Dollármama (készülődés a számadásra)

Ültünk az erkélyen, én, meg a gyerekeim. András dohányzott - már lemondtam arról, hogy valaha le fog szokni róla, hiába rimánkodtam neki. Időnként leteszi a cigarettát - aztán pár hónap múlva sajnos újra előveszi. Ilyenkor nyugtató mantrákat mondogat magának, hogy ő úgyis kevesebbet dohányzik, mint a negyvenes-ötvenes korosztály tagjai, akiket már random elővesz eddigi káros szenvedélyeik miatt a Teremtő. Én persze meghallgatom, aztán megnézem, milyen gyakran gyújt rá - és elszomorodok. Már megint nyakig benne van a bagózásban, pedig tulajdonképp csak ezt az egy dolgot tiltottam neki úgy igazából egész életében.
...ültünk tehát az erkélyen, az erkély Anyám lakásában van, egyenesen a Petőfi hídra látunk onnan, látszik végig egyenesen az autófolyam Budáról Pestre, Pestről Budára - a rendszerváltásnál javasolt nevek közül az utca számára a Budai Nagykörút volt részemre a legelfogadhatóbb; aztán lett Október Huszonharmadika, így, betűvel, leírni is rettenetes; akkor érezem először úgy, hogy minden reményem elveszett - ebben az országban már soha nem lesz béke, nyugalom, kiegyensúlyozott demokratikus fejlődés; itt mindig le kell hasalni valami egzotikus és nem a többséget képviselő érdekcsoport előtt.
Már megint elkanyarodtam a témától.
Ültünk az erkélyen, a hársfák vidám illatokat leheltek. A lakás nagyobb részében még irdatlan kupleráj - végül beadtam a derekamat, Bandika költözzön be, Mamának úgysincs szüksége már erre a lakásra; ha én nem bírom tovább, jöjjön az ápolónő, rosszabb esetben az otthon; ő a saját lakásában felügyelet nélkül tényleg nem maradhat.
Mindig azt mondogatta, hogy majd én megkapom a lakást; sőt meggyanúsított vele, hogy nekem az biztosan nagyon kell (pedig már régen túl vagyunk azon az időn, mikor az a vagyoni érték valamilyen formában valódi segítséget nyújthatott volna valódi életfeladataim - gyermekeim jó körülmények között való felnevelése - végrehajtásában, azóta meg minek kellett volna, ha egyszer jól elvagyok Bálinton?) és valahogy úgy képzelte, hogy én költözök oda - de én nem bírtam már ott élni akkor sem, amikor legutóbb (úgy húsz éve) odakényszerültem; s nem is bírtam ott megmaradni abban a pár napban sem, amit ott kellett töltenem ilyen-olyan rosszullétei miatt az utóbbi időkben. Elemi bezártság és menekülhetnék érzés vett ott erőt rajtam mindig egy idő után. Anyám jól elvette a kedvemet ettől a szép, és a jelen árfekvések szerint méregdrága kecótól.
Ültünk hát az erkélyen, és magamban el kellett ismernem, hogy a csetreszei és intenzív jelenléte nélkül sokkal, de sokkal kellemesebb a lakás, s Andrásnak, ha el nem cseszi, a következő időszak bizony nagyon vidám korszaka lehet az életének - de tudatosítanom kellett benne, bennük, hogy itt és most, ebben a kérdésben, én vagyok a főnök. Az egyetlen, aki döntési helyzetben van, a maga egybeni 50% tulajdonrészével és a várható örökrésszel - meg egyátalán. Ők egyet tehetnek: elfogadják ezeket a döntéseket.
