Free wifi

- Két napja szakítottam vele, egyedül megyek. Természetesen, ha ki kell fizetnem a szállását, akkor kifizetem - írta kedves barátom másfél nappal az indulás előtt, és én megilletődtem. Eszembe jutott a tekintete, az érintés, ahogy megsimogatta az arcomat, a hanglejtése, ahogya azt mondta:
- Téged is jól megfogott a nap. - és akkor pillanatnyi vágyat éreztem, bárcsak ne híztam volna siralmasan ennyit, bárcsak ne lenne Róbert Gida meg ez az egész hegyvonulat a nyakamban, bárcsak... bárcsak.
Valamit érezhetett ebből a hangulatból, mert olyasmit írt, hogy nem kell félteni, nem lelkibeteg, ő döntött így, mert ez a kapcsolat már nem volt az igazi; hogy fog hozni pálinkát és vidámságot szeretne.
- Újra van free wifi - utalt vissza arra az imádni valóan kedves momentumra, mikor fél órát ácsorgott a borospince bejáratánál égnek emelt telefonnal, csak azért, hogy zűrös anyagi ügyeim megoldásában segédkezzék.
No meg másra is.
Nagyot nyeltem, s a lelkem mélyén egy pár percig azt kívántam: inkább ne is jöjjön el Roberto.
Aztán elméláztam a közös múlt megannyi szép emlékén.
L-t már sok-sok éve ismerem. Hihetetlen, hogy telik az idő... Igaz, hogy évente csak pár napot töltünk együtt, de azt mindig tartalmasan és nagy szeretetben. Ő fontos ember számomra.. azzá lett a sok év alatt, csakúgy, mint Vanezigy barátunk - bár ő más aspektusból.
Emlékek... szép emlékek.
Első találkozásunk estéje... beszélgettünk  a tábortűznél, kiöntötte nekem a szívét. Akkor is épp egy szakításon volt túl - egyszerűen alkalmatlan volt a szerelemre, van ilyen állapot - s én meghallgattam, próbáltam lelket önteni belé, mert arra volt szüksége (hogy megkaptam utána a beosztásomat Szomszédasszonytól, az más kérdés, s nem is szeretnék ezen a negatív energiahullámon hosszan elidőzi).
Hányszor volt, hogy vízesések kövein ugráltunk, egyensúlyoztunk, keresve a fotózáshoz ideális helyet.
Hányszor, de hányszor... elmélyült munkámból felnézve láttam, ahogy kattan a kioldógomb, aztán zavartan félrefordul... csakúgy, ahogy én is teszem a mai napig is, ha őt fényképezem. :)
Szeretik egymást a fényképezőgépeink is, hiába.
Átsegített patakokon, megosztotta velem a wifijét, a pénzét, az autóját. Voltunk lakótársak, ettünk együtt sült szalonnát mackógatyában a tűz mellett; pálinkáztunk, meséltünk az életükről. Nekem írta meg, hogy mennyire megviselt mostanában, hányféle tragédiát kell feldolgoznia, s ez mennyi lelkierőt kivesz belőle. És ő is... bebizonyosodott, hogy ismeri a lényem legbelsejét, azt az érzékeny magot, ami szenzitív és labilis - és amire kőkemény burkolatokat ragasztottak Édesanyám nevelése és az eltelt évek tapasztalatai. Eszembe jutott, hogyan adott hangot féltésének tavaly, az óbányai kirándulás alkalmával, mikor elmeséltem neki Robival való kapcsolatomat és annak buktatóit, s az érzésre, ami ennek nyomán kelt bennem: a meghatottság és szeretet keveréke hetekig elkísért.
Miután idáig eljutottam, elmeditáltam azon, mik lennének ennek a kapcsolatnak a lehetőségei és korlátai akkor, ha tovább fejlesztenénk - és rájöttem, hogy hatalmas hiba volna. Hiba, mert néhány szexuális élmény kedvéért valószínűleg feláldoznánk azt, ami a legszebb az egészben: az őszinte, tiszta, éveken és élményeken átívelő szeretetet.
