Canis familiaris

 Nem volna helyén való, ha nem jegyezném fel mindazt a sok, sűrű eseményt, ami mostanában zajlott a kennel, lelkem gyermeke körül.

Megtörtént a legnagyobb öröm, Mogyoró, az én kis Mogyoróm lefialt... de még előtte történt egy s más, ami megbonyolította a szálakat és kiválóan alkalmas volt arra, hogy az én - zárlati munkálatokban amúgy is megviselt - idegrendszeremet tovább csavarja.

Ugyanis elvittem Onyxot csípő szűrésre, és annak nem lett túl jó eredménye, melynek kapcsán felmerült az ivartalanítás szükségessége - melyet én megtagadtam.

Nem azért, mert mindenáron Onyx kölykeivel akarnám telerakni a világegyetemet; de volt már részünk az ivartalanítás "előnyeiben": Bella akkor lett ronccsá, és Herceg is annak "köszönheti" a szeme világa elvesztését, hogy ivartalanítás után harcokba bocsátkozott... ám a másik fél még ereje teljében lévő kandúr volt. :(

Megfogadtam, hogy én soha többé, egy állatot sem ivartalanítok; legfeljebb, ha erős egészségügyi indukációja van (pl. daganat). A nem kívánt szaporulat elkerülésének sokkal egyszerűbb módjai is vannak, be lehet zárni azt a tüzelő szukát - nem felelőtlen az az állattartó, aki ilyen ősi, természetes módon oldja meg a problémát.

Ennek kapcsán némi vitába keveredtem; a kölykök kapcsán is felemlegetésre került, hogy mivel a két testvér problematikája hasonló jellegű és előfordulási helyű (bal csípő) ezért könnyen lehet, hogy öröklik majd ezt. Ennek kapcsán fejemhez vágták (utalva Mogyoró nem sokkal jobb csípő leletére és a kívánatosnál gyengébb csontozatára), hogy "most kell szembesülnöd azzal, hogy mit tenyésztettél".

Két napra befordultam ettől; aztán elkezdtem gondolkodni: mi mindent köszönhetek én Mogyorónak; aki a betegségem során támaszom volt, aki fél szavakból ért engem; aki ha nem is nagy és erős, de a szép pofijával, kiállásával messziről vonzza a tekinteteket; aki a Rendőrpalotában történt szereplésünk során népszerűségben kenterbe verte az ott szintén megjelent másik kutyust.

Mikor mindezen eleget gondolkoztam, leírtam ezeket a kennel oldalán; hozzátéve: én egy kincset tenyésztettem, és erre nagyon büszke vagyok.

Egyébként saját kutyáimtól eltekintve sem, továbbra sem tudok ezzel a "nyugati kuvasz - keleti kuvasz" kérdéskörrel mit kezdeni (probléma halmazomat tenyésztőtársam nevezte el így), amennyiben az általam kuvasznak elfogadott és megismert egyedek (melyek között nyolc generációra felmenő pedigrés kuvaszok is vannak, mint Miska) bizonyos tulajdonságai: szőre, pofa formája némileg eltér attól, amit tanulmányaim során követendőnek tanultam. 

Olyan ez, mint a standard, melyen növeltek; és most legnagyobb lelki nyugalommal selejtezik ki azokat a kutyákat, amelyek a régi standardnak bőven megfeleltek volna. Holott a standard növelése emberi találmány, és rövid időre tekinthet vissza, szemben a Kuvasz évezredes történelmével.

Én ezekkel a törekvésekkel nem tudok jó szívvel egyetérteni; ennek itt-ott hangot is szoktam adni; de persze én csak egy kezdő vagyok, és minél nagyobb, robosztusabb, barikásabb egy kutya, annál nagyobb ovációra számíthat a fajta berkein belül - már megszoktam. (A barikássággal és az ehhez kapcsolódó módosult pofaszerkezettel kapcsolatosan határozottan az a véleményem, hogy komondorok bizonyos testrészei vannak a dologban. ...maradjunk annyiban, hogy nem a mancsuk. Ennyit erről, több szót nem érdemel, nyilván van ebben a szegény Kuvaszban bármi meg akármi is; hiszen 50 kutyából kellett újjáépíteni a populációt, ez nem ment tudatos cseppvér keresztezés nélkül (a nem tudatosakról szó se essék). 

