Tüdő Gyula

...hát ez is eljött. Még sehol a tél, huszonsok fok van nappal, a természet őszi díszeiben pompázik, és én dögrováson vagyok.
Már a nyár múltával voltak gondok, az utolsó rekkenő napokon Anyám úgy viselkedett, mint egy igazi fúria - nyilván az időváltozást érezte, nem tudom, de üldözött éjjel-nappal és ha meglátott, hosszas szidalmazásomban tört ki. Meg is lett az eredménye a dolognak: egy jó kis ideggyulladás a bal vállamban, amire két hétig szedtem fájdalomcsillapítókat (nem elég nekem a sz@r gerincem, még ez is..).
Egyébként teljes mellszélességgel vetettem bele magam a munkába, a megbízás, amelyet az Ügynökség bevállalt, nem kis falatnak bizonyult, s az elmúlt két hónapban - hiába a saját magam által felállított munkaidő-korlátok - az intenzitást tekintve minden képzeletet felülmúlóan teljesítettem, elhanyagolva ezzel természetesen a vállalkozásomat, az otthonomat, és az élet más területeit.
Illetve... még ez sem igaz teljesen, mert a Galamb unszolására elmentem nőgyógyászhoz, aki meg elküldött egy rakás vizsgálatra - ezeket gyűröm, időm, energiám, anyagi lehetőségeim függvényében több-kevesebb lelkesedéssel.
Kiderülnek ilyenkor egész érdekes dolgok is az emberről. Például, hogy a bal mellem azért nagyobb időtlen idők óta kicsivel a jobbnál, mert egy helyes kis ciszta figyel benne. Jóvanazúgy - gondoltam magamban, de milyen érdekes az ember, amíg nem tudtam róla, nem fájt, most meg időnként belenyilall pedig semmi se változott. (Maga 49 éves? És most van először mammográfián? Nagyon bátor - nézett rám a doktornő, én meg vigyorogva bólogattam; magamban arra gondolva, miért ne lennék bátor, a családban egyetlen mellrákos esetről sem tudok, meg különben is, bátraké a múlt, ahogy szegény Csaba mondta mindig).
Tehát igaz a nóta: ha nem tudom, nem fáj - és sajnos az ellenkezője is, ilyen pszichovegetatív lény az ember, hiába.
Persze az is lehet, hogy azzal a szerencsétlen géppel csak össze-vissza nyomorgattak és majd elmúlik.
Mindenesetre a kivizsgálás folyamatát a vérképpel lenne szükséges zárni, amely azonban jelenleg, úgy tűnik, ismét halasztást szenved - ez úttal a rám tört elemi nyavalya miatt.
Az úgy volt, hogy már két hete is volt egy masszív megfázásom: 200 papírzsebkendő, egy rakás forró tea, Rubophen és Neo Citran, no meg Morgó örökös kézmosásai és morgása jelezték, hogy már megint én vagyok az irodában a fertőzés gócpontja (érdekes módon most nem hangolt, hogy menjek már haza, szerintem ő is tudta, hogy egyedül, csak az egyikünk, bizonyosan nem tudja teljesíteni a Feladatot).
Aztán jobban lettem... vasárnap még kisebb kirándulást is tettünk, megnéztük az Üvegtigrist a gyerekekkel, körül sétáltuk a tavat, ahol hőseink elsüllyedtek a tutajjal.
Másnap reggel elemi fej- és ízületi fájdalmakkal ébredtem. De ez nem volt elég, felhívott drága jó Anyósom is, és egész pályás letámadással kezdte:
- Nem tudod, mi baja van Robinak?
- Nem tudom, hogy baja lenne, reggel még nem volt semmi. Miért?
- Mert felhívtam, megkérdeztem tőle, hogy akkor költöznöm kell-e, csomagoljak-e, erre lecsapta a telefont.
Dobtam egy hátast hirtelen.
- Hát akkor nem csodálom, hogy lecsapta a telefont, ha így álltál neki. De miért kellett ezt csinálnod? Pénteken mondtam neked, hogy várunk egy bevételt, hétfőn megkapjuk, és legkésőbb kedden, azaz határidőben, ki lesz fizetve az albérlet.
Erre hosszasan rinyálni kezdett, hogy a főbérlő (aki limfómás... ugye, nem véletlenek az ember életében az ismétlődések?) a kemó miatt táppénzen van, kevés a pénze, és amúgy is, undokoskodik az élettársával (ő Anyósom barátnője, így sikerült erre a "remek lehetőségre" szert tenni).