- Úgy tervezem... lakjál benne a megbeszélt feltételek szerint, amíg szegény Mama él; illetve amíg túl nem leszünk a hagyatéki tárgyaláson. Utána úgyis kell felvennem egy nagy összegű hitelt, mert a bátyám részét ki kell fizetnem. Akkor majd többet veszek fel, és elosztom köztetek. Kapsz Te is annyit, hogy beugrónak elég lesz egy kisebb, szerényebb lakásba. Mondom: kisebb, szerényebb...
- Hát ha ezt megkapom akkor nagyon rendes szülő vagy - mondta a fiam.
Andi már morcogott, hogy milyen jó Bandikának, se Mama elviselése, se fűnyírás, kerítésfestés, semmi vidéki sport... ezért vele folytattam.
- Ha oda kerül a sor, megnézzük, mennyit ér a törökbálinti kecó. Tudom, hogy kevesebbet, mint ez itt - bár épp most áll egy komoly felértékelődés előtt a hely, ezt érezni a levegőben - de azt akarom, hogy ugyanannyit kapj, mint ő. Tehát akkor veszel majd fel hitelt a különbözet összegében, és azt megkapom én. Abból veszek majd magamnak öregségemre egy vidéki kis házikót.
- És mi lenne, ha én vásárolnálak ki ebből a lakásból? - kérdezte András.
Távolba révedő tekintettel néztem végig a hídra felfutó villamossínpárt.
- Szép helyen van ez a lakás - gondoltam. - Igazán szép.
- Tudod mit, fiam? Neked 75%-ban kellene beterhelni, nem hiszem, hogy összejön. De ha igen - ám legyen. Tudok én venni máshol is bérbe adható lakást. Akár a környéken is.
Aztán beszélgettem nekik Kyosakiról meg a szegény papa-gazdag papa bölcsességeiről: a munkásosztály relatív túlfogyasztását a kóla-chips-energiaital-Nike cipő-McDonalds bermuda ötszögben hamar kiveséztük, túl tárgyias az előttünk figyelő negatív példa Robertóék családja képében - aztán rátértem a lényegre.
- Mi nem ebbe roppanunk bele. Mi keresünk már annyit, hogy eltartsuk magunkat. Sőt, nem érezzük szegénynek magunkat, ha nem mindenből a márkásat vesszük meg. Azt csak a csórók hiszik akiknek nincs elég önbizalmuk. Mi a középosztály vagyunk, minket a jelzáloghitelek nyomorítanak meg és tesznek tönkre.
- De most mondtad, hogy vegyünk fel jelzáloghitelt!
(Igen, Ti még fiatalok vagytok. Húsz év alatt csak kinyögitek. Nekem már nincs húsz évem erre a sportra. Amúgy is, kaptok komoly segítséget. A többiért küzdjetek meg Ti. Nekünk is megvoltak a magunk küzdelemei. Tiszta a lelkiismeretem.)
- De azt nem mondtam, hogy Ti hédereljetek benne, ha egyszer megvan. Ki lehet azt adni bérbe, vagy máshogyan hasznosítani. A lényeg, figyeljetek, a lényeg: hogy jövedelemtermelő eszközöket vásároljatok. A pozitív cashflow a legfontosabb. A pénz áramlása - befelé. Nem ki, azt minden hülye tudja. A befelé áramlás a legfontosabb.
Sajnos én erre túl későn jöttem rá - de Ti még időben vagytok.
Aztán kitértünk a pénz megtartásának képességére is, és mindketten bevallották, hogy hiába keresnek - magyar viszonylatokban persze - relatíve jól; sajnos mire eljön sokadika, már nincs pénzük.
- Ilyenkor jöttök hozzám, én meg ha csak tehetem, dugok itt is, ott is egy kis pénzt nektek - utaltam mosolyogva a pár órával azelőtti jelenetekre, mikor is mindkettő jött tarhálni, ide egy ötös, meg oda is...
- Milyen jó, hogy dollármama vagyok - mosolyogtam, és mosolyogtak velem ők is, kint, a Dunára néző, negyedik emeleti erkélyen.

Mert élni jó. Dollármamának lenni meg még jobb.

Még akkor is, ha lassan alkonyatba fordul a táj.