Szent Péntek

 Kedves Naplóm!

Megint mozgalmas heteken vagyok túl, a kiskutyák megszületésétől a vizsgáig és azt követően. Úgy döntöttem, hogy a mai napon megpróbálok minél teljesebb körűen kikapcsolódni az aktuális feladatokból; délben fájrontot tartok és elközlekedek a Sport11 irányába (nyár közepe van és én mindössze egyszer voltam úszni eddig ebben az évszakban, ez megengedhetetlen).

No de addig még egy kis naplóírás és takarítás, csak úgy levezetésképpen. Meg amúgy is, mert van mit megörökíteni.

Megszülettek, cseperednek és tündér aranyosak a kölykök; a szülés nagyon nehéz volt, főleg összevetve Bella szülésével. Ott az első feljajdulástól az utolsó kutya kimosdatásáig nem telt el öt óra; s - bár tanultunk ettől eltérő szülészeti eseménysorokat - de valahogy azt képzeltem, hogy minden fialás ehhez hasonlóan megy végbe.

Hát nem, nagyon nem így van sajnos. Mogyoró kutyám, aki szenzitív, vékony csontú, gyengécske kiskutya (nem győzöm hangsúlyozni, hogy a kuvaszok között, méltatlan lenne őt valami selyempincsivel összevetni) nagyon megszenvedte a dolgot, és vagyunk mi olyan szimbiózisban, hogy ha ő szenved, akkor bizony én is.

A szenvedés abban nyilvánult meg, hogy csütörtökről péntekre virradóan kiskutyám már nem hagyott aludni, jött-ment a lakásban, és ha elaludtam volna, orrával bökdösött, mintha azt mondaná: "Gazdi, fájdalmam van, segíts nekem, kérlek"; én meg zombi fejjel simogattam őt félálomban, mást nem tudván hozzátenni az ügyhöz.

A pénteki nap is nagyjából ezzel telt; és én este felé már komolyan aggódtam, hogy akkor most mi lesz; kell-e orvosi beavatkozás, vagy mégsem.

Épp online meeting volt a kutyásokkal, mikor Mogyoró furcsa hangot hallatott (este 6 felé járt az idő) és én sürősséggel elbúcsúztam tőlük, mondván "szülünk" (az istennek sem jön a számra a "fialás" szó, pedig már rendre lettem utasítva, mondván az ember szül, a disznó ellik, a kutya meg fial).

Nos, Aduász és a kisöccse viszonylag hamar megszülettek; Aduász esetében burkot kellett repesztenem, mert Mogyoró a történtektől megijedve egy pillanatra lefagyott, bár miután megértette, mi a feladat, már buzgón segédkezett. Őt hamar mellre is tettem, még a méhlepény sem született meg, de már szopizott.

Egy sámlin kucorogtam mellette a Robi készítette fialóban éjfélig, mikor is arra kellett riadnom, hogy már elhalt a lábam, a derekam annyira fáj hogy arra nincsenek szavak... mikor felkeltem, négy kölyök tekergőzött a vastagon leterített szalmán, s eszembe jutott az ultrahangos doktornő lesújtó tekintete, mikor a négyes lefotózása után meg mertem kédezni, hogy bizonyosan csak ennyi van-e.

Ugyan nem adott egzakt választ a létszámot illetően, de a metakommunikációjában az volt, hogy "micsoda észér gazda ez, hát hány kölyköt, mekkora profitot akar"... holott erről szó sem volt, magam is a négy-öt kölykös almot tartottam ideálisnak Mogyoró számára; ezért is nem ismételtük meg az első összeragadás után a párosítást, bár tenyésztő kolléganőm javasolta (tekintettel az első kudarcra). 

Később olvasgattam a Majna mentiek kálváriáját, a 16 kölyökből mindössze hét született élve; és hálát adtam az eszemnek, hogy nem tettük ezt.

Tehát abszolút nem az észérség, sokkal inkább az aggodalom volt a kérdésem tárgya, hiszen Mogyoró anyukájának nyolc kölyke volt (melyből az ultrahang hatot látott).

Azonban nem volt kedvem a magyarázkodáshoz, ezek után főleg nem, így abban a hitben voltam a vemhesség alatt, hogy itt négy, legfeljebb öt kölyök várható.

Nos, a négy megszületése után Mogyoró is unta már a szülőszobát, és mikor én felálltam, fogta magát és az ajtóhoz rohant. Botor módon azt hittem, hogy végzett és tán pisilni akar.. kiengedtem.

