"A"-nak lenni - de miért?

Pffnaszóval. Ti tudjátok, hogy én egy nyomorult, Isten verte "E" vagyok. Ne ugasson bele senki a dolgomba, meg se próbáljon számomra biztonságot és szabályozott kereteket nyújtani, mert azonnal kimeresztem mind a húsz körmömet, és kaparni fogok el onnan ezerrel. Mi az, hogy alá- meg fölérendeltség, függelmi viszony? Nem értelmezhetőek számomra ezek a fogalmak, már hosszú évek óta nem. Hogy megfizetik? Akkor se. Segítség. Rohanni innen el.

És most éppen arra készülök, hogy erőszakot vegyek magamon.
Hogy ez elemi tömény erőszak, azt már akkor éreztem, mikor átküldték a szükséges irathegyekre vonatkozó tájékoztatást. Nem tudok ilyeneket prezentálni, nincsenek és pont. Vannak, akik a lényegre koncentrálnak, és vannak a papírgyártók.
Istenem, segíts meg. Minek nekem ez az egész? Tényleg, mi a büdös francnak? Az összes többi kiteszi még egyszer ugyanezt, talán még kicsit többet is, és mellette lehetne élni. Élni. Korongozni, horgolni, hímezni, kertészkedni, szeretni... élni. Mint más, normális emberek. Sőt, talán vigyázni is lehetne egy kicsit gyámoltalan, bolond mérnökre, aki néha beszélget az intelligenciáival, megváltja a világot, motyog magában és szöszmötöl le-fel. El lehetne rángatni rendszeresen úszni, kirándulni, sétálni, hogy ne járjon úgy, mint a bátyám. Hogy addig használja a lábát, amíg van neki.
De nem. Ez sem ilyen egyszerű - mint semmi az életben.
...
A kóbor ötlet tulajdonképp akkortájt fogalmazódott meg bennem, mikor már nagyon elegem lett a faktorból. Annyi volt a gondolat, hogy miért is ne lehetnék én egy szimpla mezei alkalmazott egy kevésbé szimpla és mezei helyen. Mert az olyan, mint egy gyógyüdülés.
Tényleg, miért is ne, ha egyszer kifáradtam a küzdelmekben? Az olyan nyugis és békés lenne.
Még álmodtam is. Gyönyörű, kristálytiszta vizű tavat láttam, benne gyönyörűséges, színes halacskák úszkáltak. Mindenütt nyugalom és béke honolt. Szinte fájt, mikor András fiam berontott a szobába és széttört az álomkép.
Egy hét múlva láttam újra a kristálytiszta vizet és benne a halacskákat.

Mikor megláttam őket, tudtam, hogy itt jó helyen vagyok, nyugalom és béke lesz osztályrészem.
Lélekmelengető gondolat volt.
És valóban, itt mindenki tudja, hogy ki vagyok, mit tettem le eddig az asztalra, minden második embert ismerek már korábbról. A fizetésem a pozíció komolyságához képest alighanem jóval magasabb.. minden adott, hogy az áhított nyugalom pár hónapon belül bekövetkezhessen.
És én mégis hezitáltam, hogy elfogadjam-e.
Legalább két okom volt erre.  Az egyik a megrögzött "E" mivoltom - a másik okot később "szereztem be" a fent leírtak szerint.
Csütörtök este volt, épp az ékszerészhez mentünk, én tele voltam elkeseredéssel Édesanyám megváltozott viselkedése miatt (demenciája elérte a második fokozatot, tehát már nem szelíd, barátságos és szenvedésmentes, hanem épp ellenkezőleg, ellenséges, támadó és nyughatatlan - a romlást látni, tapasztalni, érezni nagyon szörnyű, és az agyam ezen járt, mikor - kikászálódva a kocsiból - megcsörrent a telefonom.
A Farkas hívott. Megkérdezte, hogy felvettek-e engem a Bankhoz, ahová ajánlott - én magamban csodálkoztam, hogy nem mondta ezt el neki a Galamb? Hisz engem még meg is dicsért, hogy mennyire meg voltak velem elégedve az interjún.
Mindenesetre lecseszett, hogy igazán felhívhattam volna, hogy elújságoljam a nagy hírt. Kicsit égve utólag sűrűn megköszöntem (bár még abban a pillanatban sem voltam biztos benne, hogy valójában mit szeretnék, de az ember ne csapjon be maga előtt sarkig tárt ajtókat, csak legfeljebb nagyon nyomós ok esetén). Aztán beszélgettünk még egyéb ügyekről, majd a szokásos, könnyed, társalgási stílusban odavetette:
- És képzeld, az Andi is hazaköltözött. Meg is értem, nagyon messze volt neki innen bejárni. Több, mint két órát autózott minden nap szegény.
...
A hangsúly annyira könnyed volt, csevegő, szelíd, mintha nem történt volna semmi, mintha a Galamb épp csak a sarki közértbe ment volna bevásárolni, és nekem amúgy is fel kellett próbálnom és véleményeznem néhány kiló fémet és kavicsot (de miért?), és az anyukám is megőrült és alig egy órával ezelőtt fenyegetett meg, hogy feljelenti a fiamat, mert az segíteni próbált neki. Mindezt csak azért, hogy fél órára rá el is felejtse a szavakat, amiket képes volt kiejteni a száján.
Az egész olyan tömény volt, hogy szükségem volt másfél órára.

