Shine, like a diamonds (18+)

Ülök itt a szobában az ausztriai sapkámban, mint egy igazi hülye - emlékszem a mozdulatra, ahogyan rámutatott: ezt próbáld fel - és én megbűvölten engedelmeskedtem, tudva, hogy itt most valami nagyon jó dolog történik. A sapka szinte kiabált a fejem után, és az, hogy ezt a harmóniát ő első látásra kiszúrta, előbb, mint én - ez meglepett abban a pillanatban.
Közben kivillant egy pillanatra a csuklója. Imádom a kezét, a csuklóját. Igazi, erős férfikéz. Megtartó. Ezt tapasztalhattam a Haláp-hegyen is.
...
Kint végre havazik, négy nap késéssel ideért a csoda, és én boldog is lehetnék, ha itt lenne velem, és nem a családi háborút vívná elkeseredett elszántsággal.
Tudom, hogy nem szerelmes belém, tudom (tudom? az elején is azt mondta, hogy nem az, mégis, utólag már úgy mondta: szerelmes voltam.. aztán nem, aztán megint igen, megint nem - ez ilyen, így kell elfogadni, biztonság nincs, pillanatok vannak, felemelő és sárba tipró, de mindenképpen csodálatos pillanatok - mi a szerelem, ha nem ez?...) - de mikor vele vagyok, körülölel mégis a szeretet, és minden fájdalom és hiányérzet ködén át mégis mosolygok magam elé mikor nincs velem.
Mert nincs velem.
...
A Hercegnő elmondott engem mindennek, alighanem megkapta a sztárfotókat is... és én mégis megbocsátom ezt neki. Még annak ellenére is megbocsátom, hogy mint a kígyó mérge, mart meg az a rettenetes érzés, amikor elmesélte - nem azért, mert elhordott engem mindennek, hanem azért, mert akkor nagyon is közel voltak ahhoz, hogy összeboruljanak, és ha nem kezd el engem szidni, akkor talán meg is történik a dolog.
De helyette inkább gyalázni kezdett engem, és Mérnököm felébredt a káprázatból.
Védeni kezdett. Engem, a felesége ellenében.
Szörnyű ez az egész. Belegondolva, igazán szörnyű.
Sokszor elmondtam neki, hogy megértem, ha megbékélnek, végül is három gyerek az három gyerek - de alapvetően, Hercegnő már annyi mindent tett annak érdekében, hogy elherdálja a férje bizalmát és megbecsülését, hogy ha most meg is történne a békülés átmenetileg, az itt már nem lehet tartós. Ez objektivitás, sokszor megkérdeztem, sokszor felsorolta az érveket, és igen. Ritkán lehet elmondani egy kapcsolatról, hogy teljesen és biztosan halálra ítéltetett - de erről igen. Ezen tulajdonképp az sem változtatna, ha összeborulnának - bár az tény, hogy azzal Mérnököm nagyon, nagyon sokat veszíthetne. Anyagilag, érzelmileg - mindenhogy.
...
Mindenek ellenére megbocsátok, mert minek haragudjak erre a szerencsétlen és összezavarodott nőre, akinek olyan férje van, aki úgy tud szeretni, még egy olyan embert is, akit nem is szeret - olyan nagylelkűen és tisztán, ahogyan kevesek. Különbül, mint ahogyan én valaha is tudtam. Pedig azt hittem magamról, hogy én is így szeretek - de sehol sem voltam hozzá képest, ma már tudom.
Emlékszem, mikor az év első felében levert a depresszió, alvászavar, szorongás. Akkor azt mondta: minden este vegyek be C-vitamint.
És nem, nem kérdezett rá az okára. Csak nézett, bánatos, nagy szemekkel, emlékszem.
Szót fogadtam, és lassan-lassan jobb lett. Minden este bevettem a C vitamint, egyidejűleg minden este rágondoltam egy kicsit az én kedves ügyfelemre, aki felírta a tuti receptet, és még nem is haragudott, hogy itt-ott megcsúsztam a dolgaimmal a rengeteg munka, meg a szerelmi bánat miatt állandósult depresszió miatt.
Utólag visszagondolva, ez az egész olyan volt, mint amit a Róka mesél a Kis Hercegnek a szelídítésről. Ennek a része volt a könyvelés, a C-vitamin, a vízvezeték javítási felajánlás, az ötezer svájci frank, az orchidea és az ékszerek is. A kedvességről, szerelemről, figyelmességről, szexről nem is beszélve.
Bevallom, megszelídültem.
...és utolért a szelíd rókák legnagyobb gondja: a félelem.
A félelem az elvesztésétől.
...
Itt ülök egyedül a szobában, kint zuhog a hó, és ő most a családjával van. Fürdeti, vacsoráztatja a gyerekeit, vitatkozik a feleségével - annak a nőnek, ha kell neki a férje, ha igazán kell és nem csak egy kihasználható bolondnak nézi, igenis el kellett volna mennie akkor a könyvesboltba, hagyni, hogy a férje kifossza a kedvéért, visszaadni a Galaxy kulcsát és ájult szerelemmel nézni azt, aki elhalmozza őt minden földi jóval.
Ehelyett ez alatt az idő alatt gyakorlatilag ellopta a gyerekeket.
És nem két napra, hanem két teljes hónapra.
Ebbe tényleg bele kell őrülnie egy olyan embernek, akinek a családja a mindene.
Ennek megfelelően az első hetek valóban őrülettel teltek - aztán jött az Allee parkolója, és a többit már tudjátok.
...
Aztán megtudta, hogy a férje mégiscsak kellhet másnak is. Hogy veszélyben az aranytojást tojó tyúk. És most visszaköltözött.
És ez a férfi még édességet hozott neki Ausztriából, meg bevásárolt mindent. Én pedig mindezeket végigasszisztáltam. Ellenvélemény nélkül (bár az édességnél volt némi rossz érzésem).
Nincsenek illúzióim. Ha Hercegnő egy picit is akarná, visszaszerezhetné a férjét. Egy időre biztosan. Ez lenne a legrosszabb forgatókönyv Mérnököm részére, ebben egészen biztos vagyok. Mire felébredne, se szerelem, se vagyon - tán még egészség, élet se lenne.
Neki az életéért kell küzdenie most, igaza volt, mikor ezt mondta. Nem akartam elhinni, de igaza volt.
...
Tudom én, hogy Hercegnő nem tud vele mit kezdeni - és valóban, nem is mindig egyszerű.
Ezt én pontosan tudom, tapasztaltam, mikor addig faggatott, hogy beszélgessünk az órájáról, fél éjszaka, míg előre-hátra ringatózó katatón mozgásba menekültem a sokcsillagos szállodai szoba ágyában, önmagamat megnyugtatandó.
A legjobban nem az óra vélt elvesztésének körülményei köré felállított történet fusztrált, ó nem.
Ilyen történetekben bőven volt részem Anyukám mellett, már fiatalabb és egészségesebb korában is.
Néha furcsa játékokra képes az elme, és én ezekhez teljesen hozzászoktam. Az enyém is képes furcsa dolgokat produkálni, hiszen évekig harcoltam egy démonnal, és még a mai napig sem tudhatom, hogy biztonságban vagyok-e tőle.
Sokszor úgy érzem, hogy nem.
Hiszen felvettem a ruháját.
...
A gyötrés közepén volt egy pillanat, amikor felnézett a laptopjából. Én duzzogva vertem a billentyűket az ágyban fekve a sajátomon, imitálva a munkát. A szoba falán hatalmas tükör volt, és én a szemem sarkából elkaptam a lopott, szerelmes-kékszemű pillantást, és a mondatot hozzá:
- Mi még haragudni is egyformán szoktunk. Olyankor dolgozunk - de a durca dolgozott bennem, és nem reagáltam csak azért sem. Hibáztam, belátom. Ő olyan ember, akivel nem lehet játszani. A legkisebb mértékben sem.