Hiba volt.

Bő fél órás matiné vette kezdetét, melynek során Mogyoró az utolsó napokban megkezdett kutyavár építési tevékenységét folytatta mint a félőrült; a megkezdett aknákat mélyítette tovább; és alig tudtam a frissen született kölykök felmutatásával végre nagy nehezen becsalni a házba.

Sosem fogom elfelejteni, ahogyan leforrázva ballagott utánam szegényem; akkor jött rá, hogy bármi is van, a kölyköknek igenis a házban van a helyük. Bolond gazdája meg még olyanokat mondott, hogy ő rosz anya, el akarta hagyni a gyermekeit. Pedig dehogy is - csupán mindenáron kint szeretett volna fialni, nem a meleg házban.

A testmozgás egyébként eredményre vezetett, az alomba érve gyors egymásutánban két kölyök látta meg a napvilágot. Az események után elcsigázottan néztünk össze kis szukámmal, majd - lévén hajnali kettő - lezajlottnak nyilvánítottam a szülészeti eseménysort, és elvonultam aludni.

Hiba volt.

Reggel szúró tarkófájdalommal ébredtem; rossz közérzetem csak fokozódott, mikor kikászálódván az ágyból, bekukkantottam az alomba.

Ott ugyanis még egy élő, és egy - szépen kimosdatott, a szalmára lefektetett (felravatalozott?) halott kölyköt találtam.

Kézbe véve megdöbbentett, hogy milyen szép nagy kislány volt szegényem. Szívem összeszorult, súlyos lelkiismeret-furdalás kapott el: nem lett volna szabad aludni mennem, lehet, hogy ha segítek Mogyorónak, életben maradt volna...

Tenyésztő társaim nyugtatgattak: sajnos, a kiskutyáknak, miután leválik a méhlepény, alig öt percük van megszületni - mint az embernek a víz alatt. Ha öt percen belül nem tud levegőt venni, akkor megfullad. S mivel a kölyök nagy volt, Mogyoró pedig már végkimerült, egyáltalán nem biztos, hogy volt ereje abban a kritikus öt percben kitolni szegényemet.

Mindenesetre szegény kiskutya, ahogyan ott feküdt a szalmán, olyan volt, mint egy vádirat, s nekem napokba tellett, mire elengedtem valamelyest a bánatot, gyászt és lelkiismeret-furdalást.

Hiába mondtam, hogy "akkor koncentráljunk az élőkre", mégsem ment.

Tulajdonképp a mai napig is ott van valami kis hiányérzet a levegőben; érdekes, hogy egy követőnk meg is jegyezte az egyik alomfotó alatt: az egyikük mindig félrevonul.

Azonnal az villant belém: igen, mert a hét páratlan szám, de tudja, hogy ők nyolcan voltak - keresi a testvérét.

...

Nyilván így történt, mert így kellett történnie; de a következő napok letargiában teltek; a letargiát csak fokozta a Mogyoró miatt érzett aggódásom (kis szukám étvágytalan volt; feküdt, rettenetesen bűzös, fekete váladék ürült belőle nagy mennyiségben és az i-re a pont az volt, mikor másnap délután még egy nem túl szimpatikus, elfeketedett méhlepény darabot is találtam az alomban. Ekkor vittem el orvoshoz Andi segítségével - de megnyugtattak, minden rendben van, nem maradt benne semmi; a lochia állaga, szaga természetes - mondták; bár sem én, sem Mogyoró nem éreztük annak. Hogy ő sem, arra a napokig tartó étvágytalanság a bizonyíték - csakúgy, mint nekem a munkavégzést megnehezítő fejfájás.

Egyszerűen sok volt mindkettőnknek. Sok az izgalmakból, a fájdalmakból, a történésekből, a szagokból... Kellett egy hét, mire regenerálódtunk.

...

Aztán lassan konszolidálódott a helyzet, és örömmel adtuk át magunkat a gyermeknevelésnek :) A Facebook őrzi az ezzel kapcsolatos emlékezetes pillanatainkat.

Pénteken múlt három hetes a brigád; már vannak fogaik, most épp a hozzátáplálás kérdésköre van terítéken. Mert bárki, bármit is mond, tenyésztőnek lenni nem olyan könnyű, mint azt gondolják sokan.

Viszont az is igaz, hogy gyönyörű hivatás.