A barátság napja

Tegnap a barátság napja volt - ennek örömére szerkesztett egy montázst a Fészbukk a barátaim reakcióiból. Eléggé hiányos, az egész pólós bandát kihagyta, pedig ha a barátaimról beszélek, 80%-ban ennek a társaságnak a tagjai jutnak az eszembe. A fotósok viszont majd' teljes létszámban szerepeltek rajta, és Anyus is, akivel pedig már nagyon régen nem beszélgettem, szégyellem is a pofámat érte.

Mindenesetre, mivel a barátság napja volt, szeretnék megemlékezni minden barátomról... legalábbis a közelebbiekről mindenképpen.

Kezdeném talán Morgóval, aki a maga módján a legerősebb kapcsolatok egyike az életemben. Nem csak az egy szobában eltöltött hosszú évek miatt, ami alatt kialakult, hogy félszavakból, sőt, szavak nélkül értjük egymást - de amiatt is, hogy ha valakire, őrá tényleg mindig számíthatok, ha sz@rban vagyok, s ez nem változik akkor se, ha jó dolgomban hetekre elkerülöm a társaságát. (Mert hálátlan dög vagyok, na. De tudja, és elviseli... ilyen egy igazi jó barát.)
Most is... neki köszönhetem, hogy túléltem ezt az elmúlt keserves időszakot. Ha nem segít, nem tudok megfelelni az élet kihívásainak. Nem lehetek elég hálás ezért.

Csak nézett rám, látta a teljes csődöt, és közölte, ellentmondást nem tűrő hangon:
- Mert vonzod a hülyéket!
- Hát persze hogy vonzom, itt vagy például Te is... :)

Szeretném folytatni a sort a másik két, kitüntetett noddal, a Galambbal és a Farkassal.
Z. megjegyzése után nekem már semmi kedvem nem volt a bankhoz, hogy őszinte legyek, még a brókersrácok által biztosított kellemes, régi időket idéző, szinte otthonias hangulat ellenére se.. és rá is kellett jönnöm, hogy részint rohadtul túlvállaltam magam, részint Anyám állapota kétségbeejtő - részint pedig felőröltek az elmúlt hetek eseményei és az érzés, hogy engem már megint nem szerettek, még az általam felállított ismérvek átmeneti teljesülése ellenére se.

Napokig hezitáltam, hogyan mondjam meg a Farkasnak, hogy én ezt nem szeretném folytatni - végül telefonbeszélgetés lett belőle, ami közel egy órásra sikeredett. Már az elején biztosított róla, hogy nem lesz semmi gondja abból, ha felmondok, tegyem meg nyugodtan, ha jónak látom - de ennek ellenére rám szánta ezt az időt.
Tudjuk, hogy nála a reakcióidő általában tíz másodperctől öt percig tart, a téma bonyolultságának függvényében - tehát igen, terápiázott velem ahogy kell, körbejártuk a kérdést mind magánéleti, mind szakmai vonatkozásaiban.
Megható volt, ahogy minden második mondatában a Galambot emlegette, mint egy igazi szerelmes kisdiák.
- De szép is ez így tíz év után - gondoltam, szívemben melegséggel, de azért nagyon kíváncsi voltam a másik oldal véleményére is.
- Most nem tudjuk ám, hogy éppen utáljuk-e, vagy nem - de én azt gondolom, hogy nem - súgta meg kolléganőm a nem hivatalos főnöknői álláspontot, és akkor már vigyorogtunk a dolgon, de azért egészen a mai napig nem voltam teljesen nyugodt.
Ma végre tudtam beszélgetni a Galambbal egy kicsit, és - bár nem láttam rajta a felhőtlen boldogságot - de megerősített abban, hogy ez a kapcsolat, ha nem is olyan formában, mint korábban, de valóban él és létezik. Nem, Farkas nem az az ember, akit csak úgy ott lehet hagyni, ez teljesen bizonyos.

Galambbal való beszélgetéseim során mostanában egyre inkább érzem, hogy ez egy valódi barátsággá alakul köztünk. Teljesen mindegy, hogy milyen a hivatalos függelmi viszony köztünk. Azt hiszem, egyre jobban megszeretem ezt az önérzetes, ambiciózus, határozott, mégis érzékeny, itt-ott (hozzám hasonlóan) kissé hisztis Nőt.

