrelép - II.
Ma végre képes voltam erről az egész történésről kicsit beszélgetni Andrissal. Nagyon hasznos volt, bizonyos dolgokat segített - ha nem is másképpen, mert azt még nem - de kissé árnyaltabban látni.
Napok óta láttam a fiamon, hogy szenved miattam. Láttam, de nem tudtam mit tenni: kommunikációképtelen állapotban vagyok a napjaim nagyobb részében, mint egy szétdarabolt karfiol, ami várja, hogy mikor kerül már be végre a forró vízbe. Ami kevésre mégis képes vagyok, azt a munka viszi el.. Egyelőre ennyi telik tőlem.
Mindenesetre Andris boldog volt, hogy végre kicsit beszélhetett a fejemmel. Én pedig annak örülök, hogy azt még ő is helyben hagyta, hogy ami szép volt ebből az egészből, azt tegyem el magamnak. Mintha ilyesmit javasolt volna Mérnök úr is valamelyik csodálatos korábbi üzenetében.
F@sza.
A baj csupán annyi, hogy nem konzerv gyümölcsökre vágyom - bár az kétségtelen tény, hogy ma kibontottam egyet, visszaolvastam a Miniszter félrelép első részét - és átjárta a szívemet valami melegség, még akkor is, ha rettenetesen fájdalmas ez az egész, mint valami nyílt seb.
De talán ma lesz lelkierőm folytatni. 60 hossz ad hozzá némi energiát - aludni úgysem tudok, még ennek ellenére sem. Meg enni sem. Szép nő a sovány, tudja ezt minden önbizalomhiányos pali.
...
Tehát, december 30-án este hagytam abba a történet fonalának tovább gombolyítását, mikor is az újdonat fülhallgatómmal, Mérnök úr sokadik ajándékával egy szál magam bevetettem magam X úr panziójában a franciaágyba, és belemerültem a zene ily módon teljesen máshogy élvezhető csodavilágába.
...azóta is ez teszi elviselhetővé az estéimet, ha már nem hallgathatom a meséit, melyekre annyira vágyok...
A 30-i nappal kapcsolatban annyit szeretnék még megemlíteni, hogy mikor lecuccoltunk a panzióban, az egész szupertitkos vadromantika valahogy kihozta belőlem azt a fiatal koromban tanult létbölcsességet, mely szerint:
- Engem úgy tanítottak, hogy ha valamely kapcsolatnak titokban kell lennie, abban én ne legyek benne...
- Milyen igazuk volt! - fogta egy pillanatra a tenyerébe az arcomat - majd távozott.
...
A másnap délelőtt Tesco sétával kezdődött: a várható esti bulikán fellelkesülve egy kisebb vagyont költöttem mindenféle lényeges kellékre: göncökre, test- és arcápoló cuccokra, dekorkozmetikumokra - s mindezt a saját költségemre (a francba!...)
A nap ezt követően munkával telt: hevertem a franciaágyban és próbáltam bepótolni legalább valamennyit immár irdatlan méretűre bővült restanciáimból - hiába, korábbi életemben én napi 12-14 órában pénzkeresőgép voltam, és ezeket a paneleket nem lehetett büntetlenül félretenni hetekre-hónapokra, mert Kámint Könyvelő most éppen szerelmes...
Igen, akkorra már rendesen felgyűlt bennem a statikus feszültség emiatt is, de azért haladtam a tűzoltással, egészen délután négyig, mikor is Mérnök úr, a vártnál jóval korábban, beesett.
Meglehetősen kikészülten kucorodott le a szobában található harmadik ágyra (neérjhozzám-állapotban volt, ezt már ismertem).
Megállapíthattam, hogy ismét jól sikerült a szilveszteri meghitt családi együttlét, tombol a boldogság és hepinessz minden vonalon.
Kicsit feküdt ott szerencsétlenül, aztán összeszedte magát, és elmondta a soron következő csodálatos Tervet.
- Én most visszamegyek. Visszamegyek és meghívom a kis feleségemet koktélozni. Meglátjuk, meddig bírja, ki issza a másikat asztal alá. Ha már megfelel az állapot, én részeg leszek. Nagyon, nagyon részeg. Annyira, hogy ki kell mennem hányni a Balaton-partra. Oda csak nem jön utánam...
És így lett.
Épp, hogy elkezdtem készülődni az esti bulikára - azt hittem, hogy a panzióban maradunk - mikor berontott.
- De most akkor azonnal menjünk innen!!
Lekaptam az arcomról a pár másodperce felhelyezett arcmaszkot, és ijedten kértem, hogy legalább felöltözni engedjen. Nagy nehezen beleegyezett (de siess!), én pedig kapkodva igyekeztem valami szilveszterhez nagyjából illő külsőt magamra erőltetni (ha ezt tudom, megkímélem délelőtt a pénztárcámat..)
Mindenesetre bulihacukát húztam, meg magassarkú cipőt, - tulajdonképp csak az autóban kapcsoltam, hogy amit délelőtt mondott, azt komolyan gondolta, mi tényleg megyünk fel a Haláp-hegyre Szilveszter szent éjjelén, oda, ahol az eljegyzésünk történt - az eljegyzés, amit kettőnk közül legalább az egyik fél még a mai napig komolyan vesz, még akkor is, ha beledöglik. (De még ezt sem meséltem el Nektek... ami késik, nem múlik, ígérem).
Hamar odavezényelt a volánhoz, tekintettel arra, hogy ő tényleg ivott - bár ez nem látszott rajta, félelmetesen bírja a piát - mint általában az összes f@szkalap, Nagy Faltól Forradalmáron át egészen bezárólag Mérnök úrig - akiket én valaha is szerettem.
Az autópálya kihajtóhoz érve kissé hezitáltam, hogy most akkor Budapest vagy Tapolca - de emlékezve a délelőttiekre, további instrukciók nélkül, ellenvetés nélkül fordultam Tapolca irányába, és már erősen meg is közelítettük, az anyósülésben egy gondokkal felhőzött homlokú emberrel, mikor Hercegnő végre felfedezte a Szökést, és sűrű telefoncsörgetéseivel fokozta a hangulatot.
A Haláp-hegyen üldögéltünk kicsit az autóban, komoly meditációba merült, aztán azt mondta, hogy hülyeség volt idejönni, mert az ottani barátai úgyse másznák meg a hegyet a kedvéért, meg se hallanák a zenét; sőt tulajdonképp észre se vették, mikor a múltkor ezt a szilveszterre vonatkozó ötletét a beszélgetésbe vegyítette háromszor is - menjünk vissza. Így tettünk.
(Próbáltam elmagyarázni neki, hogy azoknak szegényeknek a direktben adott információk is soknak bizonyultak, azok megfejtésével foglalkoztak, nem a rejtett kóddal.. amiről még én se gondoltam, hogy komolyan gondolja. Pedig de.)
Útközben megérlelődött benne az elhatározás - úgy mondanám, összeállt benne a következő Terv - és a szállodába már kézen fogva mentünk be, a személyzet nem kis vidulására.
- Tudod, Hercegnővel január 1-én jöttünk össze - szólt a magyarázat, és én lopva az órát lestem. Tíz óra volt.
A beszélgetés édes hármasban tulajdonképpen nem okozott bennem nagy traumát, és alapvetően hiszem, hogy Hercegnőben sem; sokkal jobb szemtől szemben állni az ellenséggel, mint mindenféle homályos hülyítés áldozatának lenni.
Az erővonalak - a központi probléma a gyerekek elhelyezése - persze kirajzolódtak, de hiszen tudjuk ezt több, mint egy éve.
Akiben traumát okozott a beszélgetés, legalábbis annak rá vonatkozó része, mint később kiderült, az Mérnök úr.
A mai napig ezzel indokolja a kihajításomat - utólag. Értitek? Utólag.
Mert akkor egy hangot se szólt. Sőt, utána se, napokig.
De erre a momentumra még vissza kell térnünk a későbbiekben.
Aznap, miután "tisztáztuk" a dolgokat - ma már úgy mondanám: kevertünk a paklin egyet - átmentünk a panzióba. A kisfia velünk akart jönni, és ő az anyja ellenérvei ellenére - már késő van, egy négyévesnek aludni kellene - elhozta. Ebből az lett, hogy megcsodáltuk a gyönyörű halacskákat az akváriumban, míg az apja a nagylányához visszament kicsit - majd elszontyolodott, ahogy ez várható volt. Enni sem akart, és idővel Mérnök úr vissza is vitte őt.
Akkor már erősen közelgett az éjfél, és mi a panzióban kettesben - illetve X úrral, családjával, vendégeivel és alkalmazottaival - koccintottunk a szép új esztendőre.
Tele voltam hittel, reménnyel és szerelemmel.
...
Az est hátra lévő részében táncika kezdődött, X intenzív részvételével - Mérnök úr meg is jegyezte, hogy a feleségének az erőviszonyok fenntartása érdekében egyszerűen muszáj volt kijönnie a konyhából, és valóban, nem táncolhattam egyszerre két férfival egész este.
Aztán valamikor két óra felé felkísért, elköszönt és ment megnézni a gyerekeit.
Másnap reggelire már megérkezett, és némi hezitálás után átvitt a hotelba, mert X úréktól nem volt elvárható semmiféle kiszolgálás.
A reggeli után elhurcolt volna a wellness részlegbe, de nem volt fürdőruhám - így csak kint a masszírozógépekbe ültetett bele, míg ő Hercegnővel kommunikált.
A nap nagy része a hotelben telt, melyből három momentum különösen emlékezetes maradt számomra.
Az egyik a nagy családi ebéd.
Sokszor szoktunk azon élcelődni - m/n-es kapcsolatok - hogy a mohamedánok mennyivel fejlettebbek nálunk ezen a téren, négy feleségük lehet (mint Koppánynak, kedvenc történelmi alakjának), csupán mind a négyet egyformán kell tartani, és egy ilyen boldog nagy családban mennyivel jobb a gyerekeknek is, mindig van kivel játszani. Itt kitértem egy rövid időre a török szultán háremére, ahol azért az elsőszülött fiúgyermekek sokszor estek rejtélyes balesetek áldozataivá, de nem ez lett a beszélgetés fő vonulata, a jelen helyzetben úgysem volt szignifikáns a dolog; ez nem a török szultán háreme, csak egy siófoki szálloda, meg különben is, van az a barna sugarú gyermektekintet, amit egy valaha volt édesanya rögtön a sajátjaként tisztel és óv.
(Mérnök úr mondta egyszer, még a boldogabb napokban, ékszerész barátjának, rám mutatva, majd a kisfiára: nézd a tekintetüket! Micsoda hasonlóság! Közben helyben hagyóan rám nézett. Bólintottam - ez volt a legelső dolog, amit észrevettem azon az aranyos pici fiún, aki akár az enyém is lehetne.)
Tehát a nagy családi ebéd, a fentiek szellemében.
Az m/n kellemetlenebbik végén elhelyezkedő asszonytárs a gyermekekkel fél óra előnyt kapott (különben képesek evés nélkül elvágtatni - mondta Mérnök úr), majd mi is megérkeztünk a szálloda ebédlőjébe, és letelepedtünk az egyik közeli asztalhoz.
A gyerekek konstatálták a helyzetet, és bár az édesanyjuk szeméből kilőtt nyilaktól hetvenhét halált szenvedtem ott a nyílt színen, ők egy idő után, miután az apjuk bevetette a csalit (némi aprópénz a játékgépek működtetéséhez) mint egy boldog, csivitelő fecskecsapat, rohangáltak ide-oda a két asztal között.
Tulajdonképpen kellemes volt. El tudom képzelni, hogy működhet egy ilyen családmodell - persze kellő elfogadás és kulturáltság mellett, de igen.
