Az Ügynökség négyéves átfogó ellenőrzést kapott, a Faktornál pedig üzleti tervet kell barkácsolnom, miközben örökös heveny munkaerőhiánnyal küzdünk: testületileg állt fel a BO, és Nyuggerbaba is utolsó napjait tölti mint aktív munkaerő.
Nyuggerbaba nem azért kapta ezt a nevet, mert bármi bajom lenne a nyugdíjasokkal, sőt, még csak azért sem, mert életkora ezt indokolná - hiszen még 60 éves sincs.
Egyszerűen csak negatív ember. Negatív, akinek semmi nem jó, aki mindennek csak a visszáját látja, aki nem hajlandó felelősséget vállalni semmiért, és aki - ha csak egy mód van rá - csinálni sem hajlandó semmit. Irigykedésben viszont világbajnok.
Az örökös panaszkodásban hasonlít Édesanyám tizenöt évvel ezelőtti lényére - de Róla mondjuk soha, senki nem mondhatta volna el, hogy nem szorgalmas, vagy pláne, hogy sápítozós. Nyuggerbaba szeret sápítozni, sőt, kimondottan rosszindulatú is tud lenni.
Én pedig elhatároztam, hogy megküzdök a szituációval. Mikor megérkeztem, pontosan tudtam, hogy Nyuggerbaba napjai meg vannak számlálva a cégnél - hogy alig várja a Szent Dátumot, hogy már soha többé ne kelljen ide bejönnie, és az Államkincstár (szűken csordogáló) kegyeiben részesülhessen.
Nyuggerbaba halálosan meg van sértődve, hogy ő miért nem kapott fizetésemelést az elmúlt években, hogy neki miért kell még egyáltalán dolgoznia. (Mondom, nincs még hatvan az istenadta..)
Nem, nem lehet ráfogni a Faktorra, hogy jótékonysági intézmény lenne, ez kétségtelen. Mégis, voltak itt már emberek, akik magasabb jövedelemre tettek szert, mint Nyuggerbaba, s nekem ez alatt a néhány hónap alatt egyre egyértelműbbé vált, hogy mi ennek az oka.
Morgónak is nehezen tudtam elmagyarázni annak idején, évekbe tellett, míg elfogadta (pedig ő sokkal megértőbb, és egy csepp rosszindulat sincs benne, sőt, elszomorítja, mikor az emberek rosszabbik énjükről adnak tanúbizonyságot) - de még vele is nehezen tudtam megértetni, hogy nekem azért kétszer annyi a fizetésem, mert én el tudom végezni az ő munkáját, ha minden kötél szakad - ő viszont nem tudja elvégezni az enyémet, szakadhat bármi, bárhogyan.
Nyuggerbabának ezt meg sem kíséreltem elmagyarázni. Nyuggerbaba az a típusú ember, aki, ha neki kellett a bankot rögzíteni, akkor azt mondta, hogy iszonyú nehéz. Ha nekem, akkor könnyű. És mikor visszakérdeztem, hogy ez hogy is van, mert a múltkor nem ezt mondta - akkor úgy mosolygott, mintha azt mondaná magában "ez a pofátlan kis p.csa, hogy szembe fordította velem a saját szavaimat". (Tudjuk Mosolyalbum tanítását az önvédelmi mosolyról.. ez annak egy különösen hányingerkeltő verziója volt.)
Béketűrő ember vagyok, de az ilyet rühellem. Ha valami nekem nehéz, akkor az a másiknak is az - ha pedig könnyű, nem játszom el fölöslegesen a nagy halált.
De én egy egyszerű, becsületes kishülye vagyok, tudjuk.
A csúcsok csúcsa a múlt hónap volt, mikor MNB határidő előtt egy héttel, úgy, hogy a bankok még nem voltak felrögzítve, kis megfázással elment betegállományba.
Én ennél sokkal betegebben is bemegyek dolgozni... de nem vagyunk egyformák, és valami oka csak van annak, hogy neki miért annyi a jövedelme, amennyi.
Azt hiszem, azt gondolta, hogy majd így sikerülhet kicsinálnia, hogy nem leszek kész határidőre.
Tévedett. Én nem az a fajta ember vagyok, aki feladja, ha valamit elhatározott.
Ha olyan lettem volna, nem tudom felnevelni a három gyerekemet ezek között a félnomád körülmények között, kifizetni a sok végrehajtást...
...
Én nagyon kemény vagyok. Mint a kád széle. Tudjuk. Most már ő is tudja.
...
Mindenesetre valamelyest valóban kib.szott velem, vertem a bankot, mint süket az ajtót - akkor volt az, hogy egyik nap reggel nyolckor felkeltem, bementem dolgozni, dolgoztam estig, aztán dolgoztam reggelig, aztán dolgoztam másnap délután 5-ig - de kész lett a riport, leadtam, és hazamentem aludni.
Kihívásnak fogtam fel. Mint főiskolás koromban a másnapi vizsgára való éjszakai magolásokat.
Challenge accomplished - mondaná az angol.
És én büszke voltam magamra.
Ő pedig nagyon elcsodálkozott.
De még ez sem volt neki elég. A mai napig elő-előadja a formáját.
...
Róla eszembe jut az a "kedves" ügyvéd, aki mikor átvettem a céget, elmondta, hogy szerinte miért nem lehet megcsinálni.
Elmentem egy másikhoz, és kevesebb pénzért megcsinálta.
Szerintetek ki keresett az ügyön? A kötekedő, vagy a segítőkész?
Nyuggerbaba ennél egyszerűbb dolgokat sem képes megérteni, azt hiszem.
...
Mindegy, még pár nap, és mindannyian túl leszünk ezen a lehetetlen helyzeten.
Azért kíváncsi lennék arra a reggelre... tudom, kell majd még néhány hét, hónap, vagy év... de el fog jönni... remélem.
El fog jönni az a reggel, mikor majd felébred, és rájön majd, hogy semmivel nem lett jobb az élete. Hogy az elégedetlenség forrása nem kívül van - hogy az nem más, mint önmaga.
Ha eljön ez a perc egyáltalán.
Hisz annyi ember van, aki úgy éli le az életét, hogy minden kudarcáért másokat okol - ahelyett, hogy önvizsgálatot tartana.
Másokat hibáztatni mindig könnyebb, tudom én.
De akkor is.
...
Szomszédasszony szerint, akivel mostanában kollégák lettünk, látszik rajtam, hogy szeretem a munkámat.
És igen, azt hiszem, ebben igaza van. Kezdem látni azt, amit úgy hív a szaknyelv: "pályakép". Visszatekintve látom a különböző állomásokat, és pontosan tudom, hogy mindegyikre szükség volt ahhoz, hogy eljussak ide, ahol most tartok.
Azt is tudom, hogy most a legfontosabb feladatom, hogy megtanuljak jó főnök lenni.
Tudom, hogy ez számomra nehezített terep - én, főnök, aki a saját gyerekeinek nem tud parancsolni. És mégis, nem kerülhető meg ez a lépcsőfok, ezt meg kell másznom, ha már megugrani nem lehet.
Szerencsémre, nagy szerencsémre, megvan a gyakorlásra a megfelelő mód és terep.
És ezt nagyon élvezem. Talán jobban, mint a pénzügyi cégek számvitelét, azt hiszem.
...
Azért, ha őszinte akarok lenni, árnyoldala is van a dolognak.
Én alapvetően introvertált személyiség vagyok (I NFP), vagyis, van egy nagyon határozott magány-szükségletem.
Akkor tudok pihenni, feltöltődni, ha naponta néhány órát egyedül tudok lenni a kedvteléseimmel. És ennek az időnek nem szabad az alvás óráinak rovására menni.
Napi 12 óra pörgős meló mellett nincs ez meg, - és ennek megvan a látszata már az egészségemen is.
A vérképemben (a tizenpár vizsgált értékben) nyolc eltérés van - egyelőre még csak egy keresztesek, de nyolc. Megint mehetek Aktiferrinért könyörögni a doktornőnek, úgy tűnik. És fogynom is kell, nincs mese.
A vérnyomásom 100. És a pulzusszámom is. És ettől sokszor fáj már a szívem. Hisz nincs egy pillanatnyi nyugta szegénynek.
Szó szerint.
Kicsinál ez az atipikus szinuszritmus, attól tartok.
Hiába, nekem ilyen atipikus ritmusú életem van. Más ennyit se bírna belőle.
...
Próbálom magamat mentálisan áthangolni.
Nyilván nem lehet véletlen, hogy a legutóbbi nagy csalódásom után kezdtek el hevesen jelentkezni ezek a tünetek.
A nők, (tudjuk az Új Medicina óta) akkor kapnak infarktust, ha a nőiségük tudata szenved csorbát.
Nem akarok infarktust kapni olyan emberek miatt, akik azt sem tudják, mit jelent "szeretni".
Se a túl sok meló miatt.
A következő időszakban "finomra kell hangolni" az életemet annak érdekében, hogy hosszú távon fenntartható legyen. És hogy legyen benne más öröm is, nem csak a munka.
Mert akkor - végső soron - tényleg fölösleges élni.
...
No de térjünk vissza a mai naphoz.
Tegnap este Csabánál aludtam, megint kemót kapott szegény. Szerencsére ezek már nem annyira kemény szerek, de a hangja nem tetszett a telefonban, és ilyenkor mindig látnom kell, hogy tudjam: nincs semmi baj.
Szerencsére nem volt, csak a szteroid és az antihisztamin mellékhatásait láthattam. Az semmiség a többihez képest - azt hiszem.
Így lenyugodtam, és este tízkor egyszerűen a végkimerülés lett úrrá rajtam. Előtte egész nap pörögtem, megbeszélés itt, megbeszélés ott, volt, hogy három helyen kellett volna lennem egyszerre (az ilyet különösen nehezen tudom magamban kiborulás nélkül helyre tenni), aztán költségtervezés, aztán Anyukám masszírozása, aztán végre beestem Csabához nyolc tájban, gyors vacsora - és tízkor már aludtam, kiájulva, mint a tök.
Reggel fél hétkor arra ébredtem, hogy leszakad a fejem, annyira fáj.
Csaba adott egy Algopyrint, aztán visszafeküdtem aludni, de valahogy nem akart jobb lenni az Istennek se - további fél óra nyűglődés után feladtam, felkeltem és kibotorkáltam a nappaliba.
Akkor már tudtam, hogy rajtam van a szokásos fejfájós-émelygős-hányingeres eperettenetes.
Utáltam ezt - mint általában.
- Ittál? - kérdezte Csaba, és ha lett volna erőm, biztos torkon ragadom, hisz látnia kellett rajtam előző este, hogy mennyire fáradt vagyok. De nem volt energiám, és csak intettem, hogy "nem".
A kaukázusi kefir, amit adott, jól esett az emésztőrendszeremnek, kicsit lecsillapodott, és én abban a pillanatban már dőltem is el a hajnali derengésben a kanapén, mint a krumplis zsák.
Aludtam még közel három órát, olyan mélyen, hogy kifolyt a nyál a számból. Halványan rémlik, hogy betakart, és hogy még álmomban is reszkettem a takaró alatt a kimerültségtől.
Arra ébredtem, hogy ezer ágra süt a Nap, szellőztet, és én mégsem fázom - pedig a szoba levegője emiatt biztos, hogy jóval hűvösebb volt, mint mikor kidőltem.
A délelőtt ezt követően gyorsan elrepült - a saját üzleti tervünkön agyalogtam, ettünk, kávéztunk, fészbukoztunk kicsit - és már indultam is Anyusékhoz.
Elindulás előtt panaszkodtam, hogy nekem is kellett volna adventi koszorút készítenem, de nem volt rá érkezésem - erre kaptam egyet Csabától.
(Ne aggódj, nem Tecával vettük. Ezt tavaly vettem... válaszolt ki nem mondott gondolataimra...)
Anyuséknál mindig jó lenni. Sajnos, csak ritkán jutok el hozzájuk - Mogyoród nem a szomszédban van sajnos - de ha elmegyek, valahogy mindig feloldódok. Második családom - mint már ezt talán írtam is - egy afféle "olaszos" família, jövés-menés, kommunikáció, viták, megbékélések - mozgalmas, és a feszkók ellenére is szeretetteljes a légkör náluk.
Ide estem be úgy, hogy Ági épp adventi koszorúkat gyártott eladásra.
Persze, hogy nem bírtam ki, hogy ne bütyköljek én is valamit:
Sőt, Ágitól is kaptam egy adventi díszt:
...ahhoz képest, hogy reggel még semmiféle adventi díszem nem volt, elmondható, hogy estére jól el lettem látva :) és ami még ennél is fontosabb: szeretetteljes társaságban töltöttem az egész napot.
Délután sétáltunk egy nagyot az erdőben, végre egyszer kreatívkodhattam is... Ráadásul Bundás, a négy hónapos kuvasz kölykünk is megkerült, aki elcsavargott délután, mindannyiunknak nagy bánatot és aggodalmat okozva.
Minden jó, ha jó a vége - a mai nap végén a mesebeli urnába ismét fehér kavics került.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Látogatóm! Köszönöm, hogy elolvastad írásaimat. Véleményedet az olvasottakról köszönettel fogadom.