Arra kérlek tiszta szívemből, hogy légy türelemmel szíved rejtelmei iránt, és igyekezz úgy szeretni a kérdéseket, akár a lezárt szobákat vagy az idegen nyelven írott titokzatos könyveket. Ne kutass olyan válaszok után, amelyeket nem kaphatsz meg, mert nem tudnál együtt élni velük. Az egyetlen cél, hogy megélj mindent. Élj hát most a kérdéseknek! S így fokozatosan, anélkül, hogy észrevennéd, egyre közelebb kerülsz ahhoz a távoli naphoz, amikor majd választ kapsz mindenre.
(Rilke)
2014. június 30., hétfő
Köszönet
...köszönöm Neked, távozó Június, hogy ennyi szépséget, nehézséget, kalandot, élményt és gondolatot adtál nekem. Hálás vagyok a Sorsnak, hogy megélhettelek, hogy Általad bölcsebb és teljesebb emberré válhattam.
Köszöntöm az érkező Júliust, és hiszem, hogy Tőle is a fejlődésemhez legszükségesebb, hasznos és kellemes tapasztalatok fognak elérkezni hozzám.
Köszöntöm az érkező Júliust, és hiszem, hogy Tőle is a fejlődésemhez legszükségesebb, hasznos és kellemes tapasztalatok fognak elérkezni hozzám.
Áramlástan
Kicsit megbántam a hét elején, hogy ráálltam a dologra. Lelki szemeim előtt minduntalan egy alacsony, kopasz és karvalyorrú alak fizimiskája lebegett, akit majd a gyakorlatok előírásainak megfelelően percekig meredt szemmel kell bámulnom, ráadásul lehetőleg röhögés nélkül. De Szomszédasszonynak volt még régebben egy mondata arról, hogy az ember ne ítéljen el olyasmit, amit nem ismer. Ebben igazat kellett adnom neki, hiába.
Így kötöttem ki péneken a Tantraszigeten.
Köztünk szólva, mikor beértünk, és a népek egymást ölelgetni kezdték, volt egy olyan érzésem, hogy akkor én most itt sarkon fordulok, és hazamegyek.
Hogy nem tettem, az azt hiszem, hogy nagyrészt a páfrányoknak köszönhető.
Az öreg ház vastag ablakszemeiben extra méretű, gyönyörű páfrányok sorakoztak, duzzadtak az életerőtől, kérdeésemre azt válaszolták, hogy ők itt köszönik, remekül vannak, és ez remek hely.
"Én se vagyok rosszabb, mint egy páfrány, valahogy csak kibírom" - fordultam el tőlük kissé megnyugodva.
Az asztal elrendezgetése után Szomszédasszony elment átöltözni, én pedig bementem a terembe, amely sárga-bordó, összességében narancssárga hatású volt. Biztos, ami biztos alapon, az ajtó közelében telepedtem le, s lassan hagytam, hogy a helyiség hangulata magával ragadjon.
Igazából az az energetika nem volt számomra idegen - Andi lányom árasztja maga körül ezt a narancssárga erőteret, volt rá 16 évem, hogy megszokjam. Nem véletlen, hogy a szobája olyan, amilyen - hasonló ahhoz a teremhez, amelyben letelepedtem (persze a buddhizmus jelképei nélkül, de hasonló energetikájú.)
A lányom narancssárga, és tudom, hogy az a szexcsakra színe - ezzel néha nehéz azonosulni, de sokszor pedig jó, mert életörömöt, természetességet, kreativitást is hordoz. Mindenképp egy aktív, mozgalmas szín.
Tehát egész kellemesen éreztem magam, a fogfájásom is elmúlt, egy fickó mécseseket gyújtott, az emberek lassan szállingóztak - nyugalom költözött belém, és bizonyosság: nem lesz semmi baj.
Aztán körbe ültünk, meg kellett fogni egymás kezét meghatározott módon - érdekes volt, nem kellett rá figyelnem, ösztönösen jött, hogy melyik tenyér fent, melyik lent - pedig az iránytévesztés nálam gyakran előforduló, belkezességemből fakadó zavar.
