Tehát, péntek este, kajával felszerelkezve csöngetek, ütökverek, mindenféle módon zajt keltve próbálom rávenni, hogy nyissa ki az ajtót, mert lakáskulcsot, bár meggyőződése, hogy nekem van, sőt én adtam a szomszédnak, hogy bejárhasson hozzá és rendszeresen megerőszakolhassa - na azt nem adott, én meg nem erőltettem, hiszen mindig bent hagyta a sajátját a zárban, úgysem tudtam volna bejutni.
Mindig - a mostani esetet kivéve.
(Fészen megírt kis szövegem a témában - megtörtént eset:
Szösszenet a kapuból
Vadul csöngetek a kaputelefonon, várom hogy bebocsáttatást nyerjek. Jön ki a házból egy festett szőke ötvenesforma kis termetű katonás nőszemély, a megmondóemberek típusához tartozik, emlékeztet életem legutálatosabb matek tanárnőjére... no mindegy. Egy hang nélkül oda pattan a kaputelefonhoz, kiüti belőle a csörgetést majd kioktatóan közli:
- Máskor törölje ki mert különben megállás nélkül csörget!
- Épp az a cél, anyám süket, mint az ágyú - válaszoltam nyugodtan, és újra beütöttem a kódot.
Büszke vagyok magamra: nem ütöttem meg, sőt, még a hangom se emeltem fel.
Elkotródott azonnal, az is igaz.)
No tehát nem a szokásos forgatókönyv szerint zajlott a péntek este; nem volt fél órás dörömbölés, Mama viszonylag hamar kikocogott. Ajtónyitás helyett azonban az ajtó túloldalán hangos szidalmazásba kezdett. A szidalom tárgya kedvence, a szomszéd srác volt, aki szerinte bezárta, megverte, megerőszakolta őt;most is fogva tartja, elvitte a kulcsot, elvágta a telefonzsinórt és a TV zsinórját is.
Kétségbeesetten lestem a szomszéd ajtót, szerencsére néma csend és a folyosóablakon belesve sötétség honolt a lakásban, illetve a nyitott szobaajtónak köszönhetően leláthattam az esti fényekben csillogó utcára, a közlekedő autókat és a Petőfi híd irányába távolodó villamos sziluettjét is megfigyelhettem.
- Hálistennek, nincs itthon. Szerencsétlen, mit szólna ehhez... - gondoltam pillanatnyi megkönnyebbüléssel; ám az anyámnak nevezett zombi az ajtó túloldalán nem hagyta abba a hangos, és a lépcsőházban visszhangzó acsargást; és nem jutott el a tudatáig, amit próbáltam belesulykolni: hogy menjen be a szobába és keresse meg azt a kib.szott kulcsot, mert különben itt ajtófeltörés lesz, ami ki tudja, hogyan sikerül és mennyibe fog fájni mire helyreállítjuk a kárt.
Fél óra próbálkozás után, amely alatt mindenféle hangszínben hangnemben és hangerőn ismételgettem, hogy menjen be és keresse meg a kulcsot - fél óra után feladtam; gondolom ezt az egész lakóközösség megkönnyebbüléssel fogadta.
Felhívtam Robit és berendeltem őt megfelelő szerszámokkal felszerelkezve - meg is érkezett az egész család úgy további fél óra múlva; Robi, Gábor segédletével, pajszerral nekiállt az ajtó feltörésének.
(Ha azt mondom, hogy tökéletesen szakszerű munkát végzett, az ajtónak semmi baja nem lett, csak a zárat törte el, nem csodálkoztok, ugye? Mert én nem - de lám, van az, mikor az ilyen tudás is nagyon hasznos lehet ugyebár; és Robert, ha voltak is kevésbé helyeslendő egzotikus és fajtájához illő kilengései a Zéletben, bizony azoknak már több évtizede. További mentségére szóljon, hogy még őszinte is volt a kérdésben.)
Közben felfedeztem a villanyóra szekrényben a kihozott ebédet; és akkor már tudtam, hogy nagy a baj, valószínűleg Anyám egész nap nem evett, nem ivott.
