A Karma karma

A Legyőzhetetlen Sárkány, az Idő, viharos gyorsasággal falta fel az októberi nappalokat. Elhozta a 49. születésnapomat, majd elrohant vele vidáman és nemtörődöm módra, csakúgy, mint az élet többi napjával, mióta 1970 október 22-én délután fél öt tájban megérkeztem erre az árnyékvilágra, mert anyámnak szüksége volt egy kis fiatalságra, no meg egy főkönyvelőre. Rengeteg, rengeteg naptárlapot rabolt már el azóta... elszomorítóan sokat, igen.

Eltelt hát az október... Egyik nap még aranyban és rezes vörösben ragyogtak a fák, a másikon már puha avarszőnyegen botorkáltunk.
Október közepe táján kezdett lelkiismeret-furdalásom, sőt hiányérzetem támadni, amiért mégsem szerveztem meg a túrát a fotósokkal Aggtelek környékére, holott én voltam aki az egészet bedobta - de le voltam foglalva az életben maradáshoz kapcsolódó népi sportokkal, úgymint munka, lábadozás, a rend minimális fenntartása és Roberto viselkedésének megfejtése.

Két hétre viszonylag közel kerültünk ismét egymáshoz, érzelmileg és fizikailag is. A közelebb kerülést egy kalapkúra hozta el - lementünk a kocsmába sok idő után, ahol korlátozott létszámban voltak fellelhetők a helyi fiatalok és kevésbé zsengék. Az egyik fickó, aki azelőtt a párjával járt le, ez úttal egyedül volt és masszívan ivott. Masszívan ivott, és az első gyereke anyja után siránkozott, akit milyen hülye volt, hogy elengedett - barátnőnk a második gyerekének az édesanyja, 15 éve éltek együtt - s én kiakadtam, mint a sezlonyrugó, ha ráveti magát valami nagy darab állat.
- Mert mind ilyenek vagytok! Mindnek van az életében egy nagyon nagy ŐŐŐŐŐŐ, akkora, hogy lelóg az A4-es lapról. Simán csajoztok, kapcsolatot létesítetek, még gyereket is csináltok, családot játszotok olyan nőkkel, akik nektek semmit nem jelentenek, nem jelenthetnek, mert ott a nagy ŐŐŐŐŐŐ, akihez úgyse ér fel a második, x-edik versenyző... ezek a kapcsolatok eleve bukásra vannak ítélve - miattatok! Ha egy nő új kapcsolatot létesít, azt általában akkor teszi, ha az előzőt lezárta, nyitott az újra. Azért teszi, mert tovább szeretne élni. Mert bennünk erősebb az életösztön, igen. Ti viszont bálványimádók maradtok, és tönkreteszitek vele nem csak a saját életeteket, hanem az új párotokét is! - bukott ki belőlem a Csabával töltött nyolc év minden bánata. Roberto furcsán nézett rám - nyilván ilyen esetekben rossz, ha az ember színjózanul ül ott egy csapat részeg emberrel, de ő akarta, hogy így legyen.
- Ne nézzél, te ugyanilyen vagy! Megrekedtél a gyerekeid anyjánál, azóta se tudsz szeretni! Szerinted, miből volt elege Last Mohikan-nak? És szerinted én nem érzem? Képtelen vagy szeretni, egyszerűen rettegsz attól, hogy mi lesz, ha... így nem lehet élni, érted?
- Te pedig - fordultam vissza a részeg fickó felé - megérdemled, hogy kirúgott.
- De hát... megcsalt... elveszi a pénzemet... a lakásomat...
- Igaza van. Jól tette! Te az életét vetted el. Gyereket szült Neked, lehúzott egy emberrel 15 évet, aki sose szerette őt. Most is az előző nője után nyavalyog. Az előző után!!!!
Ha férfi lettem volna, lehet, hogy összeverekszünk, így azonban végül puszi-puszival búcsúztunk - de a kocsiban sem nyughattam.