Mikor közelebb húzódva zártuk a kört, kellemetlenül érintett, hogy ily módon pont az ajtónyílásba értem, éreztem, ahogy a jó kis benti energiák kifelé kezdenek áramlani - vagy kintről jött be valami oda nem illő léghullám? Nem tudom. Mindenesetre épp, hogy megéreztem ezt, mikor berobogott az ajtón, utolsónak, Népszerűke, elégedett mosollyal lehuppant mellém, és abban a pillanatban zárta a kört a maga - kétségtelenül meglévő és kétségtelenül intenzív - energiáival. Érdekes módon, onnantól nem éreztem azt a furcsa, kellemetlen "huzatot" az ajtó felől.
Éreztem vizont a bal tenyeremben egy fokozódó energianyalábot, melyben a dolgok ilyentén alakulása miatt érzett öröm, magabiztosság, hódítási vágy volt kivehető - alig észrevehető, finom árnyalatok, de végigfutott rajtam a gondolat:
- Engem akarsz te lehengerelni? Korábban kelj fel, kisapám!
Éreztem, ahogy a gondolattal párhuzamosan összegyűlik a tenyeremben a saját energiám, (bármikor van annyi, mint neki... erre tulajdonképpen büszke vagyok) és mint egy fal, úgy zárja le a másik kezéből áradó törekvések útját.
Rajtam volt az elégedett, belső mosolygás sora.
A virághúzás kapcsán egy rózsa és egy gerbera maradt árván, mire sorra kerültem, és én nem az a fajta vagyok, aki beéri a gerberával.. bár először visszakaptam a kezemet, hogy nem beképzeltség-e a rózsa részemről, aztán a "miért ne? úgyis csak játék" elven mégiscsak elvettem.
Hiszen, körbe nézve a díszes társaságon, ránézésre egyetlen olyan fickó sem akadt, aki engem érdekelt volna (egyáltalán, létezik olyan? ..én ebben egyáltalán nem vagyok biztos. Hiszen én vagyok az, aki sosem szerettek viszont, amikor szeretett. Akkor meg minek?
No, a társaság ettől függetlenül sem olyan emberekből állt, akik miatt nagyon féltenem kellett volna az erényeimet.
Viszont elhatároztam, hogy mindenkivel szemben kedves és nyitott leszek. Már csak a saját jó közérzetem miatt is. (No meg - így utólag belegondolva - az élményanyag begyűjtése végett is.)
Mikor kiderült, hogy a rózsát a mécsesgyújtogató kissrác hozta (a társaság fele eleve jóval fiatalabb volt nálam, az a néhány, korban hozzám illő pedig... ááá, hagyjuk.), meglepődtem, hogy mosolyt láttam az arcán. Én az ő helyében biztos elkomorultam volna, ha kiderül, hogy a virágomat öreganyám húzta. Ő meg csak mosolygott. Méghozzá belülről, őszintén, mert képes volt egy percen át mosolygó szemmel nézni engem. Hihetetlen volt, én nagyon zavarban voltam. Igaza volt a programvezető kislánynak, mikor azt mondta, hogy a legnehezebb gyakorlat az első. Az első, mikor mindenkivel egy-egy percen át "szemezni" kell.
Hát a legnehezebb, de a legérdekesebb is volt. A kezdeti zavar után már leginkább az érdekelt, hogy kinek a szeméből, mit tudok kiolvasni.
Hány, de hányféle az emberi tekintet! Mennyi érzelem ül a szemekben! Érzések, amiket szavakkal el sem lehet mondani! Láttam félelmet. Pánikot. Szomorúságot. Kétségbeesést. Közömbösséget. Kivagyiságot.
...Madarászt csakúgy, mint Népszerűkét, rögtön megismertem.
A világ bánata ült a szemében, és én magamban csak annyit tudtam kérdezni: Mondd, hogy tudnék Neked segíteni? - de válasz nem érkezett, jött egy "Namaszté", és máris egy másik szempárt kellett tudományosan megfigyelnem.
A következő körben kezdődtek a masszázsok, felváltva masszíroztuk egymást, közben mindig eggyel arrébb haladt a kör.
A programnak ez a része számomra némi csalódást hozott.
A fiúk, akiket megmasszíroztam, egy kivételével (az pont a rózsás fiú volt, aki pedig olyan jó kis masszívnak látszott, hogy azt hittem, szereti, ha erősen masszírozzák a hátát) mind megdicsérték a "szaktudásomat". Madarász meg is kérdezte, hogy tanultam-e, és én büszkén mondtam, hogy nem, csak már sok embert megmasszíroztam, és általában szerették, ahogy csinálom.
