Időgép

...az elmúlt héten két emlék is felkavarodott bennem. Bár csupán múló hangulatok, de mindkettő annyira intenzív volt egy-egy pillanatra, hogy már csak ezért is helyet kell kapjanak ezeken a lapokon.
Azóta néha azt gondolom, hogy nincs múlt, jelen és jövő. Csak itt van, itt és most.
...
Most vagyok óvodás, készülünk az óvodai farsangra, és Gáborka beköti a cipőfűzőmet, mert én balkezes vagyok, és még nem tanultam meg, hogyan kell...
Most vagyok hatodikos, és Fűrész már megint elvette a tízóraimat,el is püfölt, (de nem nagyon) és a többiek röhögnek rajtunk, hogy szerelmesek vagyunk, pedig utálom ezt a hülyét.
Nyolcadikos vagyok, ma volt a ballagás, és lementünk a térre sírni, hullanak a könnyeim, mint a záporeső, mert nem akarok másik iskolát, nem akarok másik osztálytársakat, főleg nem a közgazdasági szakborzasztót, én író akarok lenni, és ŐK legalább az írót látják bennem... ŐK tudják, hogy író vagyok... mi lesz velem NÉLKÜLÜK? Ki fogja tudni rólam, hogy író vagyok, ha elnyelnek a számok?
Tizenkettedikes vagyok, és próbálunk a szalagavatóra. Mosolyalbum, mint rendesen, megint késik. Ő már egy éve dolgozik, nem hagyhatja az út szélén a teherautót, be kell fejeznie a műszakját... én meg idegeskedek, hol van már, miért nincs itt? A többi srác már mind megérkezett, csak megint Ő késik... Ágiék milyen helyesek, de mi se vagyunk ám csúnyák... illetve lennénk, ha itt lenne... de nincs.
Húsz éves múltam, kutyát sétáltatunk Attilával, nagy darab, vörös hajú, szemüveges, tíz hónapja, hogy ismét összeakadtunk a matek előkészítőn, azóta hetente jött hozzám tanulni, én mindig leoltottam őt, hogy beszéljen magyarul, ne tegye tele a mondatait idegen szavakkal, nem kell felvágni azzal, hogy az édes szüleinek telt nyelvtanárokra (nagyon utáltam miatta szegényemet), ő meg tanítgatta nekem a matekot... semmit nem tudott rólam, és Mosolyalbumról, aki épp a seregben élte korábban bemutatott, rendkívül bezárt (...) életét... A. mindig jött, és tanított, én meg aprítottam, mint a répát, és belém esett, mint légy a tejbe, de hogy miért, azt nem értettem, igazán nem. És most itt állunk, egymással szemben, nem vették fel a főiskolára, engem meg igen, és ez még nem elég, ráömlesztem, hogy két hónap múlva férjhez megyek, és gyerekem is lesz... mindez egyszerre, egy levegővel, mert részletekben nem lenne erőm. Ahhoz túl rendes volt hozzám.
Látom, ahogy elsápad, kicsit meg is tántorodik...
Látom, mikor késő este mellé guggolok a könyvelőirodában, az első héten, és ő ismét tanítgat engem, ezúttal arra, hogy hogyan kell az excelt kezelni. Jó tanítvány vagyok, gyorsan megy a tanulás, de valami furcsa energiakör zárul be köztünk, furcsa és értelmezhetetlen, hiszen azért mertem elfogadni az ajánlatát, mert mi már úgyis túl vagyunk mindenen, sosem sikerült beleszeretnem, akkor sem, amikor szeretett, és akkor sem, amikor csak "használt", hiába nyekeregtette nekem, hogy "I'm sorry", eszem ágában nem volt megbánni, amit ellene elkövettem, el voltam foglalva a saját bajommal, azzal, hogy engem nem szerettek, hogy nem szeretett, akit szerettem, hét év kellett ennek az egyszerű ténynek a feldolgozásához, hét év a legszebb fiatal éveimből, és én zombi voltam, és büntettem magam olyanokkal, mint az a semmire se jó viszony Attilával, meg Nagy Fal, aki jött, és letérdelt elém, és arra gondoltam, hogy itt legalább megvan az 50%, ez a fickó legalább szeret engem, én meg úgyse tudok már szeretni, nekem teljesen mindegy.
És most ott guggolok a puha szőnyegen, három gyerekem van már, és A. tanítgat, mint régen, én meg olyasmit érzek, amit már nagyon régen nem, egy olyan emberrel kapcsolatban, aki a legutolsó lenne, ha fel kellene sorolnom azokat, akikbe talán bele tudnék szeretni...
Tél van, és későig voltunk bent ma mind a ketten, mint minden csütörtökön. Nagyban folyik már az ingatlanbiznisz, és én gyakran ábrándozom arról, hogy valamelyik lakóparkban egy lakást berendezünk, csak kettőnknek, találkahelynek, és én ott várom, amikor csak lehet... de sosem mondom, nem célzok rá, pedig még a gondolattól is félholt vagyok, annyira bűnösen édes. Mindenesetre ma csütörtök van, ez az én napom, ketten nézegetjük a könyvelőiroda nyilvántartását, sztorizgatunk az ügyfelekről, közben megmasszírozom a hátát, nyakát, fejét, ölelgetem, szeretgetem, ringatom. Látom, hogy Ő ezt mennyire élvezi, tudom, hogy neki legalább annyira fontosak ezek a csütörtök esték, mint nekem... aztán elindulunk lassan, kint közben leesett az első hó, ettől valószínűtlenül csillogó lett minden: az öreg házak, a szürke járda.. Megmagyarázhatatlan és érthetetlen boldogság költözik belém, együtt takarítjuk le a havat a kocsijáról, és közben a kezünk véletlenül összeér...
- Ez a nő szeret engem! - kiabálja, táncolunk, nem józan, Takács Tamás szájharmonikáját elkunyerálja, ez az utolsó esténk, elmegyek a cégtől, három éve csináljuk ezt a semmit ezen a hőfokon, ezt nem lehet tovább idegekkel bírni.
- Ez a NŐ szeret engem! - ismétli meg, és rádönt egy parkoló autóra, ha szemmel ölni lehetne, én már halott lennék, Öcsi rég elpusztított volna, utál az egész családja, és valahol meg is lehet őket érteni, hogy miért. Nem elég, hogy összetörtem a szívét, más asszonya lettem, még ez a három év is... nem tudott senkit találni ebben a három évben, nem volt lelkiereje keresni se, ez a vibráló semmi őt ugyanúgy kikészítette, mint engem, és Öcsi gyorsan intézkedett, szét kellett választani minket "Te részeg vagy, nem vezethetsz, majd én hazaviszlek!" "És mi lesz Gabival?" "Őt majd hazaviszi a haverunk!" - és már el is tűntek, haversrác nagyon csendben vezetett...
Többé nem láttam.
...
Óbudán jártam a múlt héten.
Meg a múltban.
Remélem, hogy nagyon boldog az élete.
Mert megérdemli.

Brenda Lee: I'm sorry