Patty Ryan - You're My Love, You're My Life

Zenét azért fogtok kapni néha.

Utókarácsonyi elköszöngetős

...Ez úton kívánok utólag is, no meg előzetesen is minden szépet és jót, békét és szeretetet minden kedves Olvasómnak. Legalább Nektek legyen.

Egyúttal, sajnos, el kell keserítsem mindazokat, akik eddig szívesen olvasták itt kóbor gondolataimat.
Ugyanis... túl sok a támadás mostanában. Túl sok, és nem adhatok több támadási felületet.

Ezen a téren ugyanis volt itt minden... még egy kicsivel annál is több.
Még nem is tudtam mindent, mikor megírtam legutolsó bejegyzésemet, arra döbbentem rá, hogy ebben olyan mélységek vannak, amitől sebezhető vagyok. Mélyen.. igazán.
És nem tettem közzé.

Ráadásul kiderült számomra, hogy az én drága exem nem csupán a képküldésben és a fészbukk feltörögetésben, meg kedves ismerősök letiltásában jeleskedik, hanem az email fiókjaimban is szabadon garázdálkodik.
Tegnap kaptam néhány tippet, hogy hogyan tudnám mindezt megakadályozni.
Azt hiszem, hogy itt az ideje az adatvédelem komolyan vételének.
Világ szégyene meg három nap, hogy ezt nem holmi ismeretlen támadók, hanem olyasvalaki miatt kell megtennem, aki állítólag szeretett.

Mindenesetre, ahogyan tegnapi kedves beszélgető partneremnek mondtam: mostantól a C meghajtónak írok.

Wham: Last Christmas

Self Control - Remix

Ausztria

...minden pillanatot imádtam. A zuhogó hóesésben kézen fogva bolyongó, múltba révedő, fájdalmas-szomorú, tervezgetős jövőbe néző, néha vitatkozó, éjjel-nappal egymásba feledkező, csodálatos pillanatokat.

Nekem mindig boldogság, ha együtt lehetünk. 

...Együtt lehetünk?... 

Esti fecsegés - szélviharban papír tízes

Délelőtt az idegesség nőtt és nőtt bennem, mert nem érkezett válasz az internet kóbor csatornáin.
Majdnem sikerült beérnem, kilenc előtt pár perccel már ott toporogtam a Bank bejárata előtt (fél helyett, de nem lehet minden tökéletes, még a belépőkártyámat se aktiválták, és amúgy is, tegnap is éjfél elmúlt, mire lefeküdtem - pedig még csak egy cég számlázását tettem rendbe).
Délre tehát már majdnem a falat kapartam, de nem, hősies vagyok, és nem zaklatok senkit, ha nem ér rám, akkor nem ér rám - ilyen élmények elviselésében nagyon harcedzett vagyok, már ha csak Forradalmárra gondolok, akkor is.
Megértem én Mérnök urat azzal a háttérképnek használt tekintettel, nekem is van ilyenem, ha épp meg akarom szívatni magamat, mindig nézegetem, sőt, simogatom azt az arcot, keresem azt a tekintetet - ha nem is tettem fel háttérképnek a lányom által választott cicukutyás kép helyett, az nem azt jelenti, hogy valahol nincs beégetve a retinám alá, örök és el nem múló háttérképnek.
Dehogy nincs.
Az a tekintet barna, mint az enyém, és fájdalmas, mint az enyém.
Az ő háttérképének tekintete pedig épp olyan kékes-zöldes, mint az övé.

Hát nem érdekes?...

De teljesen mindegy, hogy melyikünk, mit szeretett volna az életében. Nem jött össze, és pont. Jobb híján fanyalodtunk egymásra? Észből jött a döntés? Még ez se lehetetlen. ...egyáltalán, volt itt döntés? Vagy mit is kell gondoljak erről az egészről?... (Nem, nem voltam ideges. Kicsit sem. Két hét éjjel-nappal együttlét, fél napos boldog tekergés után fogja magát, fél óra alatt eldönti, hogy ő most megy, elporzik, itt hagyva autót, könyveket, minden francot.. és én nem álltam neki morogni, sőt, integettem, mikor a kollégájával elindultak a Délitől, picit szemeztem a Forddal, majd beleültem és hazajöttem vele. Tudta, hogy megbirkózunk egymással, rám hagyhatja, ezt már a múlt héten kipróbáltuk, sőt, már akkor rám akarta tukmálni, én meg hárítottam - de ezzel a kirándulással úgy meglepett, ráadásul komplett rendszerben tálalva, hogy miért kell nálam maradnia az autónak, hogy beadtam a derekamat.)

