Gombhoz a kabátot (art deco)

Tehát Bandika beköltözött és vígan éldegél Mama lakásában. Sőt, még fizet is, mint afféle rendes, bár kedvezményezett státuszban lévő albérlő (írtunk bérleti szerződést). Viszont az a felbuzdulása, hogy a nagyanyja minden régi vackától rövid úton megszabaduljon, okozott nem kevés keserves pillanatot.
Az első kóbor gondolat, mely szerint dobjunk ki mindent, mostanra, számos vita árán, valamelyest szelídült; bár a Horthy-korabeli bútorzat minden egyes eleméért meg kellett küzdenem. Végül, mikor már a hajszálaim is égnek álltak, meghúztam az értékhatárt. 5.000.- Ft egyedi érték alatt saját hatáskörben lomtalaníthat (kivétel családi emlékek, régi iratok), az 5.000.- Ft feletti egyedi értékű tárgyak esetében viszont egyeztetési kötelezettsége van, mely csak ritkán és alapos indokkal adna utat a kuka felé.
Viszont így pl. kikerülhet az Optima írógép, ami bár nagy helyet foglal, de még ép és sérülésmentes példányhoz is lehet 3.000.- Ft-ért jutni; de hiába küzdött, nem érte el nálam, hogy a vénséges kanapétól megszabadítson.
- De Anyu! Ez nem ér lósz@rt se! Öreg, sérült, semmit nem ér! Dobjuk ki, a foteleket meg odaajándékozom a kollégámnak, bevállalta.
No erre felszívtam magam, gyakorlatilag napokig csak öreg fotelek és kanapék után kutakodtam a neten. Találtam is, használt, lelakott állapotban 20-30 ezerért foteleket (melyeket felújítva 70-80 ezerért mértek), és némileg hasonló, de nem ugyanolyan kanapét is használtan harmincért.
Nyomára bukkantam egy normálisnak tűnő bútorrestaurátornak is, aki becsületesen megmondta, hogy
- k.va drága restaurálni ezeket, és nem éri meg, mert nincs értéke
- de sokan megcsináltatják, mert kényelmes és masszív darabok.

András acsargott még vagy két napig; "le a kanapéval" kampányszövegei azonban süket fülekre találtak. Úgy döntöttem: hiába minden ellenérv, mégiscsak felújíttatom a kanapét meg a fotelokat. Zsebbe nyúlós dolog lesz - de mindegy, rászántam magam.

- De hova teszed? Mert itt nem maradhat, nekem egész más terveim vannak! Nem akarok öreg bútorokat kerülgetni! - dohogott.

Ültünk kedvenc helyünkön, az erkélyen, és a karácsonyi- és levélkaktusz tövekről értekeztem, melyek a lépcsőfordulóban lévő ablak előtt laknak, és melyek sorsa mostanában eléggé mostoha, pedig a legidősebb közülük... nos, azt még Böhm nagyapám ültette, az 1930-as években. Igen, kilencven éves, mint a Mama. Idősebb talán a (még) élő cseresznyefáinknál is. És Bandika megint nem locsolta meg őket.
Ekkor belém villant ismét a kóbor gondolat, a törökbálinti ház bővítményeként tervezett "télikert", mely a ház melletti kicsikekert beépítése lenne.
- Rendben, fiam, lesz helyük a kaktuszoknak és a kanapénak is - bólintottam elszántan, aztán elővezettem neki a nagy ötletet.
- Nincs erre pénzed!
- Tudom... de ne is úgy képzeld el, hogy valami hú de nagy dolog lesz. Megcsináljuk mi magunk.
Egész felvidámodtam az ötlettől, elképzeltem a felújított, szép kanapét, meg körülötte a sok növényt, és tudtam: lehetőségem van alkotni valamit ismét, ha igen alacsony költségvetéssel is, de - igen.
Teljesen feldobott a gondolat.

Azt hiszem, jobban vagyok, a nehézségek ellenére is. Végre.

