Évtizedértékelgetés II. (Narnia krónikái)

Előző bejegyzésemet tehát valahol 2016-17 táján hagytam abba, amikor is megismerkedtem Kékhemüvel és a Faktorral.
Kékhemüt a cégnél valami csendes, de tapintható ellenszenv vette körül, a kapitalizmus diszkrét bájának egyenes következményeként, amely a tulajdonost és a munkásosztályt valamiféle harcmezőre, egymással szemben sorakoztatja fel - én ebben alapvetően nem tudok fenntartás nélkül hinni, mert igenis, nevezett felek mindegyikének akkor jó, ha megy a szekér. Ha valaki ezt nem így gondolja, az egyszerűen nem való nem hogy tulajdonosnak, de melósnak se, ez a nagy büdös igazság.
A Kékhemü iránt érzett ellenszenvnek volt néhány konkrétan tetten érhető eredője a tényen túl, hogy ő a kapitalista a helyen.
Az egyik ilyen az ő "speciális" okossága, amit az őt nem ismerő emberek teljesen félreértelmeznek.
- ...? De hát ő hülye! - mondta egyszer a telefonba a Legszebb Virág, mire én sértődötten kijavítottam, mert már ismertem kicsit a főnökömet, az összes részképességzavarával és az ezeken mégis messze túlmutató befektetői logikájával (melynek sajnos része a zemberek finoman, de határozottan, bagóért történő agyonfoglalkoztatása is, ezt kár is lenne tagadni - de ő ezt valahogy úgy csinálja, olyan utánozhatatlanul kedvesen, hogy sosem tudtam rá haragudni érte. No meg érdekeltek is a dolgai mindig is. Persze lehet, hogy csak mákja van velem. Vagy nekem vele. Mindegy is ez, de remélem, még sokáig így marad.)
- Nem, nem hülye, hidd el. Nagyon is okos.
- Akkor meglehetősen speciálisan okos - felelte, és én nevetve fogadtam el ezt a válaszát.
Azóta Kékhemüt "speciálisan okos"-nak hívjuk magunk között, és én tényleg tisztelem a különleges járású agyáért, mely soha nem vész el a részletekben - de mindig pontosan látja a LÉnyeget.
Igazából Kékhemü diszfunkcionális területei hajaznak a magamon és a családomon fellelni vélt diszfunkciókra - persze messze menő következtetés lenne ebből azt levonni, hogy akkor az erősségeink is lehetnek hasonlóak - de hátha. Mondjuk úgy: nem sírnék, ha így lenne.

Egyszer, mikor Andrisnak meséltem róla, (sokat meséltem a munkámról, mivel egyrészt az töltötte/tölti ki az életem; másrészt a diszlexia, diszgráfia nálunk is jó ismerős volt sajnos, és fontos volt olyan példaképeket találni, akik hasonló hátrányokkal küzdöttek, ennek ellenére mégis sokra vitték) egyszer csak felkiáltott Kékhemü viselt dolgairól szóló szemelvényeim hallatán:
- Ő a legjobb fej a főnökeid közül!
Akkor András valamiféle példaképre lelt, s én erősen csodálkoztam, hogy miért nem a népvezér Farkas lett az (neki is megvannak a maga hibái kellő számban ahhoz, hogy példakép lehessen, ráadásul úgy tud emberket lelkesíteni, hogy pár mondata után a legelvadultabb bróker is önként tüzes karikát ugrik), de idővel lassan megértettem.
Sok a találkozási pont: a diszlexia/gráfia, a hajózás iránti rajongás, a Rák napjegy és mindaz, ami ebből fakad: a család és a hagyományos értékek alapvető tisztelete, még akkor is, ha fiatalon a Rák fiúk is sokat, talán túl sokat is duhajkodnak.

