Péntek esti szerelem (a Forradalmár)

Mindenekelőtt szeretnék bocsánatot kérni attól, akinek ez a bejegyzés - sajnos - akaratlanul is némi fájdalmat fog okozni. Tudnia kell, hogy még annak ellenére is lelkiismeret-furdalásom van, hogy az elmúlt öt évben nem igazán járult hozzá ahhoz, hogy nőként boldogan létezhessek ebben a világban. (Ezt a mondatot majd nagyon nem fogja érteni és egyetérteni sem fog vele, de ezt megbocsátom neki, mert van, akinek sok IQ mellé kevés EQ jut - és ő egy ilyen ember, tudjuk. Megbocsátom, mert bár a betegsége előtt is ilyen volt, de azóta még beteg is lett, s ez nyilván rám teszi a cselekedetek súlyát, és az ebből eredő bűnt. Is.) Azt is szeretném elöljáróban elmondani, bár ez nem mentség (ellentétben az előbbi mondatok igazságtartalmával), hogy ezek az események nem voltak szándékosan generáltak, nem készültem én semmi ilyesmire; sőt, gyakorlatilag pont az ellenkezője volt tervbe véve: régóta ismert barátokkal egy laza este, pár ital, sok tánc és beszélgetés. Nem is vittem túlzásba a készülődést sem ennek megfelelően.

Hát az élet néha tud furcsa dolgokat alkotni. Váratlan, gyönyörű, és iszonyatosan fájdalmas dolgokat.

A bulit egy, erre a célra kibérelt kocsmában tartottuk, mint máskor is. Már órák óta ment a tánc és a beszélgetés, mikor megérkezett a barátnőm férje, az egyik régi barátjukkal. Nem is tűnt fel különösebben a fiú - legfeljebb a testmagassága okán, amit mintha nekem szabtak volna - de elsőre nem találtam benne semmi olyat, ami miatt "hű de.." lett volna.

Aztán úgy fordult a kocka egy idő után, hogy a táncparketten egymásra akadtunk. És akkor.. lassan, de biztosan, valami fura dolog történt. Valahogy elkezdtünk először együtt énekelni, hülyéskedni, mosolyogni - és rájöttem, hogy nagyon jól érzem magam abban a közegben, amit körénk varázsolt. Elnéztem az arcát, a csinos, okos arcát - két mély vonás árulkodott rajta arról, hogy bizony, nem könnyű az élete, és nem, a legkevésbé sem gondoltam, hogy boldog ember lenne.
Tulajdonképpen itt láttam utoljára a kívülálló szemével, azt hiszem, ezért is fontos ezt a pillanatot és ezeket az érzeteket megörökíteni, mert ezeket még elfogultság nélkül éltem meg. És mert ez a ténymegállapítás a későbbiekben, - ha utólag már nem is fontos - de legalábbis érdekes adalékul szolgálhat.

Aztán, az egyik szünetben, amikor elkezdtem érezni, hogy ez az egész kezd bennem átváltozni valami mássá - szóval akkor, utolsó erőmmel, megpróbáltam megkeresni a barátnőmet.
Az volt a szándékom, hogy lekáderezem, kiféle ember, és egyáltalán, független-e, merjek-e tovább lépni, vagy jobb lesz, ha kiadom a "hátra arc" parancsot és menekülőre fogom.
Biztosan az ördög műve lehetett, hogy barátném akkor éppen nagyon el volt foglalva - mint fő szervező, ilyenkor ő általában eléggé elfoglalt, de aznap este különösen az volt - s én hiába szóltam, hogy beszélnünk kellene, nem volt rá érkezése.

Később meg már úgyis mindegy lett volna.

A Forradalmár (ő hívta így magát, és mint később számomra is megvilágosodott, egyáltalán nem ok nélkül) újból elkapott pár fordulóra - és ahogy pörögtünk-forogtunk, éreztem, hogy annyira erős, elemi hatású rám ez a közelség, hogy már szinte levegőt sem kapok. Nem, nem a tánctól - hanem az érintésétől, kisugárzásától.

Egy időre muszáj volt elengednem, sőt, el kellett távolodnom tőle, mert levegő után kapkodtam, annyira sok volt - szabályosan sok volt a felém áradó férfi energia. Beletelt vagy tíz percbe, tán negyed órába is, mire kicsit lenyugodtam, legalább annyira, hogy ne fulladjak meg ettől a szokatlan, intenzív, új élménytől.