A másik ilyen momentum volt, mikor megmutatta a szobájukat. A hotelban két szobát béreltek. Az egyikben Hercegnő a középsővel, a másikban ő a nagy lányával. A pici fiú pedig oda mehetett, ahol jól érezte magát.
A nagy lánya, pont, mint az én Zsolti fiam, számítógép függő, így akkor is a szobában kockult, mikor bementünk, hogy lepihenjen.
Lefeküdt az ágyára, és mesélt, én pedig óvatosan, finoman masszírozgattam a lábát.
Egy idő után boldogan csillogtak a kék szemei.
- Mint a háremben! Hát ezt el tudom viselni!
Mikor végül tovább indultunk, a nagy lányának annyit mondtam: örülök, hogy megismerhettelek.
- Részemről a szerencse - válaszolta.
...
A harmadik momentum már a kosságról szól.. sajnos.
(Már korábban észrevettem magamon, hogy fusztrál egy idő után, mikor húsz nőről mesél fél óra alatt, ez már az a mennyiség, amikor ellentámadásba lendülök, szinte ösztönösen, a megmaradt női önérzetemmel.
Az ellentámadáshoz (önvédelemhez?) előhúzok én is valami hajdanvolt szép emléket, vagy helyes ismerős (ismeretlen) fiút, akiről elkezdek hasonló lelkesedéssel beszélgetni, mint ahogyan ő teszi a hajdani, elképzelt és elképzelhetetlen nőiről. Szerencsére esetemben is számosan vannak, nem kell ismétlődéstől tartani, legfeljebb rendkívül indokolt esetekben.
Így autózta velünk végig L. Ausztriát - egy idő után kényszeresen bámulnom kellett azt a képet, kedvencemet, Vanezigy alkotását, amelyet a Fészbukk profilomon minden kedves és kedvetlen ismerősöm megtekinthet, és amelyen ketten kétfelé fényképezünk - ez mindent elmond kapcsolatunk lehetőségeiről és korlátairól, szebben, mint egy folytatásos regény.
(Azt azért látjuk, hogy ebben a pozícióban a másik háta védve van, ugye?..)
Rövid időre Teszegény is beült, ezzel kapcsolatosan az én szívem csücske megjegyezte, hogy teljesen elrontotta az illető; először adni kell egy nőnek, ha kérni akarunk tőle - ettől felrémlett bennem az ötezer svájci frank története, és kezdtek helyre csúszni némely képkockák. De Ausztriában még mindez nem zavart, túl intenzív, túl szép élmény volt, még akkor is, ha nagy részét a múltban töltöttük.)
No de térjünk vissza a siófoki szállodába, ahol talán először feszült komolyan egymásnak ez a két felszarvazott jószág, tudniillik az ő Nap-jegye meg az én aszcendensem.
A hangulatot a szálloda egyik - nagyon csinos, fiatal hölgy - alkalmazottja alapozta meg, akiért (is) Mérnök úr napok óta rajongással viseltetett.
A hölgynél kellett kiegyenlíteni az éttermi számlát. Értsd: egy férfira, két nőre, három gyerekre. Ahogy azt kell szerényebb arab családokban.
Mérnök úr be akarta dobni magát, mint egy igazi f@szkalap, próbált koketálni a csajjal - kevés sikerrel.
Konkrétan a lány átnézett rajta, szemei lesújtó nyilai elől szabályosan félre kellett hajolni, olyan férfigyűlölet sugárzott belőle (és még messze volt a harminctól... szegény, mit kellett ennek eddig megélnie?...) és hozzám fordulva, a legkedvesebb, legudvariasabb hangon érdeklődött arról, hogy ízlett-e az ebéd.
Alig bírtam az arcizmaimon uralkodni, míg kimentünk az ebédlőből.
- Ez a hölgy egy igazi kincs! Egy szuper csaj! - taglaltam a történteket vigyorogva, míg a kávézó felé tartottunk.
- Igen - mondta Mérnök úr ábrándos szemekkel. - Mindig kerestem, hogy melyik ifjú hölgy vágná belém a kést az öt közül. Végre megtaláltam.
Akkor már nagyon vihogtam, és eszembe jutott erről a viselkedésről Csaba, ahogy koketált a Telekomnál az ügyintéző hölggyel, ott kaserolta magát, hogy helyre kellett tennem, szánalom, András fiam pedig utólag közölte, hogy Csaba egy f@szkalap.
- Minden férfi f@szkalap, de ezt már mondtam neked - felelte Mérnök úr a felvetésemre, és akkor egy pillanatra elkapott a büszkeség.
- Nem! Én kettőt is ismerek, aki nem az!
Mérnök úr rám nézett, és megnyugtatott:
- Persze, mert ők még fiatalok. Ne aggódj, mire ötven évesek lesznek, f@szkalapok lesznek ők is.
Elhallgattam, abban reménykedve, hogy mégsem lesz igaza.
...
Ebben a hangulatban pattant ki a fejemből az isteni szikra: ne csak ő hecceljen már folyton engem, valamit törlesszünk is.
Az alapötlet megszületéséhez kellett az itallap is, mely a kávézó/bár asztalán hevert és amit nézegettem amíg ő megrendelte az ebéd utáni capuccino-t.
Az egyik ital neve ugyanis eléggé el nem ítélhető módon "Sex on the Balaton" volt. Sajnos - kora délután lévén - nem kóstolhattam meg, ez azóta is hiányérzetként kísért bennem, viszont, ha szex és Balaton így együtt, akkor - régi olvasóim ezt pontosan tudják - nem juthatott eszembe más a múlt árnyai közül, mint Balatonkék, meg az arácsi részen azok a szépséges fűzfák... igen, nagyon szépek voltak, gallyaikat a vízbe lógatták, a vízen szórt csillámként hullámzott a parti lámpák odatévedt kóbor visszfénye.
- Milyen az a szex on the Balaton? - kérdeztem a visszatérőt.
- Nem tudom, nem kóstoltam.
- Nem kóstoltad? Pedig igen, jó lenne tudni, hogy a hotel szerint milyen. Tulajdonképpen nekem vannak sejtéseim... de annak semmi köze nincs az itt árult koktélhoz. - mosolyogtam.
- ..Tudod, életem egyik legérdekesebb élménye volt - folytattam a sztorihoz illő ábrándos hangon - az egyik legemlékezetesebb szexuális élményem. Tizenkilenc éves voltam. Balatonkék Füreden lakik, mindig is ott lakott. Sétáltunk este a Balaton-parton, és ott voltak azok a fűzfák, közvetlenül a vízparton. Nagyon szépek voltak, emlékszem. Az ágaik laposan hajoltak ki, egyenesen a víz fölé... és mi felmásztunk az egyikre, egészen ki, a víz fölé. Ott találtunk egy megfelelő elágazást...
Nyugtalanul fészkelődött, de folytattam:
- Tudod, az volt a legérdekesebb az egészben, hogy végig nagyon kellett figyelni, hogy bele ne essünk a vízbe.. igen.
Láttam, hogy ez már kicsit sok, gondoltam, szót adok.
- Neked mi volt a legextrémebb helyszín, ahol szexeltél?
Itt egy licit kezdődött el, csak raktuk, raktuk a tétet percekig, de elszánt voltam.
- És tudod, milyen klassz az, mikor a férfi épp barkácsol a ház körül, valamit bütyköl, teljesen el van merülve a dologba, keresi a nőt, hogy kérdezzen valamit, hogy így, vagy úgy legyen az az akármi - és a végén megtalálja a hálószobában, anyaszült meztelenül? Benyit, és ott áll a nő pucéran?... - nem mondtam tovább, de lelki szemeim előtt megjelent a jelenet, és annak nyomdafestéket nem tűrő folytatása, amit kedvenc unokabátyámmal követtem el a legszebb időkben. Láttam, hogy retinán keresztül megtörtént az információ átadása, mert csak nyelt egyet.
Ekkor hirtelen eszembe jutott a kostermészet, meg hogy ezzel vigyázni kell, nehogy megsértődjön, és valami elegáns oldallépéssel, egyetlen terelő mondattal kitértem, visszaadva a Világ Rendjében a Férfit megillető helyet, azzal a valóban szívből jövő "hisz olyan nagyon szeretlek Téged" életérzéssel, hogy nem volt idő megsértődni, se tovább vívni.
Hát így telt 2018. Újév napja.
A performance-ok közönségsikert hoztak, a Világ Rendjében minden rendben lévőnek látszott.
Napok óta láttam a fiamon, hogy szenved miattam. Láttam, de nem tudtam mit tenni: kommunikációképtelen állapotban vagyok a napjaim nagyobb részében, mint egy szétdarabolt karfiol, ami várja, hogy mikor kerül már be végre a forró vízbe. Ami kevésre mégis képes vagyok, azt a munka viszi el.. Egyelőre ennyi telik tőlem.
Mindenesetre Andris boldog volt, hogy végre kicsit beszélhetett a fejemmel. Én pedig annak örülök, hogy azt még ő is helyben hagyta, hogy ami szép volt ebből az egészből, azt tegyem el magamnak. Mintha ilyesmit javasolt volna Mérnök úr is valamelyik csodálatos korábbi üzenetében.
F@sza.
A baj csupán annyi, hogy nem konzerv gyümölcsökre vágyom - bár az kétségtelen tény, hogy ma kibontottam egyet, visszaolvastam a Miniszter félrelép első részét - és átjárta a szívemet valami melegség, még akkor is, ha rettenetesen fájdalmas ez az egész, mint valami nyílt seb.
De talán ma lesz lelkierőm folytatni. 60 hossz ad hozzá némi energiát - aludni úgysem tudok, még ennek ellenére sem. Meg enni sem. Szép nő a sovány, tudja ezt minden önbizalomhiányos pali.
...
Tehát, december 30-án este hagytam abba a történet fonalának tovább gombolyítását, mikor is az újdonat fülhallgatómmal, Mérnök úr sokadik ajándékával egy szál magam bevetettem magam X úr panziójában a franciaágyba, és belemerültem a zene ily módon teljesen máshogy élvezhető csodavilágába.
...azóta is ez teszi elviselhetővé az estéimet, ha már nem hallgathatom a meséit, melyekre annyira vágyok...
A 30-i nappal kapcsolatban annyit szeretnék még megemlíteni, hogy mikor lecuccoltunk a panzióban, az egész szupertitkos vadromantika valahogy kihozta belőlem azt a fiatal koromban tanult létbölcsességet, mely szerint:
- Engem úgy tanítottak, hogy ha valamely kapcsolatnak titokban kell lennie, abban én ne legyek benne...
- Milyen igazuk volt! - fogta egy pillanatra a tenyerébe az arcomat - majd távozott.
...
A másnap délelőtt Tesco sétával kezdődött: a várható esti bulikán fellelkesülve egy kisebb vagyont költöttem mindenféle lényeges kellékre: göncökre, test- és arcápoló cuccokra, dekorkozmetikumokra - s mindezt a saját költségemre (a francba!...)
A nap ezt követően munkával telt: hevertem a franciaágyban és próbáltam bepótolni legalább valamennyit immár irdatlan méretűre bővült restanciáimból - hiába, korábbi életemben én napi 12-14 órában pénzkeresőgép voltam, és ezeket a paneleket nem lehetett büntetlenül félretenni hetekre-hónapokra, mert Kámint Könyvelő most éppen szerelmes...
Igen, akkorra már rendesen felgyűlt bennem a statikus feszültség emiatt is, de azért haladtam a tűzoltással, egészen délután négyig, mikor is Mérnök úr, a vártnál jóval korábban, beesett.
Meglehetősen kikészülten kucorodott le a szobában található harmadik ágyra (neérjhozzám-állapotban volt, ezt már ismertem).
Megállapíthattam, hogy ismét jól sikerült a szilveszteri meghitt családi együttlét, tombol a boldogság és hepinessz minden vonalon.
