Rednex - Wish you were here
2016. november 29., kedd
2016. november 26., szombat
Esti fecsegés - életünk ritmusa
A mai nap igazán jól sikerült. Pedig nem úgy indult, igazán nem. A helyzet az, hogy az elmúlt héten szó szerint agyondolgoztam magam. Agyondolgoztam magam, s ez körülbelül olyan hatással járt a mai reggelemre, mint egy túl jól sikerült éjszaka után a másnap. Pedig italról szó sem volt, csak tömérdek munkáról.
Az Ügynökség négyéves átfogó ellenőrzést kapott, a Faktornál pedig üzleti tervet kell barkácsolnom, miközben örökös heveny munkaerőhiánnyal küzdünk: testületileg állt fel a BO, és Nyuggerbaba is utolsó napjait tölti mint aktív munkaerő.
Nyuggerbaba nem azért kapta ezt a nevet, mert bármi bajom lenne a nyugdíjasokkal, sőt, még csak azért sem, mert életkora ezt indokolná - hiszen még 60 éves sincs.
Egyszerűen csak negatív ember. Negatív, akinek semmi nem jó, aki mindennek csak a visszáját látja, aki nem hajlandó felelősséget vállalni semmiért, és aki - ha csak egy mód van rá - csinálni sem hajlandó semmit. Irigykedésben viszont világbajnok.
Az örökös panaszkodásban hasonlít Édesanyám tizenöt évvel ezelőtti lényére - de Róla mondjuk soha, senki nem mondhatta volna el, hogy nem szorgalmas, vagy pláne, hogy sápítozós. Nyuggerbaba szeret sápítozni, sőt, kimondottan rosszindulatú is tud lenni.
Én pedig elhatároztam, hogy megküzdök a szituációval. Mikor megérkeztem, pontosan tudtam, hogy Nyuggerbaba napjai meg vannak számlálva a cégnél - hogy alig várja a Szent Dátumot, hogy már soha többé ne kelljen ide bejönnie, és az Államkincstár (szűken csordogáló) kegyeiben részesülhessen.
Nyuggerbaba halálosan meg van sértődve, hogy ő miért nem kapott fizetésemelést az elmúlt években, hogy neki miért kell még egyáltalán dolgoznia. (Mondom, nincs még hatvan az istenadta..)
Nem, nem lehet ráfogni a Faktorra, hogy jótékonysági intézmény lenne, ez kétségtelen. Mégis, voltak itt már emberek, akik magasabb jövedelemre tettek szert, mint Nyuggerbaba, s nekem ez alatt a néhány hónap alatt egyre egyértelműbbé vált, hogy mi ennek az oka.
Morgónak is nehezen tudtam elmagyarázni annak idején, évekbe tellett, míg elfogadta (pedig ő sokkal megértőbb, és egy csepp rosszindulat sincs benne, sőt, elszomorítja, mikor az emberek rosszabbik énjükről adnak tanúbizonyságot) - de még vele is nehezen tudtam megértetni, hogy nekem azért kétszer annyi a fizetésem, mert én el tudom végezni az ő munkáját, ha minden kötél szakad - ő viszont nem tudja elvégezni az enyémet, szakadhat bármi, bárhogyan.
Nyuggerbabának ezt meg sem kíséreltem elmagyarázni. Nyuggerbaba az a típusú ember, aki, ha neki kellett a bankot rögzíteni, akkor azt mondta, hogy iszonyú nehéz. Ha nekem, akkor könnyű. És mikor visszakérdeztem, hogy ez hogy is van, mert a múltkor nem ezt mondta - akkor úgy mosolygott, mintha azt mondaná magában "ez a pofátlan kis p.csa, hogy szembe fordította velem a saját szavaimat". (Tudjuk Mosolyalbum tanítását az önvédelmi mosolyról.. ez annak egy különösen hányingerkeltő verziója volt.)
Béketűrő ember vagyok, de az ilyet rühellem. Ha valami nekem nehéz, akkor az a másiknak is az - ha pedig könnyű, nem játszom el fölöslegesen a nagy halált.
De én egy egyszerű, becsületes kishülye vagyok, tudjuk.
A csúcsok csúcsa a múlt hónap volt, mikor MNB határidő előtt egy héttel, úgy, hogy a bankok még nem voltak felrögzítve, kis megfázással elment betegállományba.
Én ennél sokkal betegebben is bemegyek dolgozni... de nem vagyunk egyformák, és valami oka csak van annak, hogy neki miért annyi a jövedelme, amennyi.
Azt hiszem, azt gondolta, hogy majd így sikerülhet kicsinálnia, hogy nem leszek kész határidőre.
Tévedett. Én nem az a fajta ember vagyok, aki feladja, ha valamit elhatározott.
Ha olyan lettem volna, nem tudom felnevelni a három gyerekemet ezek között a félnomád körülmények között, kifizetni a sok végrehajtást...
...
Én nagyon kemény vagyok. Mint a kád széle. Tudjuk. Most már ő is tudja.
...
Mindenesetre valamelyest valóban kib.szott velem, vertem a bankot, mint süket az ajtót - akkor volt az, hogy egyik nap reggel nyolckor felkeltem, bementem dolgozni, dolgoztam estig, aztán dolgoztam reggelig, aztán dolgoztam másnap délután 5-ig - de kész lett a riport, leadtam, és hazamentem aludni.
Kihívásnak fogtam fel. Mint főiskolás koromban a másnapi vizsgára való éjszakai magolásokat.
Challenge accomplished - mondaná az angol.
És én büszke voltam magamra.
Ő pedig nagyon elcsodálkozott.
De még ez sem volt neki elég. A mai napig elő-előadja a formáját.
...
Róla eszembe jut az a "kedves" ügyvéd, aki mikor átvettem a céget, elmondta, hogy szerinte miért nem lehet megcsinálni.
Elmentem egy másikhoz, és kevesebb pénzért megcsinálta.
Szerintetek ki keresett az ügyön? A kötekedő, vagy a segítőkész?
Nyuggerbaba ennél egyszerűbb dolgokat sem képes megérteni, azt hiszem.
...
Mindegy, még pár nap, és mindannyian túl leszünk ezen a lehetetlen helyzeten.
Azért kíváncsi lennék arra a reggelre... tudom, kell majd még néhány hét, hónap, vagy év... de el fog jönni... remélem.
El fog jönni az a reggel, mikor majd felébred, és rájön majd, hogy semmivel nem lett jobb az élete. Hogy az elégedetlenség forrása nem kívül van - hogy az nem más, mint önmaga.
Ha eljön ez a perc egyáltalán.
Hisz annyi ember van, aki úgy éli le az életét, hogy minden kudarcáért másokat okol - ahelyett, hogy önvizsgálatot tartana.
Másokat hibáztatni mindig könnyebb, tudom én.
De akkor is.
...
Szomszédasszony szerint, akivel mostanában kollégák lettünk, látszik rajtam, hogy szeretem a munkámat.
És igen, azt hiszem, ebben igaza van. Kezdem látni azt, amit úgy hív a szaknyelv: "pályakép". Visszatekintve látom a különböző állomásokat, és pontosan tudom, hogy mindegyikre szükség volt ahhoz, hogy eljussak ide, ahol most tartok.
Azt is tudom, hogy most a legfontosabb feladatom, hogy megtanuljak jó főnök lenni.
Tudom, hogy ez számomra nehezített terep - én, főnök, aki a saját gyerekeinek nem tud parancsolni. És mégis, nem kerülhető meg ez a lépcsőfok, ezt meg kell másznom, ha már megugrani nem lehet.
Szerencsémre, nagy szerencsémre, megvan a gyakorlásra a megfelelő mód és terep.
És ezt nagyon élvezem. Talán jobban, mint a pénzügyi cégek számvitelét, azt hiszem.
...
Azért, ha őszinte akarok lenni, árnyoldala is van a dolognak.
Én alapvetően introvertált személyiség vagyok (I NFP), vagyis, van egy nagyon határozott magány-szükségletem.
Akkor tudok pihenni, feltöltődni, ha naponta néhány órát egyedül tudok lenni a kedvteléseimmel. És ennek az időnek nem szabad az alvás óráinak rovására menni.
Napi 12 óra pörgős meló mellett nincs ez meg, - és ennek megvan a látszata már az egészségemen is.
A vérképemben (a tizenpár vizsgált értékben) nyolc eltérés van - egyelőre még csak egy keresztesek, de nyolc. Megint mehetek Aktiferrinért könyörögni a doktornőnek, úgy tűnik. És fogynom is kell, nincs mese.
A vérnyomásom 100. És a pulzusszámom is. És ettől sokszor fáj már a szívem. Hisz nincs egy pillanatnyi nyugta szegénynek.
Szó szerint.
Kicsinál ez az atipikus szinuszritmus, attól tartok.
Hiába, nekem ilyen atipikus ritmusú életem van. Más ennyit se bírna belőle.
...
Próbálom magamat mentálisan áthangolni.
Nyilván nem lehet véletlen, hogy a legutóbbi nagy csalódásom után kezdtek el hevesen jelentkezni ezek a tünetek.
A nők, (tudjuk az Új Medicina óta) akkor kapnak infarktust, ha a nőiségük tudata szenved csorbát.
Nem akarok infarktust kapni olyan emberek miatt, akik azt sem tudják, mit jelent "szeretni".
Se a túl sok meló miatt.
A következő időszakban "finomra kell hangolni" az életemet annak érdekében, hogy hosszú távon fenntartható legyen. És hogy legyen benne más öröm is, nem csak a munka.
Mert akkor - végső soron - tényleg fölösleges élni.
...
No de térjünk vissza a mai naphoz.
Tegnap este Csabánál aludtam, megint kemót kapott szegény. Szerencsére ezek már nem annyira kemény szerek, de a hangja nem tetszett a telefonban, és ilyenkor mindig látnom kell, hogy tudjam: nincs semmi baj.
Szerencsére nem volt, csak a szteroid és az antihisztamin mellékhatásait láthattam. Az semmiség a többihez képest - azt hiszem.