Még át sem tudtam gondolni, hogy tulajdonképpen mi is történik, (oxigénhiány, ital, gondolkodás, ezek egymást kizáró tényezők amúgy is) mikor újra táncolni kezdtünk. Rám borult, és én ismét bekerültem az erőterébe, a kisugárzásába. Onnantól már, bár nagyon intenzív volt a közelségérzet, már nem volt légszomjam - sőt és ellenkezőleg.

Onnantól eljött az, hogy nagyon is Nőnek éreztem magam mellette, annyira, amennyire már elképzelhetetlenül régen nem - és eszembe jutott az a mondás: annyira vagyok Nő, amennyire Te Férfi vagy.
Az én péntek esti táncosom nagyon, nagyon férfi volt. Egyszerre volt erős és gyöngéd, vicces és komoly - és az érintése.. mintha mindig is erre az érintésre vágytam volna.

Akkor már végünk volt mindkettőnknek, azt hiszem. Elmentünk inni egy pohárkával, beszélgettünk pár szót - sokat nem, mert valami meggátolt benne, egyszerűen a torkom elszorult. Túl intenzív, túl szokatlan volt ez az élmény.

- Vakrepülés - ez volt az utolsó fejembe ötlő gondolat, mikor megcsókoltam. Mert, mi tagadás, én csókoltam meg. Akkor már nem is akartam tudni, amit fél órával azelőtt még mindenképpen.

Emlékeztek Müller Péterre, és a döntési pontra, amiről oly bölcsen írt?
Itt én már túl voltam mindenféle döntési ponton. Sőt. A gondolkodáson is.

De ő még nem..

Ő még nem, mert hiába dicsérte és viszonozta a csókomat, az érintésemet, az ölelésemet - láttam, hogy zavarban van, és igen, ha nagyon őszinte akarok lenni, a lelkem mélyén azt is tudtam, hogy miért.

De nekem akkor már mindegy volt.

Értitek?

Mindegy.

- Érzékeny és finom lélek vagy - nézett rám, és én csak bólintottam.

Lehet, hogy tudta, hogy tudom? Hogy értette, hogy értem?...

Jaj de nehéz dolog ez. Keservesen, fájdalmasan nehéz.

Az biztos, hogy onnantól kezdve nem tudtuk egymást elengedni. És mielőtt megrónátok, nem csak én őt - ő sem engem.

Fenyő Miklós: Légy ma éjjel a társam

Nem sok időre rá záróra kezdett kialakulni - ami azt jelentette, hogy a népes társaságnak át kellett hurcolkodnia barátnőm közeli lakásába. Előtte még meglátogattam a kocsimat, mert be kellett pakolnom a kapott ajándékokat. Elkísért, úgy ballagott mellettem, mintha az lenne a dolga, hogy szót fogadjon. Olyan volt, mint egy nagyra nőtt kisfiú - és akkor egy pillanatra megint mintha enyhült volna a rózsaszín hályog, és igen. Emberi léptékkel is szerethető volt, amit láttam. Nagyon is.

Barátnőm lakásába kis csoportokra szakadozva értünk fel. Lemaradt tőlem, harmadik barátnőmmel beszélgetett, aki felcipeltette a táskáját vele - és engem leterített a zöld szemű szörny. Belevágtam magam barátném foteljába, háttal az ajtónak (nem, majd itt fogom lesni, hogy megérkezik Bébidollal, hát egy nagy sz@rt!), a hajamat hatályon (de legalábbis a fotelen) kívül helyeztem, hadd lógjon csak szabadon.

- Hotel Menthol! - állított be évezredeknek tűnő percek után az én péntek esti szerelmem. Visszaadta Bébidoll táskáját, és, amitől egészen felvidultam: az első dolga az volt, hogy odajött hozzám. Odajött, megpuszilt, aztán térdre ereszkedett a fotelom mögött, a karját bedugta a hajam alá, és körbe vett az ölelésével. Körbe vett, és finoman simogatott. És onnan már nem is állt fel addig, amíg nem jött el a búcsú ideje.
Körülöttünk fáradtan zsongott a társaság, ránk pedig ránk borult a szerelem, mint egy puha takaró, és mi elbújtunk alatta, megilletődve, bátortalanul, teljesen elvarázsolva. Nem tudom, mennyi idő telt el így, percek, vagy órák lehettek - de azt tudom, hogy a fülemben lüktetett a vér, és éreztem, hogy tűzbe borult a világ bennem és körülöttem.
Mindez idő alatt alig voltam képes az emberi kommunikációra is - pár szót beszélgettünk csak, azt is csak halkan.