Végül is én is valami ilyesmit csinálok; a miénk is "nem tudatos" kategóriaként indult; de ki van találva ez a fő- és melléktörzskönyvi sztori - nekünk melléktörzskönyvi bejegyzésünk van; ami azt jelenti, hogy - ha minden jól megy és folyamatosan dolgozunk a párosításokkal a minőség javításán - legkorábban Mogyoró unokája kerülhet be a fő törzskönyvbe. Addigra már Bella (és sajnos szegény Bundás) genetikájának is mindössze 12,5%-a lesz az utódokban megtalálható (Zöldág professzor könyve alapján tudom, hogy ezt az ismert jelenséget "génhasadásnak" nevezik); és mivel Bella 50%-ban kuvasz, 25%-ban csuvacs (ami a tanfolyamon tanultak alapján szintén kuvasz, csak pár tulajdonságra szelektált almokból - pl. szőrminőség, testmagasság), tehát 25% benne a "külső" genom - a fő törzskönyvbe kerülő utódok már mindössze 3% körüli arányban hordozhatják majd ezeket. Gyakorlatilag az ő fiaikban ezek a gének már nem lesznek fellelhetők.

Ezzel együtt, a párosítások során igyekezni fogok, hogy a szakma fő sodratától távolabbi vizeken evezzek; amennyiben a csontsűrűségen, csípő minőségen nyilván javítani igyekszem majd; de a szőr és fejforma tekintetében nem feltétlenül. Illetve csak egy bizonyos tól-ig határon belül tudom ennek módosulásait elképzelni. 

A csípőízületi bántalmakkal kapcsolatosan az odavetett mondat "ilyenkor meg kell nézni mit csinál rosszul a tenyésztő" nem volt épp baráti; de Segítőm a maga szelíd és kedves stílusában felhívta a figyelmemet arra, hogy az ember háziállata az ő tükröződése; és ha az én csípőm is beteg, ne csodálkozzak, ha a kutyáimban is kifejeződik ez; igyekezzek a saját csontrendszeremet, csípőmet rendbe tenni, mind fizikai, mind mentális szinten, és akkor majd a kutyáim csontozatával, csípőjével sem lesz gond.

(Az analógiás gondolkodás, amiről annyira szeretnék az embert leszoktatni már az iskolapadban is - nos, az annyira szép, és oly rendkívüli módon alkalmas egymástól távolinak látszó problémák más megvilágításba helyezésére, és ezzel új megoldásmódok kifejlesztésére, hogy az ember néha szájtátva csodálkozik, miért nem látta ezt eddig.)

Nos... mikor mindezeket a barátságtalan mondatokat meghallgattam, pánikba estem, bevallom. Pánikom tárgya az volt, hogy antagonisztikus ellentéteket véltem felfedezni a tenyésztői működés kivánalmai és Bundás halála kapcsán magamnak tett ígéretem között, amennyiben én eltökéltem magam arra, hogy ezt a genetikát fogom tovább vinni, azaz a kennelemből kikerülő kölykök nem csak a nevét fogják megörökölni a mi imádott Bundásunknak, hanem - ha sajnos csökkenő mértékben is, de - a genetikai örökségét is továbbviszik majd.

Átgondoltam, hogy ha - szélsőséges esetben - az alomból egy kutyus sem lesz tenyészthető, akkor mit kezdek majd, és arra jutottam, hogy akkor is le fogok hozni egy almot, ha a cigánygyerekek potyognak az égből. Ha emiatt kizárnak, akkor ki leszek zárva, nem érdekel.

Azt hiszem, ezt mondják célhierarchiának, én erről sokat irkáltam; választ nem kaptam rá; de tartani fogom magam hozzá.

