Áfa és egyéb ügyek

 Nos, a tegnapi napon megengedtem magamnak, hogy elmenjek Segítőmhöz - Segítőmhöz, aki szintén segítségre szorulna élete bizonyos aspektusait illetően; de mivel minden tanács annyit ér, amennyit megfogadnak belőle, ő pedig nem az a megfogadós fajta, így tulajdonképpen meghallgatom, elmondom sokadszor a meglátásaimat, de Robihoz hasonlóan, itt is lemondtam már arról, hogy fejlődést vagy legalább szemléletváltást lássak.

A helyzet az, hogy fejlődni TÉNYLEG nagyon nehéz; ez az oka annak, hogy sok ember elakadásokkal éli le az életét; s ha őszinte akarok lenni, nekem is vannak a család, párkapcsolat, szerelem, önszeretet terén ilyenek. 

Minden fejlődésem, amit elértem ezen a téren, mindössze annyi, hogy nem vagyok hajlandó szenvedni egy férfi h.lyesége miatt. Elhiszem, hogy a szenvedésnél jobbat érdemlek.

Így aztán elfejlődtem a nullpontig, ami tulajdonképp jó; bár nem erre vágyik a lány holdas nyári éjszakán - de legalább pofára esni sem lehet innen. A padló mindig stabilan megtartja az ember s.ggét, bizony ám.

Segítőm az anyagiakkal kapcsolatosan küzd; és ráadásul nem tudja elengedni ezeket; - én ezen a téren is eljutottam a nullpontig; igaz, ez már eléggé régen történt; azóta csak tudatosan alkalmazom ezt a nullponti energiát az események mögött, azt hiszem. 

Nagyjából akkor történt ez, amikor már nem kellett vigyáznom az adósságomra, emlékeztek.

Azóta mi mindent kifizettem már...

Ezzel együtt, az elmúlt időkben kikeltek apró anyagi kellemetlenség-csírák; leginkább a fiam hülyeségei miatt; ezek növekedni is látszanak, sőt, másfél héttel ezelőtt az egyik szárba is szökkent, termés-kezdeményeket felmutatva, ami nem esett jól a legkisebb mértékben sem.

Ugyanis, míg kisfiam két hét taxis munka után úgy gondolta, hogy neki most már minden oka megvan arra, hogy elmenjen a barátnőjével Albániába egy jót nyaralni; amúgy is szülcsinapcsija közelg, akkor meg miért ne?... Lett volna vagy egy-másfél milliónyi ellenvéleményem, hogy miért ne, és én csak egy vagyok azok közül, akik ilyesmit megfogalmazhatnak; de hiába való is lett volna; ő elhúzott Albániába; én aggódtam, hogy baj nélkül leérjenek kocsival a kőomlásos szerpentineken; majd képeket kaptam, mekkora flash ez a kirándulás; s majdnem örültem is: milyen jó, gyerekem világot lát, ha már én sz.rni se tudok a hiteltörlesztéstől a lakhandijára, meg a parkolási végrehajtásoktól, amiket belecsinált a cégembe - de mire a hapiness elkaphatott volna, jött a hetven éves, láb nélküli bátyámtól egy dörgedelem; felhívtam, és az derült ki, hogy levelet kapott, lájf: rajta akarják beszedni a lakás felhalmozott távfűtés hátralékát; mivel Bandifej 2020 óta nem fizette be.

Nem is értettem, hogy miért őt találták meg, mikor én vagyok a lakás szépreményű új tulajdonosa (nem, nem annyira szépek a lakhandival kapcsolatos reményeim, de Banduci azokat is alulmúlja rendre).

Mindenesetre sűrű elnézéseket kérve ígértem meg, hogy nyolc napon belül. Mielőtt szerencsétlen rokkanton végrehajtják.

A következő nyolc nap azzal telt, hogy szembesültem különböző korlátokkal, amelyeket a helyzet elém állított; s ismét, immár sokadjára, le kellett szűrnöm a konzekvenciát: nem szeretek szűkösségből teremteni; az sosem adja azt az eredményt, amit adnia kellene.

El kellett halasztanom nem csak a havi fejlesztési elképzeléseimet, de sajnos még a hiteltörlesztést is. Ami csak azért nem volt nagyobb gáz, mert előbbre járok a tervteljesítéssel, mint a szerződésbe foglaltak. Ezzel együtt is kifizettem a késedelmi kamatot is, mikor végre tudtam teljesíteni - nehogy a Farkas megszólja a ház elejét, meg különben is, van az a barátság, aminek alapja a pontos elszámolás.

Mondanom sem kell, Banducival rengeteget veszekedtem, közöltem vele hogy takarodjon a lakhandiból; majd kikönyörögte, hogy hadd maradjon, 26-áig kifizeti nekem amit befizettem. Kíváncsi leszek; bár ez már az a kategória, hogy fizet, vagy repül; mert kevés dolog volt a megállapodásunk kőbe vésett része, de a rezsi fizetés mindenképpen.

A nagy kifizetés után tehát guggon ültem itthon; a negyven fokban még az uszodát is csak egyszer mertem megreszkírozni (nesze neked Albánia), venni se vettem csak a legszükségesebb dolgokat; és általában úgy éreztem magam, mint Józsi bácsi, aki anyagilag falhoz b.szott lófasz a vicces történet szerint.

Sokadszor is végighallgattam Morgót, aki szerint mindenkit zavarjak el a p.csába és inkább adjam neki a pénzemet, ő legalább még segít is. Mondanivalója igazságtartalmát ilyenkor kétségbe nem tudom vonni, ezért inkább meghallgattam - boldogabb nem lettem tőle, de ez már csak egy ilyen bicikli.

Aztán egyszer csak meghallgatást nyertek imáim, és elkezdett áramlani a pénz. Régi adósságok térültek meg; melyek sajnos átfolytak rajtam, - de legalább volt, ami átfolyjon.

Ezek mellett az energiák mellett a rengeteg munka, illetve azok befejezetlen/körmömre égett volta is fusztrált; elkészítettünk 35 db ÁFA bevallást, de jövő hétre még maradt 6 db; mint ahogy a beadott 40 beszámoló mellett még mindig van beadatlan 17 db, melyekért lassan megb... szexelnek. Az meg drága muri lenne. Még akkor is, ha ebből 13 a nem fizetőim bokra, akik most átgondolták az életüket - kettő meg saját.

Ahh.

A jövő héten ezeket kell kaparva összehoznom, illetve a két pénzügyi vállalkozás negyedéves MNB jelentését.

Aztán pedig új hónap... hurrá.

...

Nos, az önsajnálat energiáiból egyébként egy meditáció vezetett ki; mely során megint előjött az a bizonyos egyenes, kövezett út az enyhe emelkedővel; s megkérdeztem, hogy miért nem találom, hiszen olyan könnyű lenne rajta felsétálni?

A következő válasz egy képsor volt; képsor, ahogyan teszem egymás mellé a kockaköveket, (téglára téglát, kőre követ, minden követ egy újabb követ)

Wtf.

Ezt az utat nekem kell felépítenem.