Ma össznépileg kirúgtunk a hámból, de rendesen. De legalább volt értelme. Leltem egy új párkapcsolati gurut, Gerry személyében, aki legalább annyi idős, mint a nagy fiam. Viszont megtudhattam tőle, hogy ha engem lehülyéznek, és én arra dühösen lecsapom a telefont, akkor a másik fél örül, de legalábbis megkönnyebbülést érez. És azt is megtudtam, hogy a haragom olyan, mint egy gomolygó, szürke felhő, a belsejében villámpokkal, és a hátsó agyi részen keletkezik (hogy tud egy ember olyan hülye lenni, hogy engem (ENGEM) lehülyézzen?) és gyönyörű. És, hogy elengedtem magamtól, mire ennek a mentális gyakorlatnak vége lett.
Szabad vagyok, akkor is, ha részeg.
Csóközön.