Egy óra után végre rászántam magam, hogy kimenjek a szomszédos kisboltba, hogy legalább egy szendót toljak - volt tonhal saláta is (mióta beköszöntött a jólét, rákaptam, mint ló a tökre), és a bróker srácok között végigvonulva, jobbra-balra köszöngetve, integetve felvettem állásaimat a nagyközségi konyhában az ebéd elfogyasztásának céljából.

Ekkor szólalt meg a telefonom. Egészen hosszan csacsogtunk, hogy én üljek fel az első vonatra, mert csodálatos Salzburg, és milyen jó lenne ott együtt. Igen, én is éreztem, hogy nagyon jó lenne együtt, akár ott, akár máshol - helyrajzi kérdésekben én nem vagyok túl igényes, bevallom; ágy legyen, a többi nem számít - de a harmadik napom az új munkahelyen.. szóval, a vonatozás elmaradt, egyébként is, miért kellene vonattal mennem, ha itt hagyta a kocsiját? Mindegy is, megbeszéltük, hogy akkor a hétvégén, de ő lehet hogy előbb hazajön, és majd együtt megyünk ki - ebből azt a következtetést vontam le, hogy nem akarja ilyen hosszú útra rám bízni a kocsit. Ezt mondjuk - talán - még meg is értem, az volt a furcsa, hogy egyáltalán, miért nem azzal ment... de ez mindegy is. Vagyizé.
(Miért ment el egyáltalán? Ez az alapprobléma ezzel az egésszel. Próbálom megérteni, de nem megy.)

Elmeditáltam azon, hogy azért mennyivel jobb lenne szabadabbnak lenni, hogy csak úgy felpattanjak és elmenjek ahová a kedvem tartja - Salzburgba, vagy máshová - és akkor kissé fájt az a kicsi, természetes fényt és levegőt nélkülöző lyuk, ahol eztán napjaimat kell tengetnem - de legalább boldogított a tudat, hogy nem vagyok elfelejtve.

Este viszont írtam neki és válasz helyett egyszerűen csak kijelentkezett, és ettől megint zavart éreztem az erőben, és akkor rám jött az a bizonyos, Galamb által emlegetett "szarokbeleazegészbe" életérzés és könyvelés helyett nekiálltam itt irkálgatni, mert jó is az, ha vígan megyünk tönkre, this is the road to hell.
Amúgy is dögfáradt vagyok, a nyolc óra fedett pályás malmozás után elmentem a platánosba, hogy végre dolgozzak kicsit; majd Anyámhoz, akivel megint volt egy csörténk. Így legalább a betervezett hajfestés is elmaradt. Már András is kikészült ettől a mentális deficittől, pedig ő eddig erő felett próbált helyt állni, de minden második nap kap jutalmul valami alaptalan gyanúsítást. Hogy én pedig maga vagyok a Sátán, az nem újdonság - de viszonylag nehéz elviselni, maradjunk ennyiben.
Azért próbálkozom. Demencia, második fokozat.

Lesz még rosszabb.

És már megint nem jutottam el odáig, hogy megcsináljak néhány nyakamra égett munkát. De ma már nem is fogom.

Chris Rea: Road to hell

Utóirat: megjött a várt üzenet is.
Az élet akár szép is. Lehetne.

Nők egymás közt

- Vigyázz, ne vállald túl magad - nézett rám aggódva a Galamb.
- Gondold át, mennyit bírsz, mert előbb-utóbb eljön az a pont, mikor a szervezeted visszajelez. Eljön a "beleszarokazegészbe" életérzés, és általában a legrosszabbkor. Akkor, amikor egyáltalán nem kellene. Hidd el nekem, tapasztalatból beszélek. Nekem majdnem ráment a házam. Gondold át, mit csinálsz.
- Tudom, és igazad is van. Nem gondoltam én abba bele, hogy mennyire merev dolog egy munkaviszony. Ott ülni reggeltől estig, és még csinálni se tudok semmit, közben annyi feladatom lenne, mint égen a csillag.
- Igen, talán rugalmas munkaidőre lenne szükséged ott is. Majd egyeztetünk erről, szerintem megoldható. De az Isten áldjon meg, gondold meg, hogy mit adsz le, mert hidd el, élni is kell. Különben az egészséged látja kárát. Nem úgy mondom, mint főnököd, hanem...
Elharapta a mondat végét, nem bírta kimondani, hogy "barátom", de nem is kellett.
Anélkül is régen tudom, hogy azok vagyunk.
Hosszú, hosszú évek óta.
- Igen, megint fáj a hátam, hetek óta újra nem tudtam egy jót úszni. Nem volt rá időm, egyszerűen nem.
- Hány éves is vagy?
- 47.
- Hát igen, én 42 voltam, mikor megismertem Petit. Akkor még dühöngött bennem a bizonyítási vágy - mosolyodott el halványan.
- Szóval ne csináld, hidd el, hogy nem érdemes.
- Tudom.. de borzasztó sok a feladat. És most itt van ez a fiú is, vele is többet kellene törődnöm. Szüksége van rám.
- Nem, nem.. ez mind nem fontos. Ügyfelek, férfiak.. nem fontos. Csak az a fontos, hogy Neked mire van szükséged. Semmi más.