Dollármama (készülődés a számadásra)

Ültünk az erkélyen, én, meg a gyerekeim. András dohányzott - már lemondtam arról, hogy valaha le fog szokni róla, hiába rimánkodtam neki. Időnként leteszi a cigarettát - aztán pár hónap múlva sajnos újra előveszi. Ilyenkor nyugtató mantrákat mondogat magának, hogy ő úgyis kevesebbet dohányzik, mint a negyvenes-ötvenes korosztály tagjai, akiket már random elővesz eddigi káros szenvedélyeik miatt a Teremtő. Én persze meghallgatom, aztán megnézem, milyen gyakran gyújt rá - és elszomorodok. Már megint nyakig benne van a bagózásban, pedig tulajdonképp csak ezt az egy dolgot tiltottam neki úgy igazából egész életében.
...ültünk tehát az erkélyen, az erkély Anyám lakásában van, egyenesen a Petőfi hídra látunk onnan, látszik végig egyenesen az autófolyam Budáról Pestre, Pestről Budára - a rendszerváltásnál javasolt nevek közül az utca számára a Budai Nagykörút volt részemre a legelfogadhatóbb; aztán lett Október Huszonharmadika, így, betűvel, leírni is rettenetes; akkor érezem először úgy, hogy minden reményem elveszett - ebben az országban már soha nem lesz béke, nyugalom, kiegyensúlyozott demokratikus fejlődés; itt mindig le kell hasalni valami egzotikus és nem a többséget képviselő érdekcsoport előtt.
Már megint elkanyarodtam a témától.
Ültünk az erkélyen, a hársfák vidám illatokat leheltek. A lakás nagyobb részében még irdatlan kupleráj - végül beadtam a derekamat, Bandika költözzön be, Mamának úgysincs szüksége már erre a lakásra; ha én nem bírom tovább, jöjjön az ápolónő, rosszabb esetben az otthon; ő a saját lakásában felügyelet nélkül tényleg nem maradhat.
Mindig azt mondogatta, hogy majd én megkapom a lakást; sőt meggyanúsított vele, hogy nekem az biztosan nagyon kell (pedig már régen túl vagyunk azon az időn, mikor az a vagyoni érték valamilyen formában valódi segítséget nyújthatott volna valódi életfeladataim - gyermekeim jó körülmények között való felnevelése - végrehajtásában, azóta meg minek kellett volna, ha egyszer jól elvagyok Bálinton?) és valahogy úgy képzelte, hogy én költözök oda - de én nem bírtam már ott élni akkor sem, amikor legutóbb (úgy húsz éve) odakényszerültem; s nem is bírtam ott megmaradni abban a pár napban sem, amit ott kellett töltenem ilyen-olyan rosszullétei miatt az utóbbi időkben. Elemi bezártság és menekülhetnék érzés vett ott erőt rajtam mindig egy idő után. Anyám jól elvette a kedvemet ettől a szép, és a jelen árfekvések szerint méregdrága kecótól.
Ültünk hát az erkélyen, és magamban el kellett ismernem, hogy a csetreszei és intenzív jelenléte nélkül sokkal, de sokkal kellemesebb a lakás, s Andrásnak, ha el nem cseszi, a következő időszak bizony nagyon vidám korszaka lehet az életének - de tudatosítanom kellett benne, bennük, hogy itt és most, ebben a kérdésben, én vagyok a főnök. Az egyetlen, aki döntési helyzetben van, a maga egybeni 50% tulajdonrészével és a várható örökrésszel - meg egyátalán. Ők egyet tehetnek: elfogadják ezeket a döntéseket.
