Már prüntyögtem itt a közelmúltban valamit arról, hogy az utóbbi időben mintha gyorsulna velem az idő. A történéseket, legyenek bár jók avagy rosszak, mostanában "belülről" élem meg, jelen vagyok bennük, képességeim, hajlamaim és meggyőződésem szerint hatok rájuk, alakítom őket.
Más ez a lelkiállapot, mint akár csak fél évvel ezelőtt is. Nincs az a sok szemlélődés (ezt sajnálom, mert szeretek szemlélődni), van viszont sokkal több energia, bátorság és cselekvés.
Először, mikor ezen tűnődök, mindig nagyapám nagy kerék hasonlata jut az eszembe... és az, hogy negyven. Elérte a nagymutató a negyven percet, változik a forgásirány - innentől emelkedő pálya következik.
De nem ül teljesen a hasonlat, hiszen - bár volt már az életemben hasonló időszak, mégsem járt együtt feltétlenül anyagi értelmű emelkedéssel. Volt benne ez is, az is.
A lényege, hogy nem értem rá agyalni, mert éltem.
Mostanában sem nagyon érek rá, lekötnek a cselekvések.
A nagy kerék annyiban mégis ide kívánkozó kép, hogy egyfajta periodicitás figyelhető meg az életemben: vannak lassú, szemlélődő időszakok (évekig elvagyok Holdkór arany várában), aztán... egyszer csak azon veszem észre magamat, hogy élek, nem álmodom. (Valahol olvastam, hogy az idő spirális... azt hiszem, igaz ez. Ezért van, hogy ismétlődnek bizonyos szituációk... de sohasem teljesen egyformán.)
A gyerekkorom álmodozással telt. Álmodozásom önfeledt és gyermeki volt: felhők játéka, rózsaszirom, rebbenő lepkeszárnyak, megrágcsált fűszálvég édes íze.
Aztán, valamikor középiskolás koromban, jött az első ébredés. Gyorsult az élet: jövés-menés, társaság. Tervek, jövőkép, tanulás, küzdés, szerelem.
Mikor megszületett a nagy fiam, és elhagytak, statikussá merevedett a kép. Hét évig csak úgy csináltam, mint aki él.
András születése után kezdtem magamhoz térni, és vetettem bele magamat az életnek nevezett kőkemény harcba, annak érdekében, hogy a gyerekeimről gondoskodjak. Könyvelés, vacsora, logopédus, váltóruha, mivoltmaasuliban, vigyünkesütitazünnepségre...
A küzdelmeket sokáig, ha nem is élvezettel, de mindenképpen lelkesen vívtam.
Aztán már egyre fáradtabban, de még vívtam.
És akkor jött a válság... és a padló.
És rájöttem, hogy egyedül vagyok.
Mindig is egyedül voltam.
No, itt megint megállt a kép, nem győztem nézni. Néztem, és a hátamon állt a szőr tőle.
Aztán, lassan-lassan, történt valami.
Addig szemléltem, különböző aspektusokból és fénytörési viszonyok közepette, míg rá nem jöttem, hogy amit látok, az nem rossz.
Nem rossz, és nem is jó.
Egyszerűen csak tény, mint ezen a földön minden, amihez - fölöslegesen - érzelmeket rendelünk.
Utána még tépelődtem egy ideig.
Tépelődtem azon, hogy "Jó, jó, egyedül vagyok, és ez nem is baj... természetes, emberi dolog, hogy egyedül járjuk az utunkat... de ha az ember amúgy is, és végső soron mindig egyedül van, akkor most hogyan tovább? Minek tovább, és merre?"
A választ az otthonom hozta meg... és azóta egyre mozgalmasabb minden.
Rájöttem, hogy én ezen az egészen... túl vagyok. Más ember lettem, amennyiben egy ember megváltozik, mikor az ifjúság utolsó tojáshéj-darabkáit leveti magáról... én vagyok, de mégis más.
De nem rossz az eredmény.
Ahhoz képest meg különösen nem, hogy mi mindenen mentem át, mire idáig jutottam.
Büszke lehetek magamra.
És igen: legfőbb ideje, hogy önzőbb legyek. Jobban kell szeretnem önmagam, a saját jogos érdekeimet.
Igazán megérdemlem.
És mostanában ez a dolog egyre jobban megy is.
Szóval, mint a vers mondta, negyven körül felébred az ember... aztán a másik oldalára fordul, és alszik tovább?
Ez lenne az?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Látogatóm! Köszönöm, hogy elolvastad írásaimat. Véleményedet az olvasottakról köszönettel fogadom.