Ma Magyarországon a klánok uralkodnak. Ez fontos, meg kell érteni, és jelen bejegyzésemben nem is kívánom ezt a tényt minősíteni - mert önmagában nem is jelent semmit, talán csak az minősíti egy-egy klán működését, hogy a hatalmát mire is használja. (No meg jelentős rendszerkockázatot jelent a klánok potenciális egymás elleni háborúja - melynek előszeleként, bizony, láthattunk már csatározásokat).
Maradjunk annyiban, hogy vannak mérsékeltebb, konzervatív irányzatok, és vannak durva harácsgépek. Persze, sose felejtsük el, hogy mindegyiknek egy célja van: az eredeti tőkefelhalmozás. Legfeljebb az eszközökben van némi változatosság.
Ez Nernia, ahol az üzleti tisztesség fogalmát nem minden esetben értelmezik egyformán a felek - s ez egymás közti viszonylataikban is fellelhető.
Az évtized (számomra második) legnagyobb üzleti eseménye tehát egy ilyen történet volt, és belőlem rengeteg energiát kivett az állások védelme - amire nem lett volna szükség, ha a fent emlegetett ókonzervatív fogalom értelmezése körül a feleknek nem lettek volna nehézségeik.
De voltak. Voltak, s ez komolyabb kritikája a rendszer működésének, mintha valami bolsilibsi propagandát tolnék.

El kellett telnie egy kis időnek, mire viszonylag tárgyilagosan tudtam szemlélni az évtized második, szakmailag legnehezebb időszakát és benne a saját tevékenységemet.
Azt hiszem, összességében elégedett lehetek az akkori teljesítményemmel. De arra csak nemrég jöttem rá, hogy emellett azt is elmondhatom magamról, hogy immár a pénzügyi ágazat minden szegmensének elszámolásait könyveltem. Volt szerencsém a pénz forgalmi eszköz funkciójához (anno pályakezdő koromben a devizaklíring elszámolások főkönyvi könyvelődését ellenőriztük, így kezdődött ismeretségem a pénzintézeti számvitellel). Később dolgoztam(zom) a felhalmozási eszköz funkciót támogató területen (brokerage). A Faktorral lett teljes a pénzügyi könyvelési tapasztalatom, a fizetési eszköz funkció elszámolási specialitásainak megismerésével.
Nemrég jutott eszembe az a régen feledésbe merült gondolat is, ami akkor kelt, mikor Anyám bedugott a közgazdasági szakrettenetesbe, kifejezetten akaratom ellenére (én a Kaffka Margit Gimnáziumba akartam járni, a gyönyörű régi épületbe, leendő értelmiségiek közé, mint leendő értelmiségi, konkrétan író, igenis...) és közölte:
- Neked szakmát kell tanulnod, mert én már öreg vagyok, ki tudja, meddig bírlak eltartani!...
Azóta eltelt 35 év, és még mindig itt rongyol le-föl a folyosómon, mint a mérgezett egér, ha rájön a ketyere, és keresgéli a nem létező barátait - szóval az első két év után eljövő beletörődés állapotában azt kívántam magamnak, sötét napokon, a számvitel könyv felett:
- Istenem, ha már könyvelő kell, hogy legyek, add, kérlek, hogy egy  brókercég főkönyvelője lehessek!
Akkoriban - a rendszerváltás éveiben - érdekesnek, izgalmasnak és újszerűnek tetszett ez a terület, a pénzcsinálás területe, - kívánságomat nyilván ez a tény motiválta.
De teljesen mindegy, mi volt a kiváltó ok.
"Kérj, és adatik!" - mondja a Biblia a maga ősi kifejezésmódjával azt, amit manapság a Vonzás Törvényének nevezünk. S én leültem 2009-ben Szúróslevelűvel azon az állásinterjún - s mikor felálltam, nem volt kérdés, hogy hol a helyem.
Avagy: vigyázni kell a kívánságainkkal, mert ha hiszünk abban, hogy jár nekünk, amit kívántunk, akkor az előbb, vagy utóbb, de megvalósul...

