Évtizedértékelgetés I. (margin call)

Beszélgettünk ma az irodában, s folyamatban lévő ügyeink kapcsán sor került arra, hogy visszamenjünk a téridőben pár évvel, egészen addig a bizonyos napig.
Addig a napig, amikor romba dőlt sok-sok év munkája.
Igen, új kollégáinknak meséltük, hogyan éltük meg azt a bizonyos 2015. január 15-ét.
- Képzeld, az irodában volt vagy harminc számítógép, és mind villogott és pittyegett, folyamatosan, egész nap vibrált a "margin call". A kereskedési rendszerek összeomlottak. Nem kaptunk adatokat, csak hajnalban, amiket manuálisan kellett felrögzíteni.
Iszonyú volt... iszonyú volt, ahogy a gépek ott villództak, pittyegtek, és mi tehetetlenül álltunk és néztük. Mint egy rossz filmben, tényleg olyan volt - mondtam, és egyszerre végigfutott a hátamon a hideg.
- Jaj, most is libabőrös lettem tőle - mondtam. - Aki azt az élményt átélte, az más emer lett, ebben egészen bizonyos vagyok. Azóta teljesen másként gondolkodok dolgokról. Mást jelent az a szó, hogy "kockázat".
A Galamb meglepődve nézett rám, volt egy olyan érzésem, hogy kimondtam, amit gondol, érez - jobban meggondolva az elmúlt évekbeli cselekedeteit, a háttérben, fő mozgatórugóként alighanem mindenek felett ennek a szónak az új értelmezése lehet - de erre csak most, a történtek elemzése során jöttem rá, ott, akkor csak a meglepődést éreztem, mintha kimondtam volna valamit, ami fontos, és amit ő is hasonlóképp él meg.
Átvette a szót, mesélt arról a napról, a margin call napjáról, hogy ő - ők - hogyan élték meg azt, és az azt követő időket, mikor a cég léte vagy halála egyetlen hajszálon múlt.
Amikor a nap eseményeit taglalta, egyszer csak félbe szakította és azt mondta:
- A hideg futkároz a hátamon, tényleg...
Rálestem a fiúkra. Az informatikus vörös volt, a tréder elsápadt. Hideg borzongás volt a levegőben, a pénzügyi halál szele.
- B@sszus - gondoltam magamban. - Nekünk mindannyiunknak teljesen kezeletlen poszttraumás stressz szindrómánk van. A mai napig. És nem kicsi.

- Érted, odamentem dolgozni. Güzültem évekig. Aztán... elkezdett jobban menni végre. Néztem a mérlegfőösszeget, és elkezdtem reménykedni: idejöttem egy kis céghez, és a végén egy nagynak leszek a főkönyvelője. Beleadtunk mindent, apait-anyait, mindannyian. Teljes lelkesedéssel. Már kezdett jól menni: masszőr, meg kirándulgatás... és akkor jött az a nap.
Azóta se hevertük ki. Nem hevertük ki... egyikük sem... - mondogattam a kocsiban elkeseredetten Robertónak.
- Tudod, nehéz nap volt a mai, de addig bírtam. Pörögtem. De akkor... kiszállt belőlem minden energia. Azóta nyűgös és fáradt vagyok, fázom és fáj a fejem - foglaltam össze fizikai tüneteimet.

Kicsit később elém jött a szám: 2020, és rájöttem, hogy nem csak az én életemben, de az emberiség életében is eltelt egy újabb évtized. A 201X éveknek rövidesen vége lesz.. micsoda évek voltak, belegondolni is szörnyű.

És akkor jött az elhatározás: idén szakítok az eddigi hagyománnyal, és nem évet értékelgetek (illetve nem kizárólagosan), hanem évtizedet.

Hisz hatalmas utat jártam be ez alatt az idő alatt - még akkor is, ha ez az út csak ritkán volt derűs.
Mindegy, kezdjünk hát neki, induljunk a gazdasági vonulattal.

Személyes életembe a kerek évszámok eddig mindig sok nehézséget, kihívást, feladatot hoztak eddig. Ilyen volt, mikor húsz évesen egyszerre tudtam meg, hogy terhes vagyok és hogy felvettek a főiskolára. Harmincadik életévemben pedig leestem a cseresznyefáról és eltört a gerincem.

