Sensual

 Jelen bejegyzésem érzékeny lesz, mint a téma, melynek feldolgozásával nem hagy békén szegény Segítőm; a múltkor kártyát vetettünk nekem és Robinak; mely kártya mindent is elmondott a kettőnk kis mineknevezzelekjéről; s az én szépséges jövőm egyébként és Robertótól teljesen függetlenül (sőt ellenében) a kirakósban mint virágba boruló rózsabokor szerepelt.

Ezen szegény barátném fellelkesedett, és ma is három órán keresztül arról győzködött, hogy ne zárjam el magamat az esetleges boldogságos új kapcsolatosság lehetőségeitől - mikor ilyeneket mond nekem valaki, erős hideg fuvallatokat érzek a szakrális csakra tájékán; felrémlenek holmi homokdűnék is a lemenő nap narancs fényében ("Góbi-sivatag" - villant belém a szó, amit Robertonak ecseteltem a múltkori nőgyógyászati látogatásom kapcsán; mikor is a doki valami folyást vélt felfedezni, de tuti csak álmodta, vagy méginkább jutalékot kap a gyógyszerfelírásért, nem folyik ott a világon semmi. Még a dűnék homokja se.)

Góbi sivatag. Igen. És akkor jön itt nekem szegény barátném ilyenekkel, hogy "ha el tudnád engedni az ellenérzéseidet" "ha nyitott maradnál a lehetőségére".

Elmondtam neki, amit a Galambnak is, hasonló, bár kevesebb pátosszal előadott monológjára, mely szerint voltam én húsz éves is. Fiatal. Egész szépnek mondható. Meg okosnak. Olyan eleje fajta leányzó. 

...és már akkor se sikerült.

Akkor most, vén p.csa létemre, minek erőlködjek?

Jó dolog a nyitottság, igen. De fájdalmakkal, azok lehetőségével jár.

Én végignéztem Anyám utolsó 30 évét.

Ahhoz képest, hogy honnan indult, mennyi szenvedést, nélkülözést kellett átélnie, nagyon messzire jutott. Szolid jómódban élt az én szegény anyám élete utolsó évtizedeiben. Szolid, maga teremtette jólétben.

És egyetlen percig nem tudta ezt értékelni, annyira lefoglalta az afelett érzett fájdalom, hogy neki nem sikerült egy normális társat kifognia.

Én akkor már egyszer megfogadtam, és a Roberto mellett átéltek csak megerősítettek ebben az elhatározásban: én nem fogok emiatt nyavalyogni. Nem vagyok hajlandó többet férfi miatt szenvedni. Egyik sem érdemel még egy elmorzsolt könnycseppet se, nemhogy azzal mérgezzem a lelkemet-testemet reggel, délben meg este, hogy melyiknek, miért nem kellettem.

Tulajdonképp ennek a megerősített fogadalmamnak köszönhetem, hogy még élek. Hogy sikerült megtanulnom, hogy az életnek ez csak egy szelete; ötvenen túl kifejezetten KIS szelete; és hogy ezen kívül rengeteg örömforrás van még a világban, meg feladatok, célok, amik miatt igenis, érdemes élni.

És akkor jön nekem ezekkel a rózsás, bokros.. felbokrosodásokkal. MNB jelentés kellős közepén.

Mint tudjuk, a rózsa tövises növény, a szerelem meg szenvedős - és van, amiből az ember lányának így ötven felé, hazafelé már pont elege van.

Tantric Music Arabic Tantra Sensual Meditation Relaxing Spa ,Sleep Background

Áfa és egyéb ügyek

 Nos, a tegnapi napon megengedtem magamnak, hogy elmenjek Segítőmhöz - Segítőmhöz, aki szintén segítségre szorulna élete bizonyos aspektusait illetően; de mivel minden tanács annyit ér, amennyit megfogadnak belőle, ő pedig nem az a megfogadós fajta, így tulajdonképpen meghallgatom, elmondom sokadszor a meglátásaimat, de Robihoz hasonlóan, itt is lemondtam már arról, hogy fejlődést vagy legalább szemléletváltást lássak.