Mélyen egymás szemébe néztünk. Ez a tekintet lélektől lélekig hatolt. Hatalmas szeretet és ősi bölcsesség volt abban a pillantásban, kimondhatatlan információk áradata, melyek öröktől fogva létezők s mégis, a pillanatnyi helyzet által determináltak. Két bölcs istennő nyitotta meg egy pillanatra egymás előtt gondosan zárt, féltve őrzött világát; két istennő, aki tudja és érti a világot és az emberi lelket, és ennek ellenére, még mindig tud szeretni.

És akkor azt gondoltam: franc egye meg a nodokat meg a gráfokat, igenis, létezik szeretetkapcsolat nő és nő között "közvetlen" módon is.

Dobrády Ákos és Szekeres Adrienn: Híd a folyót

Zanzibar - Szerelemről szó sem volt

"A"-nak lenni - de miért?

Pffnaszóval. Ti tudjátok, hogy én egy nyomorult, Isten verte "E" vagyok. Ne ugasson bele senki a dolgomba, meg se próbáljon számomra biztonságot és szabályozott kereteket nyújtani, mert azonnal kimeresztem mind a húsz körmömet, és kaparni fogok el onnan ezerrel. Mi az, hogy alá- meg fölérendeltség, függelmi viszony? Nem értelmezhetőek számomra ezek a fogalmak, már hosszú évek óta nem. Hogy megfizetik? Akkor se. Segítség. Rohanni innen el.

És most éppen arra készülök, hogy erőszakot vegyek magamon.
Hogy ez elemi tömény erőszak, azt már akkor éreztem, mikor átküldték a szükséges irathegyekre vonatkozó tájékoztatást. Nem tudok ilyeneket prezentálni, nincsenek és pont. Vannak, akik a lényegre koncentrálnak, és vannak a papírgyártók.
Istenem, segíts meg. Minek nekem ez az egész? Tényleg, mi a büdös francnak? Az összes többi kiteszi még egyszer ugyanezt, talán még kicsit többet is, és mellette lehetne élni. Élni. Korongozni, horgolni, hímezni, kertészkedni, szeretni... élni. Mint más, normális emberek. Sőt, talán vigyázni is lehetne egy kicsit gyámoltalan, bolond mérnökre, aki néha beszélget az intelligenciáival, megváltja a világot, motyog magában és szöszmötöl le-fel. El lehetne rángatni rendszeresen úszni, kirándulni, sétálni, hogy ne járjon úgy, mint a bátyám. Hogy addig használja a lábát, amíg van neki.
De nem. Ez sem ilyen egyszerű - mint semmi az életben.
...
A kóbor ötlet tulajdonképp akkortájt fogalmazódott meg bennem, mikor már nagyon elegem lett a faktorból. Annyi volt a gondolat, hogy miért is ne lehetnék én egy szimpla mezei alkalmazott egy kevésbé szimpla és mezei helyen. Mert az olyan, mint egy gyógyüdülés.
Tényleg, miért is ne, ha egyszer kifáradtam a küzdelmekben? Az olyan nyugis és békés lenne.
Még álmodtam is. Gyönyörű, kristálytiszta vizű tavat láttam, benne gyönyörűséges, színes halacskák úszkáltak. Mindenütt nyugalom és béke honolt. Szinte fájt, mikor András fiam berontott a szobába és széttört az álomkép.
Egy hét múlva láttam újra a kristálytiszta vizet és benne a halacskákat.