Kicsit feküdt ott szerencsétlenül, aztán összeszedte magát, és elmondta a soron következő csodálatos Tervet.
- Én most visszamegyek. Visszamegyek és meghívom a kis feleségemet koktélozni. Meglátjuk, meddig bírja, ki issza a másikat asztal alá. Ha már megfelel az állapot, én részeg leszek. Nagyon, nagyon részeg. Annyira, hogy ki kell mennem hányni a Balaton-partra. Oda csak nem jön utánam...
És így lett.
Épp, hogy elkezdtem készülődni az esti bulikára - azt hittem, hogy a panzióban maradunk - mikor berontott.
- De most akkor azonnal menjünk innen!!
Lekaptam az arcomról a pár másodperce felhelyezett arcmaszkot, és ijedten kértem, hogy legalább felöltözni engedjen. Nagy nehezen beleegyezett (de siess!), én pedig kapkodva igyekeztem valami szilveszterhez nagyjából illő külsőt magamra erőltetni (ha ezt tudom, megkímélem délelőtt a pénztárcámat..)
Mindenesetre bulihacukát húztam, meg magassarkú cipőt, - tulajdonképp csak az autóban kapcsoltam, hogy amit délelőtt mondott, azt komolyan gondolta, mi tényleg megyünk fel a Haláp-hegyre Szilveszter szent éjjelén, oda, ahol az eljegyzésünk történt - az eljegyzés, amit kettőnk közül legalább az egyik fél még a mai napig komolyan vesz, még akkor is, ha beledöglik. (De még ezt sem meséltem el Nektek... ami késik, nem múlik, ígérem).
Hamar odavezényelt a volánhoz, tekintettel arra, hogy ő tényleg ivott - bár ez nem látszott rajta, félelmetesen bírja a piát - mint általában az összes f@szkalap, Nagy Faltól Forradalmáron át egészen bezárólag Mérnök úrig - akiket én valaha is szerettem.
Az autópálya kihajtóhoz érve kissé hezitáltam, hogy most akkor Budapest vagy Tapolca - de emlékezve a délelőttiekre, további instrukciók nélkül, ellenvetés nélkül fordultam Tapolca irányába, és már erősen meg is közelítettük, az anyósülésben egy gondokkal felhőzött homlokú emberrel, mikor Hercegnő végre felfedezte a Szökést, és sűrű telefoncsörgetéseivel fokozta a hangulatot.
A Haláp-hegyen üldögéltünk kicsit az autóban, komoly meditációba merült, aztán azt mondta, hogy hülyeség volt idejönni, mert az ottani barátai úgyse másznák meg a hegyet a kedvéért, meg se hallanák a zenét; sőt tulajdonképp észre se vették, mikor a múltkor ezt a szilveszterre vonatkozó ötletét a beszélgetésbe vegyítette háromszor is - menjünk vissza. Így tettünk.
(Próbáltam elmagyarázni neki, hogy azoknak szegényeknek a direktben adott információk is soknak bizonyultak, azok megfejtésével foglalkoztak, nem a rejtett kóddal.. amiről még én se gondoltam, hogy komolyan gondolja. Pedig de.)
Útközben megérlelődött benne az elhatározás - úgy mondanám, összeállt benne a következő Terv - és a szállodába már kézen fogva mentünk be, a személyzet nem kis vidulására.
- Tudod, Hercegnővel január 1-én jöttünk össze - szólt a magyarázat, és én lopva az órát lestem. Tíz óra volt.
A beszélgetés édes hármasban tulajdonképpen nem okozott bennem nagy traumát, és alapvetően hiszem, hogy Hercegnőben sem; sokkal jobb szemtől szemben állni az ellenséggel, mint mindenféle homályos hülyítés áldozatának lenni.
Az erővonalak - a központi probléma a gyerekek elhelyezése - persze kirajzolódtak, de hiszen tudjuk ezt több, mint egy éve.
Akiben traumát okozott a beszélgetés, legalábbis annak rá vonatkozó része, mint később kiderült, az Mérnök úr.
A mai napig ezzel indokolja a kihajításomat - utólag. Értitek? Utólag.
Mert akkor egy hangot se szólt. Sőt, utána se, napokig.
De erre a momentumra még vissza kell térnünk a későbbiekben.
Aznap, miután "tisztáztuk" a dolgokat - ma már úgy mondanám: kevertünk a paklin egyet - átmentünk a panzióba. A kisfia velünk akart jönni, és ő az anyja ellenérvei ellenére - már késő van, egy négyévesnek aludni kellene - elhozta. Ebből az lett, hogy megcsodáltuk a gyönyörű halacskákat az akváriumban, míg az apja a nagylányához visszament kicsit - majd elszontyolodott, ahogy ez várható volt. Enni sem akart, és idővel Mérnök úr vissza is vitte őt.
Akkor már erősen közelgett az éjfél, és mi a panzióban kettesben - illetve X úrral, családjával, vendégeivel és alkalmazottaival - koccintottunk a szép új esztendőre.
Tele voltam hittel, reménnyel és szerelemmel.
...
Az est hátra lévő részében táncika kezdődött, X intenzív részvételével - Mérnök úr meg is jegyezte, hogy a feleségének az erőviszonyok fenntartása érdekében egyszerűen muszáj volt kijönnie a konyhából, és valóban, nem táncolhattam egyszerre két férfival egész este.
Aztán valamikor két óra felé felkísért, elköszönt és ment megnézni a gyerekeit.
Másnap reggelire már megérkezett, és némi hezitálás után átvitt a hotelba, mert X úréktól nem volt elvárható semmiféle kiszolgálás.
A reggeli után elhurcolt volna a wellness részlegbe, de nem volt fürdőruhám - így csak kint a masszírozógépekbe ültetett bele, míg ő Hercegnővel kommunikált.
A nap nagy része a hotelben telt, melyből három momentum különösen emlékezetes maradt számomra.
Az egyik a nagy családi ebéd.
Sokszor szoktunk azon élcelődni - m/n-es kapcsolatok - hogy a mohamedánok mennyivel fejlettebbek nálunk ezen a téren, négy feleségük lehet (mint Koppánynak, kedvenc történelmi alakjának), csupán mind a négyet egyformán kell tartani, és egy ilyen boldog nagy családban mennyivel jobb a gyerekeknek is, mindig van kivel játszani. Itt kitértem egy rövid időre a török szultán háremére, ahol azért az elsőszülött fiúgyermekek sokszor estek rejtélyes balesetek áldozataivá, de nem ez lett a beszélgetés fő vonulata, a jelen helyzetben úgysem volt szignifikáns a dolog; ez nem a török szultán háreme, csak egy siófoki szálloda, meg különben is, van az a barna sugarú gyermektekintet, amit egy valaha volt édesanya rögtön a sajátjaként tisztel és óv.
(Mérnök úr mondta egyszer, még a boldogabb napokban, ékszerész barátjának, rám mutatva, majd a kisfiára: nézd a tekintetüket! Micsoda hasonlóság! Közben helyben hagyóan rám nézett. Bólintottam - ez volt a legelső dolog, amit észrevettem azon az aranyos pici fiún, aki akár az enyém is lehetne.)
Tehát a nagy családi ebéd, a fentiek szellemében.
Az m/n kellemetlenebbik végén elhelyezkedő asszonytárs a gyermekekkel fél óra előnyt kapott (különben képesek evés nélkül elvágtatni - mondta Mérnök úr), majd mi is megérkeztünk a szálloda ebédlőjébe, és letelepedtünk az egyik közeli asztalhoz.
A gyerekek konstatálták a helyzetet, és bár az édesanyjuk szeméből kilőtt nyilaktól hetvenhét halált szenvedtem ott a nyílt színen, ők egy idő után, miután az apjuk bevetette a csalit (némi aprópénz a játékgépek működtetéséhez) mint egy boldog, csivitelő fecskecsapat, rohangáltak ide-oda a két asztal között.
Tulajdonképpen kellemes volt. El tudom képzelni, hogy működhet egy ilyen családmodell - persze kellő elfogadás és kulturáltság mellett, de igen.
A másik ilyen momentum volt, mikor megmutatta a szobájukat. A hotelban két szobát béreltek. Az egyikben Hercegnő a középsővel, a másikban ő a nagy lányával. A pici fiú pedig oda mehetett, ahol jól érezte magát.
A nagy lánya, pont, mint az én Zsolti fiam, számítógép függő, így akkor is a szobában kockult, mikor bementünk, hogy lepihenjen.
Lefeküdt az ágyára, és mesélt, én pedig óvatosan, finoman masszírozgattam a lábát.
Egy idő után boldogan csillogtak a kék szemei.
- Mint a háremben! Hát ezt el tudom viselni!
Mikor végül tovább indultunk, a nagy lányának annyit mondtam: örülök, hogy megismerhettelek.
- Részemről a szerencse - válaszolta.
...
A harmadik momentum már a kosságról szól.. sajnos.
(Már korábban észrevettem magamon, hogy fusztrál egy idő után, mikor húsz nőről mesél fél óra alatt, ez már az a mennyiség, amikor ellentámadásba lendülök, szinte ösztönösen, a megmaradt női önérzetemmel.
Az ellentámadáshoz (önvédelemhez?) előhúzok én is valami hajdanvolt szép emléket, vagy helyes ismerős (ismeretlen) fiút, akiről elkezdek hasonló lelkesedéssel beszélgetni, mint ahogyan ő teszi a hajdani, elképzelt és elképzelhetetlen nőiről. Szerencsére esetemben is számosan vannak, nem kell ismétlődéstől tartani, legfeljebb rendkívül indokolt esetekben.
Így autózta velünk végig L. Ausztriát - egy idő után kényszeresen bámulnom kellett azt a képet, kedvencemet, Vanezigy alkotását, amelyet a Fészbukk profilomon minden kedves és kedvetlen ismerősöm megtekinthet, és amelyen ketten kétfelé fényképezünk - ez mindent elmond kapcsolatunk lehetőségeiről és korlátairól, szebben, mint egy folytatásos regény.
(Azt azért látjuk, hogy ebben a pozícióban a másik háta védve van, ugye?..)
Rövid időre Teszegény is beült, ezzel kapcsolatosan az én szívem csücske megjegyezte, hogy teljesen elrontotta az illető; először adni kell egy nőnek, ha kérni akarunk tőle - ettől felrémlett bennem az ötezer svájci frank története, és kezdtek helyre csúszni némely képkockák. De Ausztriában még mindez nem zavart, túl intenzív, túl szép élmény volt, még akkor is, ha nagy részét a múltban töltöttük.)
No de térjünk vissza a siófoki szállodába, ahol talán először feszült komolyan egymásnak ez a két felszarvazott jószág, tudniillik az ő Nap-jegye meg az én aszcendensem.
A hangulatot a szálloda egyik - nagyon csinos, fiatal hölgy - alkalmazottja alapozta meg, akiért (is) Mérnök úr napok óta rajongással viseltetett.
A hölgynél kellett kiegyenlíteni az éttermi számlát. Értsd: egy férfira, két nőre, három gyerekre. Ahogy azt kell szerényebb arab családokban.
Mérnök úr be akarta dobni magát, mint egy igazi f@szkalap, próbált koketálni a csajjal - kevés sikerrel.
Konkrétan a lány átnézett rajta, szemei lesújtó nyilai elől szabályosan félre kellett hajolni, olyan férfigyűlölet sugárzott belőle (és még messze volt a harminctól... szegény, mit kellett ennek eddig megélnie?...) és hozzám fordulva, a legkedvesebb, legudvariasabb hangon érdeklődött arról, hogy ízlett-e az ebéd.
Alig bírtam az arcizmaimon uralkodni, míg kimentünk az ebédlőből.