Így lenyugodtam, és este tízkor egyszerűen a végkimerülés lett úrrá rajtam. Előtte egész nap pörögtem, megbeszélés itt, megbeszélés ott, volt, hogy három helyen kellett volna lennem egyszerre (az ilyet különösen nehezen tudom magamban kiborulás nélkül helyre tenni), aztán költségtervezés, aztán Anyukám masszírozása, aztán végre beestem Csabához nyolc tájban, gyors vacsora - és tízkor már aludtam, kiájulva, mint a tök.
Reggel fél hétkor arra ébredtem, hogy leszakad a fejem, annyira fáj.
Csaba adott egy Algopyrint, aztán visszafeküdtem aludni, de valahogy nem akart jobb lenni az Istennek se - további fél óra nyűglődés után feladtam, felkeltem és kibotorkáltam a nappaliba.
Akkor már tudtam, hogy rajtam van a szokásos fejfájós-émelygős-hányingeres eperettenetes.
Utáltam ezt - mint általában.
- Ittál? - kérdezte Csaba, és ha lett volna erőm, biztos torkon ragadom, hisz látnia kellett rajtam előző este, hogy mennyire fáradt vagyok. De nem volt energiám, és csak intettem, hogy "nem".
A kaukázusi kefir, amit adott, jól esett az emésztőrendszeremnek, kicsit lecsillapodott, és én abban a pillanatban már dőltem is el a hajnali derengésben a kanapén, mint a krumplis zsák.
Aludtam még közel három órát, olyan mélyen, hogy kifolyt a nyál a számból. Halványan rémlik, hogy betakart, és hogy még álmomban is reszkettem a takaró alatt a kimerültségtől.
Arra ébredtem, hogy ezer ágra süt a Nap, szellőztet, és én mégsem fázom - pedig a szoba levegője emiatt biztos, hogy jóval hűvösebb volt, mint mikor kidőltem.
A délelőtt ezt követően gyorsan elrepült - a saját üzleti tervünkön agyalogtam, ettünk, kávéztunk, fészbukoztunk kicsit - és már indultam is Anyusékhoz.
Elindulás előtt panaszkodtam, hogy nekem is kellett volna adventi koszorút készítenem, de nem volt rá érkezésem - erre kaptam egyet Csabától.
(Ne aggódj, nem Tecával vettük. Ezt tavaly vettem... válaszolt ki nem mondott gondolataimra...)
Anyuséknál mindig jó lenni. Sajnos, csak ritkán jutok el hozzájuk - Mogyoród nem a szomszédban van sajnos - de ha elmegyek, valahogy mindig feloldódok. Második családom - mint már ezt talán írtam is - egy afféle "olaszos" família, jövés-menés, kommunikáció, viták, megbékélések - mozgalmas, és a feszkók ellenére is szeretetteljes a légkör náluk.
Ide estem be úgy, hogy Ági épp adventi koszorúkat gyártott eladásra.
Persze, hogy nem bírtam ki, hogy ne bütyköljek én is valamit:
Sőt, Ágitól is kaptam egy adventi díszt:
...ahhoz képest, hogy reggel még semmiféle adventi díszem nem volt, elmondható, hogy estére jól el lettem látva :) és ami még ennél is fontosabb: szeretetteljes társaságban töltöttem az egész napot.
Délután sétáltunk egy nagyot az erdőben, végre egyszer kreatívkodhattam is... Ráadásul Bundás, a négy hónapos kuvasz kölykünk is megkerült, aki elcsavargott délután, mindannyiunknak nagy bánatot és aggodalmat okozva.
Minden jó, ha jó a vége - a mai nap végén a mesebeli urnába ismét fehér kavics került.
2016. november 24., csütörtök
Fáradt bejegyzés
...milyen furcsa, még ezelőtt egy órával is tele voltam mondanivalóval, "rendkívül fontos" munkahelyi eseményekkel, a szokásos mindennapi harcaimmal..
...és már nincs kedvem semmihez. Már mindegy, hogy vízesés, vagy tengermoraj.. csak vigyen mindent jó messzire.
James Last: Biscaya
...és már nincs kedvem semmihez. Már mindegy, hogy vízesés, vagy tengermoraj.. csak vigyen mindent jó messzire.
James Last: Biscaya
2016. november 15., kedd
Szerepjáték elmélet
...mindig is volt egy olyan sejtésem, hogy a férfiak nem normálisak...
...
Álltunk a konyhában, épp főzőcskéztünk, már nem is tudom pontosan, hogy én, vagy András követtünk el valamit.
Akkor már - nagyjából - túl voltam az érzelmi hullámveréseken, naponta legfeljebb csak egy-két alkalommal könnyesedett be a szemem.. de az a fölösleges szerelmi vallomás, a maga totális értelmetlenségével, céltalanságával és fájdalmával, még mindig nem hagyott nyugodni.
- Anyu, muszáj ezt velem megbeszélned? Szóval... érted... én mégiscsak a fiad vagyok.
- Igen, az vagy, és ráadásul férfi is. Hátha te meg tudod érteni, hogy ezt miért csinálta.
- Szerep. Ez az egész csak egy szerep. Nekem is van ilyen.. mikor valakit szédítek, pusztán csak a hatás kedvéért. Hogy érezzem, hogy hatalmam van felette.
- De hát ezt anélkül is érezhette.
- Igen, de beleélte magát a szerepbe, és számára még hiányzott ez a végszó. Hidd el, nem más az egész, csak szerep. Csak manipulálni akart, semmi mást.
- Manipulálni? Bármit megtehetett volna velem.. ha akarja. Nem akarta.
- Nem érted, Anyu? Nem is fontos, hogy tényleg történjen bármi is. Csak az érzés. Az érzés, hogy hatalma van feletted. Csak ennyi.
Ezeknél a mondatoknál valami fény kezdett derengeni a bennem kavargó sötétségben. Elég halványan pislogó kis fényecske volt, mintha egy kislámpa erőlködne azon, hogy beragyogjon egy báltermet. (Tőlem ez a felfogás olyan messze van, mint Makó Jeruzsálemtől. Én egy olyan őszinte kishülye vagyok, az összes apró kis trükkömmel együtt, hogy az leírhatatlan).
- Hát... tudod, fiam.. igazad lehet.. végül is... politikus...
A "politikus" szót nagyjából olyan hangsúllyal ejtettem ki, mint Andrásom pár nappal ezelőtt az "alkalmazott" szót.
Aztán elgondolkodtam ezen az egészen. Nem tudom, olvastátok-e Agatha Christie (Mary Westmarcott) Távol telt tőled tavaszom című regényét. Annak az olvasása közben éreztem valami hasonlót: ahogy apró nüanszokból összerakódik egy élet negatív alternatívája, árnyoldala, ugyanígy vagyok ezzel az egész történéssel. Ha innen nézem, őszinte volt és megejtő, még akkor is, ha utána nem lett folytatás. Ha onnan, manipulatív és szeretettelen (amennyiben a szeretet definíciójába beletartozik, hogy fölöslegesen ne bántsd a másikat).
Ez a két lehetőség egy ideig, mint tudományos szemlélőt, lefoglalt. Szerencsére, illetve Tanítóimnak hála, tartok már ott az Úton - és ezt jelen történések során sikerült tetten érnem magamon - hogy bármit is érezzek, meg tudom figyelni azt a kívülálló szemével is. (Talán a boldogságot nehezebben. Ritkán éltem meg még boldog pillanatot, nincs benne nagy rutinom. De a fájdalommal - ó, igen, azzal jó ismerősök vagyunk. Annyira, hogy képes vagyok megfigyelni. Addig figyelni, amíg el nem múlik. Megfigyeléseimmel kioltom, és nincs tovább.)
Azon is eltűnődtem, hogy annak az értelmezhetetlen mosolynak ebben a fordításban igenis, van értelme. Hogy ebben a fordításban a legmegfelelőbb választ adtam, és a mosoly tulajdonképpen nem volt más, mint a legyőzött önvédelmi mosolya. Azé, akinek mégsem sikerült teljesen hatalma alá vonni a másikat.
(A mosoly még mindig a legelegánsabb módja annak, hogy kimutasd a fogad fehérjét! - tanított valaha, a történelmi időkben Mosolyalbum. Életre szóló tudást kaptam Tőle. Nem csak adni, de felismerni is képes vagyok az önvédelmi mosolyt.)
A feloldást ebben az esetben némi internetes kutatómunka tette lehetővé. Csak publikus tartalmakat, természetesen. Mégis, eme publikus tartalmak összeszedése közben elkezdett bennem motoszkálni a gondolat: valószínűleg vannak itt a mélyben olyan lelki sérülések, amelyek mellett ennél komolyabb defektusok is előfordulhatnak.
Szánni kezdtem az embert, aki ilyen szerepjátékokra szorul.
Sosem lehet tudni, hogy kinek, mit rejt a tudatalattija. Az egy veszélyes világ, sokszor nagyon félre tud vinni egy embert.
Mindenesetre, ahogyan Mary Westmarcott hősnője is visszanyeri legendás angol úrinő tartását, gondolkodásmódját - úgy jutottam el a végén én is arra az elhatározásra, hogy maradok a történtek "színe szerinti" értelmezésénél.
Nem miatta - hanem miattam. Mert a személyiségemhez az áll közelebb.
És - mert megérdemlem.
...
Álltunk a konyhában, épp főzőcskéztünk, már nem is tudom pontosan, hogy én, vagy András követtünk el valamit.
Akkor már - nagyjából - túl voltam az érzelmi hullámveréseken, naponta legfeljebb csak egy-két alkalommal könnyesedett be a szemem.. de az a fölösleges szerelmi vallomás, a maga totális értelmetlenségével, céltalanságával és fájdalmával, még mindig nem hagyott nyugodni.
- Anyu, muszáj ezt velem megbeszélned? Szóval... érted... én mégiscsak a fiad vagyok.