Rúzsa Magdolna - Érj hozzám

Aztán eljött a hajnal, és a búcsú ideje. Álltunk egymással szemben, kéz a kézben  - még a sejtjeimnek is fájt, ha megszűnt egy pillanatra is az érintkezés. Néztem a szép, okos szemét, néztem az arcát, ami sokkal simábbnak tűnt, mint az este, pedig egész éjjel nem aludtunk. Néztem, és már megint jött egy - látszólag - oda nem illő gondolat.

- Ez a fiú biztosan Nyilas. Nem lehet más.

(Csak egy Nyilas tud úgy udvarolni, hogy az ember Mérleg lányára rájöjjön a háromnapos váltóláz. Tudjátok: a levegő táplálja az égést. Nem kell ehhez ezoterikusnak lenni, elég érezni.)

Éjszaka azt kérdezte: találkozunk-e még?
Én akkor, látva azt a csipetnyi zavart az erőben, annyit mondtam neki: ha akar, kinyomozza, hogyan tud elérni és megkeres.
Azt akartam, hogy akarja a találkozást. Hogy tegyen érte. Úgy, mint egy férfi. Ne csak megtörténjenek vele a dolgok, hanem cselekedjen. Igen.
A búcsúzásnál újra ezt mondta, sőt, hozzátette, hogy elkéri a számomat a barátnőmtől (nagy teljesítmény volt ezt így összerakni, abban az állapotunkban, ne nevessetek).
Aztán megint álltunk egy darabig, mert lehetetlennek látszott elengedni a másikat - és azt mondta, hogy szeret.

Ettől zavarba jöttem.

- Nagyon, nagyon nekem való vagy - válaszoltam. Nem akartam teljesen kiadni magam - talán az éjszakai bizonytalanságérzés kísértett még? Nem tudom. Valahogy úgy éreztem, hogy meg kell hagynom a szabad választás lehetőségét neki, bárhogyan is néz, és bármit is mond a szája.
Vagy csak egyszerűen attól féltem, hogy majd nem keres meg, akit ennyire megszerettem?
Elmosolyodott.
Elmosolyodott, és azóta is annak a mosolynak az értelmén tűnődöm.
Megnyugodott, hogy túl fogom élni ezt az élményt? Itt kapott egérutat?

(Akartam én egérutat adni??
Igen, de csak azért, hogy ne használja ki.. olyan ez, mint 18-ra lapot húzni. Nem jött be. Ja.)

Így is lehetne értelmezni.. de ennek ellentmond a későbbi viselkedése. Legalábbis, ha jól raktam össze a kronológiát.

A férfiak néha annyira érthetetlenek tudnak lenni.

Nagy nehezen elbúcsúzott, s mi magunkra maradtunk barátosnémmal.

- Jaj de örülök nektek! Végre egy igazán neked való pasi! Jó volt látni benneteket, olyan kis kedves, olyan finom volt ez a történet! - mondta, és igen. Én is úgy éreztem, hogy lebegek a boldogság rózsaszínű felhőcskéin.
Nemsokára felhívott barátosnénk, és közölte, hogy Forradalmár egy Opel kulcsot talált a zsebében, és majd reggel visszaadják.
Nem fért a fejembe, hogyan volt ez lehetséges - míg meg nem láttam Forradalmár kabátját egy széken.
Az én kabátomban távozott, és fel sem tűnt egyikünknek sem a csere.
Mintha mással lettünk volna elfoglalva..

- Ez egy Jel! - mondta barátnőm, és megbeszéltük, hogy hiszünk a Jelekben. Elmondtam neki, hogy számomra az első Jel az volt, hogy a 67-es út című opuszt énekeltük együtt.
Nem tudom, említettem-e már itt, de a 67-es út Nagy Fallal volt a számunk, rengetegszer énekeltük, hallgattuk együtt - évek teltek el, hogy nem tudtam sírás nélkül meghallgatni.

