Zéró tolerancia - I.

Mozgalmas szombati napra virradtunk aznap.
Minekutána az előző napok egyikén kis felesége kiborogatta a dobozait, - igen, ilyen jelenetek után jött vissza hozzám, feldúltan, s már esélyem sem volt lecsillapítani, mert részint túl gyakran jöttek a negatív ingerek, részint meg már én is ki voltam készülve, fizikailag és lelkileg is - úgy döntött, hogy néhány ajtóra zárat szereltet a családi házban, és az új lakás zárát is lecserélteti.
Akkor már rendszeresen megkaptam tőle, hogy én "kedvesen, szeretettel gáncsolgatom".
Ezt a kifejezést szokta mondani a kedves neje tevékenységére is. Felállt a szőr a hátamon ettől. Számomra ez nem jelentett mást, mint annak a közlését, hogy már én is idegesítem, hogy a neje iránt érzett averzióit kivetítette rám, kettőnk személyét kissé elkezdte összemosni. Pedig én nem vagyok DájáNA, nem irányítgattam, ellenőrizgettem; nem csörögtem rá tízpercenként - a vádakkal ellentétben én soha, senkit nem zaklattam, még az ő kis drágáját sem. De erről majd később.
Az tény, hogy szerettem a közelében lenni, delejes hatással volt rám, teljesen mindegy, hogy éppen szeretgetett vagy bántott, egyszerűen kellett, hogy a közelében legyek.

Azt is elkezdte már mondogatni, hogy én Hercegnővel az ő "betegségéről" beszélgettem, pedig ő nem beteg, kikéri magának, és ezt nekem meg kellett volna mondanom Hercegnőnek.
Tény, hogy Hercegnő megkérdezte, hogy tudom-e, mi baja a férjének, és én kimondtam az ítélettel egyenértékű diagnózist.
Mire Hercegnő hozzátette: "És még sok minden más".
Megismételtem Hercegnőnek is, hogy nem szép dolog elvitetni, és én ilyet sosem tennék vele, én egyszerűen csak elhagynám, ha végképp nem bírnék vele.
Hercegnőnek nem tetszett a válasz, és azt mondta, hogy ilyenkor a lehető legrosszabb lenne sorsára hagyni, annál sokkal jobb bevitetni. Éreztem a hangjában az őszinte aggodalmat, és rájöttem: ez a nő, minden látszat ellenére, mégiscsak szereti a férjét. Elég faramucin, de szereti.
Egyúttal el is szégyelltem magam, éreztem, hogy talán több felelősségérzet szorult belé, mint belém.
És hogy nem, egy ilyen embert, ha igazán szeretjük, nem szabad soha sorsára hagyni, még akkor se, ha elég erősnek látszik, hogy megbirkózzon vele.

Ez elméletben mindkettőnknek könnyebben megy, mint gyakorlatban, ezt már Hercegnő is bebizonyította két hónapos kimenőjével - de ezt tudjuk.

...mindenesetre eléggé durván szememre vetette ezt a beszélgetést az új lakásban, előző este. Azt is mondta, hogy ő teljesen normális meg átlagos, és már látja lelki szemei előtt, hogy én meg Hercegnő a legnagyobb egyetértésben fogjuk őt bekaszliztatni, meg vezényelni neki, mérgeket diktálni belé stb. Köpni-nyelni nem tudtam az igazságtalan vádak hatására. Mert megértettem Hercegnőt, belőle az aggodalom beszél, ha problémák esetén egyből "szaksegítségre" bízná a férjurát, és nem hagyná sorsára - de ha a szaksegítség többet árt, mint használ (s ezt januárban a két szememmel volt módom látni) - akkor bizony nem biztos, hogy az a helyes eljárás. Sőt.
Magam részéről továbbra is biztos voltam benne, hogy soha nem tennék ilyet - épp az előző beszélgetéseink hatására. Hiszen már nagyon is jól tudtam, hogy mennek a dolgok a pszichiátrián.

