Tavasz volt

Elmúlt hát ismét a legszebb évszak. Búcsúztatására a kertben ontják virágaikat a rózsabokrok, a szomszédban burjánzó jázminnal együtt csodás illatfelhőkbe burkolják Borzasztópusztát.
Túléltük valahogy ezt a mérlegidőszakot is, néhány kisebb feladat ugyan még van vele: saját cégeim, no meg Kékhemű egynémely ötletének realizálása.
Ültünk a levendulás villa kör tárgyalójában, az ablakon, fenyőillatot sóhajtva beköszöntek kedvenceim, a frissen nyírt alakfák, (a levendula nemsokára nyílik, őrület, hogy telik az idő) és mi másfél órát beszélgettünk; a férfi, aki felért a csúcsra, és úgy döntött, hogy megpihen, no meg a nő, aki már rég rájött, hogy mi keresni valója van emellett az ember mellett - hogy ennél jobb helyen nem is lehetne, ha meg akarná tanulni a cashflow négyszög őt valójában érdeklő, negyedik rubrikájához tartozó ismereteket; témáink voltak a "hány évesen vegye meg a férfiember élete sportkocsiját", a "hogyan neveljük a gyerekeinket életrevalónak, hogy ne a mi pénzünkön akarjanak élősködni", no meg az örök "hogyan tartsuk alacsonyan a kiadásszerkezetet"; az adóoptimalizálás, mint állandó témánk mellett; s nekem megint kipattant a fejemből egy sok milliós ötlet, melynek persze ő csendben örült, és neki is fog a megvalósításának. Neki pénze lesz belőle, enyém meg, mint mindig, a dicsőség. :D :D :D
De nem bánom, mert azt hiszem, hogy ezeken a beszélgetéseken én is mindig kapok valamit. Ha mást nem, némi szemléletfejlesztést. No meg némi, nem anyagi elismerést - ami ennek a hülye Mérlegnek sokkal fontosabb, mint a pénz. Sokkal.
Inspiráció, igen. Ezek vagyunk mi egymásnak, most és mindörökké, ámen.)
...
Túléltük hát a mérlegidőszakot, s alapvetően a jelenlegi teljesítő képességemhez mérten elfogadhatóan teljesítettem a rám bízottakat.
Ha őszinte akarok lenni, valahol a három évvel ezelőtti motivációs szintemen állok a munkát illetően, csinálom, mert muszáj, de annyi minden más érdekelne jobban... és nem feltétlenül a főállású házianyuság.
A tavaszi tekergés, például, az olyasmi, amit minden évben nagyon élvezek. Az idén is meghozta pozitív fordulatát az erőnlétemben. Legfőbb ideje volt.
Kezdtük Keszthellyel, amely a romos szálloda (katasztrófaturista hajlamaink kiélése), a sümegi vár és a gyógyfürdőzés ellenére is csendes, hervadt unalommal telt, s rávilágított a tényre, hogy kapcsolatunk lokális mélyponton van, amennyiben én lehatároltam magam az egészet illetően, "helyreállítom a cserét", mert úgy határoztam, hogy nem vagyok hajlandó olyasmiért szenvedni, ami nem lehet az enyém, és még és legfőképpen a középpontomat is függetlenítem ettől a jelenségtől.
Mondjuk nem volt könnyű eljutni idáig, de novembertől áprilisig volt időm, hogy begyakoroljam, hogyan is kell ezt csinálni.
Áprilisban viszont rá kellett döbbennem, hogy ez kihat a többi közös életterületre is, hiába nem akarom: csendes érdektelenségbe fulladtunk, azt hiszem. De persze ezt sem lehetett megbeszélni, mint általában semmit; Roberto bevett módszere a problémák kezelésére az agyonhallgatás, és már én sem tartottam fontosnak, hogy bármilyen érzésemet megosszam vele.

