CV és más mesék

"...Na látod, itt van ez a gondolatmenet elcseszve. Nekem soha nem lesz senki, aki az én önéletrajzomat olvasgassa." - válaszolta életművész típusú kisfiam arra a feltevésemre, hogy már csak azért sem ártana 21 évesen már valami értékelhetőt letenni az asztalra, mert az önéletrajzában lassan, de biztosan keletkezik egy rés - egy olyan típusú rés, mely sok mindenről árulkodik, csak épp semmi olyasmiről, amit a munkáltatók szívesen olvasgatnak.
A válaszra hirtelen nem tudtam mit mondani. Elnyöszörögtem, hogy még a Farkasnak is van CV-je, és pont az eddigi, CV-ben szépen összefoglalható tapasztalatainak köszönhető, hogy ott van, ahol - mire ezt rövidre zárta azzal, hogy "Persze, mert ő is alkalmazott".
Mintha azt mondta volna, hogy "leprás".
Megáll az ész és visszatekint.
Lehet, hogy a Galambnak igaza van és mégiscsak ki kellene lökni a fiókát a fészekből?
Sajna nincs szívem hozzá.
Pedig lehet, hogy jobb lenne, ha lenne.
De túlságosan szeretem, azt hiszem. Ez az igazi majomszeretet.
...
A Galambról itt még nem beszéltem, pedig a Galamb és a Farkas olyan párost alkotnak, ami együtt jelent egy más minőséget. A Farkas meg is sértődött kicsit, mikor ezt megpendítettem neki - túlfejlett egója van, ezt tudjuk, de hiába, a tények azok tények.
Ha még láttatok két összeillő embert.. :)
Mostanában, sok vihar után, a Galamb vezeti békésebb vizekre a bárkát - azt hiszem, a jelenlegi helyzetben ez volt a legjobb, ami történhetett szerencsétlen, megtépázott vízi alkalmatossággal.
...
Ami engem illet, valóban a munka tölti ki az életemet - ezzel együtt, októberben már nagyon éreztem, hogy ez így nem jó, túl sok lesz, a végén betegre hajszolom magamat. Meg is fájdult annyira a csípőm, hogy hetekig a járóképtelenség határán voltam.
Ilyenkor azért az ember csendben magában elkezdi a dolgokat átértékelni. Észre vettem például, hogy elfelejtkeztem a hálagyakorlatról az utóbbi időben. Pedig, az elmúlt években a legtöbb energiát a reggeli hálagyakorlatok adták nekem, az a fél óra, mikor reggelenként, a kávé mellé, magamba szívtam a természet folyton változó, örök teremtő erejét: virágocska, napocska, felhőcske, madárka... ennyi elég a boldogsághoz és a hálához - és mostanában ennyi sem jutott.
Valahol legbelül érzem, hogy ez nem jó így.
Meg kell próbálni beiktatni az életembe a régen hiányzó privát időket: az itthoni szöszmötölést, az alkotást, a bloggerkedést, az úszást - mert ha nem teszem, egy nap tényleg arra fogok ébredni, hogy mindenki énekel, csak én fekszek kiterítve.
Nem, mintha nem izgatna a munka, a kihívások, a teljesítmény. A múlt héten felkeltem egyik nap fél hétkor, elmentem dolgozni, aztán még dolgoztam egy kicsit, aztán bent maradtam éjszakára, végigdolgoztam, aztán a másnapot is, délután öt után mentem haza, nyolckor már le is feküdtem. Muszáj volt: két ember munkáját még csak meg tudom csinálni, de háromét már biztos nem - és a kolléganőm beteget jelentett, MNB határidő előtt egy héttel.
Ez nagyjából megfelel egy cserben hagyásos gázolásnak. Szerintem.
Cserben hagyásos gázolás, mert ő ugyan féltékenykedik az én jövedelmemre - de nem tudná elvégezni az én munkámat.
Mindenesetre büszke vagyok rá, hogy mindezen körülmények ellenére meg bírtam csinálni - mint főiskolás koromban, mikor éjjel készültem a vizsgákra, és sikerültek.
Persze utána két napig lézengtem, de ez már csak ilyen.
...
Illő lenne még visszatérni a nyári élményekhez is, talán néhány gondolat erejéig.
Nekem ilyen fordulatszámon nyaram még nem pörgött sose.
Jobban belegondolva, nem is biztos, hogy ez olyan nagyon jó volt nekem - hiszen nem csak a munkában hajszoltam magam túl, hanem az új élmények keresésében is.
Azt tudom, hogy egy rakás embernek nem tetszett a dolog: volt, aki féltékenykedett, irigykedett - mint Nagy Fal, akinek szokása kevés élményt vásárolni sok pénzért (én ezt inkább fordítva csinálom). Csabának rosszul esett, hogy őt kihagyom mindezekből - de nem tudtam volna őt, tekintettel az állapotára, életkorára, habitusára - mindezekbe a programokba beilleszteni. Kihagyni meg nem akartam őket - ez talán hiba volt, de az mozgatott, hogy eltelt húsz év úgy, hogy jóformán sehová sem mentem, csak a családi robotgép szerepét játszottam a végtelenségig.
Végül is, remek fotóalbumok születtek (és még nem raktam fel az összeset), nagyon sok helyen megfordultam - de jövőre másképp szervezem a dolgokat, azt hiszem.
Vagy ki tudja.
Végül is, tavaszra már most van három programom.
Őrület.
...
Csabám, szegényem, szerencsére jobban van. Sajnos, a világhoz - és hozzám - való hozzáállása nem változott annyit, mint amennyit reméltem - de itt csak két út van: vagy megerősítem magam annyira mentálisan, hogy ne fájjon, mikor belém rúg egyet a szavaival - vagy a szakítás.
Az utóbbi nem megy, tehát marad az első. Ő már megváltozni nem fog, túl öreg hozzá. Ha eddig nem tanult meg kommunikálni, akkor már így marad.
Amivel csak annyi a gond, hogy az utóbbi időben, mint feljebb írtam, alacsonyabb a primer energiaszintem - vagyis könnyebben betalálnak a minősítő jelzők.
(Igen, igazatok van, normális kapcsolatban nem kell védekezésre berendezkedni. De ez sose volt normális kapcsolat. Viszont - atyaég - öt betöltött éve tart.)
Ha őszinte akarok lenni, nagyon sokat kaptam én ebben a kapcsolatban. Nem fizikai síkon - de világnézetben, gondolkodásmódban, problémakezelésben.
Néha észreveszem, hogy az ő kifejezéseit használom.
...
Hova és mi végre rohan így az élet?
Mint apró üvegszilánkok, csillannak ki a boldogabb napok a múló idő szürke masszájából.
Kevés a csillogó üvegszilánk, szánalmasan kevés.
Pedig... ez csak azért van, mert mostanában megfeledkeztem a Látásról.
Ha az ember Lát: látja az ég kékjét, a felhők szürke gomolygását, a színes őszi leveleken megcsillanó napsugarat - ha az ember Lát, akkor boldog.
A titka csak annyi, hogy szeretni kell, amit látsz. Igazán. Hittel. Alázattal, hálával.
Sosem szabad elfelejteni.