- Igen, az vagy, és ráadásul férfi is. Hátha te meg tudod érteni, hogy ezt miért csinálta.
- Szerep. Ez az egész csak egy szerep. Nekem is van ilyen.. mikor valakit szédítek, pusztán csak a hatás kedvéért. Hogy érezzem, hogy hatalmam van felette.
- De hát ezt anélkül is érezhette.
- Igen, de beleélte magát a szerepbe, és számára még hiányzott ez a végszó. Hidd el, nem más az egész, csak szerep. Csak manipulálni akart, semmi mást.
- Manipulálni? Bármit megtehetett volna velem.. ha akarja. Nem akarta.
- Nem érted, Anyu? Nem is fontos, hogy tényleg történjen bármi is. Csak az érzés. Az érzés, hogy hatalma van feletted. Csak ennyi.
Ezeknél a mondatoknál valami fény kezdett derengeni a bennem kavargó sötétségben. Elég halványan pislogó kis fényecske volt, mintha egy kislámpa erőlködne azon, hogy beragyogjon egy báltermet. (Tőlem ez a felfogás olyan messze van, mint Makó Jeruzsálemtől. Én egy olyan őszinte kishülye vagyok, az összes apró kis trükkömmel együtt, hogy az leírhatatlan).
- Hát... tudod, fiam.. igazad lehet.. végül is... politikus...
A "politikus" szót nagyjából olyan hangsúllyal ejtettem ki, mint Andrásom pár nappal ezelőtt az "alkalmazott" szót.
Aztán elgondolkodtam ezen az egészen. Nem tudom, olvastátok-e Agatha Christie (Mary Westmarcott) Távol telt tőled tavaszom című regényét. Annak az olvasása közben éreztem valami hasonlót: ahogy apró nüanszokból összerakódik egy élet negatív alternatívája, árnyoldala, ugyanígy vagyok ezzel az egész történéssel. Ha innen nézem, őszinte volt és megejtő, még akkor is, ha utána nem lett folytatás. Ha onnan, manipulatív és szeretettelen (amennyiben a szeretet definíciójába beletartozik, hogy fölöslegesen ne bántsd a másikat).
Ez a két lehetőség egy ideig, mint tudományos szemlélőt, lefoglalt. Szerencsére, illetve Tanítóimnak hála, tartok már ott az Úton - és ezt jelen történések során sikerült tetten érnem magamon - hogy bármit is érezzek, meg tudom figyelni azt a kívülálló szemével is. (Talán a boldogságot nehezebben. Ritkán éltem meg még boldog pillanatot, nincs benne nagy rutinom. De a fájdalommal - ó, igen, azzal jó ismerősök vagyunk. Annyira, hogy képes vagyok megfigyelni. Addig figyelni, amíg el nem múlik. Megfigyeléseimmel kioltom, és nincs tovább.)
Azon is eltűnődtem, hogy annak az értelmezhetetlen mosolynak ebben a fordításban igenis, van értelme. Hogy ebben a fordításban a legmegfelelőbb választ adtam, és a mosoly tulajdonképpen nem volt más, mint a legyőzött önvédelmi mosolya. Azé, akinek mégsem sikerült teljesen hatalma alá vonni a másikat.
(A mosoly még mindig a legelegánsabb módja annak, hogy kimutasd a fogad fehérjét! - tanított valaha, a történelmi időkben Mosolyalbum. Életre szóló tudást kaptam Tőle. Nem csak adni, de felismerni is képes vagyok az önvédelmi mosolyt.)
A feloldást ebben az esetben némi internetes kutatómunka tette lehetővé. Csak publikus tartalmakat, természetesen. Mégis, eme publikus tartalmak összeszedése közben elkezdett bennem motoszkálni a gondolat: valószínűleg vannak itt a mélyben olyan lelki sérülések, amelyek mellett ennél komolyabb defektusok is előfordulhatnak.
Szánni kezdtem az embert, aki ilyen szerepjátékokra szorul.
Sosem lehet tudni, hogy kinek, mit rejt a tudatalattija. Az egy veszélyes világ, sokszor nagyon félre tud vinni egy embert.
Mindenesetre, ahogyan Mary Westmarcott hősnője is visszanyeri legendás angol úrinő tartását, gondolkodásmódját - úgy jutottam el a végén én is arra az elhatározásra, hogy maradok a történtek "színe szerinti" értelmezésénél.
Nem miatta - hanem miattam. Mert a személyiségemhez az áll közelebb.
És - mert megérdemlem.
2016. november 11., péntek
Drága Barátom,
mindig nagyon elszomorít, ha az állapotod romlásáról olvasok. Mostanában már bele vagyok fásulva a rossz hírekbe, mind a közéletet, mind a magánéletet illetően - próbálom egyre kisebbre összehúzni magam, beletemetkezni a munkába, és valahogy átvészelni ezt a keserves időszakot. Mert keserves időszak ez..
Mégis, tudnod kell: ha valami történne Veled, az olyan lenne nekem, mintha elveszíteném a fél karomat. Te vagy az egyik tájékozódási pontom ebben a világban, a Mesterem, a tanítóm... mindig tisztelni és szeretni foglak ezért.
Vigyázz magadra, kérlek. Ha tehetném, odaadnám a fél vesémet vagy tüdőmet.. tudod.
Úgyis tudod.
Mégis, tudnod kell: ha valami történne Veled, az olyan lenne nekem, mintha elveszíteném a fél karomat. Te vagy az egyik tájékozódási pontom ebben a világban, a Mesterem, a tanítóm... mindig tisztelni és szeretni foglak ezért.
Vigyázz magadra, kérlek. Ha tehetném, odaadnám a fél vesémet vagy tüdőmet.. tudod.
Úgyis tudod.
2016. november 9., szerda
Péntek esti szerelem (a Forradalmár)
Mindenekelőtt szeretnék bocsánatot kérni attól, akinek ez a bejegyzés - sajnos - akaratlanul is némi fájdalmat fog okozni. Tudnia kell, hogy még annak ellenére is lelkiismeret-furdalásom van, hogy az elmúlt öt évben nem igazán járult hozzá ahhoz, hogy nőként boldogan létezhessek ebben a világban. (Ezt a mondatot majd nagyon nem fogja érteni és egyetérteni sem fog vele, de ezt megbocsátom neki, mert van, akinek sok IQ mellé kevés EQ jut - és ő egy ilyen ember, tudjuk. Megbocsátom, mert bár a betegsége előtt is ilyen volt, de azóta még beteg is lett, s ez nyilván rám teszi a cselekedetek súlyát, és az ebből eredő bűnt. Is.) Azt is szeretném elöljáróban elmondani, bár ez nem mentség (ellentétben az előbbi mondatok igazságtartalmával), hogy ezek az események nem voltak szándékosan generáltak, nem készültem én semmi ilyesmire; sőt, gyakorlatilag pont az ellenkezője volt tervbe véve: régóta ismert barátokkal egy laza este, pár ital, sok tánc és beszélgetés. Nem is vittem túlzásba a készülődést sem ennek megfelelően.
Hát az élet néha tud furcsa dolgokat alkotni. Váratlan, gyönyörű, és iszonyatosan fájdalmas dolgokat.
A bulit egy, erre a célra kibérelt kocsmában tartottuk, mint máskor is. Már órák óta ment a tánc és a beszélgetés, mikor megérkezett a barátnőm férje, az egyik régi barátjukkal. Nem is tűnt fel különösebben a fiú - legfeljebb a testmagassága okán, amit mintha nekem szabtak volna - de elsőre nem találtam benne semmi olyat, ami miatt "hű de.." lett volna.
Aztán úgy fordult a kocka egy idő után, hogy a táncparketten egymásra akadtunk. És akkor.. lassan, de biztosan, valami fura dolog történt. Valahogy elkezdtünk először együtt énekelni, hülyéskedni, mosolyogni - és rájöttem, hogy nagyon jól érzem magam abban a közegben, amit körénk varázsolt. Elnéztem az arcát, a csinos, okos arcát - két mély vonás árulkodott rajta arról, hogy bizony, nem könnyű az élete, és nem, a legkevésbé sem gondoltam, hogy boldog ember lenne.
Tulajdonképpen itt láttam utoljára a kívülálló szemével, azt hiszem, ezért is fontos ezt a pillanatot és ezeket az érzeteket megörökíteni, mert ezeket még elfogultság nélkül éltem meg. És mert ez a ténymegállapítás a későbbiekben, - ha utólag már nem is fontos - de legalábbis érdekes adalékul szolgálhat.
Aztán, az egyik szünetben, amikor elkezdtem érezni, hogy ez az egész kezd bennem átváltozni valami mássá - szóval akkor, utolsó erőmmel, megpróbáltam megkeresni a barátnőmet.
Az volt a szándékom, hogy lekáderezem, kiféle ember, és egyáltalán, független-e, merjek-e tovább lépni, vagy jobb lesz, ha kiadom a "hátra arc" parancsot és menekülőre fogom.
Biztosan az ördög műve lehetett, hogy barátném akkor éppen nagyon el volt foglalva - mint fő szervező, ilyenkor ő általában eléggé elfoglalt, de aznap este különösen az volt - s én hiába szóltam, hogy beszélnünk kellene, nem volt rá érkezése.
Később meg már úgyis mindegy lett volna.
A Forradalmár (ő hívta így magát, és mint később számomra is megvilágosodott, egyáltalán nem ok nélkül) újból elkapott pár fordulóra - és ahogy pörögtünk-forogtunk, éreztem, hogy annyira erős, elemi hatású rám ez a közelség, hogy már szinte levegőt sem kapok. Nem, nem a tánctól - hanem az érintésétől, kisugárzásától.
Egy időre muszáj volt elengednem, sőt, el kellett távolodnom tőle, mert levegő után kapkodtam, annyira sok volt - szabályosan sok volt a felém áradó férfi energia. Beletelt vagy tíz percbe, tán negyed órába is, mire kicsit lenyugodtam, legalább annyira, hogy ne fulladjak meg ettől a szokatlan, intenzív, új élménytől.