- Ne haragudj, de én nem tehetek arról, hogy Robi inkább a barátjának adott pénzt. Megbeszéltük, hogy majd ebből lesz befizetve az albérlet, de erről Te is tudtál... - próbáltam szelíden válaszolgatni a sápítozására, de magamban felment egy idő után a pumpám, nem is kicsit, főleg, amikor Robi egyéb anyagi ügyei kerültek szóba. Hirtelen az az érzésem támadt, hogy ha ne adj'Isten, csak egyszer is késnénk a fizetéssel, vagy bármi más gikszer támadna, én lennék a falu rossza egyedül. És különben is, lassan jó, hogy nem ő számoltat el minden jövedelmünkkel. Vegyen már vissza a feléből ennek hirtelen.
A gondolat egyenesen sértő volt azok után, amit ezekért a hülyékért eddig már megtettem.
- ...és ne gondold, hogy a semmiből egyből budapesti lakáshoz lehet jutni. Ahhoz Ti túl mélyre kerültetek - folytattam a gondolatmenetemet arról, hogy az ő másfél szobányi panelluxusuk mekkora terhet jelent szerencsétlen Robira nézve. - Talán, idővel, kerülő úton, hozzá lehet majd jutni egy kisebb lakáshoz. De az első lépés, ami talán kivitelezhető, az egy Budapesttől nem túl távoli, de kevésbé felkapott helyen, egy olcsó kis ház megszerzése lehet - idővel.
- De én nem szeretek vidéken lakni! - hangzott a telefonba, és belőlem kiesett a mondat:
- Akkor mi a f.nak cserélted el annak idején a budapesti lakásodat egy vidéki házra???
- Háát... mert... muszáj volt, mert a fiúk már majdnem megölték egymást - itt a két fiára, meg talán a rosszéletű exére gondolt, az élettársra, akit Robiék apjának halála után ősszeszedett magának.
De engem ez már nem is érdekelt.
Mikor letettem a telefont - végig a lehetőségekhez képest kulturáltan, de belül egyre idegesebben beszélgetve - olyan energiavákumot éreztem, amilyet már régen.
A fej- hát- váll- és minden fájás hegyekké nőtt fölöttem, és nekem háromnegyed órámba telt, hogy összeszedjem magam annyira, hogy el tudjak indulni dolgozni.
A pénz rendben megérkezett; s másnap reggel odaadtam Robinak, menjen, és fizesse ki a legcsodálatosabb albérletet, hogy béke legyen végre.
De nem lett.
Anyósom magára lelve nekiállt reggel fél kilenckor fél percenként csöngetgetni a telefonomat - én pedig, küzdve a fájdalmakkal, amik 24 óra alatt nem csillapodtak, sőt, torokfájás társult hozzájuk - nem voltam hajlandó beszélni vele.
A hátam közepére nem kívántam még egy olyan energiarabló beszélgetést, mint előző nap. Inkább Robinak irkáltam, hogy "ha most azonnal nem beszélsz anyáddal, nagyon össze fogunk veszni" "nem elég a pénzem? Nem adom az időm, energiám, idegrendszerem" meg ehhez hasonló kedvességeket.
Robi ezek után felhívta, leordította a fejét és rácsapta a telefont.
Utólag, kissé lehiggadva jutottam csak el odáig, hogy ezt intézhette volna elegánsabban is, felhívhatta volna előző este a kedves Mamát, hogy nyugodjon meg, nem kell költözni, stb...
De, azt hiszem, Robi nem is akarta, hogy megnyugodjon - így jelezte felé, hogy haragszik az egész cirkusz miatt.
Egyébként a röhej az egészben, hogy pontosan határidőben fizettünk. Igaz, előbb szoktunk, de most sem késtünk, csak betartottuk a határidőt.
Bele se merek gondolni, mi lenne, ha ne adj'Isten, csak két napot csűsznánk.
Pedig bent van három havi kaució. És ráadásul nem is teljesen idegen a főbérlő.
...
A múltkorokban Gáborka megkérdezte tőlem, mi lenne, ha én meg az apja nem ismerjük meg egymást.
- Hogy mi lenne? ...nos. Onnantól, hogy felmondták a Mádi utcai albérletet, Apád a kórház munkásszállóján lakna, se kocsi, se jogsi, a fizuja is annyi lenne mint ott volt (most két-két és félszer annyit keres); nagyanyátok jobb esetben öregek otthonában, rosszabb esetben a híd alatt tanyázna; ti meg maradtatok volna Anyáékkal.
(És én boldog ember lennék - gondoltam hozzá, de ezt nem mondtam ki, - azokra a csillogó gyerekszemekre vigyázni kell).
...
Az ősz amúgy hozott egy lelkiismereti válságot is számomra - mert Nekem Nyócék eddigi hülyeségeiket újabbal tetézték, de erre már tényleg nincs mit mondani.
Ugyanis augusztus végén jött a hír, hogy elköltöznek a sülysápi bérleményből. A költözés az éj leple alatt történt, nagy titokban, kapkodva - hogy mennyi hátralékuk lehetett, nem tudom.
Viszont ahová költöztek, édes Istenem...