 2010-ben, az évtized első évében pedig, épp frissen elvált emberként (én képes voltam arra a csodára, hogy egyszer menjek férjhez, de kétszer váljak el - és a második válásom, a Nagy Fallal való élettársi kapcsolat megszakadása, sokkal több háborúsággal járt, mint annak idején Mosolyalbum távozása) anyagilag, lelkileg teljesen padlóra kerülve léptem át a gyönyörűséges új évtizedbe. Van valahol egy dossziém, a címe: "2010 és egyéb számok" - a pénzügyi és egyéb dokumentumaim gyűjtőhelye abból az évből, amikor végrehajtás végrehajtás után kezdődött ellenem a különböző, Nagy Fallal közös életünk alatt felvett deviza- és egyéb hitelek miatt.
16 millió tartozással hagyott itt, arra emlékszem. És el akarta perelni minden vagyonom felét - úgy, hogy a tartozás a nyakamon maradt volna.
Hogy nem sikerült neki, azt a Galambnak köszönhetem. Ő fogalmazta meg az ellenkérelmemet a bíróságra, és ő világosított fel arról, hogy a vagyon feléről lemondhatok, de attól a tartozás még a nyakamon maradna. Így átgondolhattam az életemet, és ragaszkodni kezdtem ahhoz, amim van - pedig előtte már, (nagy úr a pszichoterror, és bárhogy is próbálják a gyerekei szépíteni, Nagy Fal bizony  nem fukarkodott vele) rossz pillanataimban a részleges beleegyezést fontolgattam.
A hitel azóta nagyságrendileg visszafizetésre került. Van még belőle egy kicsike - de szerencsére már csak kicsike.
Az eszközök értéke pedig megtöbbszöröződött.
De azért idáig eljutni nagyon keserves volt.

Emlékszem a napokra, mikor Andrással fázósan kucorodtunk az egy szem kályha mellé, amibe alig volt lelkierőm befűteni a hosszú és nehéz munkanap után, s az érzésre, mikor azt mondta nekem a fiam: "Ennél még a kínai gyerekmunkásoknak is jobb dolguk van!"
Szégyelltem magamat emiatt a mondat miatt - erőn felül küzdöttem, hogy elfogadható életszínvonalat biztosítsak neki, nekünk, a válás, a válság, és minden ellenére, és akkoriban mégsem igazán sikerült.

Emlékszem az évre, mikor tönkrement a tető, és minden holmink sz@rrá ázott. Ki kellett dobni a bútorokat, a ruhákat, a melegburkolatokat - mindent.
A felrobbant boylerre. Arra, hogy András szép szobája rommá lett a megolvadt műanyag idomokon keresztül visszafolyt forró víztől.
Az érzésre, ahogy bujkáltam a végrehajtók elől. Ahogy dugdostam a kocsit, hogy ne vigyék el. Az elhatározásra, amit egy ismerősünk története váltott ki belőlem: "Nem adom az autómat, azért sem! Hogyisne, elviszik, tárolási díjat vágnak rám, aztán eladják bagóért, és ugyanannyi lesz a tartozásom, mintha nem vitték volna el - akkor meg itt rohadjon meg, ha meg kell neki. Ti ebből nem esztek, ezt garantálom! Sétálgassatok, keresgéljétek, ha rajtam múlik, soha nem lelitek fel" - nem is kaptak belőle egyetlen lökhárítót se.
 Ahogy sakkoztam a kiadásokkal. Mikor megszívatott az "autószerelő", mert 120 ezer forinttal több lett a számla vége, mint a megbeszéltek, és több, mint fél évig nem tudtam kiváltani az autót tőle. Kénytelen voltam bevásárlókocsit lopni a Tesóból, mert különben nem bírtam volna hazakeccsölni az élelmiszert toronyiránt Borzasztópusztára. Képzeljetek el, ahogy feltűnés nélkül kisétafikálok egy degeszre tömött bevásárlókocsival a parkolóból, leküzdöm a budaörsi vasútállomás melletti, örökké húgyszagú vasúti aluljáróba a lépcsősoron, majd a túloldalon fel, és irány toronyiránt...
Szörnyű volt.
De túléltem. És ami nem öli meg az embert, az megerősíti... legalábbis ezt mondják.

