Mission Impossible

Szerdán szabadultam el a faktorból. A csütörtök rohangálással telt, be kellett menni a platános villába, megértetni a kolléganővel a bevallás rejtelmeit, aztán Értéktár, aztán szegény kis Anyám, aztán össze-vissza. Mérnököm felcsapott sofőrnek és testőrnek - nekem biztos tele lett volna a tököm, ha valakire órákat kell várnom városszerte, de ő a szokásos gyermeki ártatlanságával szórakoztatta a népet maga körül, mindenféle rendű és rangú embereket, parkolóőrtől büfés lányig, közbe-közbe chatelve és seftelve. Azért csütörtök estére már befelhősödött a homloka, hogy nem tud az általa fontosnak tartott dolgokkal foglalkozni. Én reméltem, hogy pénteken végre lesz egy felhőtlen és szabad napunk, ha már nincs "főállásom" - de sajnos reggelre kelve döbbentem rá, hogy nekem be kell mennem Budakeszire iparűzési adó ügyben, és ezt 12 óra előtt abszolválnom kell, mert a következő három hónapban alighanem nem lesz rá módom és lehetőségem a csodás próbaidőm miatt.

Mérnök Úr azonban a bankot szerette volna célba venni, és úgy döntött, hogy önzőzik végre egyet, tehát le is parkoltunk előtte. Fél tizenegy volt. Nyekkenni se mertem, csak mentem, mint egy rendes ügyfél. 

A bankban odaérkezésünk örömére összeomlott az ügyfél hívó rendszer, melynek következményeként, bár mindösszesen három ügyfél lézengett a bankban, mégis több, mint fél órába telt, mire megszánt minket egy ügyintéző hölgy.

További fél óra alatt megtudtuk, hogy a bank internetes felületei allergiásak az enter gombra, ezért nem sikerült végre átvergődni a védelmi rendszeren, annak ellenére, hogy ehhez minden szükséges jelszó és azonosító a rendelkezésünkre állt. Kipróbáltuk enter nélkül a processzt, és láss csodát: működött. Közben eladást segítő társalgás bontakozott ki: mármint a hölgy nagyon szeretett volna eladni nekünk hitelt (röhögés), biztosítást (kedves mosoly), aztán végül, némi színházi élményekről szóló csevely után, végre távoztunk.
Az autóban ránéztem az órára. Fél 12-t mutatott.
- És akkor most hová?
- Budakeszi, Adó osztály. Délig.
- Jajj... az nem fog menni. Lehetetlen. Mikor tudsz legközelebb bemenni hozzájuk?
- Úgy három hónap múlva.
- Ajjaj... de hát nem... nem, ez lehetetlen. Mission Impossible. - ült ott lehajtott fejjel, bűntudatosan, beletörődően.
Összeszorított szájjal kerestem ki a telefonommal a youtube-on a zenét.
Az első taktusoknál felkapta a fejét. Rám nézett nagy szemekkel - aztán padlóig nyomta a gázt.
...
12 óra 5 perckor a hivatalban voltunk, az utolsó métereken elöl rohantam, ő meg utánam szegényem, az ő rossz lábaival, ha esetleg erősítés kellene, mondjuk egy hirtelen performance, vagy ilyesmi.
De semmi ilyesmire nem volt szükség szerencsére, az ügyintéző hölgyek nagyon kedvesek és türelmesek voltak, ők maguk javasolták, hogy nyugodtan fújjuk ki magunkat, mielőtt belekezdenénk a mondókánkba.
...
Negyed óra múlva békésen sétálgattunk a kocsihoz a lejtőn.
- Még soha nem volt olyasmiben részem, hogy egy pasi így fusson utánam. Ez hatalmas élmény volt, köszönöm.

Mission Impossible Theme

(Hogy miért írom le mindezeket? Talán, hogy megőrizzem rosszabb napokra. Hogy, mint a kismadár a versben, csőrömben tartva, így vigyem át a szerelmet a túlsó partra.)