Víz alatt

"...a víz alatt, a víz alatt, a levegő kevés/ a víz alatt, a víz alatt csak az első öt perc a nehéz"

A mai úszás végre kioldotta belőlem mindazt a fizikai/lelki görcsöt, aminek egy részét már év eleje óta cipeltem, más részét az elmúlt napok történései csavarták belém. Mikor hazaértem, - végre - sírni kezdtem. Jó volt. Ellazított.

Nem, nem csupán az eurosvájci volt az én bajom, bár az kétségtelenül feltette a pontot az i-re. Ezzel együtt, ha őszinte akarok lenni, hetek óta éreztem, hogy valami nem oké. Vártam, tűrtem és figyeltem, sőt, mikor fizikai síkon elviselhetetlenné váltak a panaszaim (és rövid időre azt képzeltem, hogy küszöbön áll az életszínvonalam valamiféle fellendülése - na most már nincsenek ilyen téves elképzeléseim, nem kell aggódni) elkezdtem pánikszerűen a saját egészségemmel foglalkozni, úgymint labor, szívvizsgálat, akupresszúra, uszodabérlet és társai, pusztán annak érdekében, hogy ne váljak teljesen magatehetetlenné, mozgásképtelenné. Ugyanis egynémely paraméter változása negatív előjelzést jelent a számomra, kezdve az örökös fáradtsággal, folytatva az állandósuló hátfájással (Ez most másképp fáj. Korábban a törés és annak hatásai fájtak, főként a gerincoszlopból kiindulva, most viszont mintha már emellett az összes ízületem is ellenem lett volna, a csípőmtől a vállaimon át az ujjaimig.) Egyébként az akupresszúrás doki megdicsérte a hátizmaimat, azt mondta, jó erősek (mit nem jelent húsz év a tanyán, meg közel tíz év rendszeres uszodalátogatás), de hogy a melleim előre húzzák és a súly miatt lehetnek gondok.
Akkor, ott bevillant Nagy Fal augusztusi részeg hahotázása, ahogyan a bőrzacskóimon élcelődött, és rádöbbentem, hogy az a mondat bizony mélyre ment. Mert én nem vagyok az a nagymellű fajta, nekem - arányaiban - mindig is inkább a fenekem volt a nagyobb, ilyen alkat vagyok, ez nem változik, legyek épp aktuálisan akárhány kiló, mindig arányosan fogyok/hízok. Tehát nincs a melleimnek - pláne, mióta bőrzacskók - olyan súlya, hogy az megviselné a hátizmaimat. Ez a teher inkább lelki eredetű. És a lelki teher augusztusban kezdődött.
Az a bőrzacskózás, attól az embertől, akinek a gyerekei ezekből a zacskókból táplálkoztak, egyszerűen kritikán aluli volt. Ha bármelyik másik háromlábú tette volna szóvá, elküldöm anyjába, hogy azét nézegesse, fejje meg a zacskóit, vagy bármi hasonló, az enyémről lehet leszakadni. De Nagy Fal esetében, mikor mind a százhatvan részeg kilójával ott vigyorgott mellettem, ez a megoldás nem működött. Bár kikértem magamnak, de alighanem el se jutott a beszűkült tudatáig, vagy ha igen, akkor csak annyira, hogy örült annak, hogy sikerült felbosszantania.
És igen, ezt felszínre kellett hoznom, túl kellett lennem rajta, és köszönöm a természetgyógyásznak, akinek persze erről az egészről fogalma sincs, nem is lehet.
Fájt az a méla lenézés is, amelyet egynémely úriasszonyoktól úton-útfélen, (azaz ha évente kétszer-háromszor összefutunk) kapok. Ilyenkor mindig elgondolkodom azon, hogy vajon, ha ők küzdenének hasonló problémákkal, mindenféle családi és egyéb segítség nélkül, minden képességük elismerése mellett, ugyan hogyan sikerülne helyt állniuk... no comment. Ki-ki maga tudja, hogyan óhajtja látni embertársait. A világ legfeljebb úgy néz vissza rájuk.
Tulajdonképp ez is marginális dolog ahhoz képest, hogy mit éltünk át az utóbbi napokban. Ha valami, hát ez valóban iszonyatos stressz volt. És nem is jött ki azonnal, illetve csak valahogy elfojtottan munkálkodott legbelül.
Hogy mekkora volt, azt akkor éreztem meg, mikor végre oldódni kezdett a könnyekkel. ...pedig még sok nehézség elé nézünk, azt hiszem.