- Ez a hölgy egy igazi kincs! Egy szuper csaj! - taglaltam a történteket vigyorogva, míg a kávézó felé tartottunk.
- Igen - mondta Mérnök úr ábrándos szemekkel. - Mindig kerestem, hogy melyik ifjú hölgy vágná belém a kést az öt közül. Végre megtaláltam.
Akkor már nagyon vihogtam, és eszembe jutott erről a viselkedésről Csaba, ahogy koketált a Telekomnál az ügyintéző hölggyel, ott kaserolta magát, hogy helyre kellett tennem, szánalom, András fiam pedig utólag közölte, hogy Csaba egy f@szkalap.
- Minden férfi f@szkalap, de ezt már mondtam neked - felelte Mérnök úr a felvetésemre, és akkor egy pillanatra elkapott a büszkeség.
- Nem! Én kettőt is ismerek, aki nem az!
Mérnök úr rám nézett, és megnyugtatott:
- Persze, mert ők még fiatalok. Ne aggódj, mire ötven évesek lesznek, f@szkalapok lesznek ők is.
Elhallgattam, abban reménykedve, hogy mégsem lesz igaza.
...
Ebben a hangulatban pattant ki a fejemből az isteni szikra: ne csak ő hecceljen már folyton engem, valamit törlesszünk is.
Az alapötlet megszületéséhez kellett az itallap is, mely a kávézó/bár asztalán hevert és amit nézegettem amíg ő megrendelte az ebéd utáni capuccino-t.
Az egyik ital neve ugyanis eléggé el nem ítélhető módon "Sex on the Balaton" volt. Sajnos - kora délután lévén - nem kóstolhattam meg, ez azóta is hiányérzetként kísért bennem, viszont, ha szex és Balaton így együtt, akkor - régi olvasóim ezt pontosan tudják - nem juthatott eszembe más a múlt árnyai közül, mint Balatonkék, meg az arácsi részen azok a szépséges fűzfák... igen, nagyon szépek voltak, gallyaikat a vízbe lógatták, a vízen szórt csillámként hullámzott a parti lámpák odatévedt kóbor visszfénye.
- Milyen az a szex on the Balaton? - kérdeztem a visszatérőt.
- Nem tudom, nem kóstoltam.
- Nem kóstoltad? Pedig igen, jó lenne tudni, hogy a hotel szerint milyen. Tulajdonképpen nekem vannak sejtéseim... de annak semmi köze nincs az itt árult koktélhoz. - mosolyogtam.
- ..Tudod, életem egyik legérdekesebb élménye volt - folytattam a sztorihoz illő ábrándos hangon - az egyik legemlékezetesebb szexuális élményem. Tizenkilenc éves voltam. Balatonkék Füreden lakik, mindig is ott lakott. Sétáltunk este a Balaton-parton, és ott voltak azok a fűzfák, közvetlenül a vízparton. Nagyon szépek voltak, emlékszem. Az ágaik laposan hajoltak ki, egyenesen a víz fölé... és mi felmásztunk az egyikre, egészen ki, a víz fölé. Ott találtunk egy megfelelő elágazást...
Nyugtalanul fészkelődött, de folytattam:
- Tudod, az volt a legérdekesebb az egészben, hogy végig nagyon kellett figyelni, hogy bele ne essünk a vízbe.. igen.
Láttam, hogy ez már kicsit sok, gondoltam, szót adok.
- Neked mi volt a legextrémebb helyszín, ahol szexeltél?
Itt egy licit kezdődött el, csak raktuk, raktuk a tétet percekig, de elszánt voltam.
- És tudod, milyen klassz az, mikor a férfi épp barkácsol a ház körül, valamit bütyköl, teljesen el van merülve a dologba, keresi a nőt, hogy kérdezzen valamit, hogy így, vagy úgy legyen az az akármi - és a végén megtalálja a hálószobában, anyaszült meztelenül? Benyit, és ott áll a nő pucéran?... - nem mondtam tovább, de lelki szemeim előtt megjelent a jelenet, és annak nyomdafestéket nem tűrő folytatása, amit kedvenc unokabátyámmal követtem el a legszebb időkben. Láttam, hogy retinán keresztül megtörtént az információ átadása, mert csak nyelt egyet.
Ekkor hirtelen eszembe jutott a kostermészet, meg hogy ezzel vigyázni kell, nehogy megsértődjön, és valami elegáns oldallépéssel, egyetlen terelő mondattal kitértem, visszaadva a Világ Rendjében a Férfit megillető helyet, azzal a valóban szívből jövő "hisz olyan nagyon szeretlek Téged" életérzéssel, hogy nem volt idő megsértődni, se tovább vívni.
Hát így telt 2018. Újév napja.
A performance-ok közönségsikert hoztak, a Világ Rendjében minden rendben lévőnek látszott.
2018. január 21., vasárnap
2018. január 20., szombat
A miniszter félrelép - I. rész
(Írás közben jöttem rá, hogy kicsit keverednek már bennem helyek és dátumok.. legfőbb ideje megörökíteni ezt a történetet, azt hiszem.)
Mire hazaértünk Ausztriából, a családi házban - eléggé el nem ítélhető módon - Hercegnő ismét átvette a hatalmat.
Igen, eléggé el nem ítélhető módon, mert ha valaki annyira retteg, hogy elmenekül, ellopja a gyerekeit az apjuktól és ismeretlen helyre távozik - az két hónap múlva ne irkálgasson neki olyanokat, hogy: "Ha tudtuk volna, hogy hová mész, mi is elmentünk volna Veled", és nem költözik vissza... Vagy el se megy, vagy ha már elment, nem jön vissza, nem szórakozik más emberek érzéseivel, életével...
Fr@ncba...
(Gondoltam én ezt akkor. Bár a józan eszem most is ezt mondja, de már tudom, mert átéltem, hogy mi a különbség e között a történetsor és bármely más, akár hangos jelenetekkel, veszekedésekkel tarkított válásszerűség között.)
Egy hét telt el sok stresszel és kevés találkozással - néha bejött a bankhoz, ellógtam egy-két óra ebédszünetre, ültünk abban a thai étteremben, szerelmesen kapaszkodtunk egymásba, máskor elvittük a kisfiát játszóterezni - de a gondok felhője ott maradt körülöttünk, beborított és már-már elnyelt minket.. a szép napoknak vége szakadni látszott.
A thai étteremnél ő már a szakítás gondolatát fontolgatta. Mert mindennél jobban szereti a gyerekeit... és végre visszakapta őket. Nem kockáztathatja meg, hogy egy nő miatt elveszítse őket.
De még meg tudtam fordítani.
Akkor még igen.
- Milyen gyönyörű város ez a Budapest! - sóhajtotta, mikor szerelemtől szédülve végül beült a kocsiba.
Ezt a mondatát, a hangsúlyt, ahogy mondta, sem fogom soha elfelejteni. Hisz felért egy szerelmi vallomással. Nem is akármilyennel.
...
Szerencsére már nem sok volt hátra Karácsonyig.
Karácsonyig, mellyel kapcsolatosan egyre nőtt bennünk és körülöttünk a statikus feszültség. Hisz annyiféle elvárásnak kell ilyenkor megfelelni..
És ekkor Mérnökömnek zseniális ötlete támadt.
Mire hazaértünk Ausztriából, a családi házban - eléggé el nem ítélhető módon - Hercegnő ismét átvette a hatalmat.
Igen, eléggé el nem ítélhető módon, mert ha valaki annyira retteg, hogy elmenekül, ellopja a gyerekeit az apjuktól és ismeretlen helyre távozik - az két hónap múlva ne irkálgasson neki olyanokat, hogy: "Ha tudtuk volna, hogy hová mész, mi is elmentünk volna Veled", és nem költözik vissza... Vagy el se megy, vagy ha már elment, nem jön vissza, nem szórakozik más emberek érzéseivel, életével...
Fr@ncba...
(Gondoltam én ezt akkor. Bár a józan eszem most is ezt mondja, de már tudom, mert átéltem, hogy mi a különbség e között a történetsor és bármely más, akár hangos jelenetekkel, veszekedésekkel tarkított válásszerűség között.)
Egy hét telt el sok stresszel és kevés találkozással - néha bejött a bankhoz, ellógtam egy-két óra ebédszünetre, ültünk abban a thai étteremben, szerelmesen kapaszkodtunk egymásba, máskor elvittük a kisfiát játszóterezni - de a gondok felhője ott maradt körülöttünk, beborított és már-már elnyelt minket.. a szép napoknak vége szakadni látszott.
A thai étteremnél ő már a szakítás gondolatát fontolgatta. Mert mindennél jobban szereti a gyerekeit... és végre visszakapta őket. Nem kockáztathatja meg, hogy egy nő miatt elveszítse őket.
De még meg tudtam fordítani.
Akkor még igen.
- Milyen gyönyörű város ez a Budapest! - sóhajtotta, mikor szerelemtől szédülve végül beült a kocsiba.
Ezt a mondatát, a hangsúlyt, ahogy mondta, sem fogom soha elfelejteni. Hisz felért egy szerelmi vallomással. Nem is akármilyennel.
...
Szerencsére már nem sok volt hátra Karácsonyig.
Karácsonyig, mellyel kapcsolatosan egyre nőtt bennünk és körülöttünk a statikus feszültség. Hisz annyiféle elvárásnak kell ilyenkor megfelelni..
És ekkor Mérnökömnek zseniális ötlete támadt.
Rettegett, iszonyúan rettegett attól, hogy Hercegnő beviteti őt ismét az ünnepekre, mint ahogyan azt az előző évben is cselekedte. Akkor csak januárban szabadult, betegen, összetörve, szinte félholtan - de erre talán emlékeztek, megemlékeztem róla itt, ezen a helyen.
A karácsonyi hétvégén tehát összepakolta a családot, és elvitte őket Siófokra a sokcsillagos wellness szállodába, mondván, hogy ott mindenki jól érezheti magát, a gyerekek kedvükre pancsolhatnak, Hercegnő kaphat mindenféle kezeléseket, masszázs, arcápolás, pedikűr, manikűr, valkűr..
- Nézd, rájöttem: onnan engem nem vitethetnek el. Én vagyok a fizetővendég, meghívtam az egész családot. Az én pénzemen üdülnek. A személyzet hajbókol. Nem vitethetnek el. Otthonról simán, onnan nem - mondta elszántan, és igen, a taktika működni látszott. Határozottan.
Hercegnő ugyan nem igazán értette, hogy a férje mindenféle munkára hivatkozva miért tűnik el fél-egy napokra, és én is kissé aggódva ücsörögtem a siófoki vasútállomáson másfél órát december 22-én kora délután, mire el tudott végre szabadulni - de jött, és onnantól már semmi sem számított, csak az, hogy végre együtt lehettünk.
A másik, sokcsillagos wellness szállóban vett ki szobát nekünk aznap éjszakára. Beszélgettünk.. rengeteget beszélgettünk, ismét az ő fantáziavilágában bolyongva. Ez a világ nekem egyszerre puha, selymes és erotikus; valahol a legmélyén pedig részint halálos, részint pedig iszonyatosan fájdalmas - mert akkor már tudtam, hogy ott olyan vágyak és álmok lapulnak, amelyek egyszerűen beteljesíthetetlenek - s amelyek talán örökké elválasztanak minket egymástól. Illetve... talán egyszer, egyetlen pillanatra összeköthetnének. Mint mikor a lepke egyesül a fénnyel, amely megigézte.
Ez a fantáziavilág fehér és puha, mint a hó, és vörös, és fájdalmas, mint a vér. De hogy gyönyörű a maga nemében, - az elvitathatatlan.
Aztán szeretkeztünk - közben alattunk egyszerűen szétesett az ágy, a sokcsillagos szálló összetolt ágyai külön életre keltek, elhúzódtak egymástól és mi a földön találtuk magunkat.