Még át sem tudtam gondolni, hogy tulajdonképpen mi is történik, (oxigénhiány, ital, gondolkodás, ezek egymást kizáró tényezők amúgy is) mikor újra táncolni kezdtünk. Rám borult, és én ismét bekerültem az erőterébe, a kisugárzásába. Onnantól már, bár nagyon intenzív volt a közelségérzet, már nem volt légszomjam - sőt és ellenkezőleg.
Onnantól eljött az, hogy nagyon is Nőnek éreztem magam mellette, annyira, amennyire már elképzelhetetlenül régen nem - és eszembe jutott az a mondás: annyira vagyok Nő, amennyire Te Férfi vagy.
Az én péntek esti táncosom nagyon, nagyon férfi volt. Egyszerre volt erős és gyöngéd, vicces és komoly - és az érintése.. mintha mindig is erre az érintésre vágytam volna.
Akkor már végünk volt mindkettőnknek, azt hiszem. Elmentünk inni egy pohárkával, beszélgettünk pár szót - sokat nem, mert valami meggátolt benne, egyszerűen a torkom elszorult. Túl intenzív, túl szokatlan volt ez az élmény.
- Vakrepülés - ez volt az utolsó fejembe ötlő gondolat, mikor megcsókoltam. Mert, mi tagadás, én csókoltam meg. Akkor már nem is akartam tudni, amit fél órával azelőtt még mindenképpen.
Emlékeztek Müller Péterre, és a döntési pontra, amiről oly bölcsen írt?
Itt én már túl voltam mindenféle döntési ponton. Sőt. A gondolkodáson is.
De ő még nem..
Ő még nem, mert hiába dicsérte és viszonozta a csókomat, az érintésemet, az ölelésemet - láttam, hogy zavarban van, és igen, ha nagyon őszinte akarok lenni, a lelkem mélyén azt is tudtam, hogy miért.
De nekem akkor már mindegy volt.
Értitek?
Mindegy.
- Érzékeny és finom lélek vagy - nézett rám, és én csak bólintottam.
Lehet, hogy tudta, hogy tudom? Hogy értette, hogy értem?...
Jaj de nehéz dolog ez. Keservesen, fájdalmasan nehéz.
Az biztos, hogy onnantól kezdve nem tudtuk egymást elengedni. És mielőtt megrónátok, nem csak én őt - ő sem engem.
Fenyő Miklós: Légy ma éjjel a társam
Nem sok időre rá záróra kezdett kialakulni - ami azt jelentette, hogy a népes társaságnak át kellett hurcolkodnia barátnőm közeli lakásába. Előtte még meglátogattam a kocsimat, mert be kellett pakolnom a kapott ajándékokat. Elkísért, úgy ballagott mellettem, mintha az lenne a dolga, hogy szót fogadjon. Olyan volt, mint egy nagyra nőtt kisfiú - és akkor egy pillanatra megint mintha enyhült volna a rózsaszín hályog, és igen. Emberi léptékkel is szerethető volt, amit láttam. Nagyon is.
Barátnőm lakásába kis csoportokra szakadozva értünk fel. Lemaradt tőlem, harmadik barátnőmmel beszélgetett, aki felcipeltette a táskáját vele - és engem leterített a zöld szemű szörny. Belevágtam magam barátném foteljába, háttal az ajtónak (nem, majd itt fogom lesni, hogy megérkezik Bébidollal, hát egy nagy sz@rt!), a hajamat hatályon (de legalábbis a fotelen) kívül helyeztem, hadd lógjon csak szabadon.
- Hotel Menthol! - állított be évezredeknek tűnő percek után az én péntek esti szerelmem. Visszaadta Bébidoll táskáját, és, amitől egészen felvidultam: az első dolga az volt, hogy odajött hozzám. Odajött, megpuszilt, aztán térdre ereszkedett a fotelom mögött, a karját bedugta a hajam alá, és körbe vett az ölelésével. Körbe vett, és finoman simogatott. És onnan már nem is állt fel addig, amíg nem jött el a búcsú ideje.
Körülöttünk fáradtan zsongott a társaság, ránk pedig ránk borult a szerelem, mint egy puha takaró, és mi elbújtunk alatta, megilletődve, bátortalanul, teljesen elvarázsolva. Nem tudom, mennyi idő telt el így, percek, vagy órák lehettek - de azt tudom, hogy a fülemben lüktetett a vér, és éreztem, hogy tűzbe borult a világ bennem és körülöttem.
Mindez idő alatt alig voltam képes az emberi kommunikációra is - pár szót beszélgettünk csak, azt is csak halkan.
Rúzsa Magdolna - Érj hozzám
Aztán eljött a hajnal, és a búcsú ideje. Álltunk egymással szemben, kéz a kézben - még a sejtjeimnek is fájt, ha megszűnt egy pillanatra is az érintkezés. Néztem a szép, okos szemét, néztem az arcát, ami sokkal simábbnak tűnt, mint az este, pedig egész éjjel nem aludtunk. Néztem, és már megint jött egy - látszólag - oda nem illő gondolat.
- Ez a fiú biztosan Nyilas. Nem lehet más.
(Csak egy Nyilas tud úgy udvarolni, hogy az ember Mérleg lányára rájöjjön a háromnapos váltóláz. Tudjátok: a levegő táplálja az égést. Nem kell ehhez ezoterikusnak lenni, elég érezni.)
Éjszaka azt kérdezte: találkozunk-e még?
Én akkor, látva azt a csipetnyi zavart az erőben, annyit mondtam neki: ha akar, kinyomozza, hogyan tud elérni és megkeres.
Azt akartam, hogy akarja a találkozást. Hogy tegyen érte. Úgy, mint egy férfi. Ne csak megtörténjenek vele a dolgok, hanem cselekedjen. Igen.
A búcsúzásnál újra ezt mondta, sőt, hozzátette, hogy elkéri a számomat a barátnőmtől (nagy teljesítmény volt ezt így összerakni, abban az állapotunkban, ne nevessetek).
Aztán megint álltunk egy darabig, mert lehetetlennek látszott elengedni a másikat - és azt mondta, hogy szeret.
Ettől zavarba jöttem.
- Nagyon, nagyon nekem való vagy - válaszoltam. Nem akartam teljesen kiadni magam - talán az éjszakai bizonytalanságérzés kísértett még? Nem tudom. Valahogy úgy éreztem, hogy meg kell hagynom a szabad választás lehetőségét neki, bárhogyan is néz, és bármit is mond a szája.
Vagy csak egyszerűen attól féltem, hogy majd nem keres meg, akit ennyire megszerettem?
Elmosolyodott.
Elmosolyodott, és azóta is annak a mosolynak az értelmén tűnődöm.
Megnyugodott, hogy túl fogom élni ezt az élményt? Itt kapott egérutat?
(Akartam én egérutat adni??
Igen, de csak azért, hogy ne használja ki.. olyan ez, mint 18-ra lapot húzni. Nem jött be. Ja.)
Így is lehetne értelmezni.. de ennek ellentmond a későbbi viselkedése. Legalábbis, ha jól raktam össze a kronológiát.
A férfiak néha annyira érthetetlenek tudnak lenni.
Nagy nehezen elbúcsúzott, s mi magunkra maradtunk barátosnémmal.
- Jaj de örülök nektek! Végre egy igazán neked való pasi! Jó volt látni benneteket, olyan kis kedves, olyan finom volt ez a történet! - mondta, és igen. Én is úgy éreztem, hogy lebegek a boldogság rózsaszínű felhőcskéin.
Nemsokára felhívott barátosnénk, és közölte, hogy Forradalmár egy Opel kulcsot talált a zsebében, és majd reggel visszaadják.
Nem fért a fejembe, hogyan volt ez lehetséges - míg meg nem láttam Forradalmár kabátját egy széken.
Az én kabátomban távozott, és fel sem tűnt egyikünknek sem a csere.
Mintha mással lettünk volna elfoglalva..
- Ez egy Jel! - mondta barátnőm, és megbeszéltük, hogy hiszünk a Jelekben. Elmondtam neki, hogy számomra az első Jel az volt, hogy a 67-es út című opuszt énekeltük együtt.
Nem tudom, említettem-e már itt, de a 67-es út Nagy Fallal volt a számunk, rengetegszer énekeltük, hallgattuk együtt - évek teltek el, hogy nem tudtam sírás nélkül meghallgatni.
És pénteken este Forradalmárral egymásnak énekeltük.
Szóval ez is egy veszélyes út.. Hazatalálsz? És hol van a haza?... Melyik a fontosabb? A biztonság, vagy a boldogság?
Hol van a lekötelezettségnek, a tapintatnak a határa? Mikortól nincs más választás, mint továbblépni?
Nagy kérdések ezek.
...
A következő órákat félálomban töltöttem barátném kanapéján, ha becsuktam a szemem, őt láttam, de ha kinyitottam, akkor is.
Aztán eljöttek, kabátot cseréltünk, össze-vissza ölelgetett, álltunk ott fekete bőrkabátban - de mikor csókra került volna a sor, zavart puszi sikeredett belőle, és én éreztem, hogy ez is egy Jel..
Hagytam, bár a szívem összefacsarodott. De valamiért hagynom kellett.
...
Barátosném eljött velem az autómig, és mondta, hogy Forradalmár elkérte a számomat, és egyébként szokott ő jönni Budapestre, és akkor majd ezek szerint elmegyünk ide-oda négyesben.
- Tele van nejjel, ugye, jól gondolom? - kérdeztem. (Milyen szerencse, hogy könyvelő vagyok. Néha, mikor fáj, olyan kib@szottul racionális tudok lenni.)
Barátosném meghökkent a kérdésfeltevésen, és elmondta, hogy ha neje nem is, de tíz éve élettársa van, akivel elég jól megvannak, szereti Forradalmárt, mellette volt, segítette rossz időszakában, és kellemes otthont biztosít számára. Korengedményes nyugdíjas lévén megteheti, hogy süt-főz-otthont babusgat, hogy Forradalmárnak legyen hol megpihennie. Kicsit idős Forradalmárhoz, de szereti, ez egészen bizonyos. Szépen élnek - talán túl szép is az egész ahhoz, hogy valódi legyen.
