Gondolatok a gőzben/tegnapi bejegyzés

Végül úgy esett, hogy ma egyedül maradtam magammal a Rudas fürdő gomolygó párája közepette. Egyedül maradtam, és, be kell vallanom, nagyon élveztem. Tulajdonképpen hetek óta rohantak velem az események - szokásos év végi nincsenpénzemkiborulás, az édesanyám múlt pénteki rosszulléte, (mikor is a napot 220-as vérnyomással a Szent Imre Kórház tömve telt sürgősségi ambulanciáján, egy padon üldögélve töltötte 84 éves létére, én meg mellette ácsorogtam, és délután háromnegyed háromig nem tudtuk, hogy most akkor hazaengedik, vagy befektetik - végül 160-nál megkaptuk az elbocsátó, szép üenetet), Banduci hazaérkezése, és az emiatt rám szakadt többletfeladatok, Csabám szemműtéte, Andi sündisznóállása (mert neked mindenki fontos, csak én nem!... Menj, és szeresd a kis fiacskádat!... jajanyámborogass, melyik lábamon álljak? Belátás, bébilédi, az merrefelé kószál? Hm? Engedélyt kérek meghunyászkodni...), kontrollingtáblák és önköltségszámítás, némi "haragszom Rád, mert nem szeretsz" érzéssel körítve... nem csoda, ha a csütörtöki megkönnyebbülés péntek reggel rosszullétben folytatódott, melynek következtében, bár kilencre mennem kellett dolgozni, mégis 11 óra lett, mire - nagyjából - hadra fogható voltam, (hiába keltem negyed hétkor és indítottam útnak a gyerekeimet az elemi migrénnel körített intenzív hányingerrel küszködve, nem lehetett lemondani a napi vendégszereplésemet, Morgó szabin volt).
Tehát úgy vártam a mai csobbanást, mint a megváltást, és eszembe se jutott eltekinteni tőle annak ellenére sem, hogy barátosnőm lemondta a közös fürdőzést. Annyi módosítást eszközöltem csupán, hogy a Király helyett a Rudas felé vettem az irányt, tekintettel arra, hogy én hiszek a radioaktivitás erejében. :))
Tehát, hevertem a Szokoli Musztafa pasa által felállított csarnokban, (tudta, mitől döglik a légy), a vízben, a lépcsőkön, kicsit bámultam a színes fénysugarakat, amelyek a hatszögletű ablakréseken beszűrődve megvilágították a gomolygó gőzfelhőket, és el-el bóbiskoltam. Bóbiskolás közben azért arra nagyon vigyáztam, hogy az orrom a felszínen maradjon, mert randa látvány a vízi hulla, meg amúgy is, ki szeret arra ébredni, hogy víz ment az orrába?
Nagyjából fél órás váltásokkal azért meg-megébredtem és bevetettem magam vagy a 42 fokos medencébe, vagy a gőzkamrába, vagy a száraz szaunába, utána meg a "hideg" 28 fokos medencébe. (Itt eltűnődtem, ha nyáron a Balaton 28 fokos, akkor már pocsolya meleg - a 42 fok után viszont határozottan hűűűs. Minden csak viszonyítás kérdése, ebből is látszik.)
A 42 fokos radioaktív víz számomra a Rudas csodája, én ezért járok oda, mikor van rá lehetőségem. Igen, arról a legforróbb vízsugárról beszélek, amelyik úgy csurog végig a hátamon, mintha valami masszőr keze lenne, de forró, és ahol hozzáér a tropára tört hátamhoz, ott megszűnik minden fájdalom... szinte azonnal. Hihetetlen ereje van ennek a víznek, ehhez hasonlót sem tapasztaltam még sehol máshol. A többi gyógyvíz is jó, nagyon élveztem a szoboszlóit és a Király fürdőt is, de más a hatásmechanizmusuk. Azok akkor jók, ha kúraszerűen használod őket, egy-két hétig, minden nap. Közben esténként nem alszol a fürdőfájdalomtól... és addig kell(ene) ismételni a kezelést, amíg a fürdőfájdalom el nem múlik. (Mondom: kellene...) De ez az azonnali fájdalomcsillapító hatás, ez az eddig próbált vizek közül számomra egyedül a Rudasban található meg.
A gőzkamrában kamillaillat fogadott, ez is nagyon kellemes meglepetés volt számomra. És még valami: bár tömve volt a fürdő, szokás szerint (sajnos - nem sok magyar engedheti meg magának ezt a "luxust", ami nagyon szomorú, hisz ez a mi hazánk... vagy nem?) külföldiekkel - én mégis tökéletesen egyedül tudtam lenni.
Azt hiszem, annyira fáradt voltam, hogy nem esett nehezemre kizárni a többieket a személyes teremből.
Félálomban gondolataimban az általam kedvelt emberek bukkantak fel: Szomszédasszony, Akire Nem Haragszunk (a Facebook Szivárványa - na milyen tuti név ez is? Még mondja valaki, hogy nem ő a Legtöbb Nevű Egyén ebben a naplóban), Nempál, akinek sajna még bejön a hervadásommal kapcsolatos jóslata (akkor még csak nevettem ezen, de hát... így múlik el a világ dicsősége), Egysörös, aki mostanában mindig megkínál almával (ez nem lesz kölcsönös), Szerjozsenyka... (Szerjozsenyka és Szivárványunk megosztásai tavalyról, amin három napig röhögtem kínomban, talán még emlékeztek rá...). Ez utóbbinál elidőztem kicsinység, mert volt egy fickó a gőzpárák közepette, aki meglehetősen emlékeztetett rá, még a frizkója is hasonló volt. A fura érzés csak fokozódott, mikor meghallottam beszélgetni a kíséretében lévő (nem túl szimpi) hölgyeménnyel.
Oroszul csacsogtak, és én arra gondoltam, hogy valóban Szerjozsenyka volt az elmúlt három év legnagyobb kísértése. Igenis, tudtam volna szeretni. De jól tettem, hogy nem tettem. Nem lett volna az jó... sok fájdalommal együtt járó állapot lett volna, ebben szemernyi kétségem sincs.
Így - egy bágyadt félmosoly kíséretében - visszaengedtem az emlékképeket a gőzpárák közé, és tovább szundítottam.
A következő gondolatom valami dicséretféle volt saját magam számára, valami olyasmi, hogy igen, jól ismertem fel, hogy nekem leginkább stabil gátakra és kikötőkre van szükségem. Ezt kértem az élettől - meg is adta nekem. Igen, mindent egybe vetve, szerencsés vagyok, hogy teljesült ez a kívánságom.
Köszönöm.

A fürdőből kijőve elámultam a város szépségén, kellemes, enyhe este volt, és én csodálatos díszletek között sétálgathattam: a Gellérthegy, a kivilágított szálloda, a hidak, a fények a Dunán...

Élni mégiscsak jó dolog.