Nekem Nyóc édesanyja (tudjátok, ő is 16 évesen szült,náluk ez össznépi női sport -  most, hogy annyi idős, mint én, leginkább az erei időszakos felvagdosásával szereti múlatni az időt nagy magányában, ahelyett, hogy dolgozna) - szóval Nekem Nyóc édesanyjához költöztek Tápiórettenetesre, ami kétszer olyan messze van Budapesttől, mint Sülysáp volt.

De ez még hagyján. A hely...
A falu legszélén is túl, a határoló patak túloldalán, szántóföldekkel körülvéve, áll egy kalyiba. Kis jóindulattal lehet 40-45 négyzetméter, és hogy lelakott, - hát, az enyhe kifejezés.

- Putri - rémlett fel bennem Dzseni királynő törökbálinti kéjlakunkra alkalmazott kedves szava, s egyszeriben az én kis 95 négyzetméteres, egyébként tényleg alapvetően tákolmánynak tűnő házikóm pompázatos kastélynak tűnt - ehhez képest.

Ebben a putriban jelenleg 10 személy lakik: a nagymama, a szülők, a nagy fiú a barátnőjével; Sanci és a négy kisebb testvér.

- Szerencsétlen Sancikám! - zokogtam otthon Robertónak, tényleg nagyon sajnálva a kisfiút, aki mit se tehet az anyja hülyeségeiről, mégis, ötvenhétezredszer is megszenvedi. - De mondd meg, ha ez volt a szándék, miért nem építettek hozzá legalább még egy szobát? Ha minden hónapban csak három sor téglát falaznak fel, már kész lennének. Jön a tél, mi lesz a gyerekekkel? Hová rakják óket? Pintyő hogy fogja tudni egyáltalán kipihenni magát a következő napi munkára?
Egyáltalán: hogyan gondolták ezt, hogy lehetnek ilyen felelőtlenek????

Nem jött válasz.

Sanci kinyilvánította akaratát, hogy ő az anyjáékkal marad - gondolom sajnálja őket, ő mindig is a legjobb szívű gyerek volt hármójuk közül, s ezt jól ki is használják, dolgoztatják látástól Mikulásig - s mi nem tudtunk ez ellen mit tenni, hisz ahhoz, hogy normálisan el tudjam szállásolni, nekem is hiányzik legalább még egy fél szoba. Mert ugyan a 95 négyzetméterben mi csak hatan lakunk, mégis úgy érzem, hogy csúcsra van járatva a ház kihasználtság szempontjából. Itt jelenleg még egy embert elszállásolni csak a többiek életminőségének jelentős romlásával lehetne - annak pedig nincs értelme, csak a feszkók nőnének miatta.
Így nagy nehezen, de elengedtem a Sanci kérdést, tudomásul vettem, hogy nem lehet mindenkin segíteni (de miért nem?), és éltük tovább Apjukkal egyébként sem felhőtlenül boldog életünket.

