Kisjány (Mézeshetek)

Néhány hete elterveztem, hogy a kerítés mellett egy szakaszon - sövény helyett - bogyós gyümölcsöket fogok nevelni: málna, eper. szeder, ribizli szerepeltek a terveimben. Ebből az első hármat - némi logisztikával, de mindenképpen jutányosan (csakis a Fészbukk) végre beszereztem a múlt héten.
Rotációs kapa bérlés, fekete fólia és némi zacskós trágyaféle beszerzése a tegnapi napon, Róbert segítségével, a szemerkélő eső ellenére is megtörtént.
Aztán eljótt a mai nap, láss csodát: eső sehol, ideális idő ígérkezett a talajmunkálatokra és az ültetésre.
Nem leszek igazságtalan, tárgyszerűen leírom az előzményeket is.
Robi ismeretségünk hajnalán, teljes melós önérzettel közölte, hogy ő kertészkedni soha nem fog, nem tud, nem szeret, nem akar. Nem paraszt.
(Valami hülyeséget írt valahol Müller Péter a mosómedvéről, akit ha elveszel, akkor is mosómedve marad, ugye? ...lehet, hogy nem is akkora hülyeség?)
Nem vettem én ezt vérkomolyan tőle, több okból sem. Egyrészt, hol van itt már a hagyományos művelés, amit szegény Anyámék véghez vittek annakidején? Örülök, ha pár szál virágot eldugdosok, meg a vejkóm lenyírja a gazt - végül is, én is értelmiségi vagyok, nem paraszt.
Értelmiségi, de én kötődöm a földhöz, erről már írtam itt jópárszor. Részben családi eredetű kötődés ez (apámék kulákok, anyai nagyszüleim szegény parasztok voltak); részint természetem is természetközeli életformát diktált nekem mindig is.
Ehhez képest ide költözött ez a nemparaszt a gyerekeivel, tavaly teleszemetelték a telket, még most is van belőle itt-ott, pedig nagyon igyekeztem eltakarítani - és most még ez is.
Reggel békésen, szép szóval próbáltam rávenni, hogy kapaszkodjon a kapagép szarvába - erre hisztizni, marakodni kezdett. Egy kicsit meg is próbálta, aztán vérben forgó szemekkel rongyolt be a házba, hogy neki ebből elege van, ez a föld kemény, nem viszi a kapa se (megnéztem, nem rakta fel az ekét, a kerekén gurigázta a kapagépet, pedig megmondták neki, hogy úgy kell); és különben is a nagy tudású barátja is megmondta, hogy az ilyen keményre taposott földdel nem lehet kezdeni semmit.
Hogy értsétek: egy 20 méter körüli csíkot szerettem volna felmunkáltatni vele, 1 m szélesen.
Nem 450 négyszögölet.
A gyomrom görcsbe rándult, és bár alapvetően konfliktuskerülő vagyok ebben a kapcsolatban - nem félelemből, sokkal inkább szánalomból magam részéről - de most eldurrant az agyam.
- Felmerül bennem a kérdés, hogy minek vagyok én veled egyáltalán. Nem, te még lakótársnak se vagy jó. Ugye, sok mindent adtam én már neked meg a családodnak? és ezt kapom cserébe? Kértem két-három óra segítséget, és helyette inkább cirkuszolsz. hogy görcsbe ránduljon a gyomrom? ...figyelj, az már rég nem érdekel, hogy meg se akarsz dugni. Lesz@rom. Már akkor se állnék kötélnek, ha te akarnád. Majd lesz olyan, biztos vagyok benne, akinek nem fárasztó kötelezettség lesz velem a szex, hanem örömforrás. De az, hogy együtt élünk, kiteszem a lelekem értetek, és ennyire se vagy képes?
Ez után, idegből, legalább nekiállt picit, de hamar feladta, és jött vérben forgó szemekkel. Végignéztem rajta, majd közöltem vele, hogy akkor irány a konyha, várják a női munkák, majd én megcsinálom, de akkor ma ne számítson már tőlem semmire. Ráállt a dologra, talán a lelke mélyén remélte is, hogy ráfaragok - de anyám sváb, apám hajdú, ha én valamit a fejembe veszek, akkor annak úgy kell lennie, és pont.
A föld minőségét illetően igazat kellett adnom neki; hogy eléggé le van járva ott, az tény, "traktortalpbetegség" mondta Apám a jelenségre, mikor a szántásnál egy bizonyos mélységben kemény, összetömörödött földet talál az ember, amivel nem bír se eke, se ásó.
Mit lehet az ilyen fülddel tenni? - kutattam emlékeimben, és csupa "zöld" módszer került elő az évek alatt Agrogabi által begyűjtött ismeretanyagból, úgymint: trágyázás, takarás, mulcsozás, talajélet serkentése.
11-12 métert így is felmunkáltam, nagy kínlódások árán. Szerencsére a vásárolt málna- és szederhajtásoknak elég is volt. Az epernek talán még kellett volna egy folyóméter, de inkább sűrűbben ültettem kicsivel. Már remegett kezem-lábam és a sérv, a gerincem deréki szakaszán, egyáltalán nem derekasan, szúrással és lábzsiborgással jelezte jelenlétét.
- Eszel? - jött ki a házból, mikor látta, hogy már az ültetés munkafázisánál tartok.
Magamban vihogtam: tényleg úgy viselkedik, mint egy nő, az ész megáll.
- Majd ha végeztem - feleltem. Tovább beszélgetett volna, de én rámorogtam.
- Most nincs itt az ideje a smúzolásnak!
Visszahőkölt.
- Már az is baj, hogy szólni mertem, hogy kemény a talaj? - próbálta szépíteni a viselkedését.
Ésss.... akkor, ott... nyakig sáros, hideg vizesen; lüktetve fájó derékkal, a kapa szarvának és az ásó forgatásának emlékeitől sejgó vállakkal, de mosolyogva utána szóltam:
- Semmi baj. Egy kisjánynak elnézzük.

Szerencséje, hogy legalább a fürdőkád lefolyóját megcsinálta, mert a munka után végre bel tudtam zuhanni a fájó tagokat ellazító, nagy kád forró vízbe.

És, hálistennek, még otthon se volt, elment meglátogatni a jó édes anyját meg a lányát.

Balkán Fanatik: Mézeshetek