Mikor megláttam őket, tudtam, hogy itt jó helyen vagyok, nyugalom és béke lesz osztályrészem.
Lélekmelengető gondolat volt.
És valóban, itt mindenki tudja, hogy ki vagyok, mit tettem le eddig az asztalra, minden második embert ismerek már korábbról. A fizetésem a pozíció komolyságához képest alighanem jóval magasabb.. minden adott, hogy az áhított nyugalom pár hónapon belül bekövetkezhessen.
És én mégis hezitáltam, hogy elfogadjam-e.
Legalább két okom volt erre.  Az egyik a megrögzött "E" mivoltom - a másik okot később "szereztem be" a fent leírtak szerint.
Csütörtök este volt, épp az ékszerészhez mentünk, én tele voltam elkeseredéssel Édesanyám megváltozott viselkedése miatt (demenciája elérte a második fokozatot, tehát már nem szelíd, barátságos és szenvedésmentes, hanem épp ellenkezőleg, ellenséges, támadó és nyughatatlan - a romlást látni, tapasztalni, érezni nagyon szörnyű, és az agyam ezen járt, mikor - kikászálódva a kocsiból - megcsörrent a telefonom.
A Farkas hívott. Megkérdezte, hogy felvettek-e engem a Bankhoz, ahová ajánlott - én magamban csodálkoztam, hogy nem mondta ezt el neki a Galamb? Hisz engem még meg is dicsért, hogy mennyire meg voltak velem elégedve az interjún.
Mindenesetre lecseszett, hogy igazán felhívhattam volna, hogy elújságoljam a nagy hírt. Kicsit égve utólag sűrűn megköszöntem (bár még abban a pillanatban sem voltam biztos benne, hogy valójában mit szeretnék, de az ember ne csapjon be maga előtt sarkig tárt ajtókat, csak legfeljebb nagyon nyomós ok esetén). Aztán beszélgettünk még egyéb ügyekről, majd a szokásos, könnyed, társalgási stílusban odavetette:
- És képzeld, az Andi is hazaköltözött. Meg is értem, nagyon messze volt neki innen bejárni. Több, mint két órát autózott minden nap szegény.
...
A hangsúly annyira könnyed volt, csevegő, szelíd, mintha nem történt volna semmi, mintha a Galamb épp csak a sarki közértbe ment volna bevásárolni, és nekem amúgy is fel kellett próbálnom és véleményeznem néhány kiló fémet és kavicsot (de miért?), és az anyukám is megőrült és alig egy órával ezelőtt fenyegetett meg, hogy feljelenti a fiamat, mert az segíteni próbált neki. Mindezt csak azért, hogy fél órára rá el is felejtse a szavakat, amiket képes volt kiejteni a száján.
Az egész olyan tömény volt, hogy szükségem volt másfél órára.

Értitek?

Csak másfél óra múlva esett le, hogy a Farkas bajban van. Hogy a Farkas most egyedül rója köreit abban az istenverte, hodály nagy házban a hegytetőn, kicsit anyagozik, aztán lefekszik magán kívül arra a sokszázezer forintos bőrkanapéra, melyet már mikor ott jártam, akkor is legszívesebben kib@sztam volna az ablakon. Ezt csinálja magával, görnyedten jár, mint akinek kilyukad a gyomra - ki gondolná... Már a saját árnyéka, és nem, én nem tudok segíteni, ha megfeszülök, akkor se. Nem vagyok a társa, barátnője, orvosa, pszichológusa, addiktológusa. Nem tudok segíteni neki.
Azaz dehogynem.
Egyvalamit tudok tenni.
Hiszen ká vagyok.
Kámint könyvelő.

Mérnök Úr egyik magasztos eszméjét, az M.n.s típusú kapcsolatokat vezette elő épp nekem mint rendesen; volt már szó aznap reggel gráfokról is, meg nodokról, csillag alakban táguló kapcsolati rendszerről férfiak és nők között, minden nő férfiakhoz kapcsolódik, és minden férfi nőkhöz, és ez így teríti be a földgolyót, szabadon, egyenrangúan, és le az 1/1-es kapcsolatokkal, mert börtönbe zárnak; mert sokkal könnyebb úgy elengedni valaki kezét, ha tudjuk, hogy valakibe még kapaszkodhat.. és a "mi" fogalma így tágul, nem csupán szexuális, hanem lelki-érzelmi-anyagi stb. dimenziókban is, férfi-nő-férfi-nő-férfi... fogják egymás kezét, csak fogják, mint egy hatalmas, végtelen, boldog család, és én hiába magyarázom, hogy a szerelem monogám, minden más lehet a fenti struktúra szerint, de a szerelem az egy rohadt önző érzés, csak egy férfi és egy nő fér bele - és ez így van jól addig, amíg tart a szerelem, csak tudni kell kulturáltan észrevenni, amikor már nem az.. de hiába, vitatkozunk, ő nem szerelmes, m.n.s kapcsolatok, meg húszéves lányok tekintete, meg régi jányok, akikkel megint jó lenne, mert már egyszer elképzelte, hogy milyen lenne és már akkor is nagyon jó volt... és akkor feljön bennem ez az egész, és elmondom neki, hogy a rohadt életbe, ott fekszik az a hülye f@sz azon a bőrkanapén önkívületben, és én nem tudok segíteni neki, pedig fél tüdőmet odaadnám, nem üzletpolitikai kedvezményként; de nem; de az is biztos, hogy ő lesz az oka, ha nekem alkalmazottként kell "tengetnem" az életemet, hogy segítsek neki végre, mert ha valaki, hát ő mindig nagyon rendes volt velem, és különben is, ő a Farkas a Wall Streetről - és mégis, látom: hónapok telnek el, és nem tud összehozni egy kib@szott céget, csak telik-múlik az idő, és sehol semmi, pedig pontosan ez a feladata, és mi a f@sz lesz, ha ez még hónapokig nem jön össze? Ez nem megengedhető, egyszerűen nem, ütni-vágni-lökdösni-noszogatni kell, és ezt sehogy máshogy nem tudom megtenni, csak, ha időnként legalább találkozunk.