Aztán, a kronológiát követve, a szokásos éves Villány következett a csajokkal. Kocsmárosné barátnőnk nem jött el, de Gabikánkkal és volt kolléganőjével a rossz idő ellenére is kellemes, pihentető napokat töltöttünk a szőlőhegy alatti parasztház hosszú asztalánál, sok beszélgetéssel, csendes iszogatással. Vendéglátónk sokat öregedett sajnos; gondok terhelték, ily módon mindkét napon hamar vissza is vonult - de gyermeke, aki fiúból lánnyá alakult, mióta nem láttam, őszinte örömmel és felszabadultan csacsogott velünk. Mély rokonszenvet éreztem iránta, ami számomra is meglepő volt.
Rájöttem, hogy nagyon értékes emberke, eredeti és okos gondolatokkal, - és ehhez képest teljesen mindegy, hogy fiú, vagy lány - fő, hogy most jobban érzi magát a bőrében, mint akár egy évvel ezelőtt is. Hogy ehhez egy ilyen, normál emberi késztetésekkel szinte felfoghatatlan átalakítás kellett - hát ez kellett. Végül is, az ő élete. És most határozottan jobban van, ez a lényeg.
Ugyanez mondható el Gabikánkról is, akivel bár mostanában már nem ápolok szoros kapcsolatot (minek tenném? nekem itt van az új nagy família; - neki meg Machinátorék, ez utóbbi amúgy is lekorlátozná ennek a barátságnak a lehetőségeit), de azért örültem, hogy eltűnt mögüle az a halvány, sötét árnyék, amit az első találkozásunk óta éreztem nála; ami arra indíttatott, hogy valami nagy betegségtől féltsem.
A betegséggel megküzdött, túl van a nehezén, s én bízom benne, hogy csendes erősödés várható a következő időszakokban is barátnőm életében.
Teljes nyugalomban teltek hát ezek a napok; s már visszaértünk a törzshelyre Budapesten, mikor közös barátnőnk beszélt arról, hogy ki, milyen érzelmeket váltott ki belőle, mikor pár éve megismerkedtünk.
- Téged akkor láttalak először... és olyan furcsa voltál. Furcsán viselkedtél, ahogy nyavalyogtál az után a pasi után, aki úgy volt, hogy lejön utánad, aztán mégse. Furcsálltam, hogy hogy lehetsz ennyire rosszul... nem tudtalak hova tenni.
- Az nem "egy pasi", hanem ................... - ejtettem ki áhítattal Forradalmár nevét (oly ritka alkalom ez; no name, no face, no number, tudjuk), közben kicsit forgott velem a világ, ahogy felrémlett bennem az a délután ott Villányban a padon; lehet ezen röhögni, persze, de igen, azt kívánom annak, aki akkor olyan rohadék volt velem, hogy háromszorosan érezze meg azt, amit én akkor éreztem. Szívből kívánok neki mindezekhez egy olyan jó barátot, amilyen akkor ő volt nekem. 
...Meg fogja, lesz még idő. S nem fogom tudni sajnálni érte. Ritka, hogy valakivel idáig jussak - de vele sikerült.
- Akkor Te már biztosan nagyon régen voltál szerelmes - próbáltam mosolyogni; de tudom, hogy a Gabikánk pontosan érezte, mi jön fel bennem, csendesen ült mellettem, de azt az állapotváltozást nem lehetett nem észre venni ilyen közelségből.
Még órák múlva is annak a fél mondatnak a hatása alatt voltam.
Ez volt az első, tavasz által ütött rés a pajzson, az érzelemmentesség pajzsán.
És már ez is mennyire fájt.

Dupla Kávé: A füredi Anna-bálon

....
Néhány hét telt el csupán, aztán jött a tavasz legfőbb eseménye, az előző bejegyzésemben leírtak szerinti kirándulás; mely után feltöltődve vághattam neki a zárlati feladatok újabb etapjának.
Robi viselkedését ugyan nem igazán értettem azon a vasárnap estén sem; talán a rossz lelkiismeret, vagy a hatalomgyakorlás, pozíció erősítési szándék volt a hátterében annak, hogy estére közeledett felém - ilyesmire két hónapja nem volt példa, s nem is voltam erre az egészre ráhangolódva, nem is tartozik életem legjobb élményei közé - azt ő már rég elrontotta, hogy az lehessen, attól tartok. Pedig eleinte nem volt ez így.. de mindegy is. Az utóbbi időben egyre ritkább és egyre sz@rabb ez az egész, ha fizikailag annyira nem is, de lelkileg mindenképpen.
Mit is ír a Yotengrit? Három hónapot, azt hiszem, az az irányadó az ilyen esetekre.
Már majdnem megvolt.
Majdnem.
...
Lassan visszatért volna minden a megszokott kerékvágásba, ám régi ismeretlenem - új ügyfelem külföldről jelezte, hogy érkezik, s szeretne velem tölteni egy napot, hogy egymást jobban megismerjük, s tájékozódni szeretne bizonyos üzleti lehetőségekről.
A lehetőség, hogy megint dobbanthatok egy napra az otthoni energetikából, valósággal feltöltött.
Pénteken kimentem érte a repülőtérre, befuvaroztam a városba, megbeszéltünk; majd elvittem a szállására. Egész este sokat hadovált, nem nézett a szemembe, majd rosszullétre hivatkozott és elköszönt.
Feltűnően zavarban volt tehát végig, de nem foglalkoztam vele. Az utazás, a nap eseményei kimeríthették - gondoltam, és el is engedtem a kérdést.
Másnap széles spektrumú keresést indítottam pálinkaügyben, hogy legyen mit vinnie ha visszamegy - nem túl sok sikerrel, végül Robi adott fél litert, akivel azt is megbeszéltük, hogy akkor én most elmegyek emberünkkel kirándulni; este későn jövök. Bevállalta Mama gyógyszerelését is, egyetlen zokszó nélkül.
Robi nagyon rendes fiú. Bármikor számíthatok rá, ha nem az intimitásról van szó.