És pénteken este Forradalmárral egymásnak énekeltük.

Szóval ez is egy veszélyes út.. Hazatalálsz? És hol van a haza?... Melyik a fontosabb? A biztonság, vagy a boldogság? 
Hol van a lekötelezettségnek, a tapintatnak a határa? Mikortól nincs más választás, mint továbblépni?
Nagy kérdések ezek.
...
A következő órákat félálomban töltöttem barátném kanapéján, ha becsuktam a szemem, őt láttam, de ha kinyitottam, akkor is.
Aztán eljöttek, kabátot cseréltünk, össze-vissza ölelgetett, álltunk ott fekete bőrkabátban - de mikor csókra került volna a sor, zavart puszi sikeredett belőle, és én éreztem, hogy ez is egy Jel..
Hagytam, bár a szívem összefacsarodott. De valamiért hagynom kellett.
...
Barátosném eljött velem az autómig, és mondta, hogy Forradalmár elkérte a számomat, és egyébként szokott ő jönni Budapestre, és akkor majd ezek szerint elmegyünk ide-oda négyesben.

- Tele van nejjel, ugye, jól gondolom? - kérdeztem. (Milyen szerencse, hogy könyvelő vagyok. Néha, mikor fáj, olyan kib@szottul racionális tudok lenni.)

Barátosném meghökkent a kérdésfeltevésen, és elmondta, hogy ha neje nem is, de tíz éve élettársa van, akivel elég jól megvannak, szereti Forradalmárt, mellette volt, segítette rossz időszakában, és kellemes otthont biztosít számára. Korengedményes nyugdíjas lévén megteheti, hogy süt-főz-otthont babusgat, hogy Forradalmárnak legyen hol megpihennie. Kicsit idős Forradalmárhoz, de szereti, ez egészen bizonyos. Szépen élnek - talán túl szép is az egész ahhoz, hogy valódi legyen.

Ettől a mondattól eszembe jutott az a bizonyos két vonás.

De más helyett nem élhetjük az életet, és valóban, mi garanciát tudnék én bármilyen férfinak nyújtani arra, hogy velem jobb lesz?
Hisz tudjuk, hogy egy putriban lakok, látástól mikulásig dolgozok, én nem tudnék egyetlen férfinak sem olyan közeget nyújtani, amilyenre a mai férfiak vágynak.
Pláne férfi segítsége nélkül nem.
Márpedig manapság pontosan ez az elvárás egy nővel szemben.
Hiába szereti az érintésemet, a kisugárzásomat - ezek mind nem számítanak.
Semmi nem számít, csak a biztonság - gondoltam keserű szájízzel.
Aztán eljutott a tudatomig nagy nehezen, hogy nem csupán erről van szó. Van ott valami hálaféle is, hogy őt befogadták, összerakták, felemelték.
És akkor beletörődtem. A hála, lekötelezettség talán még erősebb kötelék, mint a sajnálat.
Beletörődtem abba, hogy nem hív, nem telefonál.
De addig megjártam a poklot.

Hungária: Várni rád egy éjen át

Az első stádium a váltóláz volt. Minden porcikámban fájdalmasan lüktetett a hiánya. Két napig enni, aludni, gondolkodni, kommunikálni - semmire nem voltam képes. Fényképeket nézegettem, leginkább egy profilképet - de nem nehéz rábukkanni az interneten egyéb fényképekre sem, bőven van repertoár, ha gyötörni akarom magam..

Kínomban újra ráleltem Gábrielre - őrangyalom vád és szemrehányás nélkül tette, amit tennie kellett. Én mondom nektek, szerencsés az a nő, akinek férfi védőangyala van.
Gábriel mindent megtett, hogy csillapítsa a kínjaimat - még így sem volt könnyű dolga.
A gyerekeim lábujjhegyen járkáltak körülöttem. András még főzött is. Hallgatták, hogyan nyekeregtetem Rúzsa Magdit újra és újra.

- Fáj ez a te szerelmed, Anyu! - mondta András.
- Képzeld, fiam, te csak hallod, de én érzem is...