Méla csend, - korábban elővezetésre került minden ellenérv, korongozás, irodalom, művészetek, kertépítés, kézimunka, úszás, közös kirándulások, pihenés, anyagi háttér, minden. Nincs mit hozzátenni.
Egy dolgot lehetne, de az nem kerül elő. Már csak azért se? Lehet.

Lassan lenyugszom. Fél éjszaka meditálok, de helyére kerül minden. Legalábbis úgy tűnik.
- Segíteni csak azon lehet, aki segítséget kér. Aki nem, azon nem - mondom, és bólint. Érti, hogy miről beszélek. Érti, hogy megnyert egy csatát.
Megnyert egy csatát, de a háborúnak még nincs vége.

Minden olyan egyszerű. Tiszta, világos, mint a lehúzott redőny résein átszűrődő hajnalfény.
Dolgozom a bankban, segítek a szenvedélybeteg főnökömnek, amiben tudok, amire megkér - a szabad időmben (ami nem sok) pedig istápolom a bolond mérnököt.

Három hónap próbaidő.

De szép is ez.


...de vajon ki volt itt, aki nem kért segítséget?...

The Flirts: Helpless

Mission Impossible

Szerdán szabadultam el a faktorból. A csütörtök rohangálással telt, be kellett menni a platános villába, megértetni a kolléganővel a bevallás rejtelmeit, aztán Értéktár, aztán szegény kis Anyám, aztán össze-vissza. Mérnököm felcsapott sofőrnek és testőrnek - nekem biztos tele lett volna a tököm, ha valakire órákat kell várnom városszerte, de ő a szokásos gyermeki ártatlanságával szórakoztatta a népet maga körül, mindenféle rendű és rangú embereket, parkolóőrtől büfés lányig, közbe-közbe chatelve és seftelve. Azért csütörtök estére már befelhősödött a homloka, hogy nem tud az általa fontosnak tartott dolgokkal foglalkozni. Én reméltem, hogy pénteken végre lesz egy felhőtlen és szabad napunk, ha már nincs "főállásom" - de sajnos reggelre kelve döbbentem rá, hogy nekem be kell mennem Budakeszire iparűzési adó ügyben, és ezt 12 óra előtt abszolválnom kell, mert a következő három hónapban alighanem nem lesz rá módom és lehetőségem a csodás próbaidőm miatt.

Mérnök Úr azonban a bankot szerette volna célba venni, és úgy döntött, hogy önzőzik végre egyet, tehát le is parkoltunk előtte. Fél tizenegy volt. Nyekkenni se mertem, csak mentem, mint egy rendes ügyfél. 

A bankban odaérkezésünk örömére összeomlott az ügyfél hívó rendszer, melynek következményeként, bár mindösszesen három ügyfél lézengett a bankban, mégis több, mint fél órába telt, mire megszánt minket egy ügyintéző hölgy.