Mi pedig nekivágtunk Magyarország térképének. A Tisza-tó volt az úti cél; megnéztük az Ökocentrumot, beültünk a kedvenc halászcsárdámba enni (még Nagy Fallal fedeztük fel a helyet anno), elvittem megnézni a telket; nem tetszett neki; majd kitévedtünk az abádi kikötőbe és ott is felejtettük magunkat.
Isteni helye a világnak, tudom.
Mikor mentünk fölfelé a töltésre, már minden baja volt: minek viszem oda őt, nem is látni vizet... aztán felértünk, és elé tárult a látvány. Utána már nem volt panasz. :)
Némi brain stroming következett, mely hozzáadott feladatokat jelent számomra, próbálom is rávenni magam ezek elvégzésére, egyelőre inkább kevesebb, mint több sikerrel - de a prioritásaim az elmúlt időszakban, hogy úgy mondjam, nagyon speciálisan megváltoztak. Ez nem azt jelenti, hogy nem teszek meg majd minden tőlem telhetőt, inkább csak azt: erőt kell gyűjtenem hozzá.
Amúgy egész úton szexuális felhangú évődés volt köztünk, ami sajátságos, tekintettel mindkettőnk családi hátterére. Konkrétan egyéjszakás ajánlatokkal lettem elhalmozva - hazudnék, ha azt mondanám, hogy rosszul esett a megtépázott önbizalmamnak, de könnyedén hárítottam, még komplett ideológiát is találva hozzá: tartós dologban a téridőbeli távolságok és családi állapotok miatt nem lehetne gondolkodni, egy éjszakára meg az ember nem bújik ágyba egy üzlettárssal.
- Tudod, három eset lehetne: az első, hogy rossz. Akkor kínos lenne utána. A második, hogy túl jó. Akkor fölösleges bonyodalmak lehetnének belőle. A harmadik, hogy semmilyen - akkor meg minek?

Azt hiszem, alapvetően elfogadta az érvelésemet, s próbálkozásai - combsimogatás, ölelgetés, stb - némileg csillapodni látszottak.
Én pedig arra gondoltam, hogy nagyjából úgy érzem magam vele, mint annak idején Egysörössel. Azaz: itt egy kiéhezett krapek, aki engem néz ízes falatnak, ami jól is esik - de annyira mégsem. Valami van, de nem az igazi. Hja.
Eszembe jutott Egysörös, aki épp pár napja posztolt a legutóbbi kirándulásukról néhány, a párjával közös képet; hálát adva a párkapcsolati boldogságukért - s melyet én vadul szívecskéztem, arra gondolva, hogy igen; volt értelme annak az - esetében tényleg boldogító - "nem"-nek. Nagyon összeillő emberpár ők így együtt, nagy vétek lett volna nálam leragadnia, ebben biztos vagyok.

Efféle gondolatok jártak a fejemben hazafelé, s nem éreztem, hogy a mostani kirándulás megkarcolta volna lényem belsejét - ám egy pihenőnél minden átmenet vagy előjel nélkül kaptam egy puszit a fülem mögé. Egy puszit, amitől, számomra is furcsa módon, teljesen elgyengültem, hiába rántottam félre a fejem gyorsan.
Idejét sem tudom, mikor kaptam utoljára ilyesmit. Meglepően erotikus hatással volt rám; s az elkövető gyorsan bocsánatot is kért; majd az elkövetkező fél órában szóval tartott mindenféle régi sztorival; én meg próbáltam visszanyerni stabilitásomat és a téma iránti érdektelenségemet.
Viszonylag nehezen ment, bevallom. Végül megérkeztünk Budapestre; leadtam őt a szálláson, és rohantam haza Robertóhoz, kissé rossz lelkiismerettel; de csendesen örülve, hogy nem történt semmi "jóvátehetetlen".

Robi ült az ágyban és telefonozott; kicsit beszélgettünk; majd a szokásos kézen fogva alvás következett, én pedig csendesen néztem a plafont, és úgy éreztem magam, mint egy igazi istenverte hülye.

Yaki Da - I saw you dancing