Rúzsa Magdi: Nem vagyok jó neked

(Némi Tokaji, egy férfi profilkép, egy női énekhang - egészségedre!..)

A második stádium az önértékelési zavaroké.
Nekem való vagy - éreztem a lelkem legmélyéig, minden porcikámban, és ezt mondták, akik láttak minket együtt. És mégsem vagyok jó neked? Nem vagyok jó neked... neked sem vagyok jó... nem vagyok jó nő, nem vagyok jó ember, én tényleg csak könyvelőnek vagyok jó?? Minek élek én egyáltalán? Azért, hogy halálra dolgozzam magamat másokért, soha, senkitől ne kapjak szeretetet, szerelmet, semmit? Mindig csak másokat szolgáljak, és cserébe csak rúgásokat kapjak? Minősítő jelzőket? Kritikát, amin mosolyognom kellene, mert jaj de vicces?

Mit ér így az életem? Minek ez a hosszú haj, minek a finom bőr, és a többi, amiről egész este áradoztál, ha nem vagyok jó neked?
Minek, mondd, minek?? Minek beszéltél ilyeneket? HAZUDTÁL???
...

- Azt mondta, hogy szeret? Ezt mondta? Mennyire aljas! A világ undorító, és benne a férfiak is undorítók. Hidd el, láttam már sok mindent! - mondta barátnőm épp elkeseredve (azt hiszem, akaratomon kívül hozzájárultam náluk is egy nagy veszekedés kirobbanásához - de ez nem tartozik közvetlenül a témához).
- De miért mondta? Nem lett volna muszáj.. igazán nem..
(És tényleg nem. Ha valakinek, ezt neki pontosan tudnia kellett, ott, akkor.)

Erre nem kaptam meggyőző választ.
...

Órákig forgattam a szót: undorító. Éreztem benne az epe keserűjét, a teljes meghasonlást, a tehetetlen dühöt. Utáltam magamat, Forradalmárt, a férfiakat, az egész életet.

Aztán történt valami.

"De hiszen azt mondta, hogy szeret. Ilyesmit nem hazudik az ember. Te nem mondtál igazat, mert azt akartad mondani, hogy szereted - csak nem merted felvállalni. Ő akkor, ott, igazat mondott. Lehet, hogy utána elgyávult. Lehet, hogy olyan kötelékei vannak, amelyeket nem tud letenni, és nem akart neked még több fájdalmat okozni. A világ nem rossz, és te szerethető ember vagy. És ott, akkor szeretve is voltál."

Furcsa módon, ettől a gondolattól kicsit jobb lett. Elviselhetőbb. Ha boldog nem is lettem, de megnyugvást éreztem.

Megfordult a fejemben, hogy ha valaha lesz még olyan buli, amelyen ő is előfordulhat, én testületileg megkérem Kékszeműt, felrángatva őt a déli végekről, hogy jöjjön el velem gardedámnak - úgy is, mint az egyetlen szóba jöhető kóbor lovagot, aki (persze aktuális barátnő függvényében) talán viszonylag lelkesen meg is tenné ezt, már persze szigorúan csak előre egyeztetett paraméterekkel. Vagy nem. De hát mégiscsak én vagyok élete könyvelője, vagy ilyesmi, - tehát éppenséggel megtehetné.

Aztán eltűnődtem azon, hogy mit is akarnék én ezzel bebizonyítani magamnak, megérdemli-e ezt szegény Kékszemű (szívattam már eleget), és különben is, szükségem sincs erre, hiszen nem emlékszem, hogy egyáltalán volt-e olyan házibuli valaha is, ahol én nem találtam volna magamnak lovagot, ha épp arra volt szükségem.

Végül filozófiai értekezést írtam barátosném "pecsenyekacsamáj" bejegyzéséhez a Facebook-on, mely arról szólt, hogy ha az ember libamájra vágyik, nem érdemes a sarki büfébe menni hamburgerért.

De az a libamáj nagyon nem akarja az igazságot. Pedig én nagyon ki vagyok rá éhezve.

(Reggel, munkába menés előtt, belenéztem a tükörbe. Elfogadható volt a látvány, s én képzeletben odaszóltam Forradalmárnak, csak úgy:
- ...i, még csak meg se dugtál..)


Előre jeleztem: hülye meséket produkál az élet.
Villany le, csapó.