A Nagy Falazás - Úthenger

Hát felszállt végre az a rohadt repülő. Elhúzott a bús ráknyavalyába az ember, akinél nem tudtam még azt sem elérni, hogy ne költözzön be akaratom ellenére a házamba. Ma végre hazajöttem, mocsok, szemét és mosatlan-hegyek fogadtak, és hirtelen legszívesebben elmenekültem volna. De nem lehet. Ezzel a f@szfejjel ellentétben, nekem és a gyerekeimnek ez az otthonunk. Azt hiszem, még a hétvégém is rá fog menni, hogy újra annak érezhessem.
Végül is, Csabának hála, viszonylag baj nélkül vészeltem át ezeket a napokat. Banducit beajánlottam Mamához, ahol - viszonylag - nyugodtan tudott tanulni. Kérdés persze, hogy mire lesz ez neki elég, hisz ebben az évben nagyon keveset foglalkozott még az iskolával.
Majd kiderül.
Mindenesetre a taktikám csődöt mondott, s ez véletlenül derült ki, 31-én délután, mikor rákérdeztem Andrisnál, hogy beszélt-e az apjával.
Akkor tudtam meg, hogy igen, beszélt, s az apja másnap jön, és nálam fog lakni. (Az előzőekben közölt bejegyzés után. Van ám vastag bőre. Mint a rinocérosznak. Velem pl. egy szóval sem közölte, hogy mégiscsak rá van szorulva a "körülményeimre".)
A Szilvesztert nem állt szándékomban egyedül, otthon kuksolva tölteni - de az is költői túlzás, hogy ezzel visszaélve egyszerűen betelepedett a házamba. Kicsit olyan érzés ez, mintha - sokadszorra - ismét sikerült volna fizikai erőszakot tennie rajtam. Bár, még csak nem is találkoztunk, mégis olyan, mintha átment volna rajtam. Bizonyos értelemben át is ment (a házamon legalábbis mindenképp) mint az úthenger, és nyomában, mint rendesen, pusztulás, kosz és undoritisz maradt.
András könyörgött, hogy ne hívjak rá rendőrt, és én nem tettem, de megígértem, hogy ilyen még egyszer nem lesz. Ha legközelebb erre vetemedik, én elvitetem. El én.

Úgyhogy nem hiszitek el, mi lett egy hétre totálisan szétverve...

Igen, a Csia Zsen. Az Ember Családja.
Kezdhetem elölről az összerakását.
Még szerencse, hogy türelmes természetem van.