További fél óra alatt megtudtuk, hogy a bank internetes felületei allergiásak az enter gombra, ezért nem sikerült végre átvergődni a védelmi rendszeren, annak ellenére, hogy ehhez minden szükséges jelszó és azonosító a rendelkezésünkre állt. Kipróbáltuk enter nélkül a processzt, és láss csodát: működött. Közben eladást segítő társalgás bontakozott ki: mármint a hölgy nagyon szeretett volna eladni nekünk hitelt (röhögés), biztosítást (kedves mosoly), aztán végül, némi színházi élményekről szóló csevely után, végre távoztunk.
Az autóban ránéztem az órára. Fél 12-t mutatott.
- És akkor most hová?
- Budakeszi, Adó osztály. Délig.
- Jajj... az nem fog menni. Lehetetlen. Mikor tudsz legközelebb bemenni hozzájuk?
- Úgy három hónap múlva.
- Ajjaj... de hát nem... nem, ez lehetetlen. Mission Impossible. - ült ott lehajtott fejjel, bűntudatosan, beletörődően.
Összeszorított szájjal kerestem ki a telefonommal a youtube-on a zenét.
Az első taktusoknál felkapta a fejét. Rám nézett nagy szemekkel - aztán padlóig nyomta a gázt.
...
12 óra 5 perckor a hivatalban voltunk, az utolsó métereken elöl rohantam, ő meg utánam szegényem, az ő rossz lábaival, ha esetleg erősítés kellene, mondjuk egy hirtelen performance, vagy ilyesmi.
De semmi ilyesmire nem volt szükség szerencsére, az ügyintéző hölgyek nagyon kedvesek és türelmesek voltak, ők maguk javasolták, hogy nyugodtan fújjuk ki magunkat, mielőtt belekezdenénk a mondókánkba.
...
Negyed óra múlva békésen sétálgattunk a kocsihoz a lejtőn.
- Még soha nem volt olyasmiben részem, hogy egy pasi így fusson utánam. Ez hatalmas élmény volt, köszönöm.

Mission Impossible Theme

(Hogy miért írom le mindezeket? Talán, hogy megőrizzem rosszabb napokra. Hogy, mint a kismadár a versben, csőrömben tartva, így vigyem át a szerelmet a túlsó partra.)