Épp előtte pár nappal volt témánk, hogy én már életemben legalább kétszer voltam "gazdag" (inkább csak jómódúnak nevezném), és ugyanannyiszor szegény. Emlegettem nagyapám mondását is a forgó nagy kerékről, és megemlítettem, hogy milyen végletes dolog is ez.
Rám nézett szomorú szemekkel, és elkezdte mondani: tudom-e, milyen végletes dolog, mikor az ember nyakára fojtó kötelet dobnak és abban vezetik el, akarata ellenére injekciókkal mérgezik - elmesélte azt az esetet, mikor újra kellett éleszteni, mert valamelyik anyag hatására a szervezete egyszerűen felmondta a szolgálatot, és azóta neki, a tomboló őrültnek kell előre szólnia, hogy azt lehetőleg ne adják neki, illetve ha már ragaszkodnak hozzá, akkor legalább valami ellenszerrel együtt(!), mert ellenkező esetben jó eséllyel ott marad.. Elmesélte azt is, mikor a nővérke véres tűt akart bele szúrni... és még jó pár ilyen szörnyűséget, és nekem vérzett a szívem, hogy ezt a csodálatos, okos, nagyon okos fiút ennyi szörnyűség éri.
- Tudod, az emberi agy működéséről semmit nem tudunk. A világon semmit. Jó, ha a kapacitásának pár százalékát használjuk. És mikor ezeket az injekciókat belenyomják az emberbe, az olyan, mintha az agyadat leöntenék savval. Nem tudsz gondolkodni. Nem tudsz aludni. Nincs merevedésed. Mintha nem is ember lennél, csak zombi. Hetekig. Csak fekszel és nézed a plafont. És ezek a gyógyszerek... elhízást, cukorbetegséget, mellmegnagyobbodást, potenciazavarokat okoznak. Tulajdonképp lassan megölnek. Mindezt csak azért, hogy a társadalom többi tagja ne féljen. Mert a paranoia az a betegség, amit diagnosztizálnak az emberen, és ettől a többiek elkezdenek rettegni.
A fenti mondat tulajdonképpen a legborzasztóbb ítélet, amit ember fölött kimondhatunk.
Hisz mindenki társas lénynek születik, akarjuk, vágyjuk a kapcsolatokat embertársainkkal... nodok és gráfok, a társadalom élő szövete, kapcsolatok, kapcsolódások - nélkülük boldogtalanok, elveszettek vagyunk.
És a kapcsolatoknak egyetlen, legnagyobb akadálya nem más, mint a félelem. Félelem csalódástól, elköteleződéstől, változtatási, alkalmazkodási kényszerektől. A legborzasztóbb félelem pedig, ha tőlünk félnek - mert akkor megélhetjük a teljes kitaszítottságot, mely drasztikusan rontja az életben maradási esélyeinket.
...
Hisz egy normálisnak nevezett ember is növeszt magában ilyen lelki tüskebokrokat, csalódások, homályos sejtelmek, rossz előérzetek növesztik ezeket, és a Kapu Őre ügyeli, hogy az ösztönös válaszreakciók a korábban bekódolt emlékmintáknak megfelelően az optimumot adják a "harcoljak vagy meneküljek" örök kérdésére. És igen, már én is érzem, hogy a rossz tapasztalatok egyre emelik a lélek önvédelmi küszöbszintjét. Pedig én az átlagembernél sokkal, sokkal bátrabb, nyitottabb és kreatívabb vagyok. Tudatosan választottam ezt az utat, még nagyon fiatal koromban, mert láttam, hogy Édesanyám életét mennyire megkeserítette az örökös, mindentől való félelem, és hányszor vitte őt tévútra. "Fortélyos félelem igazgat" írta a költő, s nekem az volt a tapasztalatom, hogy lehet, hogy a félelem mindenféle kisstílű fortélyokra viszi rá az embert, de a bátorság mindig, de mindig sokkal kifizetődőbb. Két pont között mindig az az egyenes út.