- Te is ilyen vagy. Nem akarsz élni, nem akarod a jót, csak a rosszra koncentrálsz. Nem vagy hajlandó adni semmit magadból. Még szexelni se. Aztán csodálkozol, hogy magas a vérnyomásod, meg minden bajod van. Negyven éves férfi vagy. Neked az létszükséglet. Meg fogsz murdalni, ha nem, - de tudod mit? - meg is érdemled. Nem érdemelsz jobbat, egy se érdemel jobbat, aki nem becsüli annyiba az életet, hogy élje, vegetálás helyett. ...Nekem meg még biztosan lesz valaki, aki értékelni és valamelyest viszonozni is tudja, amit képes vagyok nyújtani. - mondtam, mondtam, Kőbányától Törökbálintig, megállás nélkül, hangosan, határozottan, keményen, mint a kád széle.
Azon az éjjelen én hamar elaludtam, kiordítva magamból minden fájdalmamat - hogy Robi mit csinált, azt nem tudom, de reggel alig éltünk mindketten.
Hajnalban érdekes álmom volt. A Margit híd pesti hídfőjénél jártam, mindenképpen fel akartam jutni valahogy a Várba, ahol állítólag Anyám volt - nem sikerült: a villamosok nem mentek át a hídon, a buszról lemaradtam, gyalog meg valamiért nem jutott eszembe elindulni, vagy talán le is volt zárva az út.
Erre ébredtem, mikor félálomban a Hang így szólt hozzám:
- Egy ilyen hülyeség miatt ne dobd el az Életet.
Furcsa módon, a Robival való kapcsolatomat a Hang Élet-nek minősítette... igen, ez teljesen irracionális dolog, de így történt.
Így tehát én megenyhültem, Roberto viszont komolyan megrémült - így ez a nagy veszekedésem paradox módon közelebb hozott minket egymáshoz.
Viszont megfigyeltem a következő napokban, hogy az erőnlétem nem akar javulni, gyógyszer hegyek, kalapkúra, népi gyógymódok ide vagy oda.
Úgy egy-másfél hét stagnálás után tehát, ezt felismerve, lassan és óvatosan, de én hátráltam ki a túl szorosnak érzett kötelékből. S azóta, ha keservesen is, de mintha javulna a fizikai állapotom.
Valahogy energetikailag nem szerencsés nekem, ha túl közel engedem magamhoz Robertót. Még akkor se az, ha ő éppen "jó gyerek", és a lelke mélyén nagyon is örül annak, hogy megmaradhattunk mi egymásnak.
Erről azt hiszem, egyikünk sem tehet, energetikai ambivalenciában élünk, mely főleg rám van negatív hatással - ezért a legfőbb saját érdekem, hogy betartsam kettőnk között a "biztonsági távolságot".
Mióta tehát visszakapaszkodtam oda, ismét javulni kezdett az egészségi állapotom, a köhögési rohamok, melyekkel immár három hete küzdök, enyhülni látszanak, bár önmagában az is durva, hogy három hét elteltével egyáltalán még mindig vannak.. na igen, valószínűleg nem véletlenül jött rám azon a szerda estén az irodában a világvége-életérzés. Tényleg majdnem lefordultam a székről.

Egyébként haladtam előre az aktuális világmegváltásaimmal - gondolok itt mind a karmikus feladatunkra egymással, mind Robiék kiemelésére a posványból.

(Morgó, aki több, mint egy évtizede ismer engem, egy időben mindig úgy fogadott az irodában:
"Áááá, megjött a Gabi! Halljuk, mi a mai aktuális világmegáltó ötlet?" - majd mikor előadtam az ötezerhétszázadik remek gondolatomat, és ő elég érdekesnek találta, feljegyezte egy Notes-ba a többi mellé, ezeket időnként a mai napig előveszi és jókat nevetünk rajtuk.)