- Úgy tervezem... lakjál benne a megbeszélt feltételek szerint, amíg szegény Mama él; illetve amíg túl nem leszünk a hagyatéki tárgyaláson. Utána úgyis kell felvennem egy nagy összegű hitelt, mert a bátyám részét ki kell fizetnem. Akkor majd többet veszek fel, és elosztom köztetek. Kapsz Te is annyit, hogy beugrónak elég lesz egy kisebb, szerényebb lakásba. Mondom: kisebb, szerényebb...
- Hát ha ezt megkapom akkor nagyon rendes szülő vagy - mondta a fiam.
Andi már morcogott, hogy milyen jó Bandikának, se Mama elviselése, se fűnyírás, kerítésfestés, semmi vidéki sport... ezért vele folytattam.
- Ha oda kerül a sor, megnézzük, mennyit ér a törökbálinti kecó. Tudom, hogy kevesebbet, mint ez itt - bár épp most áll egy komoly felértékelődés előtt a hely, ezt érezni a levegőben - de azt akarom, hogy ugyanannyit kapj, mint ő. Tehát akkor veszel majd fel hitelt a különbözet összegében, és azt megkapom én. Abból veszek majd magamnak öregségemre egy vidéki kis házikót.
- És mi lenne, ha én vásárolnálak ki ebből a lakásból? - kérdezte András.
Távolba révedő tekintettel néztem végig a hídra felfutó villamossínpárt.
- Szép helyen van ez a lakás - gondoltam. - Igazán szép.
- Tudod mit, fiam? Neked 75%-ban kellene beterhelni, nem hiszem, hogy összejön. De ha igen - ám legyen. Tudok én venni máshol is bérbe adható lakást. Akár a környéken is.
Aztán beszélgettem nekik Kyosakiról meg a szegény papa-gazdag papa bölcsességeiről: a munkásosztály relatív túlfogyasztását a kóla-chips-energiaital-Nike cipő-McDonalds bermuda ötszögben hamar kiveséztük, túl tárgyias az előttünk figyelő negatív példa Robertóék családja képében - aztán rátértem a lényegre.
- Mi nem ebbe roppanunk bele. Mi keresünk már annyit, hogy eltartsuk magunkat. Sőt, nem érezzük szegénynek magunkat, ha nem mindenből a márkásat vesszük meg. Azt csak a csórók hiszik akiknek nincs elég önbizalmuk. Mi a középosztály vagyunk, minket a jelzáloghitelek nyomorítanak meg és tesznek tönkre.
- De most mondtad, hogy vegyünk fel jelzáloghitelt!
(Igen, Ti még fiatalok vagytok. Húsz év alatt csak kinyögitek. Nekem már nincs húsz évem erre a sportra. Amúgy is, kaptok komoly segítséget. A többiért küzdjetek meg Ti. Nekünk is megvoltak a magunk küzdelemei. Tiszta a lelkiismeretem.)
- De azt nem mondtam, hogy Ti hédereljetek benne, ha egyszer megvan. Ki lehet azt adni bérbe, vagy máshogyan hasznosítani. A lényeg, figyeljetek, a lényeg: hogy jövedelemtermelő eszközöket vásároljatok. A pozitív cashflow a legfontosabb. A pénz áramlása - befelé. Nem ki, azt minden hülye tudja. A befelé áramlás a legfontosabb.
Sajnos én erre túl későn jöttem rá - de Ti még időben vagytok.
Aztán kitértünk a pénz megtartásának képességére is, és mindketten bevallották, hogy hiába keresnek - magyar viszonylatokban persze - relatíve jól; sajnos mire eljön sokadika, már nincs pénzük.
- Ilyenkor jöttök hozzám, én meg ha csak tehetem, dugok itt is, ott is egy kis pénzt nektek - utaltam mosolyogva a pár órával azelőtti jelenetekre, mikor is mindkettő jött tarhálni, ide egy ötös, meg oda is...
- Milyen jó, hogy dollármama vagyok - mosolyogtam, és mosolyogtak velem ők is, kint, a Dunára néző, negyedik emeleti erkélyen.

Mert élni jó. Dollármamának lenni meg még jobb.

Még akkor is, ha lassan alkonyatba fordul a táj.