Széles vásznú szerelem

...nincs időm. Semmire. Lassan dolgozni se. Az elmúlt két hétben annyi minden történt velem, mint előtte talán hosszú évek alatt sem. Történtek lélegzetelállítóan jó, és keservesen keserves dolgok is.
Azt hiszem, hogy ez a kapcsolat egészen egyszerűen kitölti az életemet, teljesen és maradéktalanul, minden pillanatra, gondolatra, rezdülésre vonatkozóan.
Most is csak azért jutottam el Hozzátok, mert kaptam egy hetet. Egy hét csak munka és utána itthon, a változatosság kedvéért.
Megpróbálom ez alatt az egy hét alatt bepótolni a két hét alatt felgyűlt elmaradt munkát, feldolgozni az eseményeket a magam módján - mivel a Hang íróként definiált, ezért megpróbálom írásban megtenni mindezt.
Nem lesz könnyű. Magasságok és mélységek váltakoznak, de olyan gyorsasággal, amit még sohasem tapasztaltam. És közben a Zélet is zajlik.
A Zélet zajlásának jeleként visszaadtam végre a belépőkártyámat a Faktornál. Persze, ez sem ment egyszerűen. Gyakorlatilag az utolsó napon is igyekeztek dolgoztatni, így a jegyzőkönyvet megírni sem tudtam rendesen - bizonyos fejezeteit pótolnom kell rövid határidővel.
Erre nagyon oda kell figyelnem, mert bizonyos lehetek benne, hogy itt még Ügy lesz. Ügy, melyben könnyen lehet, hogy érintett leszek, ha másként nem, akkor úgy, mint Tanú. Tanú, mint Pelikán József, gátőr. Természetesen a felebaráti szeretet elmúlhatatlan, örök jeleként.
Ehhez képest meglepett a hír, hogy a Török az általa átvett leány cég könyvelését és egynémely ügyvitelét rám akarja bízni folytatólag.
Utódom, Szőkice agyában össze is akadtak a fogaskerekek rendesen.
- De hát téged kirúgtak! Kirúgott Piszkos Fred kapitány!
- Nem, Nyünyőkém. Ezt te nagyon rosszul látod. Nem ő rúgott ki engem, hanem én őt. Én mondtam fel neki.
Szőkice agyába nem fért bele akkor sem a tapasztalt jelenség, én pedig nem tartottam fontosnak felvilágosítani azokról a nüansznyi részletekről, hogy a Török általában két centit nő a jelenlétemben (nem mintha ez a mértékváltozás ne lenne előnyére).
...
Utolsó nap Mérnök Úr elkísért a levendulás villába. Elkísért, leült a szobában, elővette a szokásos grafikonjait, és várakozni kezdett. ("Én csak chatelek meg seftelek, azt mondta a nejem.") Az átadás-átvétel elhúzódott, mert a (hiányosan is) 11 oldalas átadás-átvételi jegyzőkönyvet (+mellékletek) Perixnek értelmeznie kellett, és addig Karramba a másik cég papírjait lapozta át.
Az én szerelmem ült ott egyre idegesebben - nem bírja a stresszt, a legkisebb mértékben sem, és már derékig ért a szobában - majd halkan odamormolta:
- Nagyon kell ehhez szeretni egy nőt!
Ezt követően egyszemélyes performance-ba kezdett: fütyörészni, matatni, jönni-menni kezdett - egy szó, mint száz, előadta a Motoszkából a nagyszünetet, ez neki nagyon megy.
Az előadást nem mindenki díjazta, bár én, és a maradék néhány régi "brigádtag" nagyon élveztük.
A hatása rendkívüli volt. Szőkice, az utódom erősítésért rohant Ügyvédkéhez, miután látványosan kihurcolta a személyes cuccát a szobából (előtte két nappal sápadt-zöldült egynémely kavics okán, és odavetette, hogy végre valamivel visszavághasson:
- Akkor legközelebb ruhát is vegyen!")
 - de most mindez feledésbe merült a nikkelezett könyvelői logika mentén, látványos értékmentés történt, én meg befelé vinnyogtam a röhögéstől, miközben Karrambának fapofával adogattam a kért iratanyagokat.
Később Ügyvédke testével védte Szőkicét és a Faktor nem létező vagyontárgyait, míg mi zárt ajtók mögött tárgyaltunk. Ekkor megszólalt a hajóharang is, és mikor Mérnököm megkérdezte, hogy ez mi célt szolgál itt vajon, a szekrény válaszolt.
Ezek után már igen hamar végeztünk, - ez volt a cél - majd fél órát hahotáztunk a kocsiban, aztán elmentünk egy jót realizálni.
(Ha úgy vesszük, az is egy fajta performance.)
Még mindezek előtt történt, hogy Csaba bosszút esküdött ellenem. Igen szimpatikus és lovagias úriember lévén, közölte döntését, hogy figyelemmel gonosz viselkedésemre, ő elküldi Mérnököm feleségének azokat a történelmi idők előtt készült szexfotókat, amiket talán kapcsolatunk hajnalán (értsd: ezelőtt hét évvel, amikor még hébe-korba felállt neki) készített és később "megfeledkezett" a hollétükről, annak reményében, hogy a hölgy ezeket megfelelően fel tudja majd használni a bontóper-gyermekelhelyezés ügyében.
Nem akartam lerombolni az elképzeléseit azzal, hogy ez lesz a legkisebb érvanyag abban a perben, - a körülmények ismeretében ez pontosan tudható - viszont tény, hogy felfordult a gyomrom tőle.
Szimpatikusan megküldtem kedves levelét a sógornőjének, remélem, okul belőle a kis család - hátha valaki még nem ismeri őt -, majd vettem egy mély levegőt, és bár égtem, mint a Reichstag, de  bevallottam az egészet Mérnökömnek.
Meglepően jól fogadta.