A helyzet az, hogy fejlődni TÉNYLEG nagyon nehéz; ez az oka annak, hogy sok ember elakadásokkal éli le az életét; s ha őszinte akarok lenni, nekem is vannak a család, párkapcsolat, szerelem, önszeretet terén ilyenek. 

Minden fejlődésem, amit elértem ezen a téren, mindössze annyi, hogy nem vagyok hajlandó szenvedni egy férfi h.lyesége miatt. Elhiszem, hogy a szenvedésnél jobbat érdemlek.

Így aztán elfejlődtem a nullpontig, ami tulajdonképp jó; bár nem erre vágyik a lány holdas nyári éjszakán - de legalább pofára esni sem lehet innen. A padló mindig stabilan megtartja az ember s.ggét, bizony ám.

Segítőm az anyagiakkal kapcsolatosan küzd; és ráadásul nem tudja elengedni ezeket; - én ezen a téren is eljutottam a nullpontig; igaz, ez már eléggé régen történt; azóta csak tudatosan alkalmazom ezt a nullponti energiát az események mögött, azt hiszem. 

Nagyjából akkor történt ez, amikor már nem kellett vigyáznom az adósságomra, emlékeztek.

Azóta mi mindent kifizettem már...

Ezzel együtt, az elmúlt időkben kikeltek apró anyagi kellemetlenség-csírák; leginkább a fiam hülyeségei miatt; ezek növekedni is látszanak, sőt, másfél héttel ezelőtt az egyik szárba is szökkent, termés-kezdeményeket felmutatva, ami nem esett jól a legkisebb mértékben sem.

Ugyanis, míg kisfiam két hét taxis munka után úgy gondolta, hogy neki most már minden oka megvan arra, hogy elmenjen a barátnőjével Albániába egy jót nyaralni; amúgy is szülcsinapcsija közelg, akkor meg miért ne?... Lett volna vagy egy-másfél milliónyi ellenvéleményem, hogy miért ne, és én csak egy vagyok azok közül, akik ilyesmit megfogalmazhatnak; de hiába való is lett volna; ő elhúzott Albániába; én aggódtam, hogy baj nélkül leérjenek kocsival a kőomlásos szerpentineken; majd képeket kaptam, mekkora flash ez a kirándulás; s majdnem örültem is: milyen jó, gyerekem világot lát, ha már én sz.rni se tudok a hiteltörlesztéstől a lakhandijára, meg a parkolási végrehajtásoktól, amiket belecsinált a cégembe - de mire a hapiness elkaphatott volna, jött a hetven éves, láb nélküli bátyámtól egy dörgedelem; felhívtam, és az derült ki, hogy levelet kapott, lájf: rajta akarják beszedni a lakás felhalmozott távfűtés hátralékát; mivel Bandifej 2020 óta nem fizette be.

Nem is értettem, hogy miért őt találták meg, mikor én vagyok a lakás szépreményű új tulajdonosa (nem, nem annyira szépek a lakhandival kapcsolatos reményeim, de Banduci azokat is alulmúlja rendre).

Mindenesetre sűrű elnézéseket kérve ígértem meg, hogy nyolc napon belül. Mielőtt szerencsétlen rokkanton végrehajtják.

A következő nyolc nap azzal telt, hogy szembesültem különböző korlátokkal, amelyeket a helyzet elém állított; s ismét, immár sokadjára, le kellett szűrnöm a konzekvenciát: nem szeretek szűkösségből teremteni; az sosem adja azt az eredményt, amit adnia kellene.