Azt hiszem, hogy én olyankor érzem magam a legrosszabbul ebben a teremtett világban, amikor már a kreatív és világmegváltó, csodálatos ötleteim is elfogynak. Erről lehet tudni, hogy nagy a baj nálam, azt hiszem.
Ilyen egyébként eddig kétszer volt életemben. Az első a Nagy Faltól való válásom idején - túlságosan össze voltam törve azokban az időkben a saját, vélt bűnöm súlya alatt - hogy ebből kimásztam, tulajdonképp két embernek, Éva anyámnak és szegény Csabának volt köszönhető.
A második ilyen, borzalmasnak mondható időszakot tavaly ősztől idén nyár közepéig éltem át. Tudom, hogy ennek elsődleges kiváltó oka a Robiban való csalódás, valamint az, hogy a vele és családjával elvégzettek meghaladták azt a tempót, amit én egyáltalán tartani vagyok képes a Világmegváltás meg egyéb népi sportok tekintetében. És ez nem szubjektív, hanem nagyon is objektív megállapítás.
De, talán az előző időszak tapasztalatai, a magasabb tudatossági szint okán is, sikeresnek látszik a kilábalás. Mostanában emelkedő tendenciát mutat bennem az életkedv, és vele együtt a kreativitás is. Gyakorlati síkon ez Robertóék számára egy komplett, két éves terv körvonalazásában jelent meg - mely az albérlői státusz felszámolását, az adósságcsapdából való kilábalás vázlatát és vele a három gyerekből kettő szerény tulajdonhoz juttatását célozza. Igen, kell hozzá kb. két, rosszabb esetben három év és rengeteg céltudatosság.
De már elkezdtem szövetségeseket keresni a megvalósításhoz. Naná, hogy a gyerekek személyében.

Ami a lelki fejlődést illeti, Robival elég nehéz dolgom van. Ő is csak egy mugli, mint a férfiak általában. Nem nyitott a lélektani ismeretek befogadására sem, sőt, igazából, mint nemrég egy beszélgetésnél bevallotta, tulajdonképp saját magát sem ismeri, nincs tisztában a cselekedetei mozgatórugóival.
("Pincéden láncos kutyák vannak! Ne engedd fel őket! - mondta Sasmadár, s én azóta is híven emlékszem a parancsolatra. De ahhoz, hogy féken tudd tartani azokat ott "alant", meg kell ismerned őket. Hisz nem mindegy, hogy tűzokádó sárkányt vagy palotapincsit zártál be a pincédbe... nagyon nem mindegy, s Robertonak erről halvány lövése sincsen - nem elég tudatos ahhoz, hogy ismerje Önmagát.
Olyan ez néha, mintha egy vakot vezetgetnél, bent a sűrű, sötét erdőben, ahol Te is egyre nehezebben tájékozódsz.
De azért néha besüt a Nap az ágak között.
Például a múltkor, mikor egy kineziológus oldalán gyógymondatokat találtam, melyeket felolvastam neki. A feladat az volt, hogy meg kellett figyelni, melyik mondat milyen hatással van az olvasó/hallgatóra.
Én viszonylag jól bírtam, mindössze egyetlen mondatnál éreztem érdemi kilengést magamban. Az pedig az volt, hogy szabadon engedem a gyerekeimet, nem támasztok feléjük elvárásokat, hagyom, hogy önmaguk útját járják.
Arra gondoltam: nagy nehezen eljutottam idáig - de addig elvesztettem egy gyermekemet; - s az anyám sohasem jutott el velem erre a pontra. Nem értette meg, mi a bajom azzal, hogy rám erőltette a saját vágyait.
Már nem is fogja. Nekem ezzel még mindig dolgom van - sok, sok dolgom, s ezzel kapcsolatosan határozottan úgy érzem, hogy oka, magasabb célja van annak, hogy ő most itt van, az én ápolásomra szorul, s hogy kaptuk ezt a két évet a sorstól. Ez próbatétel a számomra, de egyben lehetőség is.
Lehetőség, hogy megkeressem a saját utamat. Az utat, amin tovább haladhatok majd - ha itt lesz az idő.
Lelkesedés, szomorúság és enyhe félelem van bennem, ha mindezekre gondolok - s kényszerítem már magam, hogy foglalkozzak a témával. Muszáj, mert fogy az idő... de erről azt hiszem, önálló bejegyzést kell majd gyártanom, a probléma bonyolultsága okán.