Lassan-lassan mégiscsak jobb lett - válságmenedzsmentből mindig is jó voltam, azt hiszem. Akkoriban sokat segített a taoizmus, a kis lépések művészetén át a tárgyilagos valóságszemléletével (örülj neki, ha esik az eső, mert ha nem örülsz, akkor is esik) - rengeteg olyan segítséget nyújt ez az eszmerendszer, amit nem igénybe venni egyszerűen vétek. Jó tanítót kaptam az ismerkedéshez, a mai napig hálás vagyok DC-nek útmutatásaiért - ha nem is direktben, de áttételesen nagyon is tartotta bennem a lelket azokban a nehéz időkben.

A nagy kerék tovább fordult: kezdetét vette némi fellendülés. 2014 a reménység éve volt, azt hiszem. A reménység és az építő munka időszaka.
Aztán jött a margin call... és minden átértékelődött ismét.
- Tudod - nyafogtam Morgónak akkoriban szinte naponta - tudod, nekem volt már olyan jó munkahelyem, ahol azt gondoltam, hogy innen akarok nyugdíjba menni. Elvitte a válság, megszűnt, bezárt. A legnagyobb hitelválság közepén, a megháromszorozódott törlesztőrészletekkel, ott álltam három kamasz gyerekkel, megszűnő munkahellyel. Vagy harminc helyre küldtem önéletrajzot... két helyre hívtak interjúra, az egyik volt ez itt, én választottam - és most ez is csődbe megy? Nem akarom, nem bírnám elviselni...
A legrosszabbat végül sikerült elkerülni - de a sodródás időszaka jött, a sodródásé és leépülésé.
Sokat beszélgettünk abban az időben - mindannyian az életünket tettük fel a történetre, melynek idő előtti és gyászos vége sokkolt minket; próbáltuk feldolgozni a traumát és kitalálni, hogyan lehet egy ilyen tapasztalás után tovább létezni. Ezzel telt a 2015-16-os év fordulója.
Egyik nap az egyik bróker srácnak ecseteltem, hogy jövedelemcsökkenés esetén mik azok a "luxus" kiadásaim, melyekről lemondok majd - mire ő rám szólt.
- Nem jó az irány! Ne csökkenésben, növekedésben gondolkozz!
Eltátottam a számat a csodálkozástól.
Igaza lett - neki is hálával tartozok, amiért a megfelelő időben a megfelelő vágányra terelte életem kis vonatát.

A következő évek a volumen bővüléséről szóltak.
Egyre több és több megbízásom lett - nem kis részben a Farkasnak köszönhetően, de rajta kívül is. Mindenhonnan jöttek a felkérések, és én nem tudtam nemet mondani.
Ebben a pénz szeretetén és főleg neveltetésemen túl (mely arra kondicionált, hogy én soha nem mondhatok nemet) nem kis része volt a Csabával való kapcsolatomnak is, azt hiszem (így utólag).

És akkor most térjünk ki a magánéleti vonatkozásokra is, pár gondolat erejéig.
Az évtized a válásommal kezdődött, melynek közvetlen kiváltó oka volt, hogy megcsaltam gyermekeim apját.
Sok időnek kellett eltelnie, mire rájöttem, hogy ezt ő sokkal előbb, sokkal többször és sokkal csúnyábban megtette (erről írtam is itt már az istennős sorozat wc pucolós jelenetében) - de mégis volt bőr az arcberendezésén pálcát törni felettem.
Ma már tudom, hogy a bűn vele járója a bűnhődés, és én vélt bűnömért, kedvenc unokabátyámmal való kapcsolatomért jó ideig és elég változatosan megbűnhődtem.
Kezdve azzal, hogy a mások boldogsága árán kezdődő kapcsolatok valóban eredendően kudarcra vannak ítélve, és igen erős kötőanyag kell, hogy elbírja ennek a bűnnek a súlyát; folytatva azzal, hogy Jé tényleg nem normális ember; meggyőződésem, hogy az alkoholizmus nála skizofrén tüneteket produkál - jaj de utálom az anyámnak nevezett lény arcán ugyanazokat az arckifejezéseket viszontlátni, melyektől szenvedtem a Jé mellett töltött szűk két évben... félelmetes köztük a hasonlóság - már ami az őrületüket illeti, sajnos. :(