Értitek?

Csak másfél óra múlva esett le, hogy a Farkas bajban van. Hogy a Farkas most egyedül rója köreit abban az istenverte, hodály nagy házban a hegytetőn, kicsit anyagozik, aztán lefekszik magán kívül arra a sokszázezer forintos bőrkanapéra, melyet már mikor ott jártam, akkor is legszívesebben kib@sztam volna az ablakon. Ezt csinálja magával, görnyedten jár, mint akinek kilyukad a gyomra - ki gondolná... Már a saját árnyéka, és nem, én nem tudok segíteni, ha megfeszülök, akkor se. Nem vagyok a társa, barátnője, orvosa, pszichológusa, addiktológusa. Nem tudok segíteni neki.
Azaz dehogynem.
Egyvalamit tudok tenni.
Hiszen ká vagyok.
Kámint könyvelő.

Mérnök Úr egyik magasztos eszméjét, az M.n.s típusú kapcsolatokat vezette elő épp nekem mint rendesen; volt már szó aznap reggel gráfokról is, meg nodokról, csillag alakban táguló kapcsolati rendszerről férfiak és nők között, minden nő férfiakhoz kapcsolódik, és minden férfi nőkhöz, és ez így teríti be a földgolyót, szabadon, egyenrangúan, és le az 1/1-es kapcsolatokkal, mert börtönbe zárnak; mert sokkal könnyebb úgy elengedni valaki kezét, ha tudjuk, hogy valakibe még kapaszkodhat.. és a "mi" fogalma így tágul, nem csupán szexuális, hanem lelki-érzelmi-anyagi stb. dimenziókban is, férfi-nő-férfi-nő-férfi... fogják egymás kezét, csak fogják, mint egy hatalmas, végtelen, boldog család, és én hiába magyarázom, hogy a szerelem monogám, minden más lehet a fenti struktúra szerint, de a szerelem az egy rohadt önző érzés, csak egy férfi és egy nő fér bele - és ez így van jól addig, amíg tart a szerelem, csak tudni kell kulturáltan észrevenni, amikor már nem az.. de hiába, vitatkozunk, ő nem szerelmes, m.n.s kapcsolatok, meg húszéves lányok tekintete, meg régi jányok, akikkel megint jó lenne, mert már egyszer elképzelte, hogy milyen lenne és már akkor is nagyon jó volt... és akkor feljön bennem ez az egész, és elmondom neki, hogy a rohadt életbe, ott fekszik az a hülye f@sz azon a bőrkanapén önkívületben, és én nem tudok segíteni neki, pedig fél tüdőmet odaadnám, nem üzletpolitikai kedvezményként; de nem; de az is biztos, hogy ő lesz az oka, ha nekem alkalmazottként kell "tengetnem" az életemet, hogy segítsek neki végre, mert ha valaki, hát ő mindig nagyon rendes volt velem, és különben is, ő a Farkas a Wall Streetről - és mégis, látom: hónapok telnek el, és nem tud összehozni egy kib@szott céget, csak telik-múlik az idő, és sehol semmi, pedig pontosan ez a feladata, és mi a f@sz lesz, ha ez még hónapokig nem jön össze? Ez nem megengedhető, egyszerűen nem, ütni-vágni-lökdösni-noszogatni kell, és ezt sehogy máshogy nem tudom megtenni, csak, ha időnként legalább találkozunk.

Méla csend, - korábban elővezetésre került minden ellenérv, korongozás, irodalom, művészetek, kertépítés, kézimunka, úszás, közös kirándulások, pihenés, anyagi háttér, minden. Nincs mit hozzátenni.
Egy dolgot lehetne, de az nem kerül elő. Már csak azért se? Lehet.

Lassan lenyugszom. Fél éjszaka meditálok, de helyére kerül minden. Legalábbis úgy tűnik.
- Segíteni csak azon lehet, aki segítséget kér. Aki nem, azon nem - mondom, és bólint. Érti, hogy miről beszélek. Érti, hogy megnyert egy csatát.
Megnyert egy csatát, de a háborúnak még nincs vége.

Minden olyan egyszerű. Tiszta, világos, mint a lehúzott redőny résein átszűrődő hajnalfény.
Dolgozom a bankban, segítek a szenvedélybeteg főnökömnek, amiben tudok, amire megkér - a szabad időmben (ami nem sok) pedig istápolom a bolond mérnököt.

Három hónap próbaidő.

De szép is ez.


...de vajon ki volt itt, aki nem kért segítséget?...

The Flirts: Helpless