Dear Diary,

...tudnod kell, hogy valahányszor végignézem a Facebook-ra feltöltött albumaimat, boldogság és büszkeség fog el. Boldog és büszke vagyok, mert nekem gyönyörű szép életem van. Lehet, hogy nehéz és küzdelmes, de gyönyörű szép.
Azért írtam ezt most ide, mert azt akarom, hogy tudd: igaz a mondás, hogy mindenkinek annyi öröm van az életében, amennyit hajlandó belőle észrevenni.
Nekem szerencsém van.
Sokat észreveszek.
Főleg a természet szépségei jelentik számomra az öröm kimeríthetetlen tárházát. (Írtam már: a Teremtés rendjének külső megnyilvánulásának érzem.)
Erre most az ingyenes mintakészítő program tesztelgetése kapcsán újból rájöttem. Nincs szükségem máshonnan szedett képekre hímzésminta készítéséhez :)
...tulajdonképpen nem csupán a vidék olyan, ahol lakom, mint egy gobelin - hanem az életem is.
Sok színű, hatalmas és keservesen készülő, gyönyörű gobelin.
Igaza volt a Hangnak.

Ami a lassan elbandukoló hetet illeti: a szakmánkban is nagyon sűrű és eseménydús volt... hát igen. Nem csoda, ha minden igyekezetem ellenére is csak egyszer jutottam el az uszodába - már ez is jelzi, hogy nehéz napokat élünk. De optimizmusunk töretlen.
Azt hiszem, hogy ez a csapat, ..ez megcsinálja.
Az utóbbi időben elkezdtem megbecsülni a kollégáimat.
Ez új fejlemény.

Szóval, nagyon sűrű volt, és igazán nem hiányoztak azok a rövid csörték. De van, aki csörtetni akart. Hát legyen. Nekem már mindegy.

Az utóbbi időben meggyőződésemmé vált, hogy jó nekem egyedül. Visszagondolva az eddigi párkapcsolataimra, azt kell, hogy mondjam, hogy több bánatot és fájdalmat hoztak, mint örömöt.
Egyedül végre szabad lehetek, és egyre inkább úgy érzem, hogy elindulhatok lassan-lassan az önmagamhoz vezető úton.
Igazából, ha végiggondolom az elmúlt évtizedeket, azt kell látnom: rosszul értelmezett szeretetből talán, de mindig más emberek kedvéért változtattam az életem irányán, önnön késztetéseimet háttérbe szorítva.
Nem volt érdemes, igazán nem. Majdnem elvesztegettem az életemet. A semmiért.
Mert az én szeretetem sokszor merőben öncélú volt: szerettem a szeretésért... de más emberek nem estek ebbe a hibába: aki engem szeretett (ha egyáltalán szeretett), az mind csak eszközként használta ezt a szeretetet. Eszközként az élete megjobbítására.
Nekik volt igazuk.
Nagy hibát követtem el, hogy nem ismertem fel még időben, hogy a szeretet nem cél, csak eszköz.
Nekem nem lett az életem se több, se jobb ettől az öncélú szeretettől. Legfeljebb sebeket szereztem miatta. És lemondtam a saját életemről, hogy azoknak az életét javítsam, akiket szerettem.
Mára eljutottam odáig, hogy lassan, de biztosan kezdem megutálni az embereket. Azaz... ez így nem igaz. Nem utálom őket. Csak nem akarok többé senkit közel engedni magamhoz.
Mert félek, hogy visszaélnek a szeretetemmel.
Mert nem tudok okosan szeretni.
Bután meg nem akarok.
...
Tehát, nem éltem a saját életemet... igen, ez történt bő két évtizedig. Ezért van most bennem az az érzés, hogy még annyi mindent szeretnék csinálni - és a lelkem mélyén a pánik, hogy nem lesz rá elég időm.
Ezen néha sírdogálni is képes vagyok. Igen.
Mi értelme az életnek, ha ennyire rövid?
Ma Banducival beszélgettünk erről, és ő valami olyasmit mondott, hogy de, van értelme, mert majd a családom emlékezni fog azokra a dolgokra, amiket tőlem tanultak, ahogyan én is emlékezem arra, hogy miket tanultam a Mamától és a nagymamámtól.
...erről eszembe jutott az, amiről "génekben örökölt emlékezet" néven olvastam...
Rázni kezdett a zokogás, Andris pedig csak nézett, nem hitte el, hogy tényleg ennyire.
De ennyire.
Valamelyik nap DC bejegyzése, Csernus doki buddhizmusra hajazó kijelentései közül egy idézet, éppen erre a fájó pontra talált rá bennem:

"Emberként boldogan, kiegyensúlyozottan, mosolyogva élni csak azok tudnak, akik elfogadják, hogy meg fognak halni."

Írtam is, hogy nekem ezzel még sok munkám van... de ez a mondat talán nem fejezi ki pontosan a lényeget: mikor este nem akarok még aludni, pedig már teljesen kész a szervezetem, de még egy kicsit ezt, meg azt kéne, hímezni, horgolni, megint eltelt egy nap, hogy nem volt időm élni, csak güzültem mint egy igazi hülye...csak még egy picit... na jó, nem megy tovább, akkor aludjunk... és alvás helyett jön az a halálfélelem, hogy csak ennyi volt ez is, megint nem végeztem el, amit akartam, így megy el az élet, és mindjárt vége, és a "vége" szónál kihagy a szívem (lehet hogy az eleje nem is tudatosul, csak ez a szó), és abban a pillanatban belép az újonnan kialakított tudati kontroll, valahol belül és némán ráordítok magamra, hagyd abba ezt a hülyeséget (ezt önvédelemből fejlesztettem ki, tapasztalatom szerint ez az egyetlen segítség ezek ellen az értelmetlen pánikrohamok ellen) - és akkor megszeppenek mint a rossz gyerek, akit csínytevésen kaptak, egy ideig forgolódok, aztán kicsit jövök-megyek, vizet iszok... végül nagy keservesen elnyom az álom, és ha szerencsém van, nem riadok fel éjszaka valami baromságra, amit összeálmodtam.
Ha szerencsém van.
Nem mindig van.
...
A nappalok? Ha objektíven akarom megítélni őket, akkor azt kell, hogy mondjam, hogy az elmúlt három-négy esztendő legjobban viselt telén vagyok túl, kis tavaszi fáradtság és munkastressz azért van, de a helyzethez képest nem is olyan sok.
Hol van ez mondjuk a 2011-es zárlati időszak kínjaihoz képest?
Ami nem öl meg, az megerősít.
Baromi sokat erősödtem az elmúlt években.
Én már tényleg semmi mástól nem félek, csak a haláltól.
Még azt kellene valahogy elfogadni.
De hogyan?

Vincze Lilla&Kiki: Júlia nem akar a földön járni