Kedves Naplóm!

Eseményekben igencsak bővelkedő másfél hét áll mögöttem. Megint sikerült megtapasztalnom bizonyos magasságokat és mélységeket... az egész élet csupa-csupa ellentmondás. A miértekre, mint rendesen, most sem sikerül választ kapnom  - úgy látszik, törvényszerű, hogy az élet viharai ide-oda dobálják lelkem kis csónakját.
Kezdeném a múlt péntekkel. Beletörődtem, hogy egyedül, és fűnyírással fogom tölteni, megbeszéltem Erzsivel, hogy kölcsönadják a fűnyírót (nekem nincs egy működőképes darab), hogy Andi Velencére, Csaba a Balatonra megy, osztályrészem pedig a magány lesz, mint rendesen.
Szomszédasszonyék eljöttek Csokiért, - szégyelltem magam a lakás általános állapota és az egész, reménytelen lepusztultság miatt, amiben élni vagyok kénytelen.
Főnökeim megmaceráltak a múlt héten, hogy ha és amennyiben teljesíteni tudom a törvényi feltételeket, a cég szívesen ad nekem ötmilliónyi munkáltatói hozzájárulást lakásgondjaim megoldásához.
A vicces az az egészben, hogy a törvényi feltételeknek a legcsekélyebb mértékben sem felelek meg.
Mindenesetre a "hogyan cs@sszek el ötmilliót törvényesen?" kérdés viaskodott a "Miből fizessem ki a telefonszámlát és ne haljunk éhen a lányommal hó végéig?" kérdéssel a kis fejemben. Eltűnődtem rajta, hogy az én életem tele van, de zsúfolásig, ilyen és ehhez hasonló istenverte ellentétekkel, és ha valamibe, hát ebbe tényleg bele lehet bolondulni. És egy földi csoda, hogy ez még nem történt meg.
...szombatra változott az ábra, és mégiscsak el lettem hívva a Balatonra. Nyár volt, dögmeleg, és Erzsiék felszívódtak valamerre, tehát nem tudtam elkérni a fűnyírót (méteres gaz van, ilyen rusnya sose volt még talán a telek), - az enyhe megbántottság ellenére ráálltam a dologra.
A következő ellentmondás tehát a Balaton volt, hiszen mindösszesen tízezer forinttal rendelkeztem induláskor (elvileg ebből kellett volna számlákat fizetni és megélni hó végéig).
A két nap tulajdonképpen kellemesen telt, tulajdonképp szeretetben, mint általában. Kiemelendő esemény volt számomra a szombat délutáni nagy úszás - egyszer beúsztam a Balaton közepéig, - a Tihanyi-félsziget felé úszva nem lehetett nem Balatonkékre gondolni, mint szomorkás-kedves régi szép emlékre. Aztán úsztam hosszasan a lenyugvó nap által a Balaton vizére festett aranyhídban, és közben eltöltötte a lelkemet a békesség és a bizakodás, hogy a dolgok majdcsak jobbra fordulnak egyszer.
Mire végre visszaértem a partra, a Nap már elbúcsúzott a Balatontól, búcsúzóul rezes-aranyos színbe öltöztetve a löszfalat, és megcsillantva utolsó sugarát a parti kemping épületének ablaktábláin. Hátra fordulva néztem, hogyan nyelik el korongját a hegyek, s akkor hirtelen minden homályba borult, a víz szinte azonnal hidegebbnek tetszett - és én a tőlem telhető legnagyobb sebességre kapcsolva úsztam kifelé.
Sajnos, az én drágám még mindig sokkal fáradékonyabb, mint a betegsége előtt volt. Rosszul esik ezt tapasztalni nekem is. Hisz olyan jókat sétáltunk régen, végig Budapesten, keresztbe-hosszába... most meg pár kilométer is  nehéz neki.
Ezzel együtt... az én drágám nem értette, hogy miért nem akarok Kispesten kétszobás panelt vásárolni ötmillióért lízingre, én pedig nem értettem, hogy mit nem ért: nemcsak matematikailag kivitelezhetetlen ez az ötlet, hanem erkölcsileg is aggályos számomra: költözz a közelbe, hogy kényelmes legyen nekem, de véletlenül se költözzünk össze, nehogy el kelljen viselnem a kölkeidet, mert még kényelmetlenségem származna belőlük.
Hát ez sajnos (hálistennek) nekem nem elég motiváció, hogy felrúgjam az eddigi (nyomorúságos, de SZUVERÉN!) életemet.
Lehet, hogy gonosz vagyok, de ez van. Nem én kezdtem.
Az ötmilliós kérdés egyelőre nálam lekerült a napirendről, de a három éves válság kérdésköre nem.
Egyszer egy barátnőm úgy fogalmazott: ő két-három év alatt szokott belefáradni egy-egy szép reményű kapcsolatba, és válik meg a bukott "jelölttől".
Én másként fogalmaznék.
...a Jóisten szereti a férfit és a nőt, mikor abban a kegyelmi állapotban részesíti őket, hogy egymásra nézve, megláthatják a másik tekintetében a saját legszebb tükörképüket, vágyaik, álmaik betelesedését. Az Isten ilyenkor csodás bódulatot bocsát rájuk: álmot, melyben a külvilág tényei másodlagosakká válnak, ők pedig hatalmas, csodálatos új esélyt kapnak: esélyt az életük jobbá fordítására, esélyt arra, hogy eztán mindig kézenfogva ballaghassanak az Úton, hogy a Magány Szellemén diadalt arathassanak.
Ezeket az első éveket azért kapják, hogy erre fordítsák.
Mert a közös út szó szerint közös utat jelent: közös vágyakat, elképzeléseket, célokat, közös reggeleket és estéket, közös szeretteket, barátokat és családtagokat, közös hobbykat és kedvteléseket, közös vagyont, gyereket, kutyát, vállalkozást - olyasmiket, amikban vagy megtanul a pár egymással megosztozni (jóban-rosszban), - vagy megharagszik a Teremtő, és visszaveszi az álmot, óhatatlanul eljön az ébredés ideje - és az utak szétválnak, a kísérlet nem sikerült, a Világ mégsem lett az a csodálatos hely, ami lehetett volna, ha betartják a Törvényt.
Az egész csak azon múlik, hogy mi a felek valódi szándéka, és hogy tiszta és őszinte-e ez a szándék. (l. Életleckék2.)