Nem baj, jó volt az úgy is. Nekem már mindenhogy, és ő se tiltakozott.
Repültek a percek, persze ismét alvás nélkül, és reggel az ágy szélén bizonytalanul, és a távozás gondolatát is nehezen megemésztve ott ült az én szerelmes-kékszemű Mérnököm (ezt a szerelmes-kékszeműt ő mondta saját magára egyszer, és igen, pontosan tudtam, melyik pillantására gondol.. csak, mert ő nem volt szerelmes belém.. tudjuk).
Aztán elrohant a másik szállodába, közben odavezényelte a kollégáját, hogy fuvarozzon engem, kimentünk a Balaton partra, és megvártuk őt - kihozta a gyermekeit is, s én éreztem, hogy ez óriási dolog.
Kis séta után nekik - technikai okból, a kisfiának átázott a cipője - vissza kellett menniük, és én a kollégára maradtam, pontos utasításokkal és instrukciókkal, hogy mit kell velem csinálni, úgymint: ebédeltetés, társalgás és hazafuvarozás.
Becsületére váljon a srácnak, remekül helyt állt. Míg társalogtunk, nekem felrémlett kicsi szőke kolléganőm-barátnőm (), és elképzeltem, hogy ők ketten alkatilag, jellemre stb. - tulajdonképp nagyon illenének egymáshoz.
..ez volt a lejtőn a következő lépés... mint kiderült, ezzel óriási hibát követtem el: mikor elmeséltem ezt Mérnökömnek, ő azzal a lendülettel "rájött", hogy Brigit nem akarja Palinak adni. Hogy neki kell. Hogy belé is szerelmes. Sőt. Csak belé.
Az a racionális mellékkörülmény, hogy Briginek egyébként férje van, Palinak meg barátnője, tulajdonképp egyikünket se zavarta - ami, belegondolva, alapvetően röhejessé teszi ezt az egészet.
De talán ez az egész történet már régen nem a racionalitás szintjén zajlik.. tekintetek, érzések, álmok világában vagyunk, és ott bármi lehetséges: húsz éve összeakadt pillantásból kései-örök szerelem; s ha ez lehet, akkor bármi, bármely megálmodott kapcsolat valóra válhat esetlegesen a jövőben, nincs már tér, idő, és egyéb képzelet szülte korlátok. Vagy mégsem - ez már talán annyira nem is lényeges. Hisz a fantázia szintjén már meg is valósultak mindezek. Lehet, hogy az a történet, amit életnek nevezünk, tulajdonképpen sohasem a realitás szintjén zajlott, csak mi emberek menekülünk a metafizikai világ dolgai elől és hisszük, hogy így jó - jó, mert egyszerű, és nem látjuk a buktatókat. Menetelünk boldog tudatlanságban, aztán ha véletlenül elesünk és megütjük magunkat, akkor felállunk, leporoljuk, szidjuk a gödröt és csodálkozunk, hogy miért nem láttuk ezt előre - aztán megyünk tovább, mit sem tanulva az esetből, mint a szemellenzős ló..
Máskülönben hogyan lenne, hogy mikor Brigivel találkoztam az Allee-ban, egy mondatnál - egészen másról folyt a szó - de megjelent előttem Pali képe, ahogyan ott ül mellette?
Mondom: Palié. Nem Mérnökömé..
De ne szaladjunk ennyire előre. Egyelőre Karácsonyra készülődik a putri és a luxusszálló. A putriban a gyerekek lázasan igyekeznek az örökös lakásfelújítás mint életforma nyomait eltüntetni, megfőzni, díszíteni és általában mindent megcsinálni, amit kicsi életük eddigi összes évében Anya csinált helyettük - és még szavuk sincs, Anya szerelmes, Anya hülye, Anya helyett mindent meg kell csinálni - mert Karácsony van, és lehet, hogy Mamának ez az utolsó, hiszen már nagyon, nagyon rossz mentális és fizikai állapotban van - ezért el kell őt hozni gyertyagyújtásra, vacsorára, legalább egy kicsit, akkor is, ha Anya már köszönőviszonyban sincs a valósággal.
Megbeszéltük, hogy 24-e a családé.
S így lőn gyertyagyújtás, halászlé meg rántott hús, saját süti helyett bolti; Mama mosolygott, picit megnyugodtam, - eltelt ez a nap is, végre. A hotelben sem történt semmi dráma, amennyire tudomásom volt az eseményekről.
...
Aztán ritkult a kommunkiáció.
...
26-án, a névnapján már minden bajom volt nélküle. Rossz érzéseim estére elviselhetetlenségig fokozódtak. Elővettem a lányomtól kapott Bailey's-t, és nyakaltam belőle rendesen. A gyerekeim morogtak velem, de nem volt mit tenni abban a lelki állapotban.
Este jött az üzenet: mindjárt indul Siófokról.
- Most már minek? Tíz percért? Utána fordulhatsz vissza..
- Néha tíz perc is nagyon sok tud lenni.. - mondta. Nem igazán értettem az egészet, de készülődni kezdtem.
Megérkeztek Alibi Palival, és én beültem az autóba, mondván, hogy átmegyünk Budaörsre, keresünk valami nyitva tartó helyet (Karácsony másnapján, este 10-kor biztos sok ilyen van), iszunk valamit, beszélgetünk kicsit stb.
Meg se lepődtem, hogy egyből felkanyarodtunk az autópályára..
- Most elraboltalak - vigyorgott.
Nem tiltakoztam.
Pali biztosan boldog volt, mikor végre kiraktuk őt a szülei házánál, - mi tovább mentünk és beültünk valami nyitva tartó helyre, egy kocsmaféleség volt, három hervadt f@szi nyomult ott (abból is az egyik a kocsmáros), meg egy nő, és beszélgetni kezdtünk.
Brigire terelődött a szó - bevallotta, hogy ő milyen f@szságot csinált, kikezdett vele, mert én felpiszkáltam a fantáziáját ezzel a Palidologgal.
Ott, akkor, azt hittem, hogy ráborítom az asztalt, de legalábbis leöntöm vodkanaranccsal, de tűrte volna, lángvörös volt a feje, én pedig tomboltam, de annyira, hogy a három f@szi biztonsági távolságba húzódott tőlünk, pedig előtte a Zoli nevű már szállást is ajánlott, meg a kezemet is csókolgatta üzlet reményében.
Végül feloldottam a drámát, magamhoz öleltem (ó, ha tudnád, hogy nyolcvan nőt elviselnék egyetlen ölelésedért - gondoltam magamban, örömmel konstatálva, hogy remeg a megkönnyebbüléstől, hogy nem taszítottam el) és nekiindultunk szállást keresni az éjszakában.
Az ezt követők kissé homályba vesznek, talán a vodkanarancs, vagy a bánat okán, de végül is valahogyan hazakeveredtem - épp, hogy kialudtam magamat, mikor is jött Írónőnk előszilveszteri bulija, ahová, bár még délután is azt taglaltam magamban, hogy van-e értelme egyedül elmenni, mert a család miatt nem tudott erre egyértelmű választ adni - de mégis beállított.
Nagy boldogsággal mentünk hát bulikázni, bár nekem már attól zöldülni kezdett a szemem, hogy elvonultak barátnémmal beszélgetni - de keményen tartotta magát, vagy Írónőnk nem volt annyira szimpatikus, nem tudom - mindenesetre újabb szerelemroham nélkül megúsztuk az estét, táncoltunk egymással nagy szerelmesen; majd elmentünk a házukba, az első két hétben megszokott és azóta egyre súlyosabban hiányolt fürdés-beszélgetés-csokievés-masszázs kombóra, (mely ennek a kapcsolatnak a szilárd vázát jelenthette volna, lévén mindkettőnk számára a nap fénypontja - ha Hercegnő nem rabolja el tőlünk.. stb., nem ismétlem magam. Jó, jó jó de jó nekem, jó nekem..).
Aznap este egyébként tényleg jó volt.
Rácsodálkoztam, hogy mindkettőnk telefonjában a lejátszási listán első helyen volt Barbara Streisand száma.. Vajon miért is?...
Mindenesetre aznap erre táncoltunk összeborulva.
Barbara Streisand - Woman in love
Másnapra összeállt a Terv.
- Figyelj! Együtt fogunk szilveszterezni, meglátod! Eljátsszuk a Miniszter félrelép című filmet. Te leszel Dobó Kata. Hallgass ide. Most elmegyünk Törökbálintra, összepakolsz, és lemegyünk Siófokra. Keresünk neked szállást, esetleg kedves barátod, X úr panziójában, ő úgyis nagyon boldog lesz, ha vendégül láthat téged - utalt arra a december eleji estére, a második együtt töltött éjszakánkra, ami szintén Siófokon, X úr panziójában zajlott, mikor is három mérnök (Ő, Pali és X) társaságában töltöttük az estét, és X, bár látta szemeivel, hogy itt egy románc van kibontakozóban, s saját bevallása szerint boldog, de legalábbis elégedett házas ember, mégis, szemmel láthatóan majdnem rosszul volt a gondolattól, hogy az éjszaka hátra lévő részét nem vele osztom meg.
(Mérnököm végig figyelte az eseményeket.
- De hát esélye nem volt!
- Láttam...)
Szóval, ott megszállsz, legalább pihensz egy kicsit, úgyis rád fér. X majd ellát minden jóval, emiatt nem kell aggódnod. Aztán, ha el tudok szabadulni, úgyis jövök.
- Rendben van - álltam rá a dologra könnyedén.
Az események gördülékenyen haladtak. Annyira, hogy nem volt kedve még a hotelbe történő visszatéréshez sem.
Aznap végigautókáztuk ismét a Balaton-felvidéket - isteni élmény volt, mint mindig. Elmúlhatatlanul szeretem azt a helyet, mindig is szerettem, de mostantól végképp összeforrt Vele az elmémben. Jártunk Kékkúton is; kirándultunk a szentbékkállai kőtengernél, és én hallgattam élete egyik nagy szerelmének történetét, aki nem szerette őt - akiért ő a mai napig odavan, és akinek távozását az életéből Hercegnő számlájára írja azóta is. Vele jártak ott, akkor tavasz volt, és orchideafélék nyíltak, és azóta sem felejtette el, pedig a lány végig a reménytelen szerelméről beszélt, egy repülős kapitányról.
Én sem fogom, pedig tél volt, nem nyíltak virágok - és a fiú, akivel ott jártam, a reménytelen szerelméről beszélt, egy stewardessről.
Beszélt arról is, hogy Hercegnő soha nem hagyta őt megélni ezt a szerelmet, hogy elolvasgatta az üzeneteit, terelte és irányította az életét, hogy többször bevitette a pszichiátriára, hogy hogyan és hányféleképpen avatkozott be az életébe - és hogy már nem is csoda, ha paranoiás, mert annyi szörnyűség történt vele.
Sajnáltam nagyon mindezekért.. sajnáltam, és nem tudtam, hogyan tudnám meg nem történtté tenni.
...
Hercegnő este felé már rengeteget telefonálgatott, ő pedig kelletlenül hol felvette a telefont, hol nem. Ha felvette, egymásnak ellentmondó válaszokat adott, és közben csendben vidult. El kell ismerni, frappánsan, sőt, szórakoztatón csinálta. Erre mondják: a hülyítés magasiskolája.
A kihangosítón hallgattam a beszélgetéseket, mélységes csendben voltam, és meglepődtem, hogy ez a szegény nő miért ennyire zaklatott, miért van így beszűkülve a tudata, és miért viselkedik úgy, mint a gyerek, akinek elvették a játékát.
...azóta pontosan tudom, mit szokott átélni a férje mellett. Pontosan tudom, mitől készült ki ennyire.
Akkor még a boldogabbik oldalán voltam a történetnek, valahol ott, ahol most Brigi jár - és onnan ez az egész teljesen máshogy látszik.