Mire idáig jutottam a meditációban, már ismét nem bántam, hogy Robi is ott lesz - lenyugodott az érzelmi hullámerés.
Épp ezért ért váratlanul, hogy Roberto elkezdett köntörfalazni.
Két héttel előtte beszéltünk arról, hogy végre hazajön a barátja (volt sógora, Utolsó Mónikám testvére) Olaszországból, s ennek örömére kitalált arra az ominózus hétvégére egy disznóvágást - nem előbb, nem utóbb, pont arra az időpontra, mikorra is nekem a fotós barátaimmal hónapokkal ezelőtt leszervezett, erőt adó Tavaszi Szent Tekergés van feljegyezve a naptáramba.
Hangot adott annak, hogy számára az a barátság szent dolog, s én akkor hallgatólagosan bele is egyeztem, hogy akkor külön töltjük a hétvégét, mert én sem fogok lemondani a régen vágyott programomról, az hétszentség. Kifejeztem nem értésemet afelett, hogy a disznóvágást miért nem lehet egy héttel későbbre időzíteni - de végül is nincs ráhatásom ezekre a dolgokra, így hamar el is engedtem a kérdést.
Aztán teltek a napok, s nem volt szó a disznóvágásról otthon - majd eljött az a bizonyos szerda-csütörtök, s Robi közölte, hogy nem engedik el előbb a munkahelyéről pénteken; mert csak itt, csak most, akciósan, Szlovákiából jönnek kamionok; egész héten semmi, de pénteken délután négy órakor tuti heves kamionpakolás lesz.
Eleinte még próbálkoztam azzal, hogy akkor jöjjön utánam vonattal, de egy idő után feladtam.
Épp ezért lepett meg, mikor láttam, hogy pénteken reggel, mikor elővettem a bőröndöt, ő is elővett egy kézitáskát, és cuccokat dobált bele, a tőlem tanult lazasággal (hol van már az az idő, mikor egy egy hetes Keszthelyre órákig válogatta a ruhákat majd elhozott egy fél gardróbot? - valami mégiscsak ragadt rá rólam, jé..).
- Akkor utánunk jössz? Szuper, akkor én leviszem a cuccodat, hogy ne kelljen cipelned.
- Nem... igazán nincs erre szükség - mondta bátortalanul, de teljesen hiába: én, megfeledkezve disznóvágásról és köntörfalazásról, teljes lelkesedéssel tettem a csomagját az enyém mellé.
Nem tiltakozott, egy szóval se mondta, hogy egész más tervei vannak a hétvégére.
Órákkal később, a szálláson, tőlem kérdezték a többiek, hogy hogyan helyezkedjünk el, hány szobát nyittassunk; mert ha ő is lejön, akkor mi kapunk szép, erkélyes külön szobát (nem tudom mi a frásznak kellene nekünk külön szoba, de mindegy is ez.) Ha pedig nem, akkor a 4+3 ágyas szobákból álló apartman pont jó lesz nekünk.
Felhívtam hát Robit, de még akkor is csak köntörfalazott, és attól úgy elsült az agyam, hogy
"Jó akkor maradj ahol akarsz!" felkiáltással leb... raktam a telefont.
Persze ez a beszélgetés megülte a hangulatomat, és pár órával később felhívtam, hogy elnézést kérjek a hangnemért.
Jöttünk-mentünk a látnivalók között a napi program szerint, jó is volt, fényképezgettünk - de mégsem voltam teljesen elégedett. Ez az eseménysor megülte a lelkemet.
Közben hébe-korba magamon éreztem Vanezigy barátom vesékbe látó, rosszalló tekintetét.
