Új utak

 A vándor elhagyta hát az aranyló kalászokkal hullámzó síkságon átvezető, széles, sötét, aszfaltos utat; kaptatott felfelé a kanyargós hegyi utakon a szamarával. Egy idő után sűrű homály borult rá, nem látta, inkább csak érezte, hogy hová kell tennie a lábát a következő lépésnél. Az út veszélyesen összeszűkült, szegélyéről a mozdulat ereje köveket omlasztott a mélybe, melyeknek tompa puffanását elnyelte az éjszaka, és az utazó rémülten, a sziklafalhoz lapulva araszolt egyre feljebb és feljebb a lélekvesztő ösvényen, mígnem - megkönnyebbülésére - az út hegyi tisztásba torkollt, ahol épp vásári mutatványosok szórakoztatták a Nagyérdeműt. Az utas megkönyebbülten pihent meg a bódék között lődörögve, de kisvártatva megunta a lármát, s nagyon szerette volna már folytatni az útját.

Azonban a tisztást hiába járta körbe-körbe, sehol nem találta a kivezető utat; mintha az egész vigalom szabályos körbe lett volna zárva, melyből nincs kijárás.

- Hogyan tudnék tovább haladni? Hogyan?

Ekkor látta meg a céllövöldét, ahol suhancok próbálták eltalálni a főnyeremény alatt a pálcákat girbe-gurba, tákolt légpuskákkal. Az utazó érezte a hívást.

- El kell találnom a célt! - mondta, szinte magának, és már ment is arrafelé.

...

Hónapok teltek el. Hónapok, s nem láttam kiutat, továbblépési lehetőséget.

Aztán eljött a június 1., és varázsütésre megváltoztak az energiák.

Furcsa volt, hisz nem voltam kész minden szükségessel... mégis, éreztem, hogy megnyílt a továbblépés lehetősége.

...

A tisztás megremegett. Szél támadt, lobogtak a sátrak. Az utazó meglepetten engedte le az imént még célzásra emelt puskát. Valahol messzebb, a céllövölde háta mögött, a tisztás szélén egy szürke szikla megremegett, majd kifordult a helyéből.

A szikla mögött kockakővel kirakott, egyenes, széles út vezetett szelíd emelkedéssel felfelé a hegyoldalon.

Az utazó ámultan tett felé egy lépést. Aztán még egyet... még egyet...