Mindezek után végre megengedtem magamnak, hogy kicsit örüljek a dolgok jobbra fordulásának. Az álompár újra együtt - boldogság van.
Hiszek az összeillésben, és ha valakik, ők nagyon összeillenek, igen.
A mostani eset is ezt bizonyítja.
Ha valakik még tíz év után is képesek így veszekedni, utána kibékülni - hát az igazi szerelem.
Megvizsgáltam magam, érzek-e féltékenységet, vagy bármi negatív reakciót a dolgok ilyetén alakulása okán - de nem, színtiszta örömöt érzek. Végre nem kell aggódnom a Farkas állapota miatt.
Marják egymást még százhúsz évig, csak időnként békéljenek meg, mert nincs is jobb a békülős szexnél. Áldásom rájuk. Na és könyvelésem, mindenek felett.

Kékhemü is terápiázott velem egy verset, ha nem is annyit, mint Farkas, de igen, megtette. Hatott, hogy finoman emlékeztettem elmúlhatatlan érdemeimre, háromszázmilliószor.

Barátaim közül meg kell említenem - és akkor jöjjön a pólós csapat - a Nagy Machinátort, aki még vacsorára is meghívott minket Mérnök úrral - kár, hogy a meghívás későn érkezett, kíváncsi lettem volna, hogy mi egymásról a benyomásuk. Két Kos... elképzelni se egyszerű.

Mindenesetre aranyos, aggódó hangvételű üzeneteket kaptam tőle az elmúlt napokban, melyek rendkívül jól estek. És volt valahol, az érzékeléseken túlról, egy olyan érzésem, hogy nem csak ő aggódik értem... Hogy van valaki, aki mindent tud, és szorít értem... nagyon.

András fiam nagyon aranyosan vigasztalgat mostanában. A legmeghatóbb mondata az volt, amikor azt mondta, hogy én nem olyan vagyok, mint a nagymamája - én jó ember vagyok. Jó ember vagyok, és ezért sose leszek egyedül, ne féljek.

Azt is mondta, hogy nincsenek kapcsolatok. Se 1/1, se m/n, ezeket csak mi hisszük, az idősebbek az 1/1-ben hittek, az én korosztályom alternatívaként próbálja megvalósítani az m/n-t, de mindkettő tévedés. Nincsenek valódi kapcsolatok, vagy ha igen, csak időlegesen. Nincsen semmi más, csak "én" vagyok, és minden embernek azt kell csinálnia, ami neki a legjobb. Hogy minden más tévút, egyedül az számít, hogy ki vagy és hogyan érzed jól magad. És, hogy az ő korosztályához tartozók többsége már tudja ezt. Tudja, és igyekszik e szerint élni.

Megnevettetett, mikor azt mondta, hogy 47 évesen nagy szó, hogy mennyit fizetett nekem egy krapek csak azért, hogy megdönthessen. Hogy erre inkább legyek büszke, mert sok fiatal escort lány örülne ennek az értéknek.
Nevettem, de azt hozzá kellett tennem: a baj az ezzel az egésszel, hogy én nem csak a lábam közét tettem bele ebbe a dologba, hanem a teljes szívemet-lelkemet is.

Akkor hallgattunk egy darabig, majd azt mondta, hogy próbáljam meg túltenni magam rajta, és higgyem el, hogy én vagyok a különb. Sokkal különb, mint a másik fél - még, ha ezt most nem is látom át, higgyem el, hogy így van.

Azt is mondta, hogy foglaljam el magam, olyan tevékenységekkel, amik jól esnek nekem.

Igen, a fiamból felnőtt ember lett, pontosan, ahogy a karácsonyi évértékelő beszédemben említettem. Okos, értett, felnőtt férfi.

Próbálok neki szót fogadni...
...
Mostanság a pólós banda az éves rendes farsangi bulira készülődik - naná, hogy a két Gabi a szervező, mint mindig - megszavaztuk az időpontot, letárgyaltuk a helyszínt, viszem a laptopot, Nagy Machinátor hozza az erősítőt, most épp a jelmezek kitalálásánál tart a társaság.
A következő ajánlatokat kaptam a "minek öltözzek?" kérdésre:
1./ Minek?
2./ Nudistának.
3./ Japán zászlónak
4./ Rúdtáncosnak
5./ Vegyem fel a császár új ruháját (kelmeszövési ajánlattal)
6./ Legyek Piroska, ajánlkozó rögtön akadt a farkas pozíciójára.

Hát, nem is tudom, melyiket válasszam... :) mindenesetre az idén beöltözök végre, nem csak ígérgetem.