Ebben az összefüggésben egyébként már nem tűnik feltétlenül jó ötletnek Bejke hazahozatala; az első dolog, amit megkaptam ennek kapcsán, hogy "támogatást kaptam"; amit még most sem értek, hiszen semminemű támogatás nem szerepelt a szerződésben, és ki is csengettem Bejke kisasszonyért a vételárat; ha pedig Onyx nem tenyészthető, az még hagyján, de ha az alomból sem minősül egyik fickó sem tenyészthetőnek, vagy esetleg csak lányok születnek (ne feledjük el, hogy akkor, mikor ezeket a gondolatokat latolgattam, négy kölyök érkezéséről volt tudomásom) no akkor mihez kezdek Bejkével?

Ahogy a tenyésztőjének írtam, úgy vagyok vele, mint rossz anyós a meny jelölttel. Nézem, nézegetem, igyekszem elfogadni, ...de erre nyilván csak akkor kerülhet igazán sor, ha megszületik az unoka. 

Nos, egyelőre az unoka megszületése nehezített, kétségtelen tény, hogy nem a meny hibájából.

Bejkét mindenki nagyon dicséri; és való igaz, hogy a csontrendszere, idegrendszere nagyon rendben van a kisasszonynak. Már most akkora, mint Bellus, pedig alig négy hónapos; okos, gyorsan tanul; már az állatokkal is többé-kevésbé kompatibilis (a csirkék határeset). Minden reggel együtt megyünk etetni; alig várja, hogy mehessen végre közéjük. 

Viszont a pofija, nos, az nem Bundásos. Gyanítom, hogy a szőre se lesz.

És egyébként tenyésztéséhez engedélyt kell kérnem, amit nyilván nem fogok megkapni, ha mondjuk a kölykök közül a jelölt nem üti meg a mértéket.

Erre nyilván mások azt mondanák, hogy akkor tenyésszem mással - de nem erre tettem le a nagyesküt. Hanem Bundás genetikájára.

Ezért megírtam akiknek meg kellett írnom, hogy ebben a - nem várt - esetben felajánlom az Elhelyezési és Tenyésztési Programba őt, egy éves, lassan tenyésztésbe vehető, alap engedelmességi kiképzésen átesett, állatokhoz szoktatott tenyészegyedként - ha már támogattak, tán én is támogatom őket ezzel.

Válasz erre a gondolati körre végül nem érkezett, csak Miska gazdájától, aki azt mondta, hogy ne szúrjak ki ennyire szegény Bejkével, hisz addigra már teljesen ideszokik; én érveltem, hogy hiszen csak még egy éves lesz, mikor kiderül, hogy a kölykök tenyészthetők-e; akkor még egy kuvasz is tud idomulni - de a lelkem mélyén én is érzem, hogy ez nem lenne különösebben szép szegénnyel; olyan bizodalommal jött velünk első perctől, nem lenne korrekt az eljárás.

Köztünk szólva, ebben az összefüggésben támogatások emlegetése sem, ha közelebbről megvakarjuk. 

Bár tény, hogy kaptunk támogatást, ha anyagit nem is, de Mogyoró törzskönyvbe vételével erkölcsit mindenképpen - ezt nem felejtettem el, és mivel senkit nem akarok rossz hírbe keverni, ezért, ha nem lesz tenyészthető a kölykök között, én le fogok mondani a tenyésztői címről, tagságról, minden egyébről ami ezzel a miskulanciával jár.

Egy valamiről nem: Bundás véréről.

És ezzel a mondattal jutottunk vissza a bejegyzés címéhez.

Tanulmányaim során eltűnődtem azon, hogy annyi állatot háziasított az ember az évezredek alatt, mégis, miért csak a kutya kapta - még ha csak latin elnevezésében is - a "familiaris" jelzőt.

Azért, mert a kutya családtag. A belső kör tagja. Az az állatfaj, akinél legalább olyan fontos a felmenők-leszármazók vér szerinti kapcsolata, mint az embereknél. Sőt, a kutyacsalád embercsaládhoz való kapcsolata is.

(Munkácsy: Kutyacsalád)

Nincs másik ilyen állatfaj, ennyire még a macska sem.