Nekem soha többé, senki ne mondja, hogy a bankárok korrekt emberek, mert körberöhögöm.
...
Fájtak egynémely fészbukk-bejegyzések is: az egyik a csalódásról szólt, s elgondolkodtam az egészen: igen, lehet, hogy csalódást okoztam... hoztam önmagam, a saját véleményemet és értékrendemet, emiatt nyilván nem voltam eléggé megértő... Igen, van az a pont, amit nem tudok megérteni, és ez az én korlátom. Ez van.
Ítélkezni nem akarok... csak kívül maradni.
...
Mostanában kissé jobban fáj, hogy egyedül vagyok, s néha eltűnődöm azon, hogy törvényszerű-e, hogy ez így legyen.
Eltűnődöm, aztán megállapítom, hogy igen.
Morgó mindenféle fogadalmaimat feljegyzi. Bevett szokásom, hogy két hétnél tovább egyiket sem tartom be, olyankor beír nekem egy strigulát, ezen aztán jókat nevetünk. Van azonban egy, amit felírt, úgy másfél évvel ezelőtt: "Gabi örökre egyedül marad."
Az összes fogadalmam megdőlt - ez nem. Azt mondja, jól csinálom, mindent elkövetek az ügy érdekében.
Szerintem is, s ez csak olyankor válik számomra egyértelmű ténnyé, mikor hallom, hogy mások salsa órákra járnak, vagy szerelembe estek, vagy egyéb értelmezhetetlen történések zajlottak bennük-körülöttük.
Aztán átgondolom újra az életemet, a két kamasz gyerekemmel, a tartozásaimmal, a nyomortanyámmal, és arra jutok, hogy jól van minden így, ahogy van. Jobbra úgyse lenne erőm, energiám, hitem, kitartásom.
...Végül is, olyan vagyok, mint az okos lány Mátyás előtt: hoztam is meg nem is, van is meg nincs is.
Egyébként se hiszem, hogy bárkit el bírnék viselni pár napnál tovább.
Meg horkolok is.
Az ágyat pedig át fogom alakítani egy személyesre, már csak azért is, hogy Nempál megjegyzését a nagy ágyról végre egyszer és mindenkorra száműzzem a tudatalattimból. Tulajdonképpen csak egy ágykeretet kell beszerezni, a matracomat nem adnám semmi kincsért, hiszen ha azon alszom, nincs az az elemi reggeli fájdalom.
Tehát ágykeret, úgy is, mint célfüggvény.
Legalább be tudok majd tenni a szobámba egy íróasztalt. Pont, mint Zsolti fiam idejében...
...
Visszatérve a megértés korlátaihoz és az ostoba vágyakozásokhoz, meg a kiábrándultsághoz, amely a bölcsesség velejárója: igen, többször is előfordult az életemben, hogy szerelmes akartam lenni. Akartam, vártam, kerestem a szerelmet, és az előkerült, felvillant, mint az éles penge a lámpafényben. Beletenyereltem, aztán csodálkoztam, hogy vérzik és fáj.
Hát ezt nem akarom már soha többé.
Azt hiszem, ez a kiábrándultság állapota.
Vagy valami ahhoz igen hasonló.
Kár, hogy - néha - még mindig érződik ebben az állapotban némi keserűség. Már sokat javult, de - ritkán - mikor ilyen negatív érzelmek járnak át, mint a salsa órák felett érzett enyhe irigység - azért még előjön.
Ez az én hibám, meg kell változtatnom magamban. Különben nem lesz ebből az a fajta lelkesedés, amelyről Csögyam Trungpa ír.
Meg amúgy sincs pénzem salsára. Belátható időn belül ismét nem is kell attól tartanom, hogy lesz.
...
Egyébként, ha éppen nincs rajtam az ön- és világfájdalom, igazán porszemként szoktam cselekedni.Ha csak egy csöppnyi energiám is akad, azonnal "adásba" kerülök: én nem szoktam az energiát önmagamnak megtartani, örömöt okoz, ha adhatok, főleg a szeretteimnek.
(Ahogy a lányom egyszer mondta: én nem engedhetem meg magamnak, hogy elgyengüljek, tőlem sokan függnek.)
...
Viszont kapni...
...
...arra képtelen vagyok, legfeljebb az őselemektől: levegő, víz, föld, természet.
Az emberek nem is szoktak nekem energiát adni, vagy ha véletlenül szeretnének is, a legritkább, hogy valakiének képes legyek az elfogadására.
Nyilván így "neveltem" gyengévé a körülöttem élőket azzal, hogy én erős vagyok, s most láthatom ennek következményeit.
Furcsa látvány.
...
Töltekezni kellene.