Azóta tudom, hogy képzett masszőr dicsért meg, ez jól esett a hiúságomnak. :)
Tehát, őszintén igyekeztem a tudásom legjavát adni - de viszonzásul egyáltalán nem kaptam ugyanezt. A fiúk, mintha féltek volna hozzám érni, vagy nem is tudom. Tehát, mint masszázs, nem sokat ért az egész, és tulajdonképp mint energiaáramlás is felemás volt a dolog - hisz megint csak adtam, adtam, adtam. Mint mindig, mindenhol, minden kapcsolatomban.
Ami viszont megdöbbentett, az az, hogy mennyi minden van még mindig bennem, amit adhatok.
Eszembe jutott a Titok 10. pillére: Nem kell, hogy kutass a szeretet után. hiszen abból vagy. És valóban: a szeretet áradt belőlem, nem szerelem, nem vágy, semmi ilyesmi nem volt, csak szeretet, minden jelen lévő iránt egyformán (na jó, Népszerűke felé nem annyira.. de nagy okai vannak ennek, kérem szépen), még csak fáradtságot sem éreztem... utólag visszagondolva, ezek szerint valamiféle energiákat mégiscsak kellett kapnom, ha ennyire nem éreztem a fáradtságot.
De akkor adásnak, áramlásnak éltem meg az egészet, és a saját erőm megtapasztalásának.
Mikor az egésznek vége lett, Népszerűke azért okozott néhány kellemetlen percet azzal, hogy erőltette a kommunikációt az ismerkedés jegyében (köztünk szólva, ő biztos, hogy nem igazi Vízöntő, azt én már csak tudom, hogy milyen egy igazi Vízöntő) - hát a fasorban sincs ehhez Népszerűke.
Elgondolkoztam azon a felvetésen, hogy ha nem tudok róla semmit, akkor hogyan reagálok - hát lehet, hogy nem ennyire ellenségesen, de hogy akkor is lehatárolódok ezekkel az (inkább Kos-ra hajazó) energiákkal szemben, az biztos.
Fizikusunkkal kapcsolatosan pedig, akire a "kétségbeesett" jelzőt biggyesztettem az elején, minden szimpatikus vonása ellenére meg kellett állapítanom, hogy nem azokkal az energiákkal bír, melyek engem előre vinnének.
Nem kis részben épp a kétségbeesettség és ennek hozadékai okán.
...hasonló a hasonlót vonzza. Nem volt véletlen az a nagy ölelkezés sem, ott a végén az ajtóban, melybe - teljesen vétlenül - belecsöppentem a "kicsi a rakás, nagyobbat kíván" és a "szeressük egymást, gyerekek" elvek mentén.
Ja, ölelés, mint helyi népszokás.
Az ölelés a világ legjobb dolga. Ha az ölel át, akit szeretünk. (És keservesen lehet hiányolni... ha nem teszi.)
Szomszédasszony mesélt az ölelés két szintjéről: arról, mikor csak a háta éintése által adsz energiát annak, akit átölelsz, és arról, mikor teljesen "beengedsz önmagadhoz" valakit, és a csakráitokon keresztül történik energiacsere.
Ez utóbbit olyan régen éltem át, ha egyáltalán valaha.. hogy nem is emlékszem rá.
Van viszont egy harmadik fajta ölelés is, mikor se elöl, se hátul, akkor meg végképp minek?
Mint Leonyid Brezsnyev a baráti szocialista országok vezetőit mikor látogatóba érkeztek Moszkvába?
No, hát nekem ebből a két fajtából jutott ezen a péntek estén. A brezsnyevi ölelésből, meg - egy-két esetben - a háton áramló energiákból.
Mindent összevetve: ítélkezni ismeretlenül tényleg nem helyén való. Itt semmi rossz nem történt velem, kellemes helyen, szép zene mellett, részt vettem egy társas összejövetelen. Tanultam egy keveset ismét az emberekről, új benyomásokra tettem szert - és utána remekül aludtam, ami önmagában is pozitív.
Lehet, hogy egyszer-egyszer még el fogok menni - de az is lehet, hogy nem.
Majd, ahogy a sors akarja.
Mindenesetre köszönöm, hogy ezt is megtapasztalhattam. Gazdagabb lettem általa.
Namaszté.
Így kötöttem ki péneken a Tantraszigeten.