El kellett halasztanom nem csak a havi fejlesztési elképzeléseimet, de sajnos még a hiteltörlesztést is. Ami csak azért nem volt nagyobb gáz, mert előbbre járok a tervteljesítéssel, mint a szerződésbe foglaltak. Ezzel együtt is kifizettem a késedelmi kamatot is, mikor végre tudtam teljesíteni - nehogy a Farkas megszólja a ház elejét, meg különben is, van az a barátság, aminek alapja a pontos elszámolás.

Mondanom sem kell, Banducival rengeteget veszekedtem, közöltem vele hogy takarodjon a lakhandiból; majd kikönyörögte, hogy hadd maradjon, 26-áig kifizeti nekem amit befizettem. Kíváncsi leszek; bár ez már az a kategória, hogy fizet, vagy repül; mert kevés dolog volt a megállapodásunk kőbe vésett része, de a rezsi fizetés mindenképpen.

A nagy kifizetés után tehát guggon ültem itthon; a negyven fokban még az uszodát is csak egyszer mertem megreszkírozni (nesze neked Albánia), venni se vettem csak a legszükségesebb dolgokat; és általában úgy éreztem magam, mint Józsi bácsi, aki anyagilag falhoz b.szott lófasz a vicces történet szerint.

Sokadszor is végighallgattam Morgót, aki szerint mindenkit zavarjak el a p.csába és inkább adjam neki a pénzemet, ő legalább még segít is. Mondanivalója igazságtartalmát ilyenkor kétségbe nem tudom vonni, ezért inkább meghallgattam - boldogabb nem lettem tőle, de ez már csak egy ilyen bicikli.

Aztán egyszer csak meghallgatást nyertek imáim, és elkezdett áramlani a pénz. Régi adósságok térültek meg; melyek sajnos átfolytak rajtam, - de legalább volt, ami átfolyjon.

Ezek mellett az energiák mellett a rengeteg munka, illetve azok befejezetlen/körmömre égett volta is fusztrált; elkészítettünk 35 db ÁFA bevallást, de jövő hétre még maradt 6 db; mint ahogy a beadott 40 beszámoló mellett még mindig van beadatlan 17 db, melyekért lassan megb... szexelnek. Az meg drága muri lenne. Még akkor is, ha ebből 13 a nem fizetőim bokra, akik most átgondolták az életüket - kettő meg saját.

Ahh.

A jövő héten ezeket kell kaparva összehoznom, illetve a két pénzügyi vállalkozás negyedéves MNB jelentését.

Aztán pedig új hónap... hurrá.

...

Nos, az önsajnálat energiáiból egyébként egy meditáció vezetett ki; mely során megint előjött az a bizonyos egyenes, kövezett út az enyhe emelkedővel; s megkérdeztem, hogy miért nem találom, hiszen olyan könnyű lenne rajta felsétálni?

A következő válasz egy képsor volt; képsor, ahogyan teszem egymás mellé a kockaköveket, (téglára téglát, kőre követ, minden követ egy újabb követ)

Wtf.

Ezt az utat nekem kell felépítenem.

Szent Péntek

 Kedves Naplóm!

Megint mozgalmas heteken vagyok túl, a kiskutyák megszületésétől a vizsgáig és azt követően. Úgy döntöttem, hogy a mai napon megpróbálok minél teljesebb körűen kikapcsolódni az aktuális feladatokból; délben fájrontot tartok és elközlekedek a Sport11 irányába (nyár közepe van és én mindössze egyszer voltam úszni eddig ebben az évszakban, ez megengedhetetlen).

No de addig még egy kis naplóírás és takarítás, csak úgy levezetésképpen. Meg amúgy is, mert van mit megörökíteni.

Megszülettek, cseperednek és tündér aranyosak a kölykök; a szülés nagyon nehéz volt, főleg összevetve Bella szülésével. Ott az első feljajdulástól az utolsó kutya kimosdatásáig nem telt el öt óra; s - bár tanultunk ettől eltérő szülészeti eseménysorokat - de valahogy azt képzeltem, hogy minden fialás ehhez hasonlóan megy végbe.