Még őszi esemény volt, hogy a Királynő egyik este elfelejtett hazamenni a nagyanyjához az albérletbe, s aznap széles sávú kereséssel akadtunk rá Leslie exénél, a lánya társaságában. Míg haza szállítmányoztuk, a kisasszonyból kitört a hiszti, hogy őt senki nem szereti, nem foglalkozik vele az apja, a nagyanyja sokszor undok (tapasztaltam...), az anyjáéknál nincs helye... a legjobb lenne sehol se lenni. Megsajnáltam őt, próbáltam vígasztalni, hogy nemsokára 16 lesz, és ki fog nyílni előtte a világ, mehet jogsizni, meg kicsit többet bulizni is, már csak kis idő van hátra - s akkor olyat mondott, hogy dobtam egy hátast.
- Bezzeg Anyu már 12 éves korában mehetett bulizni. 16 évesen gyereket szült. Én meg... sehol semmi..
- Büszke is vagyok rád, kislányom - bólogatott az apja.
- De én nem! Úgy akarok élni mint anya! Elegem van belőle, hogy itt őt szidjátok, ott Téged szidnak... nem akarom már hallgatni. És ha nekem is az lenne a jó ahogy ő él?
- 16 évesen pelenkázni szeretnél? - hökkentem meg, mert sok mindent feltételeztem Robertó kissé egyszerű felfogású, vadóc, de világszép és külsőségeire nagyon igényes lányáról, csak azt nem, hogy műkörmeit pelenkára szeretné cserélni valahol Bivalybasznádon egy putriban, egy kéttüdejű kivénhedt diszkópatkány elnyomatása alatt.
De mit lehet tudni.
- Mert ha ez a vágyad, akkor a legjobb, ha máris csomagolsz és költözöl Anyádhoz vissza, gyakorolni. Akkor nem kell, hogy Apád sz@rrá hajtsa magát azért, hogy Neked meglegyen minden kényelmed, erején felül. Azt az életformát legjobban Anyu mellett, a putriban tudod elsajátítani.
Kemény voltam, mint a kád széle, magam is meglepődtem ezen, (jaj, mit ugatok bele, nem vagyok én itt senki, csak egy mostoha) - aztán békülékenyebben folytattam:
- Jaj, te lány, használd már az eszedet. Hidd el, Apu a lehetőségeidhez mérten a legszebb életet szeretné Neked. És én is. És nem biztos, hogy ahhoz az az út vezet, hogy 12 évesen már mindent lehet. Tudod, aki 12 évesen bulikázik, az 16 évesen pelenkázik (rájöttem, ez a lány megfelelője annak, hogy aki 12 évesen a pálinkát keveri a borral, az 16 évesen a sódert fogja a cementtel). Nem ilyen életet akarsz Te se magadnak. Igen, egyszer majd anya is leszel, és klassz lesz - de addig, még rengeteget kell barátkoznod, utaznod, tanulnod, tapasztalnod, dolgoznod, szórakozod. Akkor leszel boldog ember, hidd el.
Nagy nehezen lenyugodtunk az éjszakában, hazavittük a nagyanyjához, aztán mi is elvándliztunk végra haza aludni - másnap munkanap volt.
Így telik hát az élet a szűkösségtudatba szorult Roberto családdal, s ezekre a szösszenetekre jött rá a drága mama pánikhisztije - amire a legkevésbé sem voltam fogadóképes.
Annyira, hogy szerdán is rettenetes fej- és ízületi fájdalmakra, mellkasi fájdalomra, hányingerre ébredtem.
Akkor már komolyan eltűnődtem azon, hogy beteget kellene jelenteni - de végül erőt vettem magamon és bemásztam az irodába. A sok melónak és a gyógyszereknek hála, a nap gyorsan eltelt - ám este hét órakor arra riadtam az íróasztal mellett ülve, hogy a meleg irodában fázok, mint a vadászkutya, és iszonyatos gyengeség jött rám.
Szabályosan megijedtem.
"Orvoshoz!" gyulladt ki a jelzőlámpa a fejemben, és tudtam, hogy itt, most, nincs más választás.

- Tüdőgyulladás - állapította meg másnap a doktornő, de nem ért meglepetésképp, ha valami kérdésem lett volna, az legfeljebb annyi, hogy tüdő vagy mellhártya, nos, erre választ is kaptam anélkül, hogy feltettem volna.

Most pedig - csakúgy, mint tegnap este - alvás helyett a köhögéssel és mellkasfájdalommal ücsörgök az ágyamon (Roberto vígan horkol mellettem) és a hetvenkettedik lehető legszelídebb scenáriót dolgozom ki arra vonatkozóan, hogyan tehetném egyszerre boldoggá a Roberto családot, és szabaddá saját magam.

Félek, hogy ez még minimum két éves küzdés lesz.

https://pszichoforyou.hu/a-nyomor-pszichologiaja/?fbclid=IwAR2LSPNpQ1W4mirqc3xK5cMhrQ4OUqdxN1oYimrOeb3RLm1EEr22oTwUuQU