Ó, nagyon máshogy.
De ne szaladjunk előre...
...
Beültünk valahová vacsorázni is, finom volt a kaja, beszélgettünk - későn értünk a panzióhoz. Mérnököm vacillált is, hogy ne inkább a másik szállodát válassza a maga csillagaival - nem szívesen hagyott ott a panzióban engem; talán az - alacsonyabb összegű - számla miatt volt lelkiismeret furdalása, vagy X szándékai felől volt kétsége, nem tudni - de én sokkal szívesebben szálltam meg a panzióban, mint a luxusszállóban, nagyobb biztonságban éreztem magam X védőszárnyai alatt, mint a sok csillag árnyékában, és Mérnököm beadta a derekát, bár valamit morgott nodokról és gráfokról. Én viszont örültem, hogy a lehető legközelebb leszek Hozzá - hiszen ha elhúzom a függönyt, pontosan a szállodát látom az út túloldalán.
X, amint meglátott minket, rögtön intézkedni kezdett, hogy nekem a lehető legjobb kiszolgálást biztosítsa. Riasztotta a családot is hősugárzóért, nehogy megfázzak a fűtetlen szobában.
Fáradt szervezetemnek nagyon jól esett a vendéglátás magas színvonala - lehet az ember oda a sok csillagért, de tény, hogy ezt a személyes kedvességet csak igazi vendéglátóstól kaphatja meg.
X tökéletes vendéglátós, ez tény.
Mérnököm enyhén felszaladt szemöldökkel figyelte az eseményeket, majd elköszönt és távozott az út túloldala irányába.
Én pedig elvonultam a laptopommal és az új fülhallgatómmal a szobámba pihenni.
A karácsonyi hétvégén tehát összepakolta a családot, és elvitte őket Siófokra a sokcsillagos wellness szállodába, mondván, hogy ott mindenki jól érezheti magát, a gyerekek kedvükre pancsolhatnak, Hercegnő kaphat mindenféle kezeléseket, masszázs, arcápolás, pedikűr, manikűr, valkűr..
- Nézd, rájöttem: onnan engem nem vitethetnek el. Én vagyok a fizetővendég, meghívtam az egész családot. Az én pénzemen üdülnek. A személyzet hajbókol. Nem vitethetnek el. Otthonról simán, onnan nem - mondta elszántan, és igen, a taktika működni látszott. Határozottan.
Hercegnő ugyan nem igazán értette, hogy a férje mindenféle munkára hivatkozva miért tűnik el fél-egy napokra, és én is kissé aggódva ücsörögtem a siófoki vasútállomáson másfél órát december 22-én kora délután, mire el tudott végre szabadulni - de jött, és onnantól már semmi sem számított, csak az, hogy végre együtt lehettünk.
A másik, sokcsillagos wellness szállóban vett ki szobát nekünk aznap éjszakára. Beszélgettünk.. rengeteget beszélgettünk, ismét az ő fantáziavilágában bolyongva. Ez a világ nekem egyszerre puha, selymes és erotikus; valahol a legmélyén pedig részint halálos, részint pedig iszonyatosan fájdalmas - mert akkor már tudtam, hogy ott olyan vágyak és álmok lapulnak, amelyek egyszerűen beteljesíthetetlenek - s amelyek talán örökké elválasztanak minket egymástól. Illetve... talán egyszer, egyetlen pillanatra összeköthetnének. Mint mikor a lepke egyesül a fénnyel, amely megigézte.
Ez a fantáziavilág fehér és puha, mint a hó, és vörös, és fájdalmas, mint a vér. De hogy gyönyörű a maga nemében, - az elvitathatatlan.
Aztán szeretkeztünk - közben alattunk egyszerűen szétesett az ágy, a sokcsillagos szálló összetolt ágyai külön életre keltek, elhúzódtak egymástól és mi a földön találtuk magunkat.
Nem baj, jó volt az úgy is. Nekem már mindenhogy, és ő se tiltakozott.
Repültek a percek, persze ismét alvás nélkül, és reggel az ágy szélén bizonytalanul, és a távozás gondolatát is nehezen megemésztve ott ült az én szerelmes-kékszemű Mérnököm (ezt a szerelmes-kékszeműt ő mondta saját magára egyszer, és igen, pontosan tudtam, melyik pillantására gondol.. csak, mert ő nem volt szerelmes belém.. tudjuk).
Aztán elrohant a másik szállodába, közben odavezényelte a kollégáját, hogy fuvarozzon engem, kimentünk a Balaton partra, és megvártuk őt - kihozta a gyermekeit is, s én éreztem, hogy ez óriási dolog.
Kis séta után nekik - technikai okból, a kisfiának átázott a cipője - vissza kellett menniük, és én a kollégára maradtam, pontos utasításokkal és instrukciókkal, hogy mit kell velem csinálni, úgymint: ebédeltetés, társalgás és hazafuvarozás.
Becsületére váljon a srácnak, remekül helyt állt. Míg társalogtunk, nekem felrémlett kicsi szőke kolléganőm-barátnőm (), és elképzeltem, hogy ők ketten alkatilag, jellemre stb. - tulajdonképp nagyon illenének egymáshoz.
..ez volt a lejtőn a következő lépés... mint kiderült, ezzel óriási hibát követtem el: mikor elmeséltem ezt Mérnökömnek, ő azzal a lendülettel "rájött", hogy Brigit nem akarja Palinak adni. Hogy neki kell. Hogy belé is szerelmes. Sőt. Csak belé.
Az a racionális mellékkörülmény, hogy Briginek egyébként férje van, Palinak meg barátnője, tulajdonképp egyikünket se zavarta - ami, belegondolva, alapvetően röhejessé teszi ezt az egészet.
De talán ez az egész történet már régen nem a racionalitás szintjén zajlik.. tekintetek, érzések, álmok világában vagyunk, és ott bármi lehetséges: húsz éve összeakadt pillantásból kései-örök szerelem; s ha ez lehet, akkor bármi, bármely megálmodott kapcsolat valóra válhat esetlegesen a jövőben, nincs már tér, idő, és egyéb képzelet szülte korlátok. Vagy mégsem - ez már talán annyira nem is lényeges. Hisz a fantázia szintjén már meg is valósultak mindezek. Lehet, hogy az a történet, amit életnek nevezünk, tulajdonképpen sohasem a realitás szintjén zajlott, csak mi emberek menekülünk a metafizikai világ dolgai elől és hisszük, hogy így jó - jó, mert egyszerű, és nem látjuk a buktatókat. Menetelünk boldog tudatlanságban, aztán ha véletlenül elesünk és megütjük magunkat, akkor felállunk, leporoljuk, szidjuk a gödröt és csodálkozunk, hogy miért nem láttuk ezt előre - aztán megyünk tovább, mit sem tanulva az esetből, mint a szemellenzős ló..
Máskülönben hogyan lenne, hogy mikor Brigivel találkoztam az Allee-ban, egy mondatnál - egészen másról folyt a szó - de megjelent előttem Pali képe, ahogyan ott ül mellette?
Mondom: Palié. Nem Mérnökömé..
De ne szaladjunk ennyire előre. Egyelőre Karácsonyra készülődik a putri és a luxusszálló. A putriban a gyerekek lázasan igyekeznek az örökös lakásfelújítás mint életforma nyomait eltüntetni, megfőzni, díszíteni és általában mindent megcsinálni, amit kicsi életük eddigi összes évében Anya csinált helyettük - és még szavuk sincs, Anya szerelmes, Anya hülye, Anya helyett mindent meg kell csinálni - mert Karácsony van, és lehet, hogy Mamának ez az utolsó, hiszen már nagyon, nagyon rossz mentális és fizikai állapotban van - ezért el kell őt hozni gyertyagyújtásra, vacsorára, legalább egy kicsit, akkor is, ha Anya már köszönőviszonyban sincs a valósággal.
Megbeszéltük, hogy 24-e a családé.
S így lőn gyertyagyújtás, halászlé meg rántott hús, saját süti helyett bolti; Mama mosolygott, picit megnyugodtam, - eltelt ez a nap is, végre. A hotelben sem történt semmi dráma, amennyire tudomásom volt az eseményekről.
...
Aztán ritkult a kommunkiáció.
...
26-án, a névnapján már minden bajom volt nélküle. Rossz érzéseim estére elviselhetetlenségig fokozódtak. Elővettem a lányomtól kapott Bailey's-t, és nyakaltam belőle rendesen. A gyerekeim morogtak velem, de nem volt mit tenni abban a lelki állapotban.
Este jött az üzenet: mindjárt indul Siófokról.
- Most már minek? Tíz percért? Utána fordulhatsz vissza..
- Néha tíz perc is nagyon sok tud lenni.. - mondta. Nem igazán értettem az egészet, de készülődni kezdtem.
Megérkeztek Alibi Palival, és én beültem az autóba, mondván, hogy átmegyünk Budaörsre, keresünk valami nyitva tartó helyet (Karácsony másnapján, este 10-kor biztos sok ilyen van), iszunk valamit, beszélgetünk kicsit stb.
Meg se lepődtem, hogy egyből felkanyarodtunk az autópályára..
- Most elraboltalak - vigyorgott.
Nem tiltakoztam.
Pali biztosan boldog volt, mikor végre kiraktuk őt a szülei házánál, - mi tovább mentünk és beültünk valami nyitva tartó helyre, egy kocsmaféleség volt, három hervadt f@szi nyomult ott (abból is az egyik a kocsmáros), meg egy nő, és beszélgetni kezdtünk.
Brigire terelődött a szó - bevallotta, hogy ő milyen f@szságot csinált, kikezdett vele, mert én felpiszkáltam a fantáziáját ezzel a Palidologgal.
Ott, akkor, azt hittem, hogy ráborítom az asztalt, de legalábbis leöntöm vodkanaranccsal, de tűrte volna, lángvörös volt a feje, én pedig tomboltam, de annyira, hogy a három f@szi biztonsági távolságba húzódott tőlünk, pedig előtte a Zoli nevű már szállást is ajánlott, meg a kezemet is csókolgatta üzlet reményében.
Végül feloldottam a drámát, magamhoz öleltem (ó, ha tudnád, hogy nyolcvan nőt elviselnék egyetlen ölelésedért - gondoltam magamban, örömmel konstatálva, hogy remeg a megkönnyebbüléstől, hogy nem taszítottam el) és nekiindultunk szállást keresni az éjszakában.
Az ezt követők kissé homályba vesznek, talán a vodkanarancs, vagy a bánat okán, de végül is valahogyan hazakeveredtem - épp, hogy kialudtam magamat, mikor is jött Írónőnk előszilveszteri bulija, ahová, bár még délután is azt taglaltam magamban, hogy van-e értelme egyedül elmenni, mert a család miatt nem tudott erre egyértelmű választ adni - de mégis beállított.
Nagy boldogsággal mentünk hát bulikázni, bár nekem már attól zöldülni kezdett a szemem, hogy elvonultak barátnémmal beszélgetni - de keményen tartotta magát, vagy Írónőnk nem volt annyira szimpatikus, nem tudom - mindenesetre újabb szerelemroham nélkül megúsztuk az estét, táncoltunk egymással nagy szerelmesen; majd elmentünk a házukba, az első két hétben megszokott és azóta egyre súlyosabban hiányolt fürdés-beszélgetés-csokievés-masszázs kombóra, (mely ennek a kapcsolatnak a szilárd vázát jelenthette volna, lévén mindkettőnk számára a nap fénypontja - ha Hercegnő nem rabolja el tőlünk.. stb., nem ismétlem magam. Jó, jó jó de jó nekem, jó nekem..).
Aznap este egyébként tényleg jó volt.
Rácsodálkoztam, hogy mindkettőnk telefonjában a lejátszási listán első helyen volt Barbara Streisand száma.. Vajon miért is?...