Ettől a mondattól eszembe jutott az a bizonyos két vonás.
De más helyett nem élhetjük az életet, és valóban, mi garanciát tudnék én bármilyen férfinak nyújtani arra, hogy velem jobb lesz?
Hisz tudjuk, hogy egy putriban lakok, látástól mikulásig dolgozok, én nem tudnék egyetlen férfinak sem olyan közeget nyújtani, amilyenre a mai férfiak vágynak.
Pláne férfi segítsége nélkül nem.
Márpedig manapság pontosan ez az elvárás egy nővel szemben.
Hiába szereti az érintésemet, a kisugárzásomat - ezek mind nem számítanak.
Semmi nem számít, csak a biztonság - gondoltam keserű szájízzel.
Aztán eljutott a tudatomig nagy nehezen, hogy nem csupán erről van szó. Van ott valami hálaféle is, hogy őt befogadták, összerakták, felemelték.
És akkor beletörődtem. A hála, lekötelezettség talán még erősebb kötelék, mint a sajnálat.
Beletörődtem abba, hogy nem hív, nem telefonál.
De addig megjártam a poklot.
Hungária: Várni rád egy éjen át
Az első stádium a váltóláz volt. Minden porcikámban fájdalmasan lüktetett a hiánya. Két napig enni, aludni, gondolkodni, kommunikálni - semmire nem voltam képes. Fényképeket nézegettem, leginkább egy profilképet - de nem nehéz rábukkanni az interneten egyéb fényképekre sem, bőven van repertoár, ha gyötörni akarom magam..
Kínomban újra ráleltem Gábrielre - őrangyalom vád és szemrehányás nélkül tette, amit tennie kellett. Én mondom nektek, szerencsés az a nő, akinek férfi védőangyala van.
Gábriel mindent megtett, hogy csillapítsa a kínjaimat - még így sem volt könnyű dolga.
A gyerekeim lábujjhegyen járkáltak körülöttem. András még főzött is. Hallgatták, hogyan nyekeregtetem Rúzsa Magdit újra és újra.
- Fáj ez a te szerelmed, Anyu! - mondta András.
- Képzeld, fiam, te csak hallod, de én érzem is...
Rúzsa Magdi: Nem vagyok jó neked
(Némi Tokaji, egy férfi profilkép, egy női énekhang - egészségedre!..)
A második stádium az önértékelési zavaroké.
Nekem való vagy - éreztem a lelkem legmélyéig, minden porcikámban, és ezt mondták, akik láttak minket együtt. És mégsem vagyok jó neked? Nem vagyok jó neked... neked sem vagyok jó... nem vagyok jó nő, nem vagyok jó ember, én tényleg csak könyvelőnek vagyok jó?? Minek élek én egyáltalán? Azért, hogy halálra dolgozzam magamat másokért, soha, senkitől ne kapjak szeretetet, szerelmet, semmit? Mindig csak másokat szolgáljak, és cserébe csak rúgásokat kapjak? Minősítő jelzőket? Kritikát, amin mosolyognom kellene, mert jaj de vicces?
Mit ér így az életem? Minek ez a hosszú haj, minek a finom bőr, és a többi, amiről egész este áradoztál, ha nem vagyok jó neked?
Minek, mondd, minek?? Minek beszéltél ilyeneket? HAZUDTÁL???
...
- Azt mondta, hogy szeret? Ezt mondta? Mennyire aljas! A világ undorító, és benne a férfiak is undorítók. Hidd el, láttam már sok mindent! - mondta barátnőm épp elkeseredve (azt hiszem, akaratomon kívül hozzájárultam náluk is egy nagy veszekedés kirobbanásához - de ez nem tartozik közvetlenül a témához).
- De miért mondta? Nem lett volna muszáj.. igazán nem..
(És tényleg nem. Ha valakinek, ezt neki pontosan tudnia kellett, ott, akkor.)
Erre nem kaptam meggyőző választ.
...
Órákig forgattam a szót: undorító. Éreztem benne az epe keserűjét, a teljes meghasonlást, a tehetetlen dühöt. Utáltam magamat, Forradalmárt, a férfiakat, az egész életet.
Aztán történt valami.
"De hiszen azt mondta, hogy szeret. Ilyesmit nem hazudik az ember. Te nem mondtál igazat, mert azt akartad mondani, hogy szereted - csak nem merted felvállalni. Ő akkor, ott, igazat mondott. Lehet, hogy utána elgyávult. Lehet, hogy olyan kötelékei vannak, amelyeket nem tud letenni, és nem akart neked még több fájdalmat okozni. A világ nem rossz, és te szerethető ember vagy. És ott, akkor szeretve is voltál."
Furcsa módon, ettől a gondolattól kicsit jobb lett. Elviselhetőbb. Ha boldog nem is lettem, de megnyugvást éreztem.
Megfordult a fejemben, hogy ha valaha lesz még olyan buli, amelyen ő is előfordulhat, én testületileg megkérem Kékszeműt, felrángatva őt a déli végekről, hogy jöjjön el velem gardedámnak - úgy is, mint az egyetlen szóba jöhető kóbor lovagot, aki (persze aktuális barátnő függvényében) talán viszonylag lelkesen meg is tenné ezt, már persze szigorúan csak előre egyeztetett paraméterekkel. Vagy nem. De hát mégiscsak én vagyok élete könyvelője, vagy ilyesmi, - tehát éppenséggel megtehetné.
Aztán eltűnődtem azon, hogy mit is akarnék én ezzel bebizonyítani magamnak, megérdemli-e ezt szegény Kékszemű (szívattam már eleget), és különben is, szükségem sincs erre, hiszen nem emlékszem, hogy egyáltalán volt-e olyan házibuli valaha is, ahol én nem találtam volna magamnak lovagot, ha épp arra volt szükségem.
Végül filozófiai értekezést írtam barátosném "pecsenyekacsamáj" bejegyzéséhez a Facebook-on, mely arról szólt, hogy ha az ember libamájra vágyik, nem érdemes a sarki büfébe menni hamburgerért.
De az a libamáj nagyon nem akarja az igazságot. Pedig én nagyon ki vagyok rá éhezve.
(Reggel, munkába menés előtt, belenéztem a tükörbe. Elfogadható volt a látvány, s én képzeletben odaszóltam Forradalmárnak, csak úgy:
- ...i, még csak meg se dugtál..)
Előre jeleztem: hülye meséket produkál az élet.
Villany le, csapó.
Hát az élet néha tud furcsa dolgokat alkotni. Váratlan, gyönyörű, és iszonyatosan fájdalmas dolgokat.
A bulit egy, erre a célra kibérelt kocsmában tartottuk, mint máskor is. Már órák óta ment a tánc és a beszélgetés, mikor megérkezett a barátnőm férje, az egyik régi barátjukkal. Nem is tűnt fel különösebben a fiú - legfeljebb a testmagassága okán, amit mintha nekem szabtak volna - de elsőre nem találtam benne semmi olyat, ami miatt "hű de.." lett volna.
Aztán úgy fordult a kocka egy idő után, hogy a táncparketten egymásra akadtunk. És akkor.. lassan, de biztosan, valami fura dolog történt. Valahogy elkezdtünk először együtt énekelni, hülyéskedni, mosolyogni - és rájöttem, hogy nagyon jól érzem magam abban a közegben, amit körénk varázsolt. Elnéztem az arcát, a csinos, okos arcát - két mély vonás árulkodott rajta arról, hogy bizony, nem könnyű az élete, és nem, a legkevésbé sem gondoltam, hogy boldog ember lenne.
Tulajdonképpen itt láttam utoljára a kívülálló szemével, azt hiszem, ezért is fontos ezt a pillanatot és ezeket az érzeteket megörökíteni, mert ezeket még elfogultság nélkül éltem meg. És mert ez a ténymegállapítás a későbbiekben, - ha utólag már nem is fontos - de legalábbis érdekes adalékul szolgálhat.
Aztán, az egyik szünetben, amikor elkezdtem érezni, hogy ez az egész kezd bennem átváltozni valami mássá - szóval akkor, utolsó erőmmel, megpróbáltam megkeresni a barátnőmet.
Az volt a szándékom, hogy lekáderezem, kiféle ember, és egyáltalán, független-e, merjek-e tovább lépni, vagy jobb lesz, ha kiadom a "hátra arc" parancsot és menekülőre fogom.
Biztosan az ördög műve lehetett, hogy barátném akkor éppen nagyon el volt foglalva - mint fő szervező, ilyenkor ő általában eléggé elfoglalt, de aznap este különösen az volt - s én hiába szóltam, hogy beszélnünk kellene, nem volt rá érkezése.
Később meg már úgyis mindegy lett volna.
A Forradalmár (ő hívta így magát, és mint később számomra is megvilágosodott, egyáltalán nem ok nélkül) újból elkapott pár fordulóra - és ahogy pörögtünk-forogtunk, éreztem, hogy annyira erős, elemi hatású rám ez a közelség, hogy már szinte levegőt sem kapok. Nem, nem a tánctól - hanem az érintésétől, kisugárzásától.
Egy időre muszáj volt elengednem, sőt, el kellett távolodnom tőle, mert levegő után kapkodtam, annyira sok volt - szabályosan sok volt a felém áradó férfi energia. Beletelt vagy tíz percbe, tán negyed órába is, mire kicsit lenyugodtam, legalább annyira, hogy ne fulladjak meg ettől a szokatlan, intenzív, új élménytől.
Még át sem tudtam gondolni, hogy tulajdonképpen mi is történik, (oxigénhiány, ital, gondolkodás, ezek egymást kizáró tényezők amúgy is) mikor újra táncolni kezdtünk. Rám borult, és én ismét bekerültem az erőterébe, a kisugárzásába. Onnantól már, bár nagyon intenzív volt a közelségérzet, már nem volt légszomjam - sőt és ellenkezőleg.