Úgy mondják az ilyenre, amilyen én vagyok: vagány. És igen, én az vagyok - nem a mások hülyítésében, hanem az élet kihívásaira adott válaszaimban.
Emiatt egyszer, még Csaba várt fotósorozata, meg a halápi fiatalokkal való barátkozásom kapcsán, - meg is kaptam a leb@szásomat -, hogy én túlságosan naiv vagyok, és rosszul válogatom meg a barátaimat - akkor egy rövid időre hittem is, amit mond, de ma már tudom, hogy ebben nem volt igaza, én igenis, ösztönösen, nagyon jól válogattam össze a barátaimat, nagyon kevés valódi csalódásom volt ezen a téren. Bizonyos vagyok abban, hogy kevesebb, mint annak, aki ezekben a kérdésekben is a fortélyos félelem által vezettetett.
Mondom ezt annak ellenére, hogy meg kellett birkóznom egy újabb rút árulással - ebben a kérdésben a szépségflastromot az a tény adja, hogy bezzeg ő bízik abban az árulóban, annyira, hogy fontosabb számára, mint egy húsz éves barátság.
Ő tudja.
...Kékhemü reakciója viszont szenzációs volt. Egy darabig elnézem neki a sóherságát, azt hiszem. Csak ezért a reakcióért, annyira fején találta a szöget.
Ja és még egy apróság ezzel kapcsolatban: el lehetett riasztani tőlem Mérnök urat az én idegkiborulásom felnagyításával és az ezen való csemegézéssel - ezzel fájó ponton ért találat, elismerem.
De az a másik, az meg neki fájhat jobban, a kis pénzéhes női fejecskéjének. Mert én simán elengedem Kékhemüt, ha nem tetszik valami ebben a kapcsolatban. Akármilyen inspiráló is vele beszélgetni, együtt dolgozni; akármennyire is megtestesíti a lányok álmát bőr kötésben, a kék szemeivel, a vitorlázással a Balatonon és egyebekkel - ő sosem lesz Farkas, akivel a lövészárokban együtt harcoltunk.
Sosem.
A Zélet mindenesetre nem marad adós. Never, nothing.
...
De tartsuk be a kronológiát, térjünk vissza a Diagnózisra és a vele járó dolgokra.
Én úgy tapasztaltam meg, hogy valamiért nála sokkal szenzitívebb a Kapu Őrzője - olyan látens, potenciális veszélyforrásokat is kész tényekként kezel, amelyek legfeljebb csak %-os valószínűséggel jelennek meg valamely elképzelhető alternatív jövőben. Van ennek a viselkedésnek egy paradoxonja: az ilyenekből lesz az önbeteljesítő jóslat, mert az illető addig-addig görcsöl rajtuk, míg - éppen ezzel a magatartással - kiváltja a megfelelő válaszreakciót, és utána persze a tudatalatti megerősítésre talál: lám, én megmondtam, legközelebb még jobban kell figyelnem..
Olyan ez, mint mikor az uszodában egyfolytában a sávokat elválasztó csíkot figyeled, hogy neki ne ússz. Hát persze, hogy folyton neki fogsz menni. Hisz önkéntelenül is arra úszol, amerre nézel.