Péntek este még kaptam sms-t "szeretlek" "én is" - de  valahogy hiányzott  belőlem a belső meggyőződés, hogy ez bármely részről és legmagasabb értelmében véve igaz lenne; de aztán jött a jóféle barackpálinka Vanezigy szervírozásában, meg a grillkolbászok, és az esti eszemiszom-vigalom helyre tette kissé a hangulatomat.
L. kereste a társaságomat, ezt nem lehetett nem észre venni. Beszélgethetnékje volt, mint ilyen estéken mindig - elmesélte az átélt tragédiák egyes részleteit, beszélt a munkájáról. Egymás mellett ültünk most is, mint általában - de valami más volt, mint korábban.
Nem volt bennem elég nyitottság, lelkesedés; nem tartottam elég jónak és alkalmasnak magam ehhez az egészhez - és láttam, hogy a másik fél is hasonlóképpen tönkre van; talán fizikailag kicsit jobb az állapot, mint nálam, de lelkileg mindketten súlyosan padlón vagyunk.
- Mennyire tönkre vagyunk mindketten, barátom - gondoltam, de nem mondtam ki hangosan, biztos tiltakozott volna ellene, és nem is kell senkit lehúzni az életről, elég, ha én lent vagyok.
Sok is.
Másnap reggel Andi lányomtól tudtam meg, hogy Robi elment a disznóvágásra, és elöntötte rövid időre a sz@r az agyamat.
A társaság tagjain láttam, hogy kissé sajnálnak engem; soha, semmit annyira nem rühelltem, mint ha sajnálatot látok mások szemében magam iránt. Emlékeztem a jelenetre, mikor Csaba acsarogva szidalmazott a - most is jelen lévő - barátaink előtt, s az érzésre, amit ez kiváltott belőlem.
Nem, nem akarom, hogy engem bármi miatt bárki sajnáljon - főképp nem a párkapcsolatom (vagymineknevezzem ezeket az izéket) miatt.
Aztán elmentünk a Jeli Arborétumba; időben érkeztünk, körülöttünk minden csupa virág volt. Végiggyalogoltam a tíz kilométert a többiekkel, rendszerint lemaradozva, rengeteget fotóztam; s a végén, a megszégyenülés és tehetetlenség felett érzett harag oldódásával, felmentettem Robit a vétség alól.
Hiszen ő két héttel ezelőtt tulajdonképp megmondta, mit szeretne - én voltam túl erőszakos.
És különben is, lehet, hogy ő itt agygörcsöt kapott volna, mire a rododendron bokrok minden szál virágát végigsimogatom a fényképezőgép lencséjével.
Én viszont itt vagyok boldog, szabad.
Ezt csak hasonló lelki alkatú ember értheti - és Robi nem az.
Csaba igen, ő értené szegényem - és Lui is.
Roberto soha. Ő nem fotós.
Nekem viszont, ha végig is csinálnám, érdekesnek is találnám, de nem jelentene felüdülést a disznóvágás és a hozzá kapcsolódó sok meló.
Tudom, volt már részem benne.
Tehát tulajdonképpen minden így van a lehető legjobban... csak beszéltük volna meg előre, tisztességesen.
De valamiért a kommunikáció ebben a kapcsolatban nehezen megy.

...
Este Vanezigy megkérdezte, hogy miért maradok ebben a kapcsolatban, ha ez nekem nem jó.
Azt feleltem: azért, mert vannak társadalmi kötöttségeim. Ott vannak a gyerekek, különösen Gábor, aki velem lakik, és aki számít rám.
- Akkor kérdezd meg tőle, veled akar-e maradni. - felelte Vanezigy, lakonikusan, egyszerűen, férfi módra.
Nem válaszoltam. Úgyis fontosabb a gyermeknek a vérségi kötelék, mint a jólét. A gyerekek végtelenül szolidárisak a szülőkkel, és ez Gáborkámra, aki inkább magára vállalja az áldozat szerepét, ha kell - rá halmazatilag igaz, ezt józan ésszel mindenki tudja. Sosem tenném ki ilyen választásnak, bár egyszerű módja lenne a szabadulásnak, de épp ezért erkölcstelen.