Elsőnek Andi ment be, Anyám ott állt egy csőfogóval a kezében harcra készen, először meg sem akarta ismerni - majd mikor felismerte, zokogni kezdett.
Én jóval kelletlenebbül mentem be;és Andi rám szólt:
- Nézd, csináljunk már valamit, Mama rosszul van!
Ránéztem a gondolatoktól és zokogástól eltorzult fejére, és visszaemlékeztem több, mint négy évtized tapasztalataira Anyámmal kapcsolatosan; az örökös látványszenvedésekre és sírós látványcirkuszokra (pedig akkor még "csak" pszichiátriai beteg volt, nem demens) és csak annyit mondtam, miközben a kelletlenség újabb hulláma öntötte el a testemet:
- Nincs semmi baja, csak hisztizik. Mosd meg hideg vízzel az arcát, egyből magához tér.
Andi szemén láttam, hogy hidegnek és szőrösszívűnek gondol, hitetlenkedik picit - kinyitottam a csapot, jó adag hideg víz a tenyeremre, Mama áttöröl - abban a pillanatban abbahagyta a zokogóhisztit, és ha a valóságba nem is tért vissza, de legalább már lehetett bírni vele.
Míg a fiúk elmentek zárat venni, elkészítettem a vacsoráját és megetettem, megitattam, beadtam a gyógyszereit.
A zárcsere után ott hagytunk neki egy kulcsot a háromból, és, mivel nyugodtnak látszott, csendben távoztunk.
Másnap délután arra mentünk hozzá, hogy az ajtó nyitva, a zár belülről leragasztva leukoplaszttal; a lakásban homály és csönd; Anyám a belső szobában ül az ágya szélén és előre-hátra himbálja magát; "menni", "menni", "menni", "menni" - skandálja.
Akkor, ott feladtam, elgyászoltam a Szabadságot, Nyugalmat, Békét - összecsomagoltam a legszükségesebb holmiját és kihoztam Borzasztópusztára.
Itt a körülmények, mint ezt korábban sokszor elmondtam neki, nem olyan kényelmesek, mint nála. Ez itt Borzasztópuszta, a lakást kutya-macska átjáróháznak használja; ide beslattyog a népem sáros cipőben (ha esik itt nem járda van hanem korcsolyapálya a sáron át); itt nincs beszerelve a mosdó mert nem volt rá igény; mindenhol szobanövények vannak, a legelképzelhetetlenebb helyeken is sokszor; itt senki nem ijed meg néhány pókhálótól, bogártól, szúnyogtól, télvíz idején betévedt egértől; a vezetékből folyó víz nem iható; az ablak elromlott, nem nyitható, ki kellene cserélni - sok egyébről nem is beszélve, kér is lenne hosszan sorolni. Ez a ház egy jólelkű, de befalsult nő kültelki nomád háza - ahol egyébként annyian vagyunk, hogy el se lehet jóformán férni, és lennénk még többen is, ha lenne néhány szoba még Robi pereputtyát elhelyezni.
(Ilyenkor mindig eszembe jut ötödfokú unokatesóm, Jé háza, ami úgy háromszor ekkora - sokkal jobb állapotban volt és kongott az ürességtől. Sokáig nem értettem, miért, de rá kellett jönnöm, hogy ha valakinek ennyi helye van, ilyen klassz körülményei, és mégis egyedül kell élnie - annak mindig nagy oka kell legyen. Ezt a tapasztalást erősíti még bennem a Farkas palotája - no meg Anyám, aki a hatvan négyzetméteres, napos, szép lakásában meg nem tűrt maga mellett senkit.)
De nem is segített benne, hogy emberhez méltó körülmények között tudjam felnevelni a gyerekeimet.
Mert önző volt a végtelenségig, világ életében.
S ezt még csak fel se ismerte önmagában.