- Nagyszerű. Legalább be tudjuk bizonyítani a bíróságon, hogy Hercegnőnek nincs igaza. Nem az én szeretőm voltál az elmúlt években, hanem az övé.
Az állam kissé megtámaszkodott a padlón, de lassan a helyére csörlőztem. Elképzeltem Hercegnőt a sztárfotókat nézegetve - nem, nem esett jól a gondolat, de ebből a szemszögből már nem is tűnt olyan borzasztónak.
Csaba felett azonban nehezen térek napirendre.
Isten barma ez az ember.
Halványlila gőzöm sincs, mit kerestem mellette hét évig.
Mert hogy ötlete sincs arra vonatkozóan, mit jelent a szó: "szeretni" pláne nem: "becsülni" - az egészen biztos.
Mindenesetre, ha megteszi, amit megígért, akkor feljelentem, az biztos.
...
Az első héten minden nap máshol aludtunk. Ráadásul úgy, hogy reggel még nem tudtuk, hogy este hol fogjuk álomra hajtani a fejünket. Csak az volt biztos, hogy együtt. Nálam, az albérletében, a családi házukban, panzióban - pár cucc táskákban, szatyrokban - ennyi volt a lehetőség a higiénia alapjaira.
Meg éjszakánként a vigasztalás. Reggel meg a meló.
A múlt hét végén elmentünk az Aquaworldbe. Akkor már lüktetve fájt a fejem, és én elővezettem szegényemnek Doktor Úr esetét, akivel egy darabig chateltem anno. Ő elküldte nekem izmos, szőrös combjai fotóját és egy nagy adag nőundort, válási hercehurcával és bizonytalansági faktorokkal megtűzdelve, és én felidéztem magamban, amit akkor megfogadtam: hogy tudniillik válófélben lévő emberrel nem, soha, teljen el legalább két-három év, nyugodjon le mindenki, és talán majd akkor... Ehhez képest most itt vagyok nyakig benne. Egy minősített "esetben".
De már mikor kimondtam, pontosan tudtam, hogy ennek így kell lennie.
Így kell lennie, mert szüksége van rám annak, aki szeret, és akit szeretek.
...
Ez a szeretés-dolog, ez is furcsa. Nem hibáztathatom Csabát, hogy nem értette meg.
Hercegnő a maga korábbi oldalvágásaival sokkal közelebb járt a tényekhez. Hiába, a nők antennái félelmetesek tudnak lenni.
Pedig mi nagyon tiszteletben tartottuk egymás családi és egyéb állapotát az elmúlt húsz évben.
Mostanában viszont valahogy tényleg úgy vagyok Hercegnővel, mit az egyszeri stopposlány, mikor rányit a feleség, hogy a férjével enyeleg.
Mikor számon kéri a férjét, hogy ezt mégis hogyan képzeli, a férj elkezdi megmagyarázni:
- Szegény az út szélén stoppolt, ömlött az eső. Felvettem, hogy ne ázzon tovább, és mivel nagyon át volt fázva, hazahoztam, hogy egy kicsit melegedjen meg. Mivel a ruhája csurom víz volt, adtam rá a tieidből, amikre már nincs szükséged. Éhes is volt, ezért adtam neki a hűtőben található ételekből, amikre neked már nincs szükséged. Miután megszáradt, megmelegedett, felöltözött és jól lakott, indulni akart. Az ajtóból még visszaszólt és megkérdezte:
- És még mire nincs szüksége a feleségednek? - ...és én megmutattam neki.
...
Igen, megmutatta, és én tulajdonképpen hálás lehetek Hercegnőnek, hogy neki mi mindenre nincs szüksége.
Illetve... ki tudja, mi megy végbe egy ilyen előkelő kebelben. Mindenesetre a Galamb, akinek röviden beszámoltam a történtekről, óvatosságra intett a lelkesedés faktorait tekintve, és valóban, rendszeresen vannak olyan mélypontok, amikor úgy érzem, hogy ez az egész csak illúzió. Illúzió, mert a húszéves lányokért lelkesedik (f@szkalap vagyok mint minden férfi); mert a Hercegnő két napja kitalálta, hogy ő tulajdonképpen szereti a férjét (istenem, mire rá nem tudja venni a féltékenység - meg talán az érdek is - a nőt, egyenesen veszélyes ez. De akkor miért ment el, miért szórakozik más emberek érzéseivel, az Isten tudja, vagy az ördög, vagy nem is tudom, mit gondoljak erről az egészről, csak azt tudom, hogy itt már nem lesz Világbéke, mert öngyilkosság lenne a tények ismeretében.)
Aztán mindig történik valami.. valami, és újra egymásba feledkezünk.
Mint ma a Haláp-hegyen, ahová felmásztunk mindenféle TilosazÁ és elemi túlsúly ellenére, és nagyon jó volt, csodás fotókat készítettünk, kifújt minket a szél, és ő, mint mindig, egyfolytában mesélt, a mesék megelevenedtek és körbe vettek, mint rendesen. Tegnap, egy hosszú mese után, amit mosolyogva hallgattam, kifejtettem, hogy minden férfi olyan, mint valami vetítőgép, én ehhez már erősen szokva vagyok, de az is tény, hogy ilyen széles vásznú 3(4-5-stb)D moziélményben még sosem volt részem.
Fent a hegyen azonban nem ez volt a téma.
- Látod, mik ezek itt körbe?
- Látom. Hegyek.
- Hegyek, hegyek, de milyen hegyek? Tanúhegyek. Ez, amin állunk, ez is egy tanúhegy. És tudod, mit csinálnak a tanúhegyekkel? Kiaknázzák őket. Felhasználják az erőforrásaikat. Gyere, nézd csak! - mutatott egy, a korábban itt folytatott bazaltkitermelési munkálatokból itt felejtett bazalttömböt, benne valami hatalmas fúró nyomával.
- Látod? Felhasználják őket. Akár azon az áron is, hogy megfúrják őket.
...
Boldogan nevettem fel. Minden érthető, világos, és boldogító volt.


Barbara Streisand: Woman in love