Lesz kaja, pia (ha viszünk), tyuhajja meg beavatási szertartás (ezt Machinátor ki nem hagyná, ha új tagok jönnek), valami külön posztban már a zenéket is elkezdtük küldözgetni. Szóval oltári bulit fogunk inhalálni két hét múlva.
Addigra az eddigieken túl még két ruhaméretnek le kell mennie. És nem, nem kérdezem meg, hogy eljön-e Forradalmár. Úgyse fog. Nem mer. Nem kuszáljuk össze a szálakat. Semmilyen szálat. Minden szál legyen csak egyenes, mintha most került volna ki a kártolóból.
Én mindenesetre táncolni fogok ájulásig, meg pogózni, Metál Ica előadja rockerlány formáját, mint akkor.

Írónőnk és Könyvmoly üzleti vállalkozást fontolgatnak, és nagy a kísértés, hogy beszálljak - de előbb meg kell ismerkedni a részletekkel, ilyen dologban nem lehet érzelmi alapon dönteni. Kicsit más a dolog, mint a könyvelés, itt nem csak bevétel, hanem kiadás is van, az meg mindig rizikós. Komoly üzleti terv nélkül nem állok bele a dologba - és akkor még a források biztosításáról nem is beszéltünk.

A nyáron - a korábbi évek hagyományait folytatva - ismét elmegyek kirándulni a fotósokkal, (L. már le is foglalta a szállást), a pólósokkal Könyvmoly szervezésében, és elmegyek Szarvasra a kézimunka táborba is. Könnyen lehet, hogy a szarvasi kirándulást meg is hosszabbítom egy-két nappal, kedves barátom is emlegette, hogy szívesen látja a társaságot nyáron, és a pólósok közül többen is jelezték, hogy részt vennének valami nyári lazuláson nála. Mivel az általam ismert magyarországi úszó vizek közül az egyik legjobb a Holt-Körös a maga lágy selymességével, amúgy is szívesen töltenék a partjain hosszabb időt is.
Nyuszikával pedig elmegyek Horvátországba is, már befizettem az előleget.
Jó lenne addig új autóhoz jutni, mert szegény Juci már tényleg alig él, Nyuszit nem szívesen szállítmányoznám széteső autóval.
Kár, hogy jelenlegi problémáim és anyagi helyzetem megkérdőjelezik a Vitarához való hozzájutást - pedig a tavalyi fotós kirándulás óta fáj rá a fogam, mikor is eldöntöttem, hogy ha az Audi gyár mérnökének elég jó autó, akkor nekem is az lesz.

És persze kis családomat is el kellene vinni nyaralni, erősen fenik rá a fogukat.

Ismét rájöttem arra is, hogy szeretek a buckáim között megbújni. Tavaly a sok nyomorúság és gürcölés mellett, meg új lakóim érkezése miatt (Gáborunk és Bundás - szeretem őket, de sok változást hoztak az életünkbe ők is, kellett egy kis idő, míg megszoktam az új helyzetet..) meglazult az otthonomhoz fűződő kapcsolatom, de mostanában, mikor végre hazaszabadulok anyám lakásából, megállok a kert aljában, mint egy beteg veréb, és percekig csak szívom magamba a magányt, csöndet, jó levegőt..
Igen, szeretném az idén a kertet sokkal jobban rendbe tenni, mint a tavalyi gürcölésben. Az a Robi gyerek, akit Andris talált, tényleg jó alanynak látszik arra, hogy ebben hathatós segítségemre legyen.

András ma hosszan beszélt a törökbálinti tavasz semmihez nem hasonlítható csodájáról is... arról a pár napról, amikor megzsendül a határ, és ibolyaszőnyeget terít a lábunk alá a természet, bódító illatokkal telik meg a levegő, és minden sokkal könnyebbé válik... aztán pedig egyik virág a másik után kápráztat színeivel és illatával, végül pedig minden elképzelhető csodát felülmúlva nyílni kezdenek a pompás rózsák, illatukkal köszöntve a nyarat...
Igen, még egy- másfél hónap, és újra eljön ez a Csoda.
Még két hét és nekiállok metszeni. De jó lesz. Azzal fogom kezdeni a kinti testmozgást. Aztán jön majd a többi: ásás, ültetés... stb.
Sőt, futni is fogok, minden második napon, amikor nem megyek uszodába. Addigra már egészen könnyed leszek, azt hiszem.

