Reggel

Az éjjel nehezen aludtam el. Nehezen, pedig mindent megtettem annak érdekében, hogy ne így legyen: tegnap délután lementem Velencézni, elúsztam egészen a szigetig, ott ki is mentem a partra, s mezítláb megküzdve a tarlóval, sétáltam kicsit. Megnéztem a szigeten található tereptárgyakat: az újonnan ültetett fák egy részét, a gyékény Stonhenge-t, az őrbódét, a vesszőből font, sárral tapasztott kalyibát; élveztem a délutáni napot, és - viszonylag - szabadnak és gondtalannak éreztem magam. A visszaúton arany hidat terített a vízre nekem az áldott napsugár, és én ámultan figyeltem a kezem alatt fodrozódó víz aranybarna ragyogását.
Fél hétkor másztam ki a tóból, holtfáradtan - így lemondtam minden további esti tekergésről, és hazajöttem pihenni.
Mégsem jött álom a szememre.
Robi rettenetesen hiányzott - ami azért is furcsa, mert eddig úgy éreztem, hogy sok már nekem ez, egy pasival minden éjjel egy ágyban, s a korábbi alkalmakkor, ha végre magam voltam, mindig élveztem a szabadságot, ami ezzel az állapottal együtt járt.
Most nem. Sőt.
Keserűen mosolyogtam magamban, tudván, hogy ez valamit jelent a láthatatlan energiák szintjén: nyilván megfogadta a tanácsaimat... vagy ilyesmi.
Felrémlett bennem ahogyan a legvégén hozzám vágta:
- De el kellett volna jönnöd! - s tudtam, hogy tulajdonképp, és a maga szemszögéből igaza van.
Tudtam, de öreg vagyok én már bohócnak.
Elmehettem volna, szemfesték, rúzs, valami jobb ruci, eljátszhattam volna ott valakit... valakit, aki nem akarok lenni, nem csak az életkorom miatt, de és főleg azért sem, mert adtam én már annyit magamból ennek a fiúnak, hogy ezt játszmázás nélkül is értékelhetné.
Vagy ilyesmi.
Persze a szerelem nem adásvétel tárgya... no már csak ezért sem érdemes nekem nagyon levonulnom oda, kiöltözve eljátszani a nagyasszonyt.
Ha neki így van jól, csinálja. Annyi mindennel megküzdöttem már életemben, ezzel is meg fogok.
Kár, hogy megszerettem.
Ilyesmi gondolatokkal a fejemben aludtam el, félálomban aggódva hallgattam Mama csoszogását a folyosón, elmeditálva rajta, hogy a lányomék vajon elraktak-e minden kést, és azon filózva, hogy vajon felébredek-e ha megáll fölöttem a húsvágó bárddal, vagy majd odaát találkozunk; illetve és főleg, volna-e elég ereje ilyen típusú eszközöket használni. Megnyugtattam magam, hogy talán, jó eséllyel már nem, bár tudjuk, hogy az őrület erőt ad.
Ahogyan István mondta annak idején: "A paranoid skizofrénia az a betegség, amit a páciensen diagnosztizálnak és a többieket kell emiatt kezelni."
Én nem akarok nyugtatót szedni, nem is fogok. Előbb kap Anyám megfelelő dózist... bár próbálom a szükséges legalacsonyabb mértéken tartani ezeket, például a Kventiaxot teljesen elhagytuk - ugyan azt mondták, hogy lehet belőle négyet-hatot is adni, de minek, ha már úgysem használ? Gyanítom, hogy előbb-utóbb minden pszichotikum hasonló sorsra fog jutni, a szervezet megtelik vele és onnantól szinte mindegy, hogy eszi vagy nem.
Szurkoljunk - a testi leépülésnek, mely, még ha gusztustalanul is hangzik ez a vágyam, de mindenképp megoldja ezt a problémát, igen.
Szerencsére az éjszakát megúsztuk a szokásos motoszkálással, falrugdosással és magában beszéléssel. Két napja amúgy sem velem van elfoglalva, hanem a bátyjával - szegényem 40 éve halott (belegondolva, ő is pszichiátriai beteg volt), és aki Anyám szerint nyert valami sorsjátékon és ellopták a pénzét, meg a gyerekei se tőle vannak - tiszta meseregény lenne ez, ha nem összefüggéstelenül adná elő. Az előbb például imádkozott, és azt kérte az Istentől, hogy vigyázzon a bátyja életére. Nekem a Karma jutott az eszembe; az én nagybátyám azóta már lehet, hogy lepke a réten - és ebben az összefüggésben még talán értelmezhető is ez az imádság.
De csak ebben.