És egy szép dal erről:
Lord: Akarom Őt!

(Egy-két év a szerelem? 
Miért? Nem tudom. 
Egy-két évnyi türelem, 
miért vállalom? 
Mert akarom őt! 

Magyarázni mégse kellene már! 
úgy érzem hinni kellene....! 

öt-hat szó a papíron, 
szép vallomás. 
öt-hat szó, letagadom, 
ez nem vitás! 
De akarom őt! 

Magyarázni mégse kellene már! 
úgy érzem hinni kellene....! 
Szavakon, lovagolni kellemetlen. 
A szavakat visszasírni mégse mertem.

Öt-hat szó a papíron,
szép vallomás.
Öt-hat szó, letagadom,
ez nem vitás!
De akarom őt!

Magyarázni mégse kellene már!
Úgy érzem hinni kellene...!!
Szavakon lovagolni kellemetlen.
A szavakat visszasírni mégse mertem.)

No de térjünk vissza az időrendhez, az események felsorolásához.
Munkás napok következtek, izomlázas vánszorgással, s közben bekövetkezett, amitől tartottam: kikapcsolták a T-Home szolgáltatásainkat, (még ez is...) és utána jött a kuncsorgás fizetési előlegért, ...nagyon gatya ez így.
Közben nyilván nem voltam topon sem bent, sem otthon.. egy előnye azért volt. Kislányom ismét rájött, hogy mennyi mindentől kímélem én őt meg, milyen védetten is élhet velem.
Erre rövidesen pozitív visszacsatolás érkezett: megkért, hogy fogadjuk be az egyik kis barátnőjét.
Örömmel mondtam igent, még akkor is, ha tudom, hogy ez újabb megoldandó feladatokat fog hozni.
Szükség van rám.
...egyébként Andi nagyon racionálisan látja a dolgokat. Mikor kérdeztem tőle, hogy elköltözzünk-e, közölte, hogy ez az otthonunk. És hogy nem igaz, hogy senki nem szereti a családomból, mert ő igenis, szeret itt lakni.
Azt is mondta, hogy évekig a jelenlegi házban kell még laknunk, nem lesz pénzünk újra... tehát mihelyt lesz kevéske pénzünk, rá kell költsük, hogy még egy tizest kibírjon.
Ebben maradtunk.
A rengeteg, létfentartással kapcsolatos stressz közé jött az a bizonyos lehülyéző telefon (már megint a gyereknevelési módszereim miatt lettem hülye... vagy inkább a gyermekem létezése miatt, ez jó kérdés... de nem is érdekel: a haragom rücskös gömb volt, szürke felhős, villámokkal, és elgurult, küzdjön meg vele az, aki rám küldte).
Aztán eljött a csapatépítő kirándulás, és én most a Mátrából bloggerkedek... a tegnap estéről töredékes információkat már közöltem, a mai napról annyit: siklottunk, kötélpályán imbolyogtunk fák tetején, falra másztunk kínunkban, volt íjászat, spéci bringák és bobozás.
Hullafáradt vagyok. De jó volt.

Képek később.
Jók ne legyetek. :)