Egyszer, hazafelé bandukolva, megkérdeztem a Hangtól, meddig kell még bűnhődnöm.
- Még két évig - jött a penitencia, melybe némi megkönnyebbüléssel, azonnal bele is törődtem.)

Jé (kényszerű) távozása után a purgatórium következett. A legszegényebb időszak, a múlt teljes lebomlása utáni, abszolút nullpont.
Dolgoztam, rendben tartottam a háztartást, amennyire tőlem tellett; izgultam züllésnek indult, elvadult kamasz fiamért Andriskáért (addigra egy fiam szeretetét már elvesztettem, és nagyon fájt - a másikkal nem akartam ezt megélni semmiképp, inkább tűrtem, vártam, izgultam, és amikor csak lehetett, beszélgettem vele). Ja és Randivonalaztam. Akkor kezdtem el beszélgetni Csabával ott a naplóban.

Akkoriban nem kívántam enni - nem is nagyon volt mit, de abban a lelkiállapotban, ha lett volna, sem hiszem, hogy nagyon sok táplálékot vettem volna magamhoz.
Azt hiszem, ha valaki így érez, az alapvetően lelki és fizikai szinten elutasítja az életet.

2013 őszén nem ettem mást, csak almát és diót.
Felséges volt.
Könnyűnek és tisztának éreztem magam. Míg gyalogoltam, stoppolgattam úton-útfelen, azt a fajta könnyűséget éreztem, ami azok sajátja, akik már nem félik a halált.
A kilók málltak le rólam, a rossz szagú, fekete színű hasmenés állandósult - de nem bántam.
Nem bántam, mert valami furcsa, megmagyarázhatatlan boldogságérzet vett rajtam erőt.
Nem zavart, hogy munka után elbóbiskolok a villamoson, mint egy öreg mama, és az sem, hogy furán néznek rám, ha elfelejtek ezt-azt.
Csodaszép dolog az agyi oxigénhiány, nekem elhihetitek.
Garantáltan jó közérzetet biztosít.

A háziorvoshoz Anyám gyógyszerét íratni mentem - s ahogy rám nézett, azonnal küldött vérképre.
- Magának vérzik a gyomra!
- Ugyan már, nem láttam semmilyen vért, sehol...
- Be kell feküdnie a kórházba, kivizsgálásra!
- Nekem? Most? Éves záráskor? Szó nem lehet róla. Mindig is anaemiás voltam, írjon fel valamit rá, aztán majd ha vége a zárásnak, egye fene, befekszem.
Ez 2014 tavaszán történt, könnyű voltam, szép karcsú, kis túlzással légies és boldog - épp csak örökké fáradt.
De kitartottam, végig csináltam a zárást, túlórákkal, könyvvizsgálattal, felügyelőbizottsággal, tulajdonosi elvárásokkal együtt.
Aztán jött a kórház.
A kórház, ahol azt mondták: teljes lehetetlenség, hogy egy ennyire picike lyukon keresztül valaki ennyire kivérezzen.
És tovább utaltak arra a bizonyos kapszulaendoszkópiára, ahová Csaba nem volt hajlandó elvinni Esztergomba.
Csaba nagy szerelem volt nekem, imádtam olvasgatni a naplóját RV-n, sokszor volt olyan érzésem, hogy az adott témáról én szinte szóról-szóra ugyanazt írtam volna... tulajdonképp a gondolataiba szerettem bele, azt hiszem.
No meg a stabilitásba, ami áradt belőle.
"Szélviharban papír tízes!" - piszkált akkoriban Morgó, aki mégiscsak jóval fiatalabb nálam, ha nem is annyira, mint Robertó; s mint ilyen és alapvetően (akkor még) egészséges ember, a maga szemszögéből még igaza is volt - s beláttam: ilyen labilis lelkivilággal nem lehet élni, kell találni az életben valamiféle fogódzót, biztos pontot.
Hát, ez lett Csaba, a maga negativizmusával egyetemben.
A mai napig sajnálom, hogy nem volt vagy 15-20 évvel fiatalabb, és hogy nem tudott túllépni az...
tudjátok, kin.
Sajnálom őt. Nagyon.
Szerintem mi ketten igazán összeillő pár lehettünk volna. Hisz még így is, a maga majdnem nyolc évével, életem második leghosszabb kapcsolatának mondható ez a.. nem tudom, mi.

