Mindenesetre egy-egy gondolatmorzsa itt-ott megmarad már bennem.
Például, a múltkori írása az empátiáról - erről írtam itt is, hogy milyen hatással volt rám Morgó empatikus hozzáállása és ennek kapcsán a jogos önkritika: én egyáltalán nem vagyok empatikus ember, engem anyám teljesen leszoktatott arról, hogy empatikus legyek.. illetve, lehet, hogy sose volt bennem túl sok, de azt a keveset is sikerült kiirtania, ami lett volna, és ezt az örökös panaszkodással tette, amit annyira utáltam mindig (míg meg nem tanultam kikapcsolni az agyamat a legelső panasszónál). ---azt hiszem, nagyon sok pótolni valóm van ezen a téren.
A másik fontos felismerés, ami valahol továbbfejlesztett egy bennem motoszkáló gondolatsort, a tolerancia helyével és szerepével függ össze a mai világban.
...mindig is siránkoztam(kozom) magamban amiatt, hogy a modern világ nem kedvez a (számomra oly fontos - lenne) családi kötelékeknek. Párkapcsolat, szülő-gyermek kapcsolat - minden áldozatául esik annak, hogy az emberek napjuk nagyobb részét szeretteiktől távol kell töltsék. Meggyőződésem, hogy az ember természetes életformája igenis az, hogy kis közösségekben élje az életét, melynek tagjai az idejük nagy részében közös tevékenységeket folytatnak, nemcsak a munkát, de az élményeket, érzéseket is megosztva egymással. Hiszen még 100-150 évvel ezelőtt is ez volt a jellemző az emberekre... enélkül gyökértelenné válunk, különösen, ha kora gyerekkorunkban sincs meg az a stabilitás, amire oly nagy szükség lenne. (Én ezt az időszakot legalább 10 éves korig venném, szemben a "dugjuk a gyereket mielőbb bölcsibe és húzzon vissza anyuka a munkaerőpiacra" felfogással.)
Nem ez a normális.. Nézzük meg a természeti népeket, NEM ez a normális. Épp ellenkezőleg, a szoros kötelék a normális. Egészen kamaszkorig.
Így lehet sok pszichikai sérült felnőttet kitermelni. Minél jobban hajszoljuk anyukát, annál betegebb lesz a következő generáció.
Braskóék brossúrája a különbözőséget, mint a mai világ veleáróját kezeli, és kiemeli a toleranciát, amely a létrejött vegyes csoportokban (mint pl. egy munkahelyi közösség) képes a csoport képességeit az egyének képességeinek sokszorosára emelni.
Ez igaz is - azonban meggyőződésem, hogy van a dolognak egy szűk keresztmetszete, és itt viszautalnék arra a pszichológiai kísérletre, amely szerint azok a párkapcsolatok képesek kiállni a megpróbáltatásokat, ahol a pár tagjai a konfliktus ideje alatt is a megértés határain belül tudnak maradni. (Nem az egyetértés, a megértés a kulcsszó).
Valahogy úgy tudom ezt elképzelni, hogy minden embernek van egy saját halmaza - átélt élmények, emlékek, érzések halmaza. (Mivel felbomlott a régi kisközösségeken alapuló társadalom, családon belül is nagyon különböző lehet az egyének saját élmény-halmaza - sajnos.) Van egy bővebb halmaz is mindenki esetében: olyan dolgok, helyzetek, érzések, gondolatok, melyek nem sajátjaink, de amelyeket még tudunk értelmezni a saját eddigi tapasztalataink alapján.
Ide tartoznak a "nem értek egyet vele, de megértem" típusú dolgok is (sok, sok ilyen van..)
Azok a párok, akiknél az első halmazban sok a közös elem, azok boldogok. (Erre nem ad sok esélyt a mai társadalom.)
Boldogok, mert nem kell sokat magyarázniuk a másiknak: hasonló tapasztalatok, érzések alapján hasonlóan látják a világot.
Ha több a 2. csoportbeli elem, még mindig sok esély van a párkapcsolat fennmaradására - súrlódásokkal, de nagyobb eséllyel fennmarad, mintha a megértés határain túlra kellene kommunikálnia a pár tagjainak.
Szerintem a csoportdinamika is valahogy így működhet..
Véleményem szerint az egyén szintjén a tolerancia fejlesztésének útja mindenképpen a megismerés: ez az egyetlen mójda a halmazok határainak tágításának.
(Ezen a téren is lenne hová fejlődnöm.. az öregedés bizony azzal jár, hogy az ember megismerés iránti vágya szignifikánsan csökken - és ez pedig nem jó, öngerjesztő folyamat.)
A harmadik gondolat-magocska, ami mostanában szembejött velem, az a panaszkodással függ össze.
Megfigyeltem magamon, hogy mostanában nagyon sokat panaszkodok.
Én, aki utáltam a panaszkodást világ életemben. Mégiscsak elővettem a régi, családi mintát. :(
És a múltkor szembe jött velem egy blog, és egy nagyon okos bejegyzés.
A panaszkodás tulajdonképp pótcselekvés. Valami helyett csináljuk, amit nem tudunk/merünk megtenni.
„A panaszkodás mindig az éppen létező el nem fogadása.(...) Amikor panaszkodsz, áldozattá teszed magad. (...) Változtass hát a helyzeten tettel, vagy szükség esetén mondd el a véleményedet, és lépj ki a helyzetből, vagy fogadd azt el! Minden más őrültség.” /Eckhart Tolle/
A blogban azt javasolták, hogy ha panaszkodhatnékom támad, inkább kérdezzem meg magamtól, hogy mi helyett csinálom ezt? Merthogy a panaszkodás pótcselekvés, semmi több. ...ez a kérdés persze újabb kérdéseket szül, és fel kell tárni az egészet, végig kell menni az úton, ami a panaszkodásig elvezetett. Lépésről-lépésre, visszafelé. Annyiszor, ahányszor csak kell.
Ez az egyetlen módja, hogy előbb-utóbb megtaláljuk a választ a valódi alapproblémára. Mert az agyunk csodálatos szerkezet, előbb-utóbb megoldja ezt a feladatot is.. csak hagyni kell neki időt, és bízni a saját képességeinkben. (Mostanában ezt gyakorlom. Ide-oda mászkálok a tényfeltáró kérdéssoron. Érdekes.. Még messze vagyok a megoldástól, de önismeret terén sokkal tovább jutottam, mint gondoltam volna.)
Volt még egy lényeges gondolat a Szemléletfejlesztés hírlevélben, ami nagyon megszívlelendő:
"Ha valamire rendszeresen időt és energiát szánunk, abban elkerülhetetlenül fejlődünk."
Kérdés, hogy valójában miben szeretnék fejlődni. És miért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Látogatóm! Köszönöm, hogy elolvastad írásaimat. Véleményedet az olvasottakról köszönettel fogadom.