Hát nem, nagyon nem így van sajnos. Mogyoró kutyám, aki szenzitív, vékony csontú, gyengécske kiskutya (nem győzöm hangsúlyozni, hogy a kuvaszok között, méltatlan lenne őt valami selyempincsivel összevetni) nagyon megszenvedte a dolgot, és vagyunk mi olyan szimbiózisban, hogy ha ő szenved, akkor bizony én is.

A szenvedés abban nyilvánult meg, hogy csütörtökről péntekre virradóan kiskutyám már nem hagyott aludni, jött-ment a lakásban, és ha elaludtam volna, orrával bökdösött, mintha azt mondaná: "Gazdi, fájdalmam van, segíts nekem, kérlek"; én meg zombi fejjel simogattam őt félálomban, mást nem tudván hozzátenni az ügyhöz.

A pénteki nap is nagyjából ezzel telt; és én este felé már komolyan aggódtam, hogy akkor most mi lesz; kell-e orvosi beavatkozás, vagy mégsem.

Épp online meeting volt a kutyásokkal, mikor Mogyoró furcsa hangot hallatott (este 6 felé járt az idő) és én sürősséggel elbúcsúztam tőlük, mondván "szülünk" (az istennek sem jön a számra a "fialás" szó, pedig már rendre lettem utasítva, mondván az ember szül, a disznó ellik, a kutya meg fial).

Nos, Aduász és a kisöccse viszonylag hamar megszülettek; Aduász esetében burkot kellett repesztenem, mert Mogyoró a történtektől megijedve egy pillanatra lefagyott, bár miután megértette, mi a feladat, már buzgón segédkezett. Őt hamar mellre is tettem, még a méhlepény sem született meg, de már szopizott.

Egy sámlin kucorogtam mellette a Robi készítette fialóban éjfélig, mikor is arra kellett riadnom, hogy már elhalt a lábam, a derekam annyira fáj hogy arra nincsenek szavak... mikor felkeltem, négy kölyök tekergőzött a vastagon leterített szalmán, s eszembe jutott az ultrahangos doktornő lesújtó tekintete, mikor a négyes lefotózása után meg mertem kédezni, hogy bizonyosan csak ennyi van-e.

Ugyan nem adott egzakt választ a létszámot illetően, de a metakommunikációjában az volt, hogy "micsoda észér gazda ez, hát hány kölyköt, mekkora profitot akar"... holott erről szó sem volt, magam is a négy-öt kölykös almot tartottam ideálisnak Mogyoró számára; ezért is nem ismételtük meg az első összeragadás után a párosítást, bár tenyésztő kolléganőm javasolta (tekintettel az első kudarcra). 

Később olvasgattam a Majna mentiek kálváriáját, a 16 kölyökből mindössze hét született élve; és hálát adtam az eszemnek, hogy nem tettük ezt.

Tehát abszolút nem az észérség, sokkal inkább az aggodalom volt a kérdésem tárgya, hiszen Mogyoró anyukájának nyolc kölyke volt (melyből az ultrahang hatot látott).

Azonban nem volt kedvem a magyarázkodáshoz, ezek után főleg nem, így abban a hitben voltam a vemhesség alatt, hogy itt négy, legfeljebb öt kölyök várható.

Nos, a négy megszületése után Mogyoró is unta már a szülőszobát, és mikor én felálltam, fogta magát és az ajtóhoz rohant. Botor módon azt hittem, hogy végzett és tán pisilni akar.. kiengedtem.

Hiba volt.

Bő fél órás matiné vette kezdetét, melynek során Mogyoró az utolsó napokban megkezdett kutyavár építési tevékenységét folytatta mint a félőrült; a megkezdett aknákat mélyítette tovább; és alig tudtam a frissen született kölykök felmutatásával végre nagy nehezen becsalni a házba.