Valami ilyesmi játszódott hát le Mérnök úrban is azokban a napokban, mikor is személyemet összemosta Hercegnőével, az ő viselkedésmintáit rám vetítve. Annyiban igaza volt, amennyiben nekem is alacsony volt az energiaszintem mind mentálisan, mind fizikálisan, Hercegnőéhez hasonlóan.
...kikészültem rendesen az utolsó napokban, mi tagadás: pihenés, gyógyulás, harmónia, szeretet nélkül.

Felrémlett bennem az is, hogy ezt a kivetítést, az elköteleződéstől való ódzkodást tulajdonképp minden válófélben lévő férfi csinálja, talán érthető módon is, nem szeretnének cseberből vederbe esni - ez esetben talán a dolog intenzitása, külsőségei mások, de az alapgondolat tulajdonképp ugyanaz.

Mindezek ellenére, délelőtt, mikor meglátogatott minket Alibipali, kedvesen nézett azokkal a kék szemeivel, míg Alibipalinak a gyógyszerek fent felsorolt mellékhatásait sorolva, az egyiknél, szeretettel rám nézve, kitért rá,  hogy "szegény Gabi tudja, miről beszélek", és én tulajdonképp hálás voltam a Sorsnak, hogy ezt így éli meg, és az éjszakai jelenet ellenére nem az én személyes hibámként - holott én annyira szeretném, ha Ő boldog lenne. Talán túlságosan is.
Tudom, hogy a kielégült férfi a boldog férfi, nekem ne mondja senki, hogy nem így van.
...
Tehát zárszerelés következett, a lakásban viszonylag hamar végeztek a szakik, és mi hárman átmentünk a családi házba velük, ahol bonyolultabb műveletek és több zár következett.
A nap nagy részében ott voltunk, Hercegnő rokonokhoz vitte a gyerekeket, mit sem sejtve a történésekről, és mi háborítatlanul leülhettünk a nappaliban. Talán az ott töltött szép napok, vagy a műveletek pozitív előrehaladása tette, de még kedves-szerelmes tekinteteket, sőt, kávét is kaptam tőle.
A nap nagyobb része tehát kifejezetten kellemesen telt - ám a műveletek elhúzódtak, és eljött az a pillanat, mikor mindketten éreztük az idegsejtjeinkben, hogy menni kellene.
Igen ám, de még nem lehetett, a szakik még dolgoztak.
Onnantól a hangulat percről-percre komorodott.
Nemsokára megérkezett a család, és újabb performance kezdődött, a "ne gyere ide be cipőben, itt én takarítok" hangulatában, az előszoba közepére kib.. helyezett táskámról nem is beszélve.
Alibipali próbálta menteni a helyzetet, német szavakról, kifejezésekről társalgott Hercegnővel, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, míg szétfúrják a házát, a férje szeretője és a kollégája a nappalijában kripto árfolyamokat nézeget, a férje meg valami szakikkal alkudozik a pincében.
A sógora, aki hazahozta a népet, csak nézett fennakadt szemekkel. A gyerekek pedig, szemben a korábbi kedvességükkel, eléggé ellenségesen néztek rám. Igen, megkapták a megfelelő ívet, erről gondoskodott az édesanyjuk és a rokonság.
Nem volt mit tenni, az ő szemszögükből talán még jogos is volt ez a dolog - de már megint megfeledkeztünk arról az apró és lényegtelen mellékkörülményről, hogy mégiscsak ő ment el két hónapra.

Ez a szituáció, és főleg Alibipali és Hercegnő pókerecú társalgása idézte fel bennem ismét a már-már feledésbe merült Heine verset:

Heinrich Heine
A társaság teázott...

A társaság teázott és beszélt is
a szerelemről sokat ezalatt.
Az urak minden érve az esztézis
s a hölgyeké az érzelmi alap.

A vén tanácsos úgy látta a dolgot
A plátói szerelem az a jó.
A tanácsosné gúnyosan mosolygott
és panaszosan sóhajtott fel: Ó!

A kanonok úr letette a csészét:
A nyers szerelem túlfűtött kazán.
A szenvedélyt megsínyli az egészség.
A pösze lány susogta: Igazán?

A finom grófné elmélázva búgja:
A szerelem gyönyörűséget ád!
És gondosan a báró úrnak újra
betölt egy findzsa illatos teát.

Egy szék üres volt, és ez volt a lényeg:
én kedvesem, te nem voltál velem.
Te mondtad volna csak el a véleményed,
megtudták volna, mi a szerelem!
...
Mindenesetre akkor már nagyon elegem volt, alig vártam, hogy visszamenjünk a lakásba.
Ez meg is történt, Alibipali rövidesen elköszönt, majd kisvártatva Mérnök úr is közölte, hogy akkor most ő visszamegy, mert beszélnie kell Hercegnővel, de rendel vacsorát, mire az megérkezik, ő is itt lesz.
...
Magamra maradtam a lakásban - és ami akkor erőt vett rajtam, az hiba volt. Méghozzá nagy.
Ugyanis annak ellenére, hogy
- közölte korábban, hogy ez a lánya lakása és nekem itt nincs jogom takarítani
- hogy Hercegnő mindig elrámolja az ő holmijait, és nem becsüli semmibe, és ez őt rettenetesen idegesíti
- és meggyanúsított a nyereggyűrű eltüntetésével
rám jött némi minimális rendrakhatnék, legalább annyira, hogy az étkezőasztalon horizontálisan elhelyező (értsd: szétszórt) újságokat, könyveket és egyéb cuccokat vertikálisan (egymásra helyezve) az asztal egy, a fallal érintkező pontjára halmoztam, abból a célból, hogy az asztal mellé le lehessen ülni. A hivatalos indok persze az volt, hogy a vacsora elfogyasztásához - de ennél sokkal mélyebb, intimebb oka volt a dolognak.
Ugyanis alkotni szerettem volna, ahhoz pedig hely kellett.
A fiú közelsége ugyanis engem inspirált - nem másra, mint arra, hogy kipróbáljam, milyen kerámiát készíteni. Vett is korongot, sőt, át is hozta a lakásba - és én a lelkem mélyén nagyon vágytam rá, hogy legyen már időnk végre, hogy beüzemeljük és átvegyük az alapokat. De mindig valami mással kellett foglalkozni - és én az egyik m/n témakörben zajlott beszélgetésünk után (akkor volt szó arról, hogy a nő alakja tulajdonképp fekvő nyolcas, azaz stilizálva a végtelen) azon kaptam magam, hogy egyszerűen muszáj megrajzolnom a végtelen-váza tervét. A váza képe lelki szemeim előtt mély, elegáns szürkéskék, itt-ott apró csillagok ragyognak benne; a középső sáv csontszínű, melyben a fekvő nyolcasok (végtelen-jelek) hússzínűek.
A vázában pedig nagy csokor friss, üde mezei virág. Lehet válogatni, ki milyet szeretne...