...
- Maguk párkapcsolatban élnek? - nézett az iskolapszichológus egyikünkről a másikunkra bizonytalanul.
- Igen! - vágta rá azonnal, és határozottan Roberto.
- Igen... - válaszoltam jóval kevesebb határozottsággal és meglehetősen halkan.
- És gondoskodni kívánnak a gyermekről?
- Igen! - vágtam rá határozottan.
- Igen... - válaszolta Robi jóval kevesebb határozottsággal.
- Ugye tudja, hogy ezzel a gyerekkel nem lehet azt csinálni, hogy össze-vissza dobáljuk? Hogy ez a kapcsolat ön és a gyerek között a párkapcsolattól független kell legyen?
- Igen - bólintottam mély egyetértéssel.
Hiszen csak kimondta, amit én is gondolok a kérdésről.
Ez még ősszel történt.

...
- Kérlek, kedves barátom, fényképezz itt le engem.
- Ezen a padon, jó lesz, ugye?
- Ó igen, tökéletes - mosolyogtam. Megvártam, míg elkattintja a masinát, majd hozzátettem:
- Hervadó virág a hervadó virágok között.
- NE ÉRTÉKELD ÍGY LE MAGAD! - a mondat, ami elhagyta Vanezigy száját, szinte parancsszámba ment, régen szóltak rám ilyen felszólító módban, talán a kozmetikustól elhangzott mondat volt még ehhez hasonló, mikor megtudta, hogy nem krémezem az arcom ("AKKOR KRÉMEZZE!") s én ezeknek általában szót is szoktam fogadni, igen, Vanezigynek igaza van, nem kellene magamat így leértékelni, de mit csináljak, rengeteget híztam, csúnyultam és öregedtem, rekord rövid idő alatt; annyira, hogy bottal sem piszkálnak meg már - a párom például két hónapja hozzám se nyúlt. Elég nehéz így azért az ember lányának elhinnie magáról, hogy ő a Végzet Asszonya, s talán jobb is, ha nem gondol ilyesmiket magáról, legalább nem válik végképp nevetség tárgyává.
Szóval jobb, ha békén hagynak engem mindennel, ami szerelem, szex, férfi-nő kapcsolat, meg egyáltalán. L pedig... nem, nincs most elég pozitivitás bennem ahhoz, hogy végighallgassam, megvígasztaljam, felemeljem. Pedig ráférne... de nem.
Nem lehet mindig csak adni - néha kapni is kellene. Mert különben kiürülnek az érzelmi tartalékok.
...
A teraszon ült, keskeny arcéle a ránőtt szőrtől, a fáradtságtól és a rossz lelkiismeret vetette sötét színektől még keskenyebbnek látszott; olyan volt mint Petőfi-Petrovics azon a közkeletű fekete-fehér fotóján ami az irodalomkönyvből nézett vissza ránk. Ettől felrémlett bennem, mint érdekesség, a genetikai háttér - génekben örökölt emlékezetünk Robertóra eső kicsi szelete.
Robertóra, a haramiák ivadékára.
Emlékszem, mikor arról beszélt, hogy tudja, hogy ő nem cigány; bár már vádolták meg ezzel, de nem az. Viszont nem tudja, micsoda  is - én akkor csak ránéztem; felrémlettek bennem bizonyos Jókai regények, dunai hajósok, rejtett szigetek, kereskedők és haramiák - és azt feleltem:
- Persze, hogy nem vagy cigány. Te rác vagy. Rác vér folyik az ereidben, le se tudnád tagadni.
Kicsit hitetlenkedett, erre kerestem neki néhány fotót, melyen a magyarországi rác kisebbség tagjai láthatók - s ekkor már nem tiltakozott, nem volt miért.