Sosem fogom elfelejteni, ahogyan leforrázva ballagott utánam szegényem; akkor jött rá, hogy bármi is van, a kölyköknek igenis a házban van a helyük. Bolond gazdája meg még olyanokat mondott, hogy ő rosz anya, el akarta hagyni a gyermekeit. Pedig dehogy is - csupán mindenáron kint szeretett volna fialni, nem a meleg házban.

A testmozgás egyébként eredményre vezetett, az alomba érve gyors egymásutánban két kölyök látta meg a napvilágot. Az események után elcsigázottan néztünk össze kis szukámmal, majd - lévén hajnali kettő - lezajlottnak nyilvánítottam a szülészeti eseménysort, és elvonultam aludni.

Hiba volt.

Reggel szúró tarkófájdalommal ébredtem; rossz közérzetem csak fokozódott, mikor kikászálódván az ágyból, bekukkantottam az alomba.

Ott ugyanis még egy élő, és egy - szépen kimosdatott, a szalmára lefektetett (felravatalozott?) halott kölyköt találtam.

Kézbe véve megdöbbentett, hogy milyen szép nagy kislány volt szegényem. Szívem összeszorult, súlyos lelkiismeret-furdalás kapott el: nem lett volna szabad aludni mennem, lehet, hogy ha segítek Mogyorónak, életben maradt volna...

Tenyésztő társaim nyugtatgattak: sajnos, a kiskutyáknak, miután leválik a méhlepény, alig öt percük van megszületni - mint az embernek a víz alatt. Ha öt percen belül nem tud levegőt venni, akkor megfullad. S mivel a kölyök nagy volt, Mogyoró pedig már végkimerült, egyáltalán nem biztos, hogy volt ereje abban a kritikus öt percben kitolni szegényemet.

Mindenesetre szegény kiskutya, ahogyan ott feküdt a szalmán, olyan volt, mint egy vádirat, s nekem napokba tellett, mire elengedtem valamelyest a bánatot, gyászt és lelkiismeret-furdalást.

Hiába mondtam, hogy "akkor koncentráljunk az élőkre", mégsem ment.

Tulajdonképp a mai napig is ott van valami kis hiányérzet a levegőben; érdekes, hogy egy követőnk meg is jegyezte az egyik alomfotó alatt: az egyikük mindig félrevonul.

Azonnal az villant belém: igen, mert a hét páratlan szám, de tudja, hogy ők nyolcan voltak - keresi a testvérét.

...

Nyilván így történt, mert így kellett történnie; de a következő napok letargiában teltek; a letargiát csak fokozta a Mogyoró miatt érzett aggódásom (kis szukám étvágytalan volt; feküdt, rettenetesen bűzös, fekete váladék ürült belőle nagy mennyiségben és az i-re a pont az volt, mikor másnap délután még egy nem túl szimpatikus, elfeketedett méhlepény darabot is találtam az alomban. Ekkor vittem el orvoshoz Andi segítségével - de megnyugtattak, minden rendben van, nem maradt benne semmi; a lochia állaga, szaga természetes - mondták; bár sem én, sem Mogyoró nem éreztük annak. Hogy ő sem, arra a napokig tartó étvágytalanság a bizonyíték - csakúgy, mint nekem a munkavégzést megnehezítő fejfájás.

Egyszerűen sok volt mindkettőnknek. Sok az izgalmakból, a fájdalmakból, a történésekből, a szagokból... Kellett egy hét, mire regenerálódtunk.

...

Aztán lassan konszolidálódott a helyzet, és örömmel adtuk át magunkat a gyermeknevelésnek :) A Facebook őrzi az ezzel kapcsolatos emlékezetes pillanatainkat.

Pénteken múlt három hetes a brigád; már vannak fogaik, most épp a hozzátáplálás kérdésköre van terítéken. Mert bárki, bármit is mond, tenyésztőnek lenni nem olyan könnyű, mint azt gondolják sokan.

Viszont az is igaz, hogy gyönyörű hivatás.