Reggel belenéztem a tükörbe, kisimult arc helyett egy gyűrött, felpüffedt rettenet nézett vissza rám (nyilván tényleg elszoktam az ilyen hosszú úszásoktól sajnos).  - azonnal és a legteljesebb mértékben megértettem Roberto viselkedését; az összes kritikai megjegyzéstől az ágybeli fásultságig bezárólag.
Én is menekülnék ennek a szörnyszülöttnek a közeléből - emeltem kicsit még a hangulati elemeken; aztán elkészítettem Mama reggelijét, gyógyszereit; végighallgattam fél füllel hosszú és összefüggéstelen beszédét a bátyjáról és a pedikűröséről, akit barátnőjének nevezett és aki egy jó ideje nem jött már hozzá mert meghalt a fia és feladta a körmicélést - vagy legalábbis ezt mondta. Azóta én vágom persze a körmeit is, nem csak a haját - de ez semmiség, igazán az. Főleg az átkozódásokhoz képest - melyekre később egyáltalán nem is emlékszik.

Jelentkezett Robi is, állítólag rossz éjszakája volt (...), beszélgettünk egy nagyot; ha megoldásra nem is jutottunk, de mindenképpen új elemeket adott a másik viselkedésének értelmezéséhez ez a beszélgetés - talán mindkettőnk számára.
Érdekes volt, igen.

No megyek, megpróbálom mozgásra bírni lüktetve sajgó gerinccsontocskáimat, és bármi hasznosat csinálni az önsajnáltatáson kívül.
(Áldozat vagy! Áldozat habitus! - ezt szajkózzák ezek az ezoizé népek a Fészbukkon, ha az ember - három hónapban egyszer - leírja nekik a problémáit.
Valahogy nem tudok már hinni ezekben a - tíz évvel ezelőtt még oly ésszerűnek tűnő - sztereotípiákban.
Az élet annál sokkal bonyolultabb, semhogy ilyen panelekkel leírható legyen.
Lóf@sz akar áldozat lenni. Én szenvedélyt szerettem volna... szerelmet, szexet. Igen.
Nem ezt kaptam... más dolgokat viszont igen, melyeket nem volna szép ha ezen a helyen nem értékelnék.
Meg amúgy is: tudom, hogy tök egyszerű viselkedés lenne nem megfelelően működő párkapcsolatunkat egyszerűen csak lecserélni egy újabbra, meg újabbra, meg újabbra, meg újabbra... mint afféle önérzetes fogyasztó, aki világért sem esik abba a hibába, hogy áldozatként látszódjon a külvilágban. Mert ezek számára minden áldozatság, ahol kicsit is megbomlik a harmónia. Fogyasztani sokkal trendibb, tippelem.
Miért érzem azt, hogy ezek az emberek lelki szegények?...

(- Mindig azt mondod, keressek szebbet, fiatalabbat. Te nem is tudod, hogy mennyire ellöksz ezzel magadtól. Utána mindig hetekig keresem a fonalat, hogy most miért küldesz el. Alapjaiban rengeti meg... az egészet.
- Tudod, hogy önérzetes ember vagyok. Rengetegszer kritizálsz. Észre sem veszed. Nekem ez a halálom. Rád nézek szerelmesen, és közlöd, hogy lenőtt a hajam. Én a szerelem szintjén kommunikálok Veled, Te a kritika szintjén válaszolsz. Mit vársz tőlem? Ha ezeket lenyelném, darab sz@rnak érezném magam. Kénytelen vagyok elküldeni Téged, Te hozol ebbe a helyzetbe. Ha én nem felelek meg, nem vagyok elég kívánatos, keresd meg a Neked valót. Mivel szeretlek és nem akarok rosszat Neked, ez a legjobb mindkettőnknek, amit ilyen helyzetben mondani tudok. Szenvedek tőle, de akkor is. Hogy öregnek és rondának érzem magam? Egy ember van, aki meggyőzhetne az ellenkezőjéről - és az Te vagy.
Nem teszed.)