Kávé

"- Légy résen! - mondta a cserkészfiú.
 - Rés készen! - felelte a cserkészlány."

Kékhemü épp behelyezte az egyetlen, ott felejtett kávéfőzőbe az utolsó kapszulát. Tartalmát testvériesen elfelezte két, szedett-vedett, ott felejtett csészébe.
Mindez a levendulás villa földszintjén történt, úgy három hete.
Elnéztem gyakorlatlan, de igyekvő mozdulatait, és arra gondoltam: itt most olyasmi történik, amihez hasonlót csak nagyon kevés ember élhet át. Elmondhatom magamról, hogy itt, most, rengeteg nulla főz nekem kávét. Annyi nulla, amit az emberek nagyobb része ésszel sem nagyon érhet fel.
És ő főz kávét. Nekem.
Ez olyan esemény, amit feljegyezhetek a nagy könyvbe, a mások által nem feltétlenül értelmezhető, értékelhető, pénzben pedig végképp nem kifejezhető, örök életre szóló dicsőségtáblára. Igen, arra, amelyikből rossz időszakokban erőt lehet meríteni.
Kávéfőzés közben cinkos mosollyal fordult vissza a falatnyi főzőfülkében.
- Képzeld. ötszáz milkával bent ragadtak! A marhái!
A kék szemekben a vidámság apró szikrái villantak fel egy-egy ezredmásodpercre.
- Megmondtam Kojaknak, hogy ezt így nem lenne szabad csinálni, de hiába beszéltem - feleltem, majd kirobbant belőlünk, mindkettőnkből az elemi, felszabadító nevetés.
Később a beszélgetés komolyra fordult. A felkészülésé volt a főszerep. Igen, fel kell készülni az eljövendőkre.
- Már csak fél év? - döbbentem le, még annak ellenére is, hogy úgy kilenc-tíz hónapja irkálgatok a küszöbön álló válságról Fájszbukkon. Eleinte mindenki kiröhögött, lehülyézett, és a makrogazdasági indikátorok változásai helyett a lelkiállapotommal foglalkoztak, igen szofisztikált, de ennek ellenére kevésbé értelmes módon. Mostanában már kevesebb a kritikus hang... persze lehet, hogy csak kiirtottam őket, nálam az ilyesmi megesik.
Tehát hónapok óta irkálok a mélyben zajló folyamatokról, mégis, valahogy azt képzeltem, hogy van még egy évünk. Ehhez képest mellbe vágó volt az idő jelzett szűkössége.
- Igen, fel kell készülnünk. Készen kell lenni, mire eljön az Idő.
Szótlanul bólintottam.
Készen kell lenni.
...
- Nem akarok még egy válságot úgy elszenvedni, mint az előzőt. Arra ráment a családom... és kis híján az életem is. Soha többé olyat - feleltem Morgó felvetésére, mikor némely cselekedetem mozgatórugója után puhatolódzott.
És igen. 2010-ben a teljes összeomlástól alig választott el valami. Talán csak egy pár kiskanálnyi extra lelkierőn múlt, hogy nem lettem hajléktalan, alkoholista, végleg eltévedt ember.
Még egyszer egy ilyet nem kockáztathatok meg.
Forog a nagy kerék, egyszer fent, egyszer lent - mondta Johann nagyapám (talán még emlékeztek rá, idéztem már itt), s ez nem csupán a személyekre, de a társadalmakra is igaz. Avagy talán, még ennél is aktuálisabb a Biblia megállapítása: ideje van a vetésnek, és ideje az aratásnak.
Merthogy a gazdasági válság, legújabb megállapításaim szerint, lényegében a realizációs szakasz. Az aratás ideje. De learatni csak azt tudja mindenki, amit korábban elvetett... épp ezért kell(ene) a "vetés" időszakában körültekintőbbnek lenni.
Talán Johann mondása épp azokra igaz, akik a vetés, növekedés szakaszaiban nem kellően körültekintők? Erre eddig még nem is gondoltam - de nem lehetetlen. Hisz minél messzebb kerül valaki a Közép igazságától, annál nagyobb kört kell megtennie - a nagy keréken.
Ami a kockázatokat illeti, nagyon megváltozott a "kockázat" szóhoz, mint fogalomhoz való hozzáállásom a margin call kapcsán.
Én azelőtt kockázatvállaló ember voltam, afféle "ide nekem az oroszlánt is, fél kézzel falhoz verem" mentalitással.
Az ott átéltek, továbbá pénzügyi szakmai tanulmányaim a tőkeáttételről; a kockázati kitettségekről; a kockázatok fajtáiról, típusairól; azok kezeléséről, az intézkedési tervekről - mindezek nagyon erőteljesen hozzájárultak ahhoz, hogy elkezdjem saját kis privát életemben a különböző típusú kockázatok felismerését, feltárását, azonosítását, kezelését és lehetőség szerint a háttértárolókban az intézkedési tervek összeállítását.
Nem, nem lettem kockázatkerülő, én valószínűleg sosem leszek az.
De folyamatosan tanulom, hogy hogyan lehet a kockázatokat úgy kezelni, hogy ne borítsák meg az életemet.
Mondom: tanulom. Mint ahogy a befektetői szemléletet Kékheműtől.
- Ő a kedvenc milliárdosom - mondtam ma, kissé tán nagyképűen az irodában.
- Úgy értem... ismerek még más gazdag embereket is, tulajdonképp elég sokat ahhoz képest, hogy nekem mi a státuszom... de van, akit egyenesen utálok. Olyanok is vannak, akiket ismerek, elfogadok, de nem tudok teljes mértékig azonosulni a stílusukkal, felfogásukkal. Vele nincs ilyen. Én hozzá tanulni járok. Tanulni a befektetői gondolkodásmódot, a szemléletét. Mert én soha többé nem akarok olyat, amilyen 2010-ben volt. Én, ha egy mód van rá, a válság idején a másik oldalon akarok állni.

De legalábbis azon semmiképp sem.