Ezzel együtt, az első év végére kiderült számomra, hogy nem tud engem úgy szeretni, hogy én azt ténylegesen szerelemnek élhessem meg. Elegem lett abból, hogy nekem vérzik a gyomrom, neki meg a legnagyobb problémája, hogy a hajhullásom termékeit kell szedegetni a kanapéról. Hogy nem vitt el arra a vizsgálatra, pedig szükségem lett volna a segítségére.
Én, bármennyire is szerettem, az első év végén szakítani akartam vele. Ezt meg is mondtam neki.
Aztán jött a stroke - és én lassacskán, a fokozódó egészségügyi problémák okán, átmentem kisegítő ápoló személyzetbe.
Azt hiszem, részéről ez az egész az elején szexuális jellegű érdeklődés volt - később pedig szeretet talán. Ez a szeretet az évek alatt lassan fejlődött ki benne irántam, mint az iránt az ember iránt, aki törődik vele.
A családja volt a második csalódás nekem. Valamiért azt hittem, én kis naív, hogy ha a gyerekei velem egy idősek, majd jó barátság alakul ki közöttünk, hisz van egy ember, akit mindannyian szeretünk - sajnos ez nem így történt. Ők, főleg az idősebb lánya, azt hiszem, alapvetően lenéztek engem. Ő baromira nagyra tartja magát, meg a családját, és el sem tudta képzelni, hogy a (lenézett) apjával egy ennyivel fiatalabbb nő minek van. Talán ennyire selejt? Nem kell senki másnak? Azt meg végképp nem tudták hová tenni, hogy ez a nő nem buta, és nem anyagi előnyökért csinálja mindezt - sőt, rendszeresen ő támogatja az alezredes urat azok helyett, akik ezt akár meg is tehették volna. Tulajdonképp, szerintem,  egyszerűen nem tartotta szerethetőnek az öregfiút. És részben talán igaza is volt - de teljesen mégse.
Félreértések elkerülése végett: szívesen tettem mindent, amit tettem, szeretetből. De volt egyszer egy pillanat... igen. Akkor már nagyon beteg volt szegényem, és mindannyian rettenetesen aggódtunk.
És a nagy lánya elkezdett olyan hangon instruálni engem, mintha a személyzet lennék.
Szerencsére, talán látta a tekintetemet, hamar észbe kapott, és hangnemet váltott. Jól is tette, mert ha még egy mondatot mondott volna, biztos, hogy nagy balhé képződik - az pedig senkinek nem lett volna jó, legkevésbé szegény öregemnek.
Amúgy Csaba... hát igen, kevésbé volt empatikus lélek. Például Andinak is lekevert egyszer egyet stikába, majd letagadta. A gyerekeim, anyai mivoltom kifejezetten irritálták.. mégis, összességében segített az általa nyújtott stabilitás abban, hogy jobb anya legyek, mint amilyen zilált lélekkel lettem volna, azt hiszem. Nem igaz, hogy nem volt ebben az egészben kölcsönös a szeretet... mert volt, csak nem teljesen olyan, amilyennek lennie kellett volna.

Tehát voltak ebben a kapcsolatban olyan elemek, amik a munka irányába hajtottak; s én zokszó nélkül vállaltam 16-18 órás munkanapokat ebben az időben, még a gerincem maradék épsége árán is.
Nem akármilyen sikerélmény volt három pénzügyi céget szimultán főkönyvelni közel két éven keresztül, csakély ár érte egy gerincsérv...

Lófaxt.

Iszonyú nagy ár érte.