A legjobban az zavart - már majdnem aludtam az egész napos mászkálás és az esti vallatás okozta kimerültségtől -  mikor elkezdte, furcsa, vontatott, elváltozott hangon, hogy ő a szürke kisegér a kígyó mellett az akváriumban.. és a kígyó most jóllakott, alszik... csak ő várja ébren a sorsát...
Na akkor jutottam el a katatón mozgásig. Mintha hintán ülnék: előre-hátra, előre-hátra.
Egy idő után véletlenül ránéztem, és láttam, hogy ledöbbent rajta - tulajdonképp akkor jöttem rá, hogy ő jobban tudja, hogy mit csinálok, és ez mit is jelent, mint én.

Aztán álomba zuhantunk, mintha mi sem történt volna. Reggel pedig, félálomban, rimánkodtam.
Rimánkodtam a gyönyörért. És ő úgy adagolta, mint a C vitamint.
Félelmetes volt.
Csodálatos volt.
Azt hiszem, függő lettem.
...
Az ékszerész srác fiatalabb nálunk egy bő tízessel, de nagyon jó fej. Első pillanattól szimpatizálunk egymással.
- Mikor megvette azt az esküvői szettet, és azt mondta, hogy prémium a könyvelőjének, már akkor mondtam neki, hogy nem, ez nem prémium - vigyorgott rám, aztán elhalmozott minden eladást segítő figyelmességgel. Rövidesen jó pajtási viszony alakult ki köztünk, eljátszottunk, míg a kedves vevő válogatott - aztán ez többször ismétlődött.
Egyszer azonban tényleg elakadt a lélegzetünk.
Egy belvárosi lakás ára ragyogott, csillogott előttünk, de nem is ez a lényeg - láttunk mi már ilyen árakat.
A lényeg a kidolgozás, a munka, az a szecessziós csoda volt, amihez foghatót talán igazi antik kivitelben lehet találni - de ez új készítésű volt, pirosasan csillogott, rezes arany, rubin, gyönyörű gyémántok - lélegzetelállító holmi volt.
A másik pár hölgy tagja is felpróbálta - de nem, ő is érezte a maga szőkeségével, hogy ez nem neki teremtetett.
Nekem viszont minden egyes kavics valósággal égette a bőrömet. Szeretem a szépet - de ilyet még soha nem éreztem.
A jelenlévők szinte egyszerre bólintottak. Én pedig levegőt is alig kaptam.
Miután közkívánatra megvolt a performance, visszavonultam. Nem lehetett nem kívánni azt a Jelenséget, ami a pulton hevert - nem a pénzben kifejezett értéke, hanem a csodája miatt - de én nagyon tudom a határaimat, eddig volt a terep az érzelmeké, innentől az ész következik.
Próbáltam minél kisebbre összehúzni magamat, hogy még tudat alatt se befolyásoljam a döntést.
De még így sem ment aznap. Hosszú hallgatás következett.
...
Másnap este felé közölte: nem, nem veszi meg. Nagyon jó lenne, csodálatosan állt nekem, de túl sok tőkét kötne le most hirtelen.
Megértettem, tulajdonképp igazat is adtam neki.
De azért, kis hallgatás után, csak meg kellett osszam vele az egy napja bennem motoszkáló gondolatot.
- Tudod, mikor megláttam, mi jutott az eszembe?
...az, hogy milyen jó lenne Téged egyszer, csak egyetlen egyszer ebben az ékszerszettben fogadni. Ebben, és semmi másban.
- Nekem is - nyelt egyet.
Aztán egy ideig nem szóltunk.

Rhianna - Diamonds