Tervezem ezen túlmenően a kerámia tanfolyam elkezdését is - idegnyugtató, művészeti tevékenységekre és sok mozgásra lesz szükségem az idén, hogy ezt az egészet, és amit az élet még hoz, kiheverjem.
...És igen, ehhez szükség lesz forrásokra. Rendesen kipurcantam én ebbe az egészbe. Ha úgy vesszük, semmit nem adnak ingyen.. minél szebb, csillogóbb, értékesebb valami, annál nagyobb árat kell fizetni érte.
Megfizettem. Még mindig küzdök a bőrömben itt-ott képződő, vegetatív idegrendszeri, elektromos kisülésekkel. Olyan ez az egész, mint mikor a békacombot időről időre áram alá helyezik és véletlenszerűen összerándul.
Egyszer csak elmúlik.. talán. Mostanra már eljutottam odáig, hogy én sem szeretnék mást, mint békével lezárni és továbblépni. Mert van az, ami annyira fáj, és annyira érthetetlen, hogy nem lehet feldolgozni.
De... én végül is csak egy szegény lány vagyok. A fizető vendégnek pedig joga van annyit fogyasztani, amennyi jól esik neki.

Azt tudom, hogy valahol a lelkem egy szegletében, mindig fog maradni egy picike zug, ami ragyog, puhán és fehéren, mint a hó, és pirosan, mint a vér.
És ez a ragyogás teljesen megváltoztatott.
...
Andi végre, úgy tűnik, rászánta magát a tanulásra. Nagyon reménykedtem benne, két éve reménykedtem, hogy eljön ez a pillanat, és igen. Elérkezett. Elege van abból, hogy munkaadói kihasználják, becsapják, hülyének nézik.
Ez persze hozzáadott kiadást fog jelenteni - de majd valahogy fogcsikorgatva kinyögöm. Kezdjük Morgó nővérénél, meg a matek javítónál. A többi majd kialakul.

Bár a fentiek függvényében nincs módom egyik percről a másikra abbahagyni, de egyre gyakrabban gondolkodom azon, hogy van-e még értelme részemről a főkönyvelőségnek, annyira megváltoztam az elmúlt időszakban. Eltökélt szándékom, hogy belátható időn belül átstrukturáljam a jövedelmeimet.

...Arról nem is beszélve, hogy az, akinek a kedvéért ezt a majd' egy élet óta tartó performance-t nyomom - az nemsokára nem lesz már.
Az édesanyámnak jó, ha hónapjai vannak hátra.
Teljesen hatalmába kerítette a demencia, alig egy hónap leforgása alatt. Ha ez ilyen tempóban folytatódik, pár hónap, és vége.
Rettenetes időszak vár ránk, attól tartok.

Karácsony előtt kezdődött a gyors és látványos romlás, akkor veszekedett velünk - ezt egy bő hétig csinálta, kikészített mindannyiunkat, Andrást, Andit, engem - majd elcsöndesedett, és én hetekig mással foglalkoztam - szégyellem magam érte.

Istvánt szerette... ő volt az egyetlen, 47 éves fennállásom alatt, akit megszeretett a hozzám tartozó fickók közül.
Szerette, értitek?
Mekkorát kellett csalódnia benne. Neki is.

Mikor kidobott, mint egy használt rongyot, Édesanyámmal töltöttem három napot egyfolytában, és ledöbbentem, hogy mi lett belőle rövid idő leforgása alatt.
Az én anyukám nincs már többé.
Egy zombi van helyette, aki ma már meg sem ismert. Elővette a - nagy nehezen meglelt - pénztárcájából a fényképemet, és közölte, hogy hasonlít rám.
- Persze, hiszen én vagyok - néztem rá, erre ő olyan furcsán mosolygott.. olyan nagyon furcsán.
Máskor pedig azt mondta:
- Milyen jó, hogy megismertük egymást! Milyen kedves vagy!
- Igen, jó, hogy megismertük egymást. Ezt magadnak köszönheted, Te szültél 47 éve.
...
Így telnek mostanában sokszor fél napjaim is, nézem, hogy matat, keresgél, sírdogál, és a halálról beszél, és én nem tudok mit mondani neki, mert nekem is épp elég bajom van. Olyan is van, hogy együtt sírunk. Máskor pedig egyszerűen csak elmenekülök... ez van.

Félek, hogy még néhány hét és nem menekülhetek. Kezd elfelejteni enni-inni is, pedig ha naponta többször meg kell etetni - az maga lesz a röghöz kötöttség. Na akkor kell majd valami nem tudom mi, hogy bírjam idegrendszerrel.

Azt hiszem, hogy ha eljön a Tavasz, kiköltöztetem Törökbálintra. Én ebben a lakásban ezt nem tudnám végigcsinálni, úgy érzem.

Mindenesetre igyekszem... nagyon igyekszem.