No de visszatérve az évtized második felébe, a Faktort követő év volt, ha úgy tetszik, az önjutalmazás éve.
A Faktorral sok minden lezárult ismét: szakítottam Csabával, mert már nem bírtam, hogy szégyellnem kell mások előtt, ahogy velem bánik - majd kis időre rá elkezdtük rövid, ám viharos viszonyunkat Istvánnal, aki végül, ugyanolyan kurtán-furcsán, ahogy elkezdte az egészet, egyszerűen kidobott.
No ott tényleg megérezhettem, hogy eszközre volt szüksége személyemben, semmi másra - tulajdonképp jól fizetett színésznő voltam, akitől teljes katarzist vártak el, ezért fel sem világosították arról, hogy az egész csak színjáték, ne élje bele magát túlságosan a szerepbe.
No ezek az élmények; ez a három, egymásra torlódott esemény, olyan változásokat okozott az idegrendszeremben, hogy pár hónapig nem győztem úszni, hogy egyáltalán visszanyerjem a nyugalmamat, elmúljon a bőröm alól a pszichotikus viszketés, és legalább pár órát nyugodtan tudjak egy helyben ülni ismét, ha már könyvelő vagyok sajnos Anyám akaratából.
A heti három-négy edzés, és mellé ismét a nem evés periódus, megint csak helyre hozta az alakomat és valamelyest le is nyugtatott. (Kár, hogy a jó alak nem tartott tovább fél évnél.. :( )
Kegyes volt velem a Sors akkoriban: bár felmondtam a Faktornál, de a Farkasnak hála, volt akkora szerződésállományom, hogy az előző évek munkaráfordításának a töredékével, szinte ugyanazon a jövedelmi szinten maradtam, mint korábban.
Közben megismertem Robertót, és őszintén bevallom, eleinte úgy gondoltam, hogy ez egy laza, szex központú kapcsolat lesz, részemről némi anyagi természetű támogatással a családi helyzete (no meg a -10 év) okán. (Faszkalapkodás, hogy klasszikusokat idézzek).
De nem volt szerencsém. Szexből aránytalanul kevés, elkötelezettségből meg megoldandó problémából aránytalanul sok az, amit ez a kapcsolat hozott.
Talán nem is legjobban a folyó anyagi helyzetünk örökös gyengélkedése zavar (ennek a kezelésében több évtizedes rutinom van), hanem inkább a szabadságom korlátozása.
És nem, nem a szexuális szabadságra gondolok itt, sokkal inkább az alkotói szabadságra, mert fogy az időm. Fogy az időm, és a számomra legfontosabb dolgokkal még alig volt időm foglalkozni.
Arra a szabadságomra gondolok, hogy legyenek üres óráim, melyeket nem a pénzhajhászattól, vagy a rekreációtól veszek el, és amelyek a számomra valódi örömöt jelentő kreatív tevékenységekkel tölthetők. Hisz annyi minden van ebben a témakörben, amit igazán szeretnék kipróbálni - és amire mostanában, elsősorban saját önzetlenségem következményeként, ismét nincs esélyem.

Furcsa dolog, de ennek ellenére szeretem Robit. Szepes Mária írja a Szerelem mágiájá-ban valahol, hogy a szellemi, leki egyezés fontosabb, magasabb rendűbb, mint a testi - s az bizonyos, hogy Robival ezeken a síkokon (főleg lelki síkon) komolyan összefonódott az életünk, már amennyiben közös kiemelt céllá vált a gyerekei felnevelése.
Ilyen értelemben társakká váltunk, szövetségesekké - s ez komoly köteléket jelent mindkettőnk számára, azt hiszem.
A múltkor megint elfelejtettem, hogy hová raktam a kulcsomat (igen, megint alacsony a haemoglobin szintem). Mikor előkerült, elkeseredetten kiáltottam fel:
- Ha már most ez van, milyen leszek 90 évesen?
Robi kapásból visszaszólt:
- Azt nem tudom, de majd meglátom.
Elképedt arcomat látva hozzátette:
- Legalábbis remélem.

Nekem még most is furcsa ez, miért akarna addig velem maradni?
De persze tulajdonképpen jól esett.