"Sebaj! Legalább most kénytelen lesz ő is kivenni a részét abból, amit teremtett azzal, hogy megtagadta tőlem a segítséget, mikor szükségem lett volna rá, hogy jobb anyja lehessek az unokáinak! Milyen igazságos az Élet, milyen csodálatosan működik a Karma - ki mit sugároz magából, visszaszáll fejére, igen, ez így van jól." - tolakodott fel bennem a kis, gonosz, kárörvendő gondolat; melyet megcsodáltam, mint pincémből felbukkanó láncos kutyát; csemegéztem kicsit rajta majd visszaeresztettem a tudatalatti megfelelő mélységeibe, és rohammunkában nekiálltam a helycsinálásnak.
Először is: apás hétvége volt, Robi gyerekeit ki kellett hajtanom András kisszobájából (melyből ő már egy éve kiköltözött, de rendet azóta se raktam benne lelkierő híján; mert trauma az, ha anyucit elhagyja az ő fiacskája, bármily életkorban és bármily békével történjen is ez); aztán leszereltettem családom férfi tagjaival a felső ágyat, melyen valaha Marci héderezett; kitakarítottam, Dzseni megágyazott a mamának - ő pedig lefeküdt a gyerekeknek rendszeresített tábori ágyra (András ágyát Gáborka már korábban megörökölte), és 24 órát jóformán folyamatosan végigaludt;alig bírtam lelket verni bele egy-egy étkezés, ivás alkalmával.
További egy napot - viszonylag - jól elvolt a körünkben; bár néha mondott hülyeségeket, de ezek nem voltak relevánsak.
A harmadik napon viszont beütött a krach: hogy ő menni, menni, menni akar - vigyem haza.
Végiggondoltam, hogy az összes papírjában benne van, hogy Anyám egészségi állapota 16%-os; hogy folyamatos felügyeletre szorul; s hogy én ezért kaptam meg a legmagasabb (egetverő 60 e Ft-os) ápolási díj összeget - igaz, három havi küzdésbe került; de megvan.
Viszont épp ezért felelős vagyok érte, nem engedhetem egyedül lenni abban a lakásban tovább, így is túl sokáig húztuk. Ha ott bármi történne, engem vennének elő, miért nem vigyáztam rá jobban.
Tehát nemet mondtam - és elszabadult a pokol.
Általában véve is egész éjjel csoszorászik, rámol, beszél és mindenkihez - főleg szegény Andikámékhoz, ők laknak a mellette lévő szobában - többször benyit;de amit a "nem" után elművelt, az rettenetes.
Elmondott engem mindenféle gonosznak, és fogadkozott, hogy meg fog ölni - Andiék alvás helyett ezt hallgatták fél éjszaka, másnap mentek dolgozni.
Másnap viszonylag nyugodtnak tűnt, de este megint elkezdte a mehetnéket, majd amikor ismét nemet mondtam, - immár nem először - szabályosan elátkozott engem.
Sírva rohantam ki a teraszra, és közben arra gondoltam: szegény nagyanyám, milyen békés volt, elevenen zabálta fel a rák, mégse volt soha egy rossz szava se, amíg tudott, főzött ránk, mikor már nem, megette a kis tejeskávéba áztatott zsömlécskéjét - mást nem is nagyon evett az utolsó időkben - és csendben elüldögélt, néha sírt kicsit. Sosem átkozódott volna - Anyám még azt az egy mondatát is zokon vette, és nagy átéléssel emlegeti a mai napig is, mikor szegényem annyit mondott neki, hogy menjen vele "oda fel".
Pedig szerencsétlen csak félt az ismeretlentől, attól, hogy egyedül lesz.
A nagyanyám nagyon jó ember volt, szeretetteljes, erős asszony.
Hinni szeretném, hogy az ő vére vagyok.
Anyám meg... hosszú a bűnlista, amit ellenem elkövetett; egyszer talán megírom majd, mert kis gazemberségektől egész gonosz tettekig terjed, melyeket mind az ő "szeretete" és "jósága" mentén, kényszerképzetei által keltett meggyőződésből cselekedett - és amelyek nagy részéről ő soha nem tudta meg, hogy mennyit ártott velük nekem; s még én is csak felnőtt fejjel jöttem rá, hogy ezek mennyi bántalmat, bajt, betegséget, bánatot hoztak a fejemre.
