Dear Diary,

(Mikki Senkarik: Amalfi Coast Morning)

két hete nem írtam Neked, mert az én arany kisfiam a megkérdezésem nélkül beadta a laptopot egy ismerőse szervizébe, az ismerős közölte Banducival, hogy tizenötezer, én közöltem vele, hogy nincs rá keret, nem volt betervezve, a laptop ott figyelt egy hétig, aztán szóltam a fiamnak, hogy e hét szombatra keret is lesz, meg a laptop is kellene... az én kicsi drágám akkor már csak az ismerős ismerősének szólt (nem dolgozik, egy héten háromszor jár iskolába, nem hiszem, hogy ne tudott volna csülökre pattanni és bemenni a szervizbe beszélni az illetékessel), az ismerős ismerőse (hülye Béla, ismerjük, egy kabátgombot nem bíznék rá, nem egy fontos üzenetet) meg persze nem adta át, a laptop nem lett kész, én kicsit kiabáltam, laptop javítatlanul hazatért... hát ennyi ez a történés dióhéjban.
Közben bent talán lassan javulásnak indultak az állapotok. Mindez nagyon sok munka és stressz árán, de valami halvány remény van kibontakozóban. Ismered a reményhalat.
Az elmúlt két hét történéseiből? Írhatnék Neked a város csodálatos, eső áztatta fényeiről, mikor a múlt héten Ninához mentem. Nagyon sajnáltam, hogy nincs nálam a fényképezőgép. Ha ott lett volna, eső ide vagy oda, biztosan félreállok a Rakparton valahol és csinálok egy sorozatot az elmosódó fehérekről, sárgákról és pirosakról, valami lélegzetelállító volt az egész. Megérte volna az elázást is, ebben bizonyos vagyok. Csodálatos városunk van, és én nagyon szerencsés vagyok, hogy van szemem ezek látására. Még.
Hiszen, ha kellően sokáig élek, én is megérhetem, hogy nem lesz... mint szegény Édesanyám, aki örülne, ha "csak" a szürkehályoggal lenne problémája.
Mesélhetnék a múlt hét mozgalmas nappalairól: telezsúfoltam a délutánjaimat tevékenységekkel, uszoda-Nina-Mama-Csaba, mentem egész héten, hogy ne kelljen a jövőn agyalnom, de még így is jöttek este a furcsa, rossz álmok: egyik éjjel azt álmodtam, hogy Pé sír, és én még soha ennyi szeretetet és szánalmat nem éreztem iránta, furcsa volt ez a váratlan, meleg érzéshullám, napokig nem tudtam hová tenni, aztán lassan napirendre tértem felette. Úgy vagyok alighanem ezzel az egésszel, mint az én drágaságommal, akibe ugyan már régen nem vagyok szerelmes, de mégis, nagyon féltem őt, és elveszett lennék nélküle.
Fura dolgok ezek.
Persze jobb lenne Micimackónak lenni.
A következő hülye álmot valahogy a közös hímzés projektnek köszönhettem: a múlt héten tudatosult bennem, hogy mennyire rövid idő két év egy ilyen gobelin kihímzéséhez, és teljesen stresszes lettem, hogy kész leszek-e a kiállításra.
Az eredménye: rémálom, konkrétan a hangyaszerű idegenekkel vívott háború volt, afféle Függetlenség napja - stílusban, végigharcoltunk egy repülőgép-anyahajót, az emberek hullottak, a hangyák már a spájzban voltak... és akkor megtörtént a Csoda: az üldöző ember nagyságú hangyára ráborítottam a kamrapolcot, eltörtek a lekváros üvegek, és a hangya a lekvártól sisteregve elfüstölt. Ezt követően vízipisztolyból, cukros vízzel irtottuk őket... lihegve, és az átélt rettegéssel a szívemben ébredtem fel.
...Azt hiszem, Csabáék születésnapi buliján kissé sokat ettem, és támadott álmomban a vércukor. Vagy ilyesmi.
Mert, hogy el ne felejtsem, 68 éves lett az én arany husom. Isten éltesse. <3
...
Múlt héten voltam még a három órás ingyenes bevezető tanfolyamon a jobb agyféltekés rajzolás kapcsán, és elhatároztam, hogy elvégzem majd a három napos tanfolyamot is, csak, mert érdekel.
De amire igazán fókuszálnom kell a nyáron, az az, hogy megtanuljak varrni. Egy rakás jó ötletem van, de a varrás tudás nélkülözhetetlen hozzájuk, azt hiszem.
Olyan sok minden van, ami érdekel, és olyan rövid hozzájuk egyetlen élet...
...
A harmadik álmom is a Senkarik projekthez kapcsolódott. Este hímeztem, és álmomban ezt folytattam. Egyszer csak Valaki azt mondta nekem (a Hang...): "Az emberi élet is egy gobelin. Minden nap egy-egy öltés. Te döntöd el, hogy milyen színű lesz az az öltés, és hogy ha kész lesz, akkor milyen színei és tónusai lesznek a kész gobelinnek."
"Ha kész lesz...?..." - kérdeztem vissza félénken.
"Igen, akkor vége az életednek."
"És az édesanyám... gobelinje...?"
"Igen, az övé már majdnem készen van."
A következő percben álmomban az édesanyám lába előtt térdeltem és zokogtam, hogy hímezzen lassabban, vagy fejtsünk fel valamennyit, csinálja újra, inkább hímezzünk azzal a fonallal az enyémre valamit... de csak állt, és mosolygott, valahogy olyan távoli volt... és én zokogva ébredtem fel.

Én már nem félek semmitől. Se szegénységtől, se rossz szándékú emberektől... semmitől, csak a Haláltól.

De attól iszonyúan.
Képes kihagyni a szívverésem, ha jön az az érzés.

Az elmúlt hetekben sokszor jött.
Azt hiszem, nagyon megviseltek a történtek.
Még akkor is, ha - látszólag - jól viseltem.

Szebb jövőt.