Robertónak több mondatnál is voltak gondjai. Az egyik a párkapcsolatban lévő elvárásokra vonatkozott. Ezen én átfutottam gond nélkül, sose voltam elvárós típus, szívesen adtam mindig, és örültem, ha néha kaptam - de Roberto ennél a pontnál, váratlanul, teljes beismerő vallomást tett.
Igen, ő bizony elvárja a párjától, hogy őt egészítse ki azokban a dolgokban, amikben ő kevésbé rátermett (a lista a Holdig nyúlik, a házimunka-gyereknevelés-pénzgazdálkodás szentháromságon belül és azon erősen túlmutatólag is, óriási a terep a Világmegváltásra, Save-Our-Self, S-O-S, S-O-S, állj, nincs ennyi mentőcsónak a fasorba' se.)
Szótlanul mosolyogtam rá, felrémlettek bennem Last Mohikan Leslie-nek mondott szavai a mindent elvárásról, semmit nem adásról.
- Nekem csak egy "elvárásom" lett volna feléd, de azt se teljesítetted - gondoltam. - Persze megette a fene, ha elvárásként kell kezelni - futott át ez is az agyamon, de hallgattam. Remélem, létezik gondolatátvitel és ezt ott, akkor megértette.
Azt hiszem, megértette. Azóta sokkal kedvesebb velem - ismét. Szinte mint az elején. De furcsa: már nem érint meg különösebben a tény, hogy eljutott a kérdéskör a megértés szintjéig.

A megértés tekintetében én is sokat haladtam előre. Természetemhez hűen, a háttértárolókban régóta fut egy algoritmus, ami a karmikus asztrológiával kapcsolatos. Ez az algoritmus nagy kapacitásokat foglalt le az Oroszlán-Vízöntő illetve Vízöntő-Oroszlán tengely, mint a rejtély (nevezzük Setét Végzetnek) kulcsának megfejtésére.
Főleg azért foglalt le sok mikrochipet a megoldás, mert valahogy szöges ellentétben áll a Robi karmikus tengelyéhez tartozó életfeladat (meg kell tanulnia a saját érdekeit érvényesíteni a közösségnek való alárendelődés helyett) a fenti megállapításokkal arról, hogy ő elvár, de nem szívesen ad.
Tehát dolgoztak ezen a kapacitások közel egy évet, mire megszületett a megoldás.
- De látod, milyen a családom? Kikészítenek. Mindent lenyúznak rólam, tönkremegyek bele. Rámegy az életem, a kapcsolatunk, minden. - kezdett bele egy este a szokásos mantrájába. Ezt mindig akkor tolja, ha az anyja, a lánya, vagy valamelyik fiú nagy pénzösszegbe kerül vagy nehezen teljesíthető kéréssel hozakodik elő.
- Tudom, tényleg nehéz Neked. Igazad van. De van ám ennek az éremnek egy másik oldala is... - kerestem a szavakat, hogy át  tudjam valahogy adni a Felismerést.
- Van ennek egy másik oldala is. Tudod, amikor túl nagy a feladat, úgy érzed, hogy túl sokat kell adnod, olyankor mindig gondolj arra, hogy milyen szerencsés vagy, hogy Neked van ehhez elég erőd. Hogy adni tudsz. Hogy meg tudod csinálni. Gondolj arra, hogy sokkal jobb adni - mint rászorultnak lenni. Kérlek, fedezd fel végre magadban, hogy milyen csodálatosan erős vagy, hogy még ezeket is meg tudod csinálni. És örülj neki, hogy így van.
Roberto csodálkozva, némán nézett rám.

Eltelt néhány nap, talán egy hét, és én valamit morogtam egy ügy kapcsán, hogy túl sok amit az anyjáék várnak el.
Rám nézett nagy szemekkel, és azt mondta:
- Igazad van. De Te mondtad, van az éremnek egy másik oldala is...

És akkor, ott, megkönnyebbülést éreztem.
Megérkeztünk ennek az egész, furcs pár(?)kapcsolatnak a létrejöttének az okához és eredőjéhez.
EZ a közös feladatunk.
Megismerni az érem másik oldalát.
Nekem az önzetlenséget, neki az önzést.
Szép is ez, ha belegondolunk.

Még akkor is, ha semmi köze a Szerelemhez.