Mindenesetre ezekre rakódott rá az újabb anyai átok, s én, bár tudom, hogy ha valami, akkor ez hatástalan, és végképp nem volt beszámítható mikor ezeket mondta, mégis nagyon fáj. Nagyon fáj, mert én az összes hibám ellenére nem ezt érdemeltem tőle.
Most először történt, hogy komolyan elgondolkodtam azon, hogy beadom valami zárt intézetbe, mert többet ér a saját mentális egészségem, mintsem hogy egy zombi felzabálja.
Elmeditáltam tehát ezen az egész helyzeten, történetileg visszatekintve.
Ismerem magamat: könyvelő vagyok, s ahogy korábban már írtam, minden embernek nyitok, mikor megismerem, egy főkönyvi kartont, melyre mindent feljegyzek, amit kapok tőle: jót és rosszat is. Én nem szoktam "menet közben" egy emberi kapcsolatban fölöslegesen hőbörögni, vitákat generálni, cirkuszolni - sajnálatosan kevés praktikáját ismerem az érdekérvényesítés efféle módszereinek; ebből adódóan ritkán és kevés kritikai észrevétellel élek (és csak nagyon súlyos esetekben mondok még ennyit is, inkább befelé nyelem a szeretett személytől kapott sérelmeket, mert másokkal ellentétben megtanultam, hogy a másik ember szent, azt nem bántjuk fölöslegesen).
Tehát nyelek és felírok, feljegyzek és elraktározok az érzelmi emlékezetemben mindent. Ha pedig eljutunk arra a pontra, ahol a zárszámadás súlyosan deficites, én akkor sem veszekszek. Egyszerűen csak húzok egy vonalat... lezárom, és tovább lépek.
De olyankor már hiába tesz vagy mond a másik fél akármit.
Nyilván, Anyámmal ezt nehezebben teszem meg - az övé a legelső karton, melyet lelkemben megnyitottam, a kettőnké a legrégebbi ismeretség hangya-életemben - de a karton áll, és a pozitív bejegyzések mellett számosan vannak a negatívak, némelyik súlyosan terhelő tartalommal.
Egyszer egy évig nem is beszéltem már vele emiatt - akkor ő keresett meg, de bennem az ősbizalom már soha többé nem állt helyre - pedig akkor még messze volt a zombi-lét.
Mindenki mondja, hogy ne vegyem fel ezeket tőle; mert a betegséggel egütt járó tünetek - s lehet, hogy ebben van igazság, de a mostani dolgok rakódnak a korábbi évtizedekben elszenvedettekre. Rakódnak, rakódnak, és érzem, ahogy telik a pohár.
A gyerekeim enné érdekesebbet állítanak. Azt mondják, hogy az ő nagyanyjuk már kb. két éve végképp meghalt. Hogy azért ne vegyem ezeket fel, mert ez a zombi, ez már nem ő; végképp és felismerhetetlenül nem. Talán igazuk van; mindenesetre nekem nehéz helyre tennem ezeket a dolgokat - talán épp a hellyel-közzel még előforduló, normális félórák miatt.
Sajnos ezek már valóban inkább csak ritka félórák, s mióta ez van, kissé félve megyek végezni vele a gondozási rutinokat; s megfigyeltem, hogy nem csupán én, de családtagjaimon is bizonyos fokú félelem, kelletlenség vett erőt, ha arra gondolnak, hogy éjszaka összetalálkoznak vele a folyosón, ahol katatón csoszogásával rója köreit rendületlenül.
Világ életemben utáltam a zombis filmeket, és nem is értettem, hogy ki, és milyen gyomorrontás okozta delíriumban találhatta ki a zombit, mint karaktert egyáltalán.
Sajnos mióta egyet közelről megfigyelhetek, pontosan tudom, hogy milyen élmények adhatták az ihletet a karakter életre hívásához.
:'(
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Látogatóm! Köszönöm, hogy elolvastad írásaimat. Véleményedet az olvasottakról köszönettel fogadom.