Tehát Bandika beköltözött és vígan éldegél Mama lakásában. Sőt, még fizet is, mint afféle rendes, bár kedvezményezett státuszban lévő albérlő (írtunk bérleti szerződést). Viszont az a felbuzdulása, hogy a nagyanyja minden régi vackától rövid úton megszabaduljon, okozott nem kevés keserves pillanatot.
Az első kóbor gondolat, mely szerint dobjunk ki mindent, mostanra, számos vita árán, valamelyest szelídült; bár a Horthy-korabeli bútorzat minden egyes eleméért meg kellett küzdenem. Végül, mikor már a hajszálaim is égnek álltak, meghúztam az értékhatárt. 5.000.- Ft egyedi érték alatt saját hatáskörben lomtalaníthat (kivétel családi emlékek, régi iratok), az 5.000.- Ft feletti egyedi értékű tárgyak esetében viszont egyeztetési kötelezettsége van, mely csak ritkán és alapos indokkal adna utat a kuka felé.
Viszont így pl. kikerülhet az Optima írógép, ami bár nagy helyet foglal, de még ép és sérülésmentes példányhoz is lehet 3.000.- Ft-ért jutni; de hiába küzdött, nem érte el nálam, hogy a vénséges kanapétól megszabadítson.
- De Anyu! Ez nem ér lósz@rt se! Öreg, sérült, semmit nem ér! Dobjuk ki, a foteleket meg odaajándékozom a kollégámnak, bevállalta.
No erre felszívtam magam, gyakorlatilag napokig csak öreg fotelek és kanapék után kutakodtam a neten. Találtam is, használt, lelakott állapotban 20-30 ezerért foteleket (melyeket felújítva 70-80 ezerért mértek), és némileg hasonló, de nem ugyanolyan kanapét is használtan harmincért.
Nyomára bukkantam egy normálisnak tűnő bútorrestaurátornak is, aki becsületesen megmondta, hogy
- k.va drága restaurálni ezeket, és nem éri meg, mert nincs értéke
- de sokan megcsináltatják, mert kényelmes és masszív darabok.
András acsargott még vagy két napig; "le a kanapéval" kampányszövegei azonban süket fülekre találtak. Úgy döntöttem: hiába minden ellenérv, mégiscsak felújíttatom a kanapét meg a fotelokat. Zsebbe nyúlós dolog lesz - de mindegy, rászántam magam.
- De hova teszed? Mert itt nem maradhat, nekem egész más terveim vannak! Nem akarok öreg bútorokat kerülgetni! - dohogott.
Ültünk kedvenc helyünkön, az erkélyen, és a karácsonyi- és levélkaktusz tövekről értekeztem, melyek a lépcsőfordulóban lévő ablak előtt laknak, és melyek sorsa mostanában eléggé mostoha, pedig a legidősebb közülük... nos, azt még Böhm nagyapám ültette, az 1930-as években. Igen, kilencven éves, mint a Mama. Idősebb talán a (még) élő cseresznyefáinknál is. És Bandika megint nem locsolta meg őket.
Ekkor belém villant ismét a kóbor gondolat, a törökbálinti ház bővítményeként tervezett "télikert", mely a ház melletti kicsikekert beépítése lenne.
- Rendben, fiam, lesz helyük a kaktuszoknak és a kanapénak is - bólintottam elszántan, aztán elővezettem neki a nagy ötletet.
- Nincs erre pénzed!
- Tudom... de ne is úgy képzeld el, hogy valami hú de nagy dolog lesz. Megcsináljuk mi magunk.
Egész felvidámodtam az ötlettől, elképzeltem a felújított, szép kanapét, meg körülötte a sok növényt, és tudtam: lehetőségem van alkotni valamit ismét, ha igen alacsony költségvetéssel is, de - igen.
Teljesen feldobott a gondolat.
Azt hiszem, jobban vagyok, a nehézségek ellenére is. Végre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Látogatóm! Köszönöm, hogy elolvastad írásaimat. Véleményedet az olvasottakról köszönettel fogadom.