...
De aznap este mást szerettem volna felskiccelni, ezzel csillapítva a várakozás ideje alatt növekvő feszültséget.
A következő terv nem volt más, mint a lepkés mécsestartó terve.
A mécsestartó gondolata két-három napja talált meg engem, és kivételesen nem volt köze sem az m/n-hez, sem semmi egyéb, Mérnökömnek köszönhető élményhez. Vagy csak nagyon látensen.
Napok óta azon agyaltam, hogyan lehetne egy olyan mécsestartót készíteni, amely légies és könnyed, mint a pillangók, és ennek ellenére mégis bír egy kis víztartállyal, amelybe illóolajokat lehet csöpögtetni.
Amennyire meg tudom ítélni, a feladat, a formák légiessége, áttörtsége miatt, nem lehet könnyű, hiszen egyszerre kell légiesnek és stabilnak lennie.
Szívesen kipróbálnám, hogy képes vagyok-e valami hasonló megalkotására. Ha igen, lennének még ötleteim a tárgykörben, azt hiszem.

A hangulat fokozásához és az ihlethez bekapcsoltam az Ausztriából hozott elektromos mécsest, és a hangulatvilágításnál elmélyülten hajoltam munkám fölé, - mikor berontott.
Berontott, meglátta, mit műveltem az asztallal, és vége volt alkotásnak, ihletnek, Világbékének, mindennek.
Hogy én ezt hogy képzelem, mennyire rosszul tettem, mondta, mondta, és egy-egy pillanatra valódi szenvedést éreztem ki a hangjából. Akkor már őszintén sajnáltam, hogy bármihez is hozzá mertem nyúlni. De azzal a mondatával, mikor azt mondta:
- Át akarod venni a hatalmat, uralni akarod ezt a lakást! - valamit elpattintott bennem.
Nem, nem akartam uralni, de tény, hogy azt képzeltem, hogy nekem is otthonom lehet benne a szeretett férfi mellett. Ha már hátrahagytam az egész eddigi életemet, családostól, gyerekestől, beteg édesanyástól csak azért, hogy Vele lehessek, akár azon az áron is, hogy a családjával való osztozásban én húzzam a rövidet, különösen, ami az együtt töltött időt illeti - mert a többi nem is érdekel.
Akkor valami elszakadt bennem, és kijött a Kos természet. Én már nem is tudom, miket kiabáltam, de arra emlékszem, hogy emlegettem, hogy ha egyszer, egyetlen egyszer valakinél azt érzem, hogy nem, akkor jobb lesz tovább állni.
Erre ő azt mondta, hogy ő ezt először már a fiammal való vitakor érezte, mikor nem mellé álltam, hanem a fiam mellé.
Én a kimondott szavaimat nem egészen fél perc alatt bántam meg - de akkor már késő volt.
Nagyon udvariasan, de igen határozottan kidobott. Még azt se engedte a lakásban megvárni, hogy András értem jöjjön. Kivitt a Tesco-hoz. És bár elismerte, hogy nagyon szép volt együtt, közölte, hogy ez az év a zéró tolerancia jegyében zajlik, mindenki felé. Azt is mondta, hogy nem fog ő miattam "bukfencet vetni", - és valóban, ha valamit nem akarnék soha, az az, hogy ő bukfencet vessen bárki miatt.
Fogtuk egymás kezét - a szokásos melegséggel zárt a kezünk között az a láthatatlan áramkör, a szeretet áramköre, és én minden kimondott szó ellenére, a fizikai érzet miatt, egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy vége.
Még akkor is, minden határozottság ellenére, azt gondoltam, hogy szeret, és majdcsak túl leszünk ezen a vitán egyszer.
Ebben a hitben ültem át Andrishoz.. de a szívem nagyon szomorú volt.

Rettenetesen szomorú.