...
Tehát a teraszon ült. Odavetettem neki foghegyről egy "Szevasz!"-t, és becuccoltam a lakásba, látszólag barátságtalanul, de magamban vigyorogva és boldogan - igen, boldogan, mert magasabb energiaszinten éreztem magam, mint az elmúlt fél évben bármikor.  Az arborétum hatása nem múlt el nyomtalanul, kis patakok csordogáltak a lelkemben és virágok nyíltak benne milliószám, rododendron, no meg akác, bodza, amiket hazafelé szedtünk. Láttam a nyúzott arcán, hogy neki nem volt ilyen jó a hétvégéje; ő bizony dolgozott sokat a disznóvágáson; talán többet is ivott a kelleténél, de a lelkiismeret-furdalás és a félelem is lesírt róla, hogy mi lesz, ha én komolyan berágok.
Szerencséje volt. Addigra én túl voltam a berágáson és a megbocsátáson is.
De azért hagytam kicsit kínlódni, mert kellett, hogy érezze, hogy komoly merényletet követett el (ismét) az önbecsülésem ellen; elmondtam neki, hogy a barátaim előtt megszégyenültem; hogy egyöntetűen azt mondták, hogy ne hagyjam magam megalázni, semmibe venni. Azt is elmondtam, hogy semmit ennyire nem utálok, és ezt nem is érdemeltem meg.
Tudta, hogy igazam van...
Ezután ő hosszan elpanaszolta, hogy ő pénteken még nem tudta, hogy mit szeretne, ráadásul péntek délután az anyja még jobban levitte az életről, mert megint hosszan rinyált neki, hogy nincs pénze. Ezután hazajött, itt Andi lányommal beszélgetett este; majd reggel szokás szerint kidobta őt az ágy, és csak szombat hajnalban döntötte el, hogy a disznóvágás felé veszi az irányt - s vasárnap, miután kialudta az előző napot, már korán itthon is volt.
Én pedig elmeséltem neki, hogy mennyire jó volt nekem a három napos erdőfürdő, melyben részem volt, mennyi szépet láttam, és hogy lenyugtatott, feltöltött -  erre kitalálta, hogy menjünk ki Kamaraerdőbe sétálni. A legfurcsább az volt, hogy felkerekedtem, és kimentem vele, pedig nekem igazán nem volt hiányom erdőből, kilométerből akkor éppen.
Arról beszélt közben, hogy mennyire rossz neki, hogy így szerte van a családja; hogy úgy érzi, ahogy én is mondtam, hogy annyi felé kell forgácsolódnia, hogy nem tudja a saját életét élni, úgy érzi; és hogy igazunk van, tényleg nincs igazán életkedve mindezek miatt.
Hallgattam nagyokat, csak annyit fűztem a dologhoz, hogy ha az ember nem tud a dolgokon változtatni, még mindig sokat változtathat a hozzáállásán. Hogy például az édesanyján nem tud változtatni, nem is az ő feladata; de azon igenis tud, hogy nem engedi mélyre az ő negativizmusát.
Sőt, talán még olyasmit is mondtam neki, hogy az embernek nem az a feladata, hogy a szüleit megváltoztassa. Hogy igenis feladatunk a családi karma feloldása, de azt sosem úgy tehetjük, hogy a szülőt próbáljuk megváltoztatni - az reménytelen kísérlet.
Viszont ha sikerül valamit megváltoztatni az őseink által belénk égetett korlátozó hiedelmekből, túllépni az ő korlátaikon - azzal kicsit őket is megváltjuk.
Nekem ez már többször, több dologban sikerült - ha nehéz is, de utána az ember szabadságot, harmóniát érez, mely erőt ad.
- Te nagyon jó ember vagy - nézett rám megkönnyebbülve.
Zavartan mosolyogtam.
- Igen, de mire megyek vele? - zakatolt bennem a kérdés.