Mindenesetre aznap erre táncoltunk összeborulva.
Barbara Streisand - Woman in love
Másnapra összeállt a Terv.
- Figyelj! Együtt fogunk szilveszterezni, meglátod! Eljátsszuk a Miniszter félrelép című filmet. Te leszel Dobó Kata. Hallgass ide. Most elmegyünk Törökbálintra, összepakolsz, és lemegyünk Siófokra. Keresünk neked szállást, esetleg kedves barátod, X úr panziójában, ő úgyis nagyon boldog lesz, ha vendégül láthat téged - utalt arra a december eleji estére, a második együtt töltött éjszakánkra, ami szintén Siófokon, X úr panziójában zajlott, mikor is három mérnök (Ő, Pali és X) társaságában töltöttük az estét, és X, bár látta szemeivel, hogy itt egy románc van kibontakozóban, s saját bevallása szerint boldog, de legalábbis elégedett házas ember, mégis, szemmel láthatóan majdnem rosszul volt a gondolattól, hogy az éjszaka hátra lévő részét nem vele osztom meg.
(Mérnököm végig figyelte az eseményeket.
- De hát esélye nem volt!
- Láttam...)
Szóval, ott megszállsz, legalább pihensz egy kicsit, úgyis rád fér. X majd ellát minden jóval, emiatt nem kell aggódnod. Aztán, ha el tudok szabadulni, úgyis jövök.
- Rendben van - álltam rá a dologra könnyedén.
Az események gördülékenyen haladtak. Annyira, hogy nem volt kedve még a hotelbe történő visszatéréshez sem.
Aznap végigautókáztuk ismét a Balaton-felvidéket - isteni élmény volt, mint mindig. Elmúlhatatlanul szeretem azt a helyet, mindig is szerettem, de mostantól végképp összeforrt Vele az elmémben. Jártunk Kékkúton is; kirándultunk a szentbékkállai kőtengernél, és én hallgattam élete egyik nagy szerelmének történetét, aki nem szerette őt - akiért ő a mai napig odavan, és akinek távozását az életéből Hercegnő számlájára írja azóta is. Vele jártak ott, akkor tavasz volt, és orchideafélék nyíltak, és azóta sem felejtette el, pedig a lány végig a reménytelen szerelméről beszélt, egy repülős kapitányról.
Én sem fogom, pedig tél volt, nem nyíltak virágok - és a fiú, akivel ott jártam, a reménytelen szerelméről beszélt, egy stewardessről.
Beszélt arról is, hogy Hercegnő soha nem hagyta őt megélni ezt a szerelmet, hogy elolvasgatta az üzeneteit, terelte és irányította az életét, hogy többször bevitette a pszichiátriára, hogy hogyan és hányféleképpen avatkozott be az életébe - és hogy már nem is csoda, ha paranoiás, mert annyi szörnyűség történt vele.
Sajnáltam nagyon mindezekért.. sajnáltam, és nem tudtam, hogyan tudnám meg nem történtté tenni.
...
Hercegnő este felé már rengeteget telefonálgatott, ő pedig kelletlenül hol felvette a telefont, hol nem. Ha felvette, egymásnak ellentmondó válaszokat adott, és közben csendben vidult. El kell ismerni, frappánsan, sőt, szórakoztatón csinálta. Erre mondják: a hülyítés magasiskolája.
A kihangosítón hallgattam a beszélgetéseket, mélységes csendben voltam, és meglepődtem, hogy ez a szegény nő miért ennyire zaklatott, miért van így beszűkülve a tudata, és miért viselkedik úgy, mint a gyerek, akinek elvették a játékát.
...azóta pontosan tudom, mit szokott átélni a férje mellett. Pontosan tudom, mitől készült ki ennyire.
Akkor még a boldogabbik oldalán voltam a történetnek, valahol ott, ahol most Brigi jár - és onnan ez az egész teljesen máshogy látszik.
Ó, nagyon máshogy.
De ne szaladjunk előre...
...
Beültünk valahová vacsorázni is, finom volt a kaja, beszélgettünk - későn értünk a panzióhoz. Mérnököm vacillált is, hogy ne inkább a másik szállodát válassza a maga csillagaival - nem szívesen hagyott ott a panzióban engem; talán az - alacsonyabb összegű - számla miatt volt lelkiismeret furdalása, vagy X szándékai felől volt kétsége, nem tudni - de én sokkal szívesebben szálltam meg a panzióban, mint a luxusszállóban, nagyobb biztonságban éreztem magam X védőszárnyai alatt, mint a sok csillag árnyékában, és Mérnököm beadta a derekát, bár valamit morgott nodokról és gráfokról. Én viszont örültem, hogy a lehető legközelebb leszek Hozzá - hiszen ha elhúzom a függönyt, pontosan a szállodát látom az út túloldalán.
X, amint meglátott minket, rögtön intézkedni kezdett, hogy nekem a lehető legjobb kiszolgálást biztosítsa. Riasztotta a családot is hősugárzóért, nehogy megfázzak a fűtetlen szobában.
Fáradt szervezetemnek nagyon jól esett a vendéglátás magas színvonala - lehet az ember oda a sok csillagért, de tény, hogy ezt a személyes kedvességet csak igazi vendéglátóstól kaphatja meg.
X tökéletes vendéglátós, ez tény.
Mérnököm enyhén felszaladt szemöldökkel figyelte az eseményeket, majd elköszönt és távozott az út túloldala irányába.
Én pedig elvonultam a laptopommal és az új fülhallgatómmal a szobámba pihenni.
2018. január 19., péntek
Ji-King 2018
- Nem kellenek ehhez pénzérmék! Én sohasem úgy szoktam!
- Hát akkor hogyan? - csodálkoztam Rá, én, aki ezt Müller Péter könyvén szocializálódva szoktam abszolválni, és nem is túl gyakran, szigorúan csak egy évben egyszer, mindannyiótok örömére - de hát ezt Ti úgyis tudjátok.
De egy informatikus mindezt nem így tolja.
Tulajdonképpen maga volt a Csoda, mikor szóba hozta, hogy ő szokott Ji-Kingezni, egy-két elvetemült ezobarátnőmön kívül mástól, pláne férfitól én ezt még soha nem hallottam.
Ez a beszélgetés még Karácsony előtt az üres házukban, a dolgozóban történt, a számítógépe előtt kucorogva - jóval éjfél után voltunk akkor is, s én - szokás szerint - tulajdonképpen arra vártam, hogy mikor hagyja végre abba a chatet és seftet, meg internetalapú világmegváltást, hogy kicsit velem is foglalkozzon. A téma azonban hirtelen érdeklődővé tett, hiszen Jelet láttam benne, ismét valamiféle analógiát a kettőnk működése között, legalábbis ami az elvi alapokat illeti.
Megmutatta azokat a programokat, melyekkel ezt ő interneten csinálja - s én kíváncsian vártam, hogy mi kerekedik ebből.
Az első kérdés, amit feljegyzett, ennyi volt: "Kapcsolatunkról"...
Kicsit dobogott a szívem, míg a Nagy Könyv ítéletét vártam... de ami kijött, az több volt, mint amire számíthatott bármelyikünk.
Sokkal, sokkal több.
___________________
________ __________
___________________
___________________
________ __________
___________________
Igen, a Tűz jött ki... tűz fent és lent, tűz a szívben, a testben és az elmében. Egy világégésre elegendő ez a tűzmennyiség.
Magamba nézve nem lepődtem meg - hisz ezt érzem, élem már hetek óta, de a jósjelben két tűz ragyog, minden "nem vagyok szerelmes beléd" ismerős szöveg ellenére. (És, ebben az esetben, a korábbi tapasztalataimmal ellentétben - ezt a szöveget nem is tudtam elhinni. Ahhoz túl intenzív, túl csodálatos volt minden egyes pillanat.)
Nyeltünk egyet mindketten, mikor ezt felismertük.
A Tűz jósjele csupa jót ígér.
30. MEGVILÁGOSODÁS (TŰZ) - LI
Képjel: Egy sárga, mágikus tűzmadár
Jelentés: Föleszmélsz, öntudatra ébredsz. Szemeid kinyílnak: látóvá válsz. Amit eddig öntudatlanul tettél, azt most fokozatosan átlátod, megérted - és megismered. A bölcsnek minden gondja megoldódik, mert kivétel nélkül minden gond a megismerés hiányából ered. Minden csak addig nyomaszt, amíg nem értjük. A fényben megszűnik a félelem, értelemet nyer a szenvedés, s a múlt démonai nem kísértenek többé. A Li tüzet, ragyogást jelent. Most megértheted sorsodat, életed értelmét, kapcsolataidat: mint amikor fölkel a nap, s eloszlatja a homályt, minden fénybe kerül s értelmes kontúrt kap. A Li legnagyobb buktatója a hiúság. A fény sohasem önfény! Az Igaz Ember egy „tehén alázatával s odaadásával” él: hűséges a föld adományaihoz, s figyelmét a magas szellemvilág felé fordítja: „Az ember semmit sem vehet, ha nem a mennyből adatott neki.” Aki azt hiszi, a tudás az övé: nem tud semmit. A Li „megkülönböztetést”, „elkülönülést” is jelent. A ősi hagyományok szerint szenvedéseink oka, hogy szellemünk „azonosult” a dolgokkal. Összetévesztette magát velük. Azonosult az egóval, mulandó testével, múltjával, indulataival. A Li fényében ez az azonosulás megszűnik. Felragyog az, aki játszik, s urává lesz a sok szerepnek. Halhatatlan lelkünk halandó szerepeket vállal a világ színpadán - a Li jelében a játékos rádöbben magára, és urává válik a játéknak.
De volt változó vonás is.
Az alsó trigram változott át.. az "apa" trigramra.
Megdöbbentünk ismét.
___________________
________ __________
___________________
___________________
___________________
___________________
26. NAGY ERŐ ÖSSZEGYŰJTÉSE – TA CSU
Képjel: Egy hatalmas Ember kiterjesztett karokkal - a „Nagy” jele - és termékeny, fekete föld, amely a folyó felgyűlt iszapjából keletkezett.
Jelentés: A teremtő energiák lassacskán gyülekeznek - élni azonban az ilyen nagy erőkkel csak akkor lehet, ha az alkalmazáshoz a feltételek megértek. Korai cselekvés kapkodáshoz, az erők elfecsérléséhez vezet. A tettet meg kell érlelni, és a megérett gyümölcs magától lehull. Az út nyitott előtted. Üdvös időszak. Ha megértél: indulhatsz! Erőt gyűjteni azt is jelenti, hogy fölöslegesre nem szabad elpazarolni. Az igazi feladatra kell összpontosítani. Jól teszed, ha kilépsz megszokott környezetedből, tágabb körbe - túl eddigi határaidon. „Az Igaz Ember ősi hagyományok titkát kutatja, s lefordítja saját korának nyelvére. Innen tudja, mi az üdvös cselekvés.”A Hegyben Égi erők rejlenek - ez a két kua alkotja a jósjelet. A nagy akció előtti létfázis ez: összegyűjteni, felhalmozni, koncentrálni, a visszatartott erőt megérlelni, megszelídíteni - és feltör majd, mint a forrás.
Változó vonásnak tehát az 5. vonást kaptuk. Bár együtt nem tértünk ki rá, de azért hozom a változó vonás jelentését is.. különös tekintettel a két hete marcangoló fájdalomra, amit a "zéró tolerancia" jegyében meghirdetett szakítás miatt hordozok.
...no de szóljon helyettem a Ji King...