Onnantól eljött az, hogy nagyon is Nőnek éreztem magam mellette, annyira, amennyire már elképzelhetetlenül régen nem - és eszembe jutott az a mondás: annyira vagyok Nő, amennyire Te Férfi vagy.
Az én péntek esti táncosom nagyon, nagyon férfi volt. Egyszerre volt erős és gyöngéd, vicces és komoly - és az érintése.. mintha mindig is erre az érintésre vágytam volna.
Akkor már végünk volt mindkettőnknek, azt hiszem. Elmentünk inni egy pohárkával, beszélgettünk pár szót - sokat nem, mert valami meggátolt benne, egyszerűen a torkom elszorult. Túl intenzív, túl szokatlan volt ez az élmény.
- Vakrepülés - ez volt az utolsó fejembe ötlő gondolat, mikor megcsókoltam. Mert, mi tagadás, én csókoltam meg. Akkor már nem is akartam tudni, amit fél órával azelőtt még mindenképpen.
Emlékeztek Müller Péterre, és a döntési pontra, amiről oly bölcsen írt?
Itt én már túl voltam mindenféle döntési ponton. Sőt. A gondolkodáson is.
De ő még nem..
Ő még nem, mert hiába dicsérte és viszonozta a csókomat, az érintésemet, az ölelésemet - láttam, hogy zavarban van, és igen, ha nagyon őszinte akarok lenni, a lelkem mélyén azt is tudtam, hogy miért.
De nekem akkor már mindegy volt.
Értitek?
Mindegy.
- Érzékeny és finom lélek vagy - nézett rám, és én csak bólintottam.
Lehet, hogy tudta, hogy tudom? Hogy értette, hogy értem?...
Jaj de nehéz dolog ez. Keservesen, fájdalmasan nehéz.
Az biztos, hogy onnantól kezdve nem tudtuk egymást elengedni. És mielőtt megrónátok, nem csak én őt - ő sem engem.
Fenyő Miklós: Légy ma éjjel a társam
Nem sok időre rá záróra kezdett kialakulni - ami azt jelentette, hogy a népes társaságnak át kellett hurcolkodnia barátnőm közeli lakásába. Előtte még meglátogattam a kocsimat, mert be kellett pakolnom a kapott ajándékokat. Elkísért, úgy ballagott mellettem, mintha az lenne a dolga, hogy szót fogadjon. Olyan volt, mint egy nagyra nőtt kisfiú - és akkor egy pillanatra megint mintha enyhült volna a rózsaszín hályog, és igen. Emberi léptékkel is szerethető volt, amit láttam. Nagyon is.
Barátnőm lakásába kis csoportokra szakadozva értünk fel. Lemaradt tőlem, harmadik barátnőmmel beszélgetett, aki felcipeltette a táskáját vele - és engem leterített a zöld szemű szörny. Belevágtam magam barátném foteljába, háttal az ajtónak (nem, majd itt fogom lesni, hogy megérkezik Bébidollal, hát egy nagy sz@rt!), a hajamat hatályon (de legalábbis a fotelen) kívül helyeztem, hadd lógjon csak szabadon.
- Hotel Menthol! - állított be évezredeknek tűnő percek után az én péntek esti szerelmem. Visszaadta Bébidoll táskáját, és, amitől egészen felvidultam: az első dolga az volt, hogy odajött hozzám. Odajött, megpuszilt, aztán térdre ereszkedett a fotelom mögött, a karját bedugta a hajam alá, és körbe vett az ölelésével. Körbe vett, és finoman simogatott. És onnan már nem is állt fel addig, amíg nem jött el a búcsú ideje.
Körülöttünk fáradtan zsongott a társaság, ránk pedig ránk borult a szerelem, mint egy puha takaró, és mi elbújtunk alatta, megilletődve, bátortalanul, teljesen elvarázsolva. Nem tudom, mennyi idő telt el így, percek, vagy órák lehettek - de azt tudom, hogy a fülemben lüktetett a vér, és éreztem, hogy tűzbe borult a világ bennem és körülöttem.
Mindez idő alatt alig voltam képes az emberi kommunikációra is - pár szót beszélgettünk csak, azt is csak halkan.
Rúzsa Magdolna - Érj hozzám
Aztán eljött a hajnal, és a búcsú ideje. Álltunk egymással szemben, kéz a kézben - még a sejtjeimnek is fájt, ha megszűnt egy pillanatra is az érintkezés. Néztem a szép, okos szemét, néztem az arcát, ami sokkal simábbnak tűnt, mint az este, pedig egész éjjel nem aludtunk. Néztem, és már megint jött egy - látszólag - oda nem illő gondolat.
- Ez a fiú biztosan Nyilas. Nem lehet más.
(Csak egy Nyilas tud úgy udvarolni, hogy az ember Mérleg lányára rájöjjön a háromnapos váltóláz. Tudjátok: a levegő táplálja az égést. Nem kell ehhez ezoterikusnak lenni, elég érezni.)
Éjszaka azt kérdezte: találkozunk-e még?
Én akkor, látva azt a csipetnyi zavart az erőben, annyit mondtam neki: ha akar, kinyomozza, hogyan tud elérni és megkeres.
Azt akartam, hogy akarja a találkozást. Hogy tegyen érte. Úgy, mint egy férfi. Ne csak megtörténjenek vele a dolgok, hanem cselekedjen. Igen.
A búcsúzásnál újra ezt mondta, sőt, hozzátette, hogy elkéri a számomat a barátnőmtől (nagy teljesítmény volt ezt így összerakni, abban az állapotunkban, ne nevessetek).
Aztán megint álltunk egy darabig, mert lehetetlennek látszott elengedni a másikat - és azt mondta, hogy szeret.
Ettől zavarba jöttem.
- Nagyon, nagyon nekem való vagy - válaszoltam. Nem akartam teljesen kiadni magam - talán az éjszakai bizonytalanságérzés kísértett még? Nem tudom. Valahogy úgy éreztem, hogy meg kell hagynom a szabad választás lehetőségét neki, bárhogyan is néz, és bármit is mond a szája.
Vagy csak egyszerűen attól féltem, hogy majd nem keres meg, akit ennyire megszerettem?
Elmosolyodott.
Elmosolyodott, és azóta is annak a mosolynak az értelmén tűnődöm.
Megnyugodott, hogy túl fogom élni ezt az élményt? Itt kapott egérutat?
(Akartam én egérutat adni??
Igen, de csak azért, hogy ne használja ki.. olyan ez, mint 18-ra lapot húzni. Nem jött be. Ja.)
Így is lehetne értelmezni.. de ennek ellentmond a későbbi viselkedése. Legalábbis, ha jól raktam össze a kronológiát.
A férfiak néha annyira érthetetlenek tudnak lenni.
Nagy nehezen elbúcsúzott, s mi magunkra maradtunk barátosnémmal.
- Jaj de örülök nektek! Végre egy igazán neked való pasi! Jó volt látni benneteket, olyan kis kedves, olyan finom volt ez a történet! - mondta, és igen. Én is úgy éreztem, hogy lebegek a boldogság rózsaszínű felhőcskéin.
Nemsokára felhívott barátosnénk, és közölte, hogy Forradalmár egy Opel kulcsot talált a zsebében, és majd reggel visszaadják.
Nem fért a fejembe, hogyan volt ez lehetséges - míg meg nem láttam Forradalmár kabátját egy széken.
Az én kabátomban távozott, és fel sem tűnt egyikünknek sem a csere.
Mintha mással lettünk volna elfoglalva..
- Ez egy Jel! - mondta barátnőm, és megbeszéltük, hogy hiszünk a Jelekben. Elmondtam neki, hogy számomra az első Jel az volt, hogy a 67-es út című opuszt énekeltük együtt.
Nem tudom, említettem-e már itt, de a 67-es út Nagy Fallal volt a számunk, rengetegszer énekeltük, hallgattuk együtt - évek teltek el, hogy nem tudtam sírás nélkül meghallgatni.
És pénteken este Forradalmárral egymásnak énekeltük.
Szóval ez is egy veszélyes út.. Hazatalálsz? És hol van a haza?... Melyik a fontosabb? A biztonság, vagy a boldogság?
Hol van a lekötelezettségnek, a tapintatnak a határa? Mikortól nincs más választás, mint továbblépni?
Nagy kérdések ezek.
...
A következő órákat félálomban töltöttem barátném kanapéján, ha becsuktam a szemem, őt láttam, de ha kinyitottam, akkor is.
Aztán eljöttek, kabátot cseréltünk, össze-vissza ölelgetett, álltunk ott fekete bőrkabátban - de mikor csókra került volna a sor, zavart puszi sikeredett belőle, és én éreztem, hogy ez is egy Jel..
Hagytam, bár a szívem összefacsarodott. De valamiért hagynom kellett.
...
Barátosném eljött velem az autómig, és mondta, hogy Forradalmár elkérte a számomat, és egyébként szokott ő jönni Budapestre, és akkor majd ezek szerint elmegyünk ide-oda négyesben.
- Tele van nejjel, ugye, jól gondolom? - kérdeztem. (Milyen szerencse, hogy könyvelő vagyok. Néha, mikor fáj, olyan kib@szottul racionális tudok lenni.)
Barátosném meghökkent a kérdésfeltevésen, és elmondta, hogy ha neje nem is, de tíz éve élettársa van, akivel elég jól megvannak, szereti Forradalmárt, mellette volt, segítette rossz időszakában, és kellemes otthont biztosít számára. Korengedményes nyugdíjas lévén megteheti, hogy süt-főz-otthont babusgat, hogy Forradalmárnak legyen hol megpihennie. Kicsit idős Forradalmárhoz, de szereti, ez egészen bizonyos. Szépen élnek - talán túl szép is az egész ahhoz, hogy valódi legyen.
Ettől a mondattól eszembe jutott az a bizonyos két vonás.
