- Ez a fiad különb lesz, mint a másik - mondta szegény, és akkor már halálos beteg Édesapám, mikor eljött meglátogatni minket. (Jelenleg nem úgy tűnik, hogy ez a jóslata teljesülni fog... sajnos. Bár igaza lett volna.)
De az élet nem volt könyörületes: máris újabb megpróbáltatások vártak ránk.
Nagy Fal édesapját nem szerettem. Kis, mokány ember volt, abból a fajtából, aki nem tűr ellentmondást. Nagyon szorgalmas volt, csodálatos otthont hozott össze annak ellenére, hogy egyszerű emberként élte le az életét. És, mivel mindenéért ő gürcölt meg, a legutolsó fűszálnak is vigyázzban kellett állnia az udvaron. Képzelhetitek...
Első perctől ellenezte a kapcsolatunkat. Utált amiatt, hogy kisgyerekes, elvált asszony vagyok. Az se enyhített ezen a véleményén, hogy szemben Nagy Fal nyóc általánosával, nekem diplomám van. Miután hazaértek az olaszországi nyaralásból, rendezett egy családi vacsorát, melyre meghívott engem, anyámat és a fiamat.
Anyám elhozta a tacskó kutyánkat, szép kis Szepikét, aki olyan volt, mint egy porcelánkutya, (minden testrésze finom és tökéletesen kidolgozott - és olyan törékeny is) aki az előző (és akkorra már elhunyt, hőn szeretett) Suzy lánya volt.
Szepi aznap este kikaparta a kerti csap mellett a füvet, a drága jó apósom pedig elkapta és agyba-főbe verte szegény kiskutyát.
Köpni-nyelni nem tudtunk a döbbenettől. Nálunk ez sose volt divat.
Aztán, rá pár napra, felhívta Anyámat, és elmondta neki, hogy neki milyen fia van: nem elég, hogy lusta és trehány, de még az édesanyjához sem ment be a kórházba, mikor az a halálos ágyánál látni kívánta. Inkább a haverokkal mulatozott.
Nekem Nagy Fal erről annyit mondott, hogy ő nagyon szerette az Édesanyját, és azt az estét végigzokogta a kocsmában - és igen, nem ment, mert nem volt hozzá elég bátorsága.
És azt is elmondta, hogy miután az édesanyja meghalt, ő egy fél évig nem ment be a házba. Egyszerűen nem tudott bent megmaradni, kiköltözött a szaletlibe, ott is aludt. Csak a késő ősz kergette be a házba.
..én erről azt gondoltam, hogy az én drágaságom egy elemi gyáva alak.
De azt nem, - amit Anyám gondolhat, gondolom - hogy lelketlen.
De... lehet, hogy tévedtem...
Anyu mindezeket elmondta nekem, hogy lebeszéljen erről a kapcsolatról - de ez furcsa módon egyáltalán nem érte el a kívánt hatást, sőt. Inkább afféle ármánykodásnak éreztem. Talán nem teljesen jogtalanul.
Mindenesetre megszakadt köztem és az Após között minden kommunikáció. Nagy Fallal a kamaraerdei házban nyomorogtunk, oda vittem haza Andrist is.
...mondjuk az, hogy nem dolgozott, nem esett jól. De nem volt ez különösebben téma köztünk. Zsolti fiam továbbra is többet volt Anyuval, mint velem, Nagy Fal inkább dekket szedett, minthogy dolgozni járjon, ettük a tepsis krumplit - és örültünk, hogy élünk. Én legalábbis mindenképpen.
Hat hetes volt a fiam, amikor meghívást kaptunk Pestlőrincre, az atyai házba. Akkorra jutott el odáig, hogy mégiscsak kíváncsi lett az unokájára. Nem kapkodta el a dolgot.
Andrást látva aztán teljesen megenyhült. Gügyögött, csacsogott, játszott vele - a fiam fél perc alatt elintézte az egy év óta függőben lévő ügyet. Nem volt nehéz dolga: ahogyan mi megláttuk benne a Böhmök kései ivadékát, úgy Nagy Fal első kérdése az volt, mikor megmutatták neki a fiát: "Mikor szűrted össze a levet a bátyámmal? Ez a gyerek kiköpött Pisti! Hogy csináltad?" (Közben persze mosolygott, Pistit félidős terhesen ismertem meg... de róla később).
Tehát annyira beleillett mindkét családba, hogy már ez sem hétköznapi, azt hiszem. (A mai napig képes erre a mutatványra. Alakváltó. Vagy mi vagyunk - mégiscsak - nagyon is közeli genetikájúak. Tippem az utóbbi.)
Mindenesetre a nagypapa ellenállását fél perc alatt leszerelte, és ettől én is egyszeriben másképp láttam az öreget. Sokkal kedvesebbnek, és szerethetőbbnek, mint annak előtte.
Szinte már láttam magunkat boldog családként.
Szinte.
Sajnos a sors másképp rendelte.
Apósom a vacsora után rosszul lett. Mire a mentők kiértek, elvesztette az eszméletét.
Én a gyerekkel otthon maradtam, a barátnője és Nagy Fal kocsival a mentő után mentek.
A kórházban már nem tért magához. Még éjfél előtt meghalt.
Szívinfarktus.
...az az éjszaka életem egyik legnehezebb éjszakája volt. Miután megtudtam, hogy újdonsült barátom meghalt, én végig zokogtam az éjszakát. Közben, a könnyeimen át fel-felnézve, néma iszonyattal szemléltem, hogy mi történik.
Ugyanis Nagy Fal és a barátnő, miután hazaértek, nekiálltak pincétől-padlásig végigkutatni a házat valami érték után.
A barátnő - szép, okos, érett asszony, egy éve voltak együtt - igyekezett menteni az ingóságokat, tudván, hogy innen ő mást nem vihet el, - Nagy Fal pedig igyekezett előbb odaérni, mint ő.
Én pedig azon az éjjelen gyűlöltem mindkettőjüket, és sírtam, sírtam, sírtam.
Tudtam, hogy valami jóvátehetetlen dolog történt: elvesztettem azt az embert, aki a fiam támasza lehetett volna.
Reggelre elapadt a tejem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Látogatóm! Köszönöm, hogy elolvastad írásaimat. Véleményedet az olvasottakról köszönettel fogadom.