Köztünk szólva, mikor beértünk, és a népek egymást ölelgetni kezdték, volt egy olyan érzésem, hogy akkor én most itt sarkon fordulok, és hazamegyek.
Hogy nem tettem, az azt hiszem, hogy nagyrészt a páfrányoknak köszönhető.
Az öreg ház vastag ablakszemeiben extra méretű, gyönyörű páfrányok sorakoztak, duzzadtak az életerőtől, kérdeésemre azt válaszolták, hogy ők itt köszönik, remekül vannak, és ez remek hely.
"Én se vagyok rosszabb, mint egy páfrány, valahogy csak kibírom" - fordultam el tőlük kissé megnyugodva.
Az asztal elrendezgetése után Szomszédasszony elment átöltözni, én pedig bementem a terembe, amely sárga-bordó, összességében narancssárga hatású volt. Biztos, ami biztos alapon, az ajtó közelében telepedtem le, s lassan hagytam, hogy a helyiség hangulata magával ragadjon.
Igazából az az energetika nem volt számomra idegen - Andi lányom árasztja maga körül ezt a narancssárga erőteret, volt rá 16 évem, hogy megszokjam. Nem véletlen, hogy a szobája olyan, amilyen - hasonló ahhoz a teremhez, amelyben letelepedtem (persze a buddhizmus jelképei nélkül, de hasonló energetikájú.)
A lányom narancssárga, és tudom, hogy az a szexcsakra színe - ezzel néha nehéz azonosulni, de sokszor pedig jó, mert életörömöt, természetességet, kreativitást is hordoz. Mindenképp egy aktív, mozgalmas szín.
Tehát egész kellemesen éreztem magam, a fogfájásom is elmúlt, egy fickó mécseseket gyújtott, az emberek lassan szállingóztak - nyugalom költözött belém, és bizonyosság: nem lesz semmi baj.
Aztán körbe ültünk, meg kellett fogni egymás kezét meghatározott módon - érdekes volt, nem kellett rá figyelnem, ösztönösen jött, hogy melyik tenyér fent, melyik lent - pedig az iránytévesztés nálam gyakran előforduló, belkezességemből fakadó zavar.
Mikor közelebb húzódva zártuk a kört, kellemetlenül érintett, hogy ily módon pont az ajtónyílásba értem, éreztem, ahogy a jó kis benti energiák kifelé kezdenek áramlani - vagy kintről jött be valami oda nem illő léghullám? Nem tudom. Mindenesetre épp, hogy megéreztem ezt, mikor berobogott az ajtón, utolsónak, Népszerűke, elégedett mosollyal lehuppant mellém, és abban a pillanatban zárta a kört a maga - kétségtelenül meglévő és kétségtelenül intenzív - energiáival. Érdekes módon, onnantól nem éreztem azt a furcsa, kellemetlen "huzatot" az ajtó felől.
Éreztem vizont a bal tenyeremben egy fokozódó energianyalábot, melyben a dolgok ilyentén alakulása miatt érzett öröm, magabiztosság, hódítási vágy volt kivehető - alig észrevehető, finom árnyalatok, de végigfutott rajtam a gondolat:
- Engem akarsz te lehengerelni? Korábban kelj fel, kisapám!
Éreztem, ahogy a gondolattal párhuzamosan összegyűlik a tenyeremben a saját energiám, (bármikor van annyi, mint neki... erre tulajdonképpen büszke vagyok) és mint egy fal, úgy zárja le a másik kezéből áradó törekvések útját.
Rajtam volt az elégedett, belső mosolygás sora.
A virághúzás kapcsán egy rózsa és egy gerbera maradt árván, mire sorra kerültem, és én nem az a fajta vagyok, aki beéri a gerberával.. bár először visszakaptam a kezemet, hogy nem beképzeltség-e a rózsa részemről, aztán a "miért ne? úgyis csak játék" elven mégiscsak elvettem.
Hiszen, körbe nézve a díszes társaságon, ránézésre egyetlen olyan fickó sem akadt, aki engem érdekelt volna (egyáltalán, létezik olyan? ..én ebben egyáltalán nem vagyok biztos. Hiszen én vagyok az, aki sosem szerettek viszont, amikor szeretett. Akkor meg minek?
No, a társaság ettől függetlenül sem olyan emberekből állt, akik miatt nagyon féltenem kellett volna az erényeimet.