5. Könnyei patakokban omlanak, szomorúan gyászol - s Üdv! Szerencse!
A 3. vonal az álkatarzis. Ez a valódi katarzis. Itt az ember megtisztul és szívet cserél. Az ego hatalma megtörik - ez fájdalmas. Valódi énünk viszont felébred bennünk: ez boldogító. Látjuk, hogy minden kudarcunknak mélységes és üdvös okai voltak. Magunk voltunk sorsunk beteljesedésének akadályai. Az élmény a felébredéshez hasonló. Nemcsak a nyomasztó álom múlt el, hanem az álmodó is: mások lettünk!
...
...mostanában mindenkinek azt mondom, minden könny és fájdalom között, hogy engem ez a néhány hét teljesen átformált. Már soha nem leszek olyan, mint azelőtt. Képtelen lennék rá. Az, aki voltam, elhamvadt, összetört - nincs. Megszűnt létezni.
Akár visszatalál hozzám, akár nem, - az átélt élmények új emberré tettek. Felnyitották a szememet, olyan dimenziókat nyitottak meg bennem, amelyek létezéséről fogalmam sem volt.
Minden fájdalom ellenére... hálás vagyok érte.
- Hát akkor hogyan? - csodálkoztam Rá, én, aki ezt Müller Péter könyvén szocializálódva szoktam abszolválni, és nem is túl gyakran, szigorúan csak egy évben egyszer, mindannyiótok örömére - de hát ezt Ti úgyis tudjátok.
De egy informatikus mindezt nem így tolja.
Tulajdonképpen maga volt a Csoda, mikor szóba hozta, hogy ő szokott Ji-Kingezni, egy-két elvetemült ezobarátnőmön kívül mástól, pláne férfitól én ezt még soha nem hallottam.
Ez a beszélgetés még Karácsony előtt az üres házukban, a dolgozóban történt, a számítógépe előtt kucorogva - jóval éjfél után voltunk akkor is, s én - szokás szerint - tulajdonképpen arra vártam, hogy mikor hagyja végre abba a chatet és seftet, meg internetalapú világmegváltást, hogy kicsit velem is foglalkozzon. A téma azonban hirtelen érdeklődővé tett, hiszen Jelet láttam benne, ismét valamiféle analógiát a kettőnk működése között, legalábbis ami az elvi alapokat illeti.
Megmutatta azokat a programokat, melyekkel ezt ő interneten csinálja - s én kíváncsian vártam, hogy mi kerekedik ebből.
Az első kérdés, amit feljegyzett, ennyi volt: "Kapcsolatunkról"...
Kicsit dobogott a szívem, míg a Nagy Könyv ítéletét vártam... de ami kijött, az több volt, mint amire számíthatott bármelyikünk.
Sokkal, sokkal több.
___________________
________ __________
___________________
___________________
________ __________
___________________
Igen, a Tűz jött ki... tűz fent és lent, tűz a szívben, a testben és az elmében. Egy világégésre elegendő ez a tűzmennyiség.
Magamba nézve nem lepődtem meg - hisz ezt érzem, élem már hetek óta, de a jósjelben két tűz ragyog, minden "nem vagyok szerelmes beléd" ismerős szöveg ellenére. (És, ebben az esetben, a korábbi tapasztalataimmal ellentétben - ezt a szöveget nem is tudtam elhinni. Ahhoz túl intenzív, túl csodálatos volt minden egyes pillanat.)
Nyeltünk egyet mindketten, mikor ezt felismertük.
A Tűz jósjele csupa jót ígér.
30. MEGVILÁGOSODÁS (TŰZ) - LI
Képjel: Egy sárga, mágikus tűzmadár
Jelentés: Föleszmélsz, öntudatra ébredsz. Szemeid kinyílnak: látóvá válsz. Amit eddig öntudatlanul tettél, azt most fokozatosan átlátod, megérted - és megismered. A bölcsnek minden gondja megoldódik, mert kivétel nélkül minden gond a megismerés hiányából ered. Minden csak addig nyomaszt, amíg nem értjük. A fényben megszűnik a félelem, értelemet nyer a szenvedés, s a múlt démonai nem kísértenek többé. A Li tüzet, ragyogást jelent. Most megértheted sorsodat, életed értelmét, kapcsolataidat: mint amikor fölkel a nap, s eloszlatja a homályt, minden fénybe kerül s értelmes kontúrt kap. A Li legnagyobb buktatója a hiúság. A fény sohasem önfény! Az Igaz Ember egy „tehén alázatával s odaadásával” él: hűséges a föld adományaihoz, s figyelmét a magas szellemvilág felé fordítja: „Az ember semmit sem vehet, ha nem a mennyből adatott neki.” Aki azt hiszi, a tudás az övé: nem tud semmit. A Li „megkülönböztetést”, „elkülönülést” is jelent. A ősi hagyományok szerint szenvedéseink oka, hogy szellemünk „azonosult” a dolgokkal. Összetévesztette magát velük. Azonosult az egóval, mulandó testével, múltjával, indulataival. A Li fényében ez az azonosulás megszűnik. Felragyog az, aki játszik, s urává lesz a sok szerepnek. Halhatatlan lelkünk halandó szerepeket vállal a világ színpadán - a Li jelében a játékos rádöbben magára, és urává válik a játéknak.
De volt változó vonás is.
Az alsó trigram változott át.. az "apa" trigramra.
Megdöbbentünk ismét.
___________________
________ __________
___________________
___________________
___________________
___________________
26. NAGY ERŐ ÖSSZEGYŰJTÉSE – TA CSU
Képjel: Egy hatalmas Ember kiterjesztett karokkal - a „Nagy” jele - és termékeny, fekete föld, amely a folyó felgyűlt iszapjából keletkezett.
Jelentés: A teremtő energiák lassacskán gyülekeznek - élni azonban az ilyen nagy erőkkel csak akkor lehet, ha az alkalmazáshoz a feltételek megértek. Korai cselekvés kapkodáshoz, az erők elfecsérléséhez vezet. A tettet meg kell érlelni, és a megérett gyümölcs magától lehull. Az út nyitott előtted. Üdvös időszak. Ha megértél: indulhatsz! Erőt gyűjteni azt is jelenti, hogy fölöslegesre nem szabad elpazarolni. Az igazi feladatra kell összpontosítani. Jól teszed, ha kilépsz megszokott környezetedből, tágabb körbe - túl eddigi határaidon. „Az Igaz Ember ősi hagyományok titkát kutatja, s lefordítja saját korának nyelvére. Innen tudja, mi az üdvös cselekvés.”A Hegyben Égi erők rejlenek - ez a két kua alkotja a jósjelet. A nagy akció előtti létfázis ez: összegyűjteni, felhalmozni, koncentrálni, a visszatartott erőt megérlelni, megszelídíteni - és feltör majd, mint a forrás.
Változó vonásnak tehát az 5. vonást kaptuk. Bár együtt nem tértünk ki rá, de azért hozom a változó vonás jelentését is.. különös tekintettel a két hete marcangoló fájdalomra, amit a "zéró tolerancia" jegyében meghirdetett szakítás miatt hordozok.
...no de szóljon helyettem a Ji King...
5. Könnyei patakokban omlanak, szomorúan gyászol - s Üdv! Szerencse!
A 3. vonal az álkatarzis. Ez a valódi katarzis. Itt az ember megtisztul és szívet cserél. Az ego hatalma megtörik - ez fájdalmas. Valódi énünk viszont felébred bennünk: ez boldogító. Látjuk, hogy minden kudarcunknak mélységes és üdvös okai voltak. Magunk voltunk sorsunk beteljesedésének akadályai. Az élmény a felébredéshez hasonló. Nemcsak a nyomasztó álom múlt el, hanem az álmodó is: mások lettünk!
...
...mostanában mindenkinek azt mondom, minden könny és fájdalom között, hogy engem ez a néhány hét teljesen átformált. Már soha nem leszek olyan, mint azelőtt. Képtelen lennék rá. Az, aki voltam, elhamvadt, összetört - nincs. Megszűnt létezni.
Akár visszatalál hozzám, akár nem, - az átélt élmények új emberré tettek. Felnyitották a szememet, olyan dimenziókat nyitottak meg bennem, amelyek létezéséről fogalmam sem volt.
Minden fájdalom ellenére... hálás vagyok érte.
Tavasz és tél
Sétálgattam a belvárosi karácsonyi vásárban, sétálgattam, és Rá gondoltam. Mindig Rá gondoltam, reggel, délben, meg este - teljesen elképzelhetetlen volt számomra, hogy létezik még élet úgy, hogy ő nincs a közelemben.
Azokban a napokban Ő Ausztriában volt - s itt, Magyarországon szokatlanul meleg volt. Mintha tavasz lett volna.
A hangulatot még erősítette a vásárban árult sokféle, szépséges kerámia virág, mintha tényleg egy virágos réten sétáltam volna... igyekeztem mindent lefényképezni, megmutatni Neki, a szívemben élő Szerelemmel együtt. Vártam őt, minden egyes pillanatban, vártam lázasan, nyugtalanul, szerelmesen. Néha úgy gondoltam, hogy azért a rendkívüli meleg, a tavasz a tél közepén, mert a lelkemben égő tűz melegíti a világot körülöttem. A napok ólomlábakon vánszorogtak. Iszonyatos lelkierő kellett hozzá, hogy bevánszorogjak a bankba, és úgy tegyek, mint aki dolgozik.
- Hiányoztál. Nagyon vártam, hogy újra lássalak.
Másnap újra nekiindultunk Ausztriának. Két napot bolyongtunk az emlékei - havas hegyek, gyönyörű tájak, kicsiny hegyi települések - között. Megmutatta a falut, ahol éltek, a házat, és mesélt, mesélt, mesélt szakadatlanul. A mesék, mint mindig, megelevenedtek, körülvettek, és én, mire észrevettem, belekerültem, mintha átléptem volna a Valóság határát, ott jártam Vele, láttam, amit látott, éreztem, amit érzett..
Bevallom, nagyon szerettem így feloldódni, eltűnni a meséiben, még akkor is, ha néha fájdalmasak voltak - nem is annyira a mesék, mint inkább a tudat, hogy itt nincs se jelen, se jövő - bizony, itt is csak a Múlt kísért, még akkor is, ha gyönyörűen van csomagolva, díszes selyempapírba - s erről óhatatlanul eszembe jutottak mindig a saját múltam tapasztalatai - egy emberről, aki mellett hét évig vártam, hogy felébredjen a káprázatból, és észrevegyen végre - hiába.
A Múlt mellett még arcok, lányok, helyek, elképzelt szerelmek is kavarogtak körülöttünk, mint a finom, puha hópelyhek - s én lassan-lassan elvesztem mindebben a kavargásban, mint akit betemet a hó, finom, puha, meleg hó, ami lágyan betakar, és többé nem fáj semmi...
Aznap éjjel egy síparadicsom luxus panziójában aludtunk. A szobának kis terasza volt, a hegyekre néző kilátással, és ő kiment kicsit levegőzni. Mezítláb mentem utána. Szeretettel dorgált meg, gyengéden megölelt, és bekísért, hogy nehogy megfázzak.
Később elővettem az újonnan vett magassarkú cipőmet - örültem neki, hogy végre sikerült kifognom egy olyan darabot, ami csinos is, mégsem töri a lábamat - és felpróbáltam.
Akkor abbahagyta a chatet és seftet egy kis időre, feltette ezt a számot, és összeborulva táncoltunk.
Később lementünk sétálni a friss hóba. A szálloda előtt vidám, fiatal srácok vártak taxira a buli után. Mikor megláttak minket, hujjogatni kezdtek, vigyorogtak, fütyültek, míg csak el nem távolodtunk a szikrázó hóesésben.
Újra húsz évesnek éreztem magam - húsz évesnek, szerelmesnek és boldognak.
...
Éjjel arra ébredtem, hogy engem néz. A tekintetében lobogott az a láng... s én félelem és ellenkezés nélkül, boldogan adtam meg magam a kívánságának.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)