De más helyett nem élhetjük az életet, és valóban, mi garanciát tudnék én bármilyen férfinak nyújtani arra, hogy velem jobb lesz?
Hisz tudjuk, hogy egy putriban lakok, látástól mikulásig dolgozok, én nem tudnék egyetlen férfinak sem olyan közeget nyújtani, amilyenre a mai férfiak vágynak.
Pláne férfi segítsége nélkül nem.
Márpedig manapság pontosan ez az elvárás egy nővel szemben.
Hiába szereti az érintésemet, a kisugárzásomat - ezek mind nem számítanak.
Semmi nem számít, csak a biztonság - gondoltam keserű szájízzel.
Aztán eljutott a tudatomig nagy nehezen, hogy nem csupán erről van szó. Van ott valami hálaféle is, hogy őt befogadták, összerakták, felemelték.
És akkor beletörődtem. A hála, lekötelezettség talán még erősebb kötelék, mint a sajnálat.
Beletörődtem abba, hogy nem hív, nem telefonál.
De addig megjártam a poklot.
Hungária: Várni rád egy éjen át
Az első stádium a váltóláz volt. Minden porcikámban fájdalmasan lüktetett a hiánya. Két napig enni, aludni, gondolkodni, kommunikálni - semmire nem voltam képes. Fényképeket nézegettem, leginkább egy profilképet - de nem nehéz rábukkanni az interneten egyéb fényképekre sem, bőven van repertoár, ha gyötörni akarom magam..
Kínomban újra ráleltem Gábrielre - őrangyalom vád és szemrehányás nélkül tette, amit tennie kellett. Én mondom nektek, szerencsés az a nő, akinek férfi védőangyala van.
Gábriel mindent megtett, hogy csillapítsa a kínjaimat - még így sem volt könnyű dolga.
A gyerekeim lábujjhegyen járkáltak körülöttem. András még főzött is. Hallgatták, hogyan nyekeregtetem Rúzsa Magdit újra és újra.
- Fáj ez a te szerelmed, Anyu! - mondta András.
- Képzeld, fiam, te csak hallod, de én érzem is...
Rúzsa Magdi: Nem vagyok jó neked
(Némi Tokaji, egy férfi profilkép, egy női énekhang - egészségedre!..)
A második stádium az önértékelési zavaroké.
Nekem való vagy - éreztem a lelkem legmélyéig, minden porcikámban, és ezt mondták, akik láttak minket együtt. És mégsem vagyok jó neked? Nem vagyok jó neked... neked sem vagyok jó... nem vagyok jó nő, nem vagyok jó ember, én tényleg csak könyvelőnek vagyok jó?? Minek élek én egyáltalán? Azért, hogy halálra dolgozzam magamat másokért, soha, senkitől ne kapjak szeretetet, szerelmet, semmit? Mindig csak másokat szolgáljak, és cserébe csak rúgásokat kapjak? Minősítő jelzőket? Kritikát, amin mosolyognom kellene, mert jaj de vicces?
Mit ér így az életem? Minek ez a hosszú haj, minek a finom bőr, és a többi, amiről egész este áradoztál, ha nem vagyok jó neked?
Minek, mondd, minek?? Minek beszéltél ilyeneket? HAZUDTÁL???
...
- Azt mondta, hogy szeret? Ezt mondta? Mennyire aljas! A világ undorító, és benne a férfiak is undorítók. Hidd el, láttam már sok mindent! - mondta barátnőm épp elkeseredve (azt hiszem, akaratomon kívül hozzájárultam náluk is egy nagy veszekedés kirobbanásához - de ez nem tartozik közvetlenül a témához).
- De miért mondta? Nem lett volna muszáj.. igazán nem..
(És tényleg nem. Ha valakinek, ezt neki pontosan tudnia kellett, ott, akkor.)
Erre nem kaptam meggyőző választ.
...
Órákig forgattam a szót: undorító. Éreztem benne az epe keserűjét, a teljes meghasonlást, a tehetetlen dühöt. Utáltam magamat, Forradalmárt, a férfiakat, az egész életet.
Aztán történt valami.
"De hiszen azt mondta, hogy szeret. Ilyesmit nem hazudik az ember. Te nem mondtál igazat, mert azt akartad mondani, hogy szereted - csak nem merted felvállalni. Ő akkor, ott, igazat mondott. Lehet, hogy utána elgyávult. Lehet, hogy olyan kötelékei vannak, amelyeket nem tud letenni, és nem akart neked még több fájdalmat okozni. A világ nem rossz, és te szerethető ember vagy. És ott, akkor szeretve is voltál."
Furcsa módon, ettől a gondolattól kicsit jobb lett. Elviselhetőbb. Ha boldog nem is lettem, de megnyugvást éreztem.
Megfordult a fejemben, hogy ha valaha lesz még olyan buli, amelyen ő is előfordulhat, én testületileg megkérem Kékszeműt, felrángatva őt a déli végekről, hogy jöjjön el velem gardedámnak - úgy is, mint az egyetlen szóba jöhető kóbor lovagot, aki (persze aktuális barátnő függvényében) talán viszonylag lelkesen meg is tenné ezt, már persze szigorúan csak előre egyeztetett paraméterekkel. Vagy nem. De hát mégiscsak én vagyok élete könyvelője, vagy ilyesmi, - tehát éppenséggel megtehetné.
Aztán eltűnődtem azon, hogy mit is akarnék én ezzel bebizonyítani magamnak, megérdemli-e ezt szegény Kékszemű (szívattam már eleget), és különben is, szükségem sincs erre, hiszen nem emlékszem, hogy egyáltalán volt-e olyan házibuli valaha is, ahol én nem találtam volna magamnak lovagot, ha épp arra volt szükségem.
Végül filozófiai értekezést írtam barátosném "pecsenyekacsamáj" bejegyzéséhez a Facebook-on, mely arról szólt, hogy ha az ember libamájra vágyik, nem érdemes a sarki büfébe menni hamburgerért.
De az a libamáj nagyon nem akarja az igazságot. Pedig én nagyon ki vagyok rá éhezve.
(Reggel, munkába menés előtt, belenéztem a tükörbe. Elfogadható volt a látvány, s én képzeletben odaszóltam Forradalmárnak, csak úgy:
- ...i, még csak meg se dugtál..)
Előre jeleztem: hülye meséket produkál az élet.
Villany le, csapó.
2016. november 2., szerda
CV és más mesék
"...Na látod, itt van ez a gondolatmenet elcseszve. Nekem soha nem lesz senki, aki az én önéletrajzomat olvasgassa." - válaszolta életművész típusú kisfiam arra a feltevésemre, hogy már csak azért sem ártana 21 évesen már valami értékelhetőt letenni az asztalra, mert az önéletrajzában lassan, de biztosan keletkezik egy rés - egy olyan típusú rés, mely sok mindenről árulkodik, csak épp semmi olyasmiről, amit a munkáltatók szívesen olvasgatnak.
A válaszra hirtelen nem tudtam mit mondani. Elnyöszörögtem, hogy még a Farkasnak is van CV-je, és pont az eddigi, CV-ben szépen összefoglalható tapasztalatainak köszönhető, hogy ott van, ahol - mire ezt rövidre zárta azzal, hogy "Persze, mert ő is alkalmazott".
Mintha azt mondta volna, hogy "leprás".
Megáll az ész és visszatekint.
Lehet, hogy a Galambnak igaza van és mégiscsak ki kellene lökni a fiókát a fészekből?
Sajna nincs szívem hozzá.
Pedig lehet, hogy jobb lenne, ha lenne.
De túlságosan szeretem, azt hiszem. Ez az igazi majomszeretet.
...
A Galambról itt még nem beszéltem, pedig a Galamb és a Farkas olyan párost alkotnak, ami együtt jelent egy más minőséget. A Farkas meg is sértődött kicsit, mikor ezt megpendítettem neki - túlfejlett egója van, ezt tudjuk, de hiába, a tények azok tények.
Ha még láttatok két összeillő embert.. :)
Mostanában, sok vihar után, a Galamb vezeti békésebb vizekre a bárkát - azt hiszem, a jelenlegi helyzetben ez volt a legjobb, ami történhetett szerencsétlen, megtépázott vízi alkalmatossággal.
...
Ami engem illet, valóban a munka tölti ki az életemet - ezzel együtt, októberben már nagyon éreztem, hogy ez így nem jó, túl sok lesz, a végén betegre hajszolom magamat. Meg is fájdult annyira a csípőm, hogy hetekig a járóképtelenség határán voltam.
Ilyenkor azért az ember csendben magában elkezdi a dolgokat átértékelni. Észre vettem például, hogy elfelejtkeztem a hálagyakorlatról az utóbbi időben. Pedig, az elmúlt években a legtöbb energiát a reggeli hálagyakorlatok adták nekem, az a fél óra, mikor reggelenként, a kávé mellé, magamba szívtam a természet folyton változó, örök teremtő erejét: virágocska, napocska, felhőcske, madárka... ennyi elég a boldogsághoz és a hálához - és mostanában ennyi sem jutott.
Valahol legbelül érzem, hogy ez nem jó így.
Meg kell próbálni beiktatni az életembe a régen hiányzó privát időket: az itthoni szöszmötölést, az alkotást, a bloggerkedést, az úszást - mert ha nem teszem, egy nap tényleg arra fogok ébredni, hogy mindenki énekel, csak én fekszek kiterítve.
Nem, mintha nem izgatna a munka, a kihívások, a teljesítmény. A múlt héten felkeltem egyik nap fél hétkor, elmentem dolgozni, aztán még dolgoztam egy kicsit, aztán bent maradtam éjszakára, végigdolgoztam, aztán a másnapot is, délután öt után mentem haza, nyolckor már le is feküdtem. Muszáj volt: két ember munkáját még csak meg tudom csinálni, de háromét már biztos nem - és a kolléganőm beteget jelentett, MNB határidő előtt egy héttel.
Ez nagyjából megfelel egy cserben hagyásos gázolásnak. Szerintem.
Cserben hagyásos gázolás, mert ő ugyan féltékenykedik az én jövedelmemre - de nem tudná elvégezni az én munkámat.
Mindenesetre büszke vagyok rá, hogy mindezen körülmények ellenére meg bírtam csinálni - mint főiskolás koromban, mikor éjjel készültem a vizsgákra, és sikerültek.
Persze utána két napig lézengtem, de ez már csak ilyen.
...
Illő lenne még visszatérni a nyári élményekhez is, talán néhány gondolat erejéig.
Nekem ilyen fordulatszámon nyaram még nem pörgött sose.
Jobban belegondolva, nem is biztos, hogy ez olyan nagyon jó volt nekem - hiszen nem csak a munkában hajszoltam magam túl, hanem az új élmények keresésében is.
Azt tudom, hogy egy rakás embernek nem tetszett a dolog: volt, aki féltékenykedett, irigykedett - mint Nagy Fal, akinek szokása kevés élményt vásárolni sok pénzért (én ezt inkább fordítva csinálom). Csabának rosszul esett, hogy őt kihagyom mindezekből - de nem tudtam volna őt, tekintettel az állapotára, életkorára, habitusára - mindezekbe a programokba beilleszteni. Kihagyni meg nem akartam őket - ez talán hiba volt, de az mozgatott, hogy eltelt húsz év úgy, hogy jóformán sehová sem mentem, csak a családi robotgép szerepét játszottam a végtelenségig.
Végül is, remek fotóalbumok születtek (és még nem raktam fel az összeset), nagyon sok helyen megfordultam - de jövőre másképp szervezem a dolgokat, azt hiszem.
Vagy ki tudja.
Végül is, tavaszra már most van három programom.
Őrület.
...
Csabám, szegényem, szerencsére jobban van. Sajnos, a világhoz - és hozzám - való hozzáállása nem változott annyit, mint amennyit reméltem - de itt csak két út van: vagy megerősítem magam annyira mentálisan, hogy ne fájjon, mikor belém rúg egyet a szavaival - vagy a szakítás.
Az utóbbi nem megy, tehát marad az első. Ő már megváltozni nem fog, túl öreg hozzá. Ha eddig nem tanult meg kommunikálni, akkor már így marad.
Amivel csak annyi a gond, hogy az utóbbi időben, mint feljebb írtam, alacsonyabb a primer energiaszintem - vagyis könnyebben betalálnak a minősítő jelzők.
(Igen, igazatok van, normális kapcsolatban nem kell védekezésre berendezkedni. De ez sose volt normális kapcsolat. Viszont - atyaég - öt betöltött éve tart.)
Ha őszinte akarok lenni, nagyon sokat kaptam én ebben a kapcsolatban. Nem fizikai síkon - de világnézetben, gondolkodásmódban, problémakezelésben.
Néha észreveszem, hogy az ő kifejezéseit használom.
...
Hova és mi végre rohan így az élet?
Mint apró üvegszilánkok, csillannak ki a boldogabb napok a múló idő szürke masszájából.
Kevés a csillogó üvegszilánk, szánalmasan kevés.
Pedig... ez csak azért van, mert mostanában megfeledkeztem a Látásról.
Ha az ember Lát: látja az ég kékjét, a felhők szürke gomolygását, a színes őszi leveleken megcsillanó napsugarat - ha az ember Lát, akkor boldog.
A titka csak annyi, hogy szeretni kell, amit látsz. Igazán. Hittel. Alázattal, hálával.
Sosem szabad elfelejteni.
A válaszra hirtelen nem tudtam mit mondani. Elnyöszörögtem, hogy még a Farkasnak is van CV-je, és pont az eddigi, CV-ben szépen összefoglalható tapasztalatainak köszönhető, hogy ott van, ahol - mire ezt rövidre zárta azzal, hogy "Persze, mert ő is alkalmazott".
Mintha azt mondta volna, hogy "leprás".
Megáll az ész és visszatekint.
Lehet, hogy a Galambnak igaza van és mégiscsak ki kellene lökni a fiókát a fészekből?
Sajna nincs szívem hozzá.
Pedig lehet, hogy jobb lenne, ha lenne.
De túlságosan szeretem, azt hiszem. Ez az igazi majomszeretet.
...
A Galambról itt még nem beszéltem, pedig a Galamb és a Farkas olyan párost alkotnak, ami együtt jelent egy más minőséget. A Farkas meg is sértődött kicsit, mikor ezt megpendítettem neki - túlfejlett egója van, ezt tudjuk, de hiába, a tények azok tények.
Ha még láttatok két összeillő embert.. :)
Mostanában, sok vihar után, a Galamb vezeti békésebb vizekre a bárkát - azt hiszem, a jelenlegi helyzetben ez volt a legjobb, ami történhetett szerencsétlen, megtépázott vízi alkalmatossággal.
...
Ami engem illet, valóban a munka tölti ki az életemet - ezzel együtt, októberben már nagyon éreztem, hogy ez így nem jó, túl sok lesz, a végén betegre hajszolom magamat. Meg is fájdult annyira a csípőm, hogy hetekig a járóképtelenség határán voltam.
Ilyenkor azért az ember csendben magában elkezdi a dolgokat átértékelni. Észre vettem például, hogy elfelejtkeztem a hálagyakorlatról az utóbbi időben. Pedig, az elmúlt években a legtöbb energiát a reggeli hálagyakorlatok adták nekem, az a fél óra, mikor reggelenként, a kávé mellé, magamba szívtam a természet folyton változó, örök teremtő erejét: virágocska, napocska, felhőcske, madárka... ennyi elég a boldogsághoz és a hálához - és mostanában ennyi sem jutott.
Valahol legbelül érzem, hogy ez nem jó így.
Meg kell próbálni beiktatni az életembe a régen hiányzó privát időket: az itthoni szöszmötölést, az alkotást, a bloggerkedést, az úszást - mert ha nem teszem, egy nap tényleg arra fogok ébredni, hogy mindenki énekel, csak én fekszek kiterítve.
Nem, mintha nem izgatna a munka, a kihívások, a teljesítmény. A múlt héten felkeltem egyik nap fél hétkor, elmentem dolgozni, aztán még dolgoztam egy kicsit, aztán bent maradtam éjszakára, végigdolgoztam, aztán a másnapot is, délután öt után mentem haza, nyolckor már le is feküdtem. Muszáj volt: két ember munkáját még csak meg tudom csinálni, de háromét már biztos nem - és a kolléganőm beteget jelentett, MNB határidő előtt egy héttel.
Ez nagyjából megfelel egy cserben hagyásos gázolásnak. Szerintem.
Cserben hagyásos gázolás, mert ő ugyan féltékenykedik az én jövedelmemre - de nem tudná elvégezni az én munkámat.
Mindenesetre büszke vagyok rá, hogy mindezen körülmények ellenére meg bírtam csinálni - mint főiskolás koromban, mikor éjjel készültem a vizsgákra, és sikerültek.
Persze utána két napig lézengtem, de ez már csak ilyen.
...
Illő lenne még visszatérni a nyári élményekhez is, talán néhány gondolat erejéig.
Nekem ilyen fordulatszámon nyaram még nem pörgött sose.
Jobban belegondolva, nem is biztos, hogy ez olyan nagyon jó volt nekem - hiszen nem csak a munkában hajszoltam magam túl, hanem az új élmények keresésében is.
Azt tudom, hogy egy rakás embernek nem tetszett a dolog: volt, aki féltékenykedett, irigykedett - mint Nagy Fal, akinek szokása kevés élményt vásárolni sok pénzért (én ezt inkább fordítva csinálom). Csabának rosszul esett, hogy őt kihagyom mindezekből - de nem tudtam volna őt, tekintettel az állapotára, életkorára, habitusára - mindezekbe a programokba beilleszteni. Kihagyni meg nem akartam őket - ez talán hiba volt, de az mozgatott, hogy eltelt húsz év úgy, hogy jóformán sehová sem mentem, csak a családi robotgép szerepét játszottam a végtelenségig.
Végül is, remek fotóalbumok születtek (és még nem raktam fel az összeset), nagyon sok helyen megfordultam - de jövőre másképp szervezem a dolgokat, azt hiszem.
Vagy ki tudja.
Végül is, tavaszra már most van három programom.
Őrület.
...
Csabám, szegényem, szerencsére jobban van. Sajnos, a világhoz - és hozzám - való hozzáállása nem változott annyit, mint amennyit reméltem - de itt csak két út van: vagy megerősítem magam annyira mentálisan, hogy ne fájjon, mikor belém rúg egyet a szavaival - vagy a szakítás.
Az utóbbi nem megy, tehát marad az első. Ő már megváltozni nem fog, túl öreg hozzá. Ha eddig nem tanult meg kommunikálni, akkor már így marad.
Amivel csak annyi a gond, hogy az utóbbi időben, mint feljebb írtam, alacsonyabb a primer energiaszintem - vagyis könnyebben betalálnak a minősítő jelzők.
(Igen, igazatok van, normális kapcsolatban nem kell védekezésre berendezkedni. De ez sose volt normális kapcsolat. Viszont - atyaég - öt betöltött éve tart.)
Ha őszinte akarok lenni, nagyon sokat kaptam én ebben a kapcsolatban. Nem fizikai síkon - de világnézetben, gondolkodásmódban, problémakezelésben.
Néha észreveszem, hogy az ő kifejezéseit használom.
...
Hova és mi végre rohan így az élet?
Mint apró üvegszilánkok, csillannak ki a boldogabb napok a múló idő szürke masszájából.
Kevés a csillogó üvegszilánk, szánalmasan kevés.
Pedig... ez csak azért van, mert mostanában megfeledkeztem a Látásról.
Ha az ember Lát: látja az ég kékjét, a felhők szürke gomolygását, a színes őszi leveleken megcsillanó napsugarat - ha az ember Lát, akkor boldog.
A titka csak annyi, hogy szeretni kell, amit látsz. Igazán. Hittel. Alázattal, hálával.
Sosem szabad elfelejteni.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)