Viszont elhatároztam, hogy mindenkivel szemben kedves és nyitott leszek. Már csak a saját jó közérzetem miatt is. (No meg - így utólag belegondolva - az élményanyag begyűjtése végett is.)
Mikor kiderült, hogy a rózsát a mécsesgyújtogató kissrác hozta (a társaság fele eleve jóval fiatalabb volt nálam, az a néhány, korban hozzám illő pedig... ááá, hagyjuk.), meglepődtem, hogy mosolyt láttam az arcán. Én az ő helyében biztos elkomorultam volna, ha kiderül, hogy a virágomat öreganyám húzta. Ő meg csak mosolygott. Méghozzá belülről, őszintén, mert képes volt egy percen át mosolygó szemmel nézni engem. Hihetetlen volt, én nagyon zavarban voltam. Igaza volt a programvezető kislánynak, mikor azt mondta, hogy a legnehezebb gyakorlat az első. Az első, mikor mindenkivel egy-egy percen át "szemezni" kell.
Hát a legnehezebb, de a legérdekesebb is volt. A kezdeti zavar után már leginkább az érdekelt, hogy kinek a szeméből, mit tudok kiolvasni.
Hány, de hányféle az emberi tekintet! Mennyi érzelem ül a szemekben! Érzések, amiket szavakkal el sem lehet mondani! Láttam félelmet. Pánikot. Szomorúságot. Kétségbeesést. Közömbösséget. Kivagyiságot.
...Madarászt csakúgy, mint Népszerűkét, rögtön megismertem.
A világ bánata ült a szemében, és én magamban csak annyit tudtam kérdezni: Mondd, hogy tudnék Neked segíteni? - de válasz nem érkezett, jött egy "Namaszté", és máris egy másik szempárt kellett tudományosan megfigyelnem.
A következő körben kezdődtek a masszázsok, felváltva masszíroztuk egymást, közben mindig eggyel arrébb haladt a kör.
A programnak ez a része számomra némi csalódást hozott.
A fiúk, akiket megmasszíroztam, egy kivételével (az pont a rózsás fiú volt, aki pedig olyan jó kis masszívnak látszott, hogy azt hittem, szereti, ha erősen masszírozzák a hátát) mind megdicsérték a "szaktudásomat". Madarász meg is kérdezte, hogy tanultam-e, és én büszkén mondtam, hogy nem, csak már sok embert megmasszíroztam, és általában szerették, ahogy csinálom.
Azóta tudom, hogy képzett masszőr dicsért meg, ez jól esett a hiúságomnak. :)
Tehát, őszintén igyekeztem a tudásom legjavát adni - de viszonzásul egyáltalán nem kaptam ugyanezt. A fiúk, mintha féltek volna hozzám érni, vagy nem is tudom. Tehát, mint masszázs, nem sokat ért az egész, és tulajdonképp mint energiaáramlás is felemás volt a dolog - hisz megint csak adtam, adtam, adtam. Mint mindig, mindenhol, minden kapcsolatomban.
Ami viszont megdöbbentett, az az, hogy mennyi minden van még mindig bennem, amit adhatok.
Eszembe jutott a Titok 10. pillére: Nem kell, hogy kutass a szeretet után. hiszen abból vagy. És valóban: a szeretet áradt belőlem, nem szerelem, nem vágy, semmi ilyesmi nem volt, csak szeretet, minden jelen lévő iránt egyformán (na jó, Népszerűke felé nem annyira.. de nagy okai vannak ennek, kérem szépen), még csak fáradtságot sem éreztem... utólag visszagondolva, ezek szerint valamiféle energiákat mégiscsak kellett kapnom, ha ennyire nem éreztem a fáradtságot.
De akkor adásnak, áramlásnak éltem meg az egészet, és a saját erőm megtapasztalásának.
Mikor az egésznek vége lett, Népszerűke azért okozott néhány kellemetlen percet azzal, hogy erőltette a kommunikációt az ismerkedés jegyében (köztünk szólva, ő biztos, hogy nem igazi Vízöntő, azt én már csak tudom, hogy milyen egy igazi Vízöntő) - hát a fasorban sincs ehhez Népszerűke.
Elgondolkoztam azon a felvetésen, hogy ha nem tudok róla semmit, akkor hogyan reagálok - hát lehet, hogy nem ennyire ellenségesen, de hogy akkor is lehatárolódok ezekkel az (inkább Kos-ra hajazó) energiákkal szemben, az biztos.
Fizikusunkkal kapcsolatosan pedig, akire a "kétségbeesett" jelzőt biggyesztettem az elején, minden szimpatikus vonása ellenére meg kellett állapítanom, hogy nem azokkal az energiákkal bír, melyek engem előre vinnének.
Nem kis részben épp a kétségbeesettség és ennek hozadékai okán.
...hasonló a hasonlót vonzza. Nem volt véletlen az a nagy ölelkezés sem, ott a végén az ajtóban, melybe - teljesen vétlenül - belecsöppentem a "kicsi a rakás, nagyobbat kíván" és a "szeressük egymást, gyerekek" elvek mentén.
Ja, ölelés, mint helyi népszokás.
Az ölelés a világ legjobb dolga. Ha az ölel át, akit szeretünk. (És keservesen lehet hiányolni... ha nem teszi.)
Szomszédasszony mesélt az ölelés két szintjéről: arról, mikor csak a háta éintése által adsz energiát annak, akit átölelsz, és arról, mikor teljesen "beengedsz önmagadhoz" valakit, és a csakráitokon keresztül történik energiacsere.
Ez utóbbit olyan régen éltem át, ha egyáltalán valaha.. hogy nem is emlékszem rá.
Van viszont egy harmadik fajta ölelés is, mikor se elöl, se hátul, akkor meg végképp minek?
Mint Leonyid Brezsnyev a baráti szocialista országok vezetőit mikor látogatóba érkeztek Moszkvába?
No, hát nekem ebből a két fajtából jutott ezen a péntek estén. A brezsnyevi ölelésből, meg - egy-két esetben - a háton áramló energiákból.
Mindent összevetve: ítélkezni ismeretlenül tényleg nem helyén való. Itt semmi rossz nem történt velem, kellemes helyen, szép zene mellett, részt vettem egy társas összejövetelen. Tanultam egy keveset ismét az emberekről, új benyomásokra tettem szert - és utána remekül aludtam, ami önmagában is pozitív.
Lehet, hogy egyszer-egyszer még el fogok menni - de az is lehet, hogy nem.
Majd, ahogy a sors akarja.
Mindenesetre köszönöm, hogy ezt is megtapasztalhattam. Gazdagabb lettem általa.
Namaszté.
2014. június 29., vasárnap
Aratás előtt
...ma itthon voltam és nem csináltam semmit. A változatosság kedvéért. Már igazán ideje volt egy henyélős napot tartani ennyi mozgalom után. Felvettem a kék indiai ruhámat, amit annyira szeretek, mert olyan, mintha a bőröm kiterjesztése lenne ilyenkor nyáron, (az aurámnak lehet ilyen színe, legalábbis ilyesminek képzelem). Tény, hogy mindig jó benne a közérzetem. Rugózhattam volna azon, hogy mi lesz velünk, hisz alig van itthon ennivaló, nincs pénz... de inkább örültem, hogy nem kell konyhai küzdéssel töltenem az egész napot, és napoztam, sétáltam, fényképeztem. Sőt, meditáltam is... de a kapott válaszokat majd később. Egyelőre, lazításul a képek, mert muszáj volt kalászokat fotózni még az aratás előtt.
...eszembe jutott, hogy az én drágám akár itt is lehetne velem, fényképezhetne és sétálhatna velem a gyönyörű nyárban, de aztán megvontam a vállamat. Ha neki jobb a panelben kuksolni, ám tegye.
Furcsa módon, már nem fájt ez a tény, és az sem, hogy egyedül sétáltam. Sőt. Nagyon élvezetes volt, senki nem szólt bele, hogy hány percig hasalok egy gizgaz előtt.
Most pedig barna vagyok, fáradt és átszellőzött... és ez isteni érzés.
...eszembe jutott, hogy az én drágám akár itt is lehetne velem, fényképezhetne és sétálhatna velem a gyönyörű nyárban, de aztán megvontam a vállamat. Ha neki jobb a panelben kuksolni, ám tegye.
Furcsa módon, már nem fájt ez a tény, és az sem, hogy egyedül sétáltam. Sőt. Nagyon élvezetes volt, senki nem szólt bele, hogy hány percig hasalok egy gizgaz előtt.
Most pedig barna